Vajon s nem kiált-é az bölcsesség Mennyből,
Onnét alászállván hegyek tetejiből,
Sőt városokban is utcák közepiből,
De még házoknak is belső küszebiből?

Herceg Esterházy Pál: Az Isteni bölcsességről

 

 

„A fák, vagy az ég, a szél, a madarak, vagy a csillagok mindennap megajándékoznak. Megtaláltam a világ tengelyét.”

Hamvas Béla

 

 

„Ha valaki megkérdezné a természetet, hogy  miért hozza létre a műveit, a következőképpen válaszolna (ha egyáltalán odáig ereszkedne, hogy feleletet adjon): Helyénvalóbb lenne nem kérdezned (vagyis nem az eszeddel kutatnod), hanem csendesen tanulnod, ahogyan én is hallgatag vagyok. A beszéd ugyanis nem az én utam (hanem a Szellemé, aki szavakban nyilatkoztatja ki Önmagát). Azt kell tehát megtanulnod, hogy minden, ami létrejön, az én néma szemlélődésem tárgya, annak a szemlélésnek, amely eredendően a sajátom, mivel én magam is kontemplációból származom (mégpedig az »univerzális lélekéből«, mely az Univerzális Szellemet kontemplálja, éppen úgy, ahogyan az utóbbi a Végtelent kontemplálja). Szeretem a kontemplációt, és az, ami bennem szemlél, azonnal létrehozza kontemplációja tárgyát. A matematikusok számokat és ábrákat jegyeznek le kontemplációjuk eredményeként. Én azonban nem írok le semmit. Csak nézek, és a materiális világ formái felmerülnek, mintegy belőlem eredve…”

Plótinosz: Enneades III. 8. 4.

 

 

 

Megrendelhető postai úton >>>

 

Megvásárolható Budapesten:

FILOSZ KÖNYVESBOLT (Oktogon tér 3. III/5.)

ÍRÓK BOLTJA (Andrássy út 45.)

 

Vízgazdálkodás ♦ Tájfilozófia és tájesztétika
Környezetbölcselet ♦ Embertan és kozmológia
Környezeti nevelés ♦ Kultúra és művészet

„Felhőtlen ég, meleg napsugaras verőfény. Az első fecskéket ma láttam. Csendesen vonják köreiket s bennem olyan gondolatokat ébresztenek, melyek hatalmas hullámzásba hozzák lelkemet. E csendes kis vándorokkal én is el szeretnék innét húzni messze-messze, haza magyar hazámba, családomhoz. Hegyen-völgyön, erdőn-mezőn át az én nagyon-nagyon szeretett Alföldemre, a fehéren és rózsaszínűen virító tarka pillangóktól körüllibegett, méhektől körülzümmögött illatos gyümölcsöseit látni, a rónát álmodozóan reszkető délibábjaival, röpke tükörképeivel üdvözölni. A rónát, hol a tekintet révedezve keresi a végtelent s az enyhe tavaszi szellő balzsamos virágillattal telve szerelemittassá teszi a lelket, míg a nyárfa levelét billegetve, játszadozik (…). El innét, veletek együtt, hogy szeretett Alföldünk mosolygó tavaszi virágai között virágillatos enyhe szellő csókjaival a délibábos, pacsirtadalos szép hazánkban halhassunk meg békében. Vagy ki oda, hol tombol a küzdelem, s a halál irgalmatlanul kaszál, hogy úgy, mint Ti és Veletek dicső hőseim szeretett hazánkért, Hungáriáért halhassak meg (…). Oh, repüljetek tovább ti kedves kis vándorok, barátaim mondjátok meg otthon, hogy sóvárgástól és honvágytól tellett szívvel, lángoló szeretettel magyar hazám s magyar testvéreim iránt, mégis csak itt maradok, hogy érette szenvedve védjem azt tudásommal, minden erőmmel és szívem vérével: hogy itt maradok, hogy velük – az én magyar testvéreimmel – örömet és bánatot, veszélyt és halált hűségesen megosszak… Repüljetek haza és vigyétek magatokkal sóvárgó honvágyamat oda, hol rózsás, jázminos kis kertekben aggódva és áldozatkészségükben oly nagylelkűen anyáink és asszonyaink egy szeretetteljes szóra várnak a messzi harctérről, vigyétek szeretetteljes, hűséges üdvözletünket hozzájuk.”

