Felismerjük, hogy az életet egy mindent átható teremtő bölcsesség alkotta és tartja fenn, amely valamennyi lény természetének alapja. Mi több, a művészetet az ember eredetileg azért kapta, hogy e bölcsességgel való kapcsolatát fenntartsa, a természet világát eszerint művelje, az emberit pedig eszerint rendezze. A művészet a tudás és tevékenység együttesének olyan eszközeként adatott számunkra, amely egyértelműen azt célozza meg, hogy a természetben megpillantott, ám azon túlmutató tökéletességet, avagy a szépség végső teljességét elérjük.
A tradicionális művészet – szent könyv, hősköltemény, népművészet, rítus és minden kapcsolódó mesterség – nyelve szimbolikus; és mivel természetéből adódóan szimbolikus, nem egyéni invención, közmegegyezésen vagy puszta szokáson alapul, univerzális nyelvről van szó. A szimbólum egy közvetítendő idea utánozható formájának – mely magának a műalkotásnak a formai oka – a körülményektől függően hangban, alakban, színben vagy gesztusban történő anyagi megtestesülése.
Érdekes látni mindazok számára, akik valamelyest ismerik a hinduizmust alkotó vallási hagyományokat, hogy a nemártás (ahinszá), a minden élőlényt felölelő egység (advaita) és az ön- (átman) megvalósítás (móksa) egymással összefüggő fogalmai a környezeti gondolkozás szókincsének részévé váltak Európában és Észak-Amerikában. E fogalmak eredetileg a hindú aszkéták azon törekvéséhez kapcsolódtak, hogy megszabadítsák önmagukat (átman, purusa) az anyagi világ kötelékéből.
A természet körébe tartozó kérdések vizsgálatakor is nagyon fontos végiggondolni, hogy mindaz, amit az ember elképzel vagy tesz, annak alapja csupán az emberi elme megfigyelőképessége, továbbá léteznek olyan jelenségek, amelyek eredete túlmutat az empírián. (…) Ezért fontos észrevenni, hogy a különböző mítoszok alapjait képező motívumok jelentős részben megfigyeléseinkből származnak, ugyanakkor a mítoszok maradéktalan megértéséhez igen is szükséges tekintetbe venni egy az érzékszervi tapasztaláshoz hasonlóan alapvetően emberi késztetést, ami a transzcendensre, a metafizikaira irányul.
Felismerjük, hogy az életet egy mindent átható teremtő bölcsesség alkotta és tartja fenn, amely valamennyi lény természetének alapja. Mi több, a művészetet az ember eredetileg azért kapta, hogy e bölcsességgel való kapcsolatát fenntartsa, a természet világát eszerint művelje, az emberit pedig eszerint rendezze. A művészet a tudás és tevékenység együttesének olyan eszközeként adatott számunkra, amely egyértelműen azt célozza meg, hogy a természetben megpillantott, ám azon túlmutató tökéletességet, avagy a szépség végső teljességét elérjük.
Atipikus kínai kert a maga jin-jang szimbolikájával esszenciálisan taoista eredetű. A Han dinasztia uralkodói még hatalmas mesterséges parkokat építettek, hegyekkel, erdőkkel, folyókkal, tavakkal és tágas nyílt terekkel, melyekben a rendszeresen vadászott állatok otthonra lelhettek. Az őket követő, a taoizmus által erősebben meghatározott Hat dinasztia korának, majd a még későbbi Tang dinasztia idején a park átadta a helyét valami másnak. A taoizmussal inkább összhangban levő, csendes intimitást előtérbe helyező kertek váltak hangsúlyossá, melyek elsődleges feladata az volt, hogy az Eget (vagy Mennyet) a Földön megjelenítsék.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, mivégre is vannak művészetek egyáltalán, csak kevesen vitatnák, hogy azért, mert az élet javára, annak jobbá tétele érdekében gyakoroljuk ezeket. Ez magában foglalja azt is, hogy a jó bizonyos értelemben több annál, mint amit az élet művészet nélkül nyújtana. Egy művészet nélküli élet bizonyosan nem sokkal több, mint állati képességeink gyakorlása a gyakorlatias hasznosság érdekében. Ám a múlt nyilvánvaló bizonyítékaiból felismerhetjük, hogy a művészetek normális esetben arra szolgálnak, hogy az ember figyelmét lehetőségei teljességének csúcsaira irányítsák.
Amennyiben az ökológiát egyszerűen környezettel kapcsolatos tudományként értelmezzük, egyáltalán nem sületlenség felvetni meglétét az Árpád-kor esetében. Természetesen hozzá kell tenni, hogy ekkor a tudomány nem modern értelemben veendő, egy csíraszerű formában létező környezettudományról lehet szó.
Az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat 2010 óta jelenik meg az Életharmónia Alapítvány kiadásában (évente két szám). Szakmai érdeklődésünk az ökológiai válság gyökereinek és megoldási lehetőségeinek, illetve a világvallások, a nyugati és keleti szellemi tradíciók természetszemléletének és életfelfogásának a megismerésére irányul.
A „buddhista közgazdaságtan (buddhist economics)” kifejezést a neves közgazdász, E. F. Schumacher használta először, egy olyan gazdasági felfogást értve alatta, amely a buddhizmus alaptanításait és etikai elveit alkalmazza a termelés, a fogyasztás, a tulajdonviszonyok, a közösségi kapcsolatok és a természettel való viszony kérdéskörére, mégpedig elsősorban azzal a céllal, hogy megoldást találjon a jelenkor „kihívásaira”.
A természet csak azok szemében veszélyes vagy visszataszító, akik nem értik, és csak akkor, ha a félreértéseink következtében felborult az egyensúlya. A természet mindenekelőtt a szeretet erejével rendelkezik, így ha valamiképpen meg lehet hódítani, akkor csakis a szeretet révén.
A munka problémái és paradoxonjai, melyek túlságosan is nyilvánvalóak társadalmunkban, csak és akkor lesznek megoldhatóak és megmagyarázhatóak, ha készen állunk arra, hogy visszatérjünk egy spirituális antropológiához, ha hajlandóak leszünk elismerni teomorfikus [istenalakú] önképünket és helyreállítani tradicionális alaptermészetünket olyan lényekként, akik birtokolják a szellem, a lélek és a test szerves egységet alkotó hármas felépítését.
Érdekes látni mindazok számára, akik valamelyest ismerik a hinduizmust alkotó vallási hagyományokat, hogy a nemártás (ahinszá), a minden élőlényt felölelő egység (advaita) és az ön- (átman) megvalósítás (móksa) egymással összefüggő fogalmai a környezeti gondolkozás szókincsének részévé váltak Európában és Észak-Amerikában. E fogalmak eredetileg a hindú aszkéták azon törekvéséhez kapcsolódtak, hogy megszabadítsák önmagukat (átman, purusa) az anyagi világ kötelékéből.
2025. június 26-án jelenik meg az Ars Naturae folyóirat különszáma, 15 éve működő szellemi műhelyünk programadó kiadványa. A lapszám megjelenése alkalmából konferenciát tartunk, ahol az Ars et Viriditas közösség alapvetéseit, cselekvési horizontjait ismertetjük.
Felismerjük, hogy az életet egy mindent átható teremtő bölcsesség alkotta és tartja fenn, amely valamennyi lény természetének alapja. Mi több, a művészetet az ember eredetileg azért kapta, hogy e bölcsességgel való kapcsolatát fenntartsa, a természet világát eszerint művelje, az emberit pedig eszerint rendezze. A művészet a tudás és tevékenység együttesének olyan eszközeként adatott számunkra, amely egyértelműen azt célozza meg, hogy a természetben megpillantott, ám azon túlmutató tökéletességet, avagy a szépség végső teljességét elérjük.