Az idő monotóniája – az évszakok és a csillagképek, a nappalok és éjszakák örökös körforgásával – egyszerre ébresztheti bennünk egy pokoli taposómalom s egy távoli boldog öröklét földi élményét. A két véglet kifejezési formája ezek szerint egy és ugyanaz. Hasonlóképp a művészetben: rendszerint a legnyomorúságosabb elemek a legalkalmasabbak a „szem nem látta, fül nem hallotta” boldogság megidézésére. Például a monotónia, az egyhangúság. A tökéletes zene – írja Simone Weil – a legkisebb változtatásokkal képes figyelmünket ugyanazon a feszültségi fokon tartani. Ez azt jelenti, hogy minden állapotunk, anélkül hogy változtatnánk rajta, döntő átalakulás, metamorfózis lehetőségét rejti magában. Méghozzá: minél nyomorúságosabb, annál döntőbb átalakulásét. „Boldogok, akik sírnak” – ez nemcsak vallásos igazág, de esztétikai norma is, minden nagy művészet alaptörvénye. Fölismerése annak, hogy számunkra mindenkor a változhatatlan kínálja a legfőbb változás lehetőségét, az egyedül döntő és reális fordulatot – a dolgok rejtett szívében. Úgy érzem, minden igaz mű – kimondatlanul – a tékozló fiú történetének megismétlése. A világ ama pálfordulásának „kegyelmi pillanata”, mely épp a külsőségekben mit se változtatva, mindenkor egy helyben állva történik meg.

„Az erdő mindig egy kicsit másutt van, mint ahol mi vagyunk. Ahol mi vagyunk, onnan eltűnt és csak friss nyoma maradt ott. A régiek, akik eleven testi formákba vetítették ki érzelmeiket, benépesítették az erdőt lenge nimfákkal. Semmi sincs ennél igazabb és kifejezőbb. (…) Akármelyik pontjából nézzük is, az erdő tulajdonképpen csak lehetőség. Ösvény, melyen elindulhatunk, forrás, melynek halk csörgedezését hozzánk emelik a csend karjai s amelyet tőlünk néhány lépésnyire felfedezhetünk; dallamok, melyeket odébb madarak énekelnek s a lombok alá, ahol ülnek, mi is eljuthatunk. Az erdő cselekedeteink összessége, de ha megvalósítanánk őket, elveszítenék tulajdonképpeni értéküket. Ami az erdőben közvetlenül jelenik meg előttünk, csak ürügy arra, hogy a többi része a távolban rejtőzködjék.”

A Tiszai szigetek még a közelmúltban is egy darab érdekes ismeretlen világot képeztek az országban lakóikkal együtt. A tavaszi jeges áradattól az egyik végükön folyvást szaggatva, a másikon hozzá toldva, a Tiszameder változó folyása által majd az egyik, majd a másik vármegyéhez hozzáragasztva, többnyire a partmenti községeknek képezték kétes értékű tulajdonát. Fűzfa, topoly-jegenye, égerfa úttalan csalittá nőve a halmosabb részeiken, a lapályokon nádas, rekettyés sömlyék, belepve ánizzsal, vadköménnyel, gyülekező helye a halevő vízi madaraknak, melyek a terepélyfák körül egész guanotelepeket raknak le, amelyeken vígan tenyész a vadszeder; a fák odúi tele vadméhekkel; az ágakon óriási darázsfészkek gömbjei, a nyárfák sűrűn megrakva varjúfészkekkel meg fagyönggyel, a fiatal geszt ágain, mint csodagyümölcsök, lógnak a fügemadár fészkei, fűzfagyapotból remekül alakítva zacskóvá; a szakadékokban a parti fecskék sejtszerű odúi; a sziget farán sűrű csenkesz bozót, mely a harmatkását termi s megkívánja, hogy a gyökerét „élő-víz” áztassa. Repülő állaton kívül csak olyannak otthona a sziget, melynek „komája” a víz: vidrának, vízi patkánynak, tekenős békának, sőt itt-ott még hód-telepnek is látni nyomait, kígyó és kecskebéka pedig van özönnel.