A tradicionális művészet – szent könyv, hősköltemény, népművészet, rítus és minden kapcsolódó mesterség – nyelve szimbolikus; és mivel természetéből adódóan szimbolikus, nem egyéni invención, közmegegyezésen vagy puszta szokáson alapul, univerzális nyelvről van szó. A szimbólum egy közvetítendő idea utánozható formájának – mely magának a műalkotásnak a formai oka – a körülményektől függően hangban, alakban, színben vagy gesztusban történő anyagi megtestesülése.
Érdekes látni mindazok számára, akik valamelyest ismerik a hinduizmust alkotó vallási hagyományokat, hogy a nemártás (ahinszá), a minden élőlényt felölelő egység (advaita) és az ön- (átman) megvalósítás (móksa) egymással összefüggő fogalmai a környezeti gondolkozás szókincsének részévé váltak Európában és Észak-Amerikában. E fogalmak eredetileg a hindú aszkéták azon törekvéséhez kapcsolódtak, hogy megszabadítsák önmagukat (átman, purusa) az anyagi világ kötelékéből.
A természet körébe tartozó kérdések vizsgálatakor is nagyon fontos végiggondolni, hogy mindaz, amit az ember elképzel vagy tesz, annak alapja csupán az emberi elme megfigyelőképessége, továbbá léteznek olyan jelenségek, amelyek eredete túlmutat az empírián. (…) Ezért fontos észrevenni, hogy a különböző mítoszok alapjait képező motívumok jelentős részben megfigyeléseinkből származnak, ugyanakkor a mítoszok maradéktalan megértéséhez igen is szükséges tekintetbe venni egy az érzékszervi tapasztaláshoz hasonlóan alapvetően emberi késztetést, ami a transzcendensre, a metafizikaira irányul.
Az idők jeleinek egyike, hogy egyre több tudós válik istenhívővé és egyre több teológus tudományhívővé. Az ember papi spiritualitás helyett tudományhívő teológiával találkozik. A felvilágosult teológusok az ima erejét és érvényét relativizálják, vagy – atavisztikus önszuggesztióként tekintve rá – nagyvonalúan eltűrik. Sőt, mindez odáig megy, hogy a vallásos természettudósok a tudományhívő teológusok részéről nemkívánatosak, mert Istenbe vetett hitükkel zavarják a modern – jobban mondva modernista – teológiát.
Aki gyakran tekint az égre, szinte bármikor láthat madarakat. Emberlétünk meghatározó élménye, hogy két lábbal a földön járva, ábrándozva csodáljuk az „égen repeső lényeket” – ahogyan régen nevezték őket. Mintha lelkünk röppenését látnánk bennük. (…) Mintha ez lenne az utolsó, amit meg kell tanulnunk az életben: szellemi képességünk, hogy mi is szárnyalhassunk.
Amennyiben az ökológiát egyszerűen környezettel kapcsolatos tudományként értelmezzük, egyáltalán nem sületlenség felvetni meglétét az Árpád-kor esetében. Természetesen hozzá kell tenni, hogy ekkor a tudomány nem modern értelemben veendő, egy csíraszerű formában létező környezettudományról lehet szó.
Nagyon természetes, hogy sok minden akkor értékelődik fel a maga természetességében, akkor válik a reflexió tárgyává, amikor az ember eltávolodik tőle. Így van ez a természettel, amitől elszakadtunk és az uralmunk alá hajtottuk, így van a hagyománnyal, amiből kiszakadtunk és amit egyszerre nézünk le és igyekszünk őrizni, és így van a vallással, művészettel is.
Célunk egy értékőrző környezettudatosság kialakítása, hogy a ma élő emberben újra felébresszük a szemlélődés, a csodálkozás képességét, ha úgy tetszik, egy metafizikai szépérzéket, amely minden igazi megújulás, minden megismerés és elmélyült tevékenység alapja.
- Gondolkodó gépek?
- Ökológia és eszkatológia összefüggéseiről
- Az idő jelentősége az élőlények életében
- Mikorrhiza: egy természetes "technológia" alapjairól és alkalmazási lehetőségeiről
- A teremtett világ mint költői alkotás
- Művészet és spiritualitás
- A kreativitás természetéről és jelentőségéről
- A katarzis gyógyító ereje és az ellentétek feloldásának lehetősége
- Vallás és tudomány kapcsolatáról
- Táj, természet és tér aszketikus felfogásáról
- Szakrális kozmológia és kereszténység
- A természethez való kapcsolódás jelentősége a szemlélődésben
- Megváltás és ökoteológia
- Ember és természet a buddhizmusban és a kereszténységben
- Kozmosz és isteni megnyilvánulás
- Tudomány és hit konfliktusáról
- Az élet történetiséget meghaladó értelmezése
- Az ipari civilizáció hatása az emberiségre
- Könyvismertetők
A nyugati országhatáron, ahol a szelíd dunántúli lankák, a kisalföldi rónák és az Alpok előhegyei ölelkeznek, sajátságos tájat találunk. A Fertő nádasokkal, szigetekkel megszakított tótükrétől egészen a Dunába ömlő vizek győri összefutásáig terjed az az ősi lápvilág, aminek ma már csak nyomait leljük meg a sűrű csatornahálózatban, méregzöld rétekben, barnásfekete tőzegtalajban és a különös települési viszonyokban. A Hanyságról szólunk, arról a tájról, amely a jégkorszaktól egészen a 19. század derekáig egyetlen vízjárta, lejtés nélkül való lápország volt.
A tiszafa (Taxus baccata) ősidők óta tiszteletben áll. Legendák övezik, és minden európai nép mesekönyveiben, történeteiben megjelenik. Északon leggyakrabban a halállal és az örök élettel hozták összefüggésbe, ahogy délen ugyanezt a ciprusfában személyesítették meg. (…) Írásomban a tiszafa titokzatos életéről, tájban elfoglalt helyéről, végezetül felhasználásáról szólok majd.
Atipikus kínai kert a maga jin-jang szimbolikájával esszenciálisan taoista eredetű. A Han dinasztia uralkodói még hatalmas mesterséges parkokat építettek, hegyekkel, erdőkkel, folyókkal, tavakkal és tágas nyílt terekkel, melyekben a rendszeresen vadászott állatok otthonra lelhettek. Az őket követő, a taoizmus által erősebben meghatározott Hat dinasztia korának, majd a még későbbi Tang dinasztia idején a park átadta a helyét valami másnak. A taoizmussal inkább összhangban levő, csendes intimitást előtérbe helyező kertek váltak hangsúlyossá, melyek elsődleges feladata az volt, hogy az Eget (vagy Mennyet) a Földön megjelenítsék.
„az ember abból van,
mint a hús, ital, az élet és a mag,
halmozva s újjászülve általa.
S maganemzette körforgások
ölelik át útját; veleszületett bűbáj
s gyermeki varázsigék űzik félszét
a szív kísértetjárta labirintusában”.
Hálát adok neked, hogy tennen hasonlatosságodra teremtettél engem, lelkemet értelemmel és szabadakarattal felékesítéd, énérettem az eget földet, ezekben való állatokat teremtéd, engem a földnek, vadaknak és madaraknak urává tettél, és azt akarád, hogy egek forgásai, a Nap, és az égben tündöklő csillagok, a tél és nyár, az éj és nap, a fák, mezők és folyóvizek nekem szolgáljanak; sőt az égben lakozó boldog angyaloknak seregét is szolgálatunkra rendeléd.
Ám az élesebb szeműeknek a jelenségeken keresztül valami titokzatos dolgot beszél el a teremtés, nemcsak hangot ad és tanítja azt, aki képes meghallani, hogy mit akar jelenteni az, hogy az Úr eljövetelével a nappal is hosszabbodik, az éjszaka viszont megrövidül. Nekem úgy tűnik, ennek végbemenetelénél a teremtéstől ezt halljuk: Ember! Ha ezt látod, akkor gondolj arra a titokra, amire a jelenségek céloznak. Látod, hogy az éjszaka elérte végső határát, előrehaladó mozgása leállt, és fordítottjában feloszlik?