Az egyik partját, mely a Tisza „járt” ágát követi, rövid látogatás végett meg-megszállják a tutajosok, akik ott hevenyészett sátorkunyhót raknak, amíg a szél alábbhagy, mely talpjaikat kiverte. Néha egy-egy merész vadász is áthozatja magát a túlpartról, akinek szenvedélye ritka vízi sasokat, barna íbiszeket lőni, vagy egy botanikába keveredett falusi tanító, aki keresi a ritka tátorján-gyökeret (Crambe Tataria), melynek egy darabjából húsz ember jól lakhatik (Diószegi szerint). De állandó lakóik is voltak ezeknek a szigeteknek. Csakhogy azoknak a minősítését nem találjuk fel a népszámítási rovatokban. Azok az emberek, akik a „semmiből” élnek, akik télen csíkot fognak, nyáron sulymot halásznak bundadarabbal, gyógyfüveket szednek, felkutatják a „szálepet”, meggyűjtik tavasszal a nyárfákról a „popiumot”, elkészítik a fagyöngyöt madárlépnek s madarásznak vele, furfangosan elszedik a bíbictől jól elrejtett tojásait; a fekete ürömből taplót csinálnak, ostorménfából pipaszárat fúrnak, a sziksót összeseprik, s a mi annál becsesebb, a salétromot fölkutatják; elárulja azt nekik a vörös levelű növényzet, a buja lórom (Rumex); azt kifőzik nagy bűzös földkatlanokban, a fiatal fáknak a héját lehántják, magyar csizmadiák számára sarokkéregnek, s még a harmatkását is zsákra tudják szedni. Aki köztük teknővájáshoz is ért, az már nagy mester.

„Miközben a Természet fölé emeljük a saját erőinket, lekicsinyítjük magunkat, mivel lehetőségeink teljességének megvalósítása nem ezen erők földi előnyeinkre szolgáló kifejlesztésétől és gyakorlásától függ, hanem teljességgel saját spirituális funkciónk beteljesítésétől. Csak ez az egy tarthat érintkezésben minket az el-nem-múlóval és vezethet végül egységre azzal. Ily módon meghatározott a rendeltetésünk. Ember és ember, ember és Természet között csak olyan mértékben lehetséges a harmónia, amilyen mértékben e rendeltetést a saját kedvéért, hátsó szándék nélkül követjük. Egy civilizáció csak e harmónia által válhat méltóvá a nevére, és ezzel egyidejűleg minden romlással és feloldódással szemben olyannyira védetté, amennyire emberi szerveződés egyáltalán védett lehet.”

köröttünk
a világ nem több mint
cseresznyevirág

Ez már a tavasz?
Nevenincs szép hegyeket
lágy pára burkol!

elaludnék itt
virágzó cseresznyék alatt
csak egy éjszakára

elhull a virág
virágzó fák szirma is
ehulló virág

»Az emberi nemzetséget először fényes aranyból készítették az istenek, ők, az Olymposon élők.« – A ciklusokról szóló tradicionális tanításokhoz hasonlóan, az archaikus költő számos képpel ír le egy olyan mitikus, boldog korszakot, amikor az embereknek »csak jóban volt részük«, »távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség sem járt köztük«. E távoli időszakot a hagyományok »Aranykornak«, az »Igazság korának« nevezik. Az Aranykorról szóló beszámolókat sokféleképpen lehet megközelíteni, ma különösen szeretik azokat a fantáziák és a képzelet világába száműzni. Ha valaki azonban szemügyre veszi az archaikus tanítások megfogalmazási módjait és azok eredeti célkitűzéseit, akkor érdemes e leírásokat is egy olyan benső állapot kifejeződéseiként, szimbólumaiként felfogni, amelyeket nem pusztán egy történetileg csak nehezen behatárolható időszak emberei tekinthettek magukénak.

Ha az embert szembesítik azzal a kérdéssel, hogy életének valójában mi a célja, miért él igazából, akkor értelmi nívójától függetlenül, őszintébb pillanatában a megkérdezett várhatóan a boldogság elérését fogja célul tűzni. Akarva-akaratlanul, örömeinek mélyén és hátterében lévő ama boldog állapotra vágyik és emlékezik, amelyet a mitikus megfogalmazások »Aranykornak« hívnak, és amelyet a tradicionális tanítások szimbólumrendszereikben az »arany« képével hoznak összefüggésbe, ezzel utalva e tudatállapot sérthetetlenségére, állandóságára és ragyogó fénytermészetére. Vajon lehetséges-e a modern világ szétszórtságából és céltévesztettségéből kiemelkedni, és e belül hordozott emléket megtisztítani és maradandóvá tenni? A hagyomány spirituális megvalósítást tanító vonulatai szerint az aranykori állapot nemcsak a távoli múlt embereinek a világát jellemezte, és mindössze visszfényszerűen bukkanhat fel a ma emberének, hanem egyúttal olyan minden egyes jelen pillanatban aktualizálandó lehetőség és cél is, amelyhez a tradicionális tanítások szimbólumaikkal és metódusaikkal képesek utat mutatni.”

„Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya. A szilveszteri »hangulat« nagyon is összetett valami, s kivált az a hívő számára. Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri »tizenkettő«.

Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk. Szilveszterre azt is mondhatnánk, hogy magának az Időnek ünnepe, magának a titokzatos földi Időnek a megszentelése. Épp ezért sokszor az az érzésem, hogy rosszul ünnepeljük. Tulajdonképpen csendben, szinte hallgatózva kellene fogadnunk, mint valaki a hóesés kezdetét lesi, vagy a csillagok neszére figyel, vagy mint a gazda, ki az éjszaka csendjéből a vetés növését szeretné kihallgatni.”

„Harmatozzatok egek reánk
és ti fellegek hullassátok az igazat:
nyíljék meg a föld és teremje meg az Üdvözítőt.
Az egek beszélik Isten dicsőségét
s kezének hatalmát hirdeti az égboltozat.”

„Megint ismételjük, hogy: Ez az a nap, melyet az Úr alkotott, ujjongjunk és örvendjünk benne (Zsolt 117,24).

Ezen kezd csökkenni a sötétség, és a növekvő fény visszaszorítja az éjszaka határait. Nem véletlenül és nem esetlegesen kerül erre a napra az ünnep, amelyen az emberi életben kezd felragyogni az isteni élet. Ám az élesebb szeműeknek a jelenségeken keresztül valami titokzatos dolgot beszél el a teremtés, nemcsak hangot ad és tanítja azt, aki képes meghallani, hogy mit akar jelenteni az, hogy az Úr eljövetelével a nappal is hosszabbodik, az éjszaka viszont megrövidül. Nekem úgy tűnik, ennek végbemenetelénél a teremtéstől ezt halljuk: Ember! Ha ezt látod, akkor gondolj arra a titokra, amire a jelenségek céloznak. Látod, hogy az éjszaka elérte végső határát, előrehaladó mozgása leállt, és fordítottjában feloszlik? Gondolj arra, hogy a bűn gonosz éjszakája, elérte lehető legnagyobb mértékét, a gonoszság mindenféle leleményével elérte a bűn végső határát, ma van az a nap, amely elvágja további elharapódzásának útját, és ettől kezdve fogyatkozik és megsemmisül.

Látod-e a fény erősebb sugárzását, a megszokottnál is fenségesebb Napot? Akkor gondolj az igaz világosság eljövetelére, amely az evangélium fénysugaraival beragyogja a földkerekséget. (…).

Hallod, amikor Izajás próféta azt kiáltja, hogy gyermek született nekünk, és fiú adatott nekünk (Iz 9,6).

Tudd meg a prófétától, hogy miként született a gyermek, és hogyan adatott a fiú!

Talán a természet törvénye szerint?

Nem! ‒ mondja a próféta.

A természet Ura nem szolgája a természet törvényeinek.

Mondd meg hát, hogyan született a gyermek?

Így szól: Íme a szűz méhében fogan, és fiat szül, és Emmanuelnek fogják nevezni (Iz 7,14), ami annyit jelent: velünk az Isten.

Mekkora csoda!

A szűz anya lesz, és szűz marad.

Látod a természet újítását!"

„Megindul Atyja székitől,
s Atyjához ismét visszatér,
bejárva poklok mélyeit,
föl, az isteni trónusig.”

„»Kijön a magas mennyből, és a mennyeknek magasába visszatér, és az ő melege mindenkihez elér.« A himnusz a Nap pályáját Krisztusra konkretizálja. Ő azonban a teremtett Nappal éppen ellentétesen: a magasból kel föl (vö. Benedictus: »meglátogatott minket a magasságból Támadó«), a magasba tér vissza. Útjának kezdőpontja: Atyjának széke. Útjának végpontja: Atyjának trónusa. Mélypontja: a megaláztatás, a szolga-volt, a szenvedés, a halál, s ahol »fordul« az útpálya: a poklok mélye (»szálla alá poklokra«). De »harmadnapra feltámada, fölméne a mennyekbe«, s ezért megy továbbá a himnusz szerint is »fel, az isteni trónusig«. Karácsony pillanata nem szakítható el a teljes Krisztus-misztériumtól, karácsony Krisztus kettős természetének ünnepe, de benne értődően, egyben a húsvéti misztériumé is.” (Dobszay László)

„Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy »meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk«. (…) Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” (Pilinszky János)

„Bizony a szíved is kicsi jászol ha lenne,
Újra jönne az Úr s gyermekként megszületne.
Ha Krisztus százszor is születne Betlehemben,
Elvesznél, hogyha nem jönne el a szívedben.”

(Angelus Silesius)

„E bensőséges értelem válsága mindinkább kiütközik a föld lakhatatlanságának közérzetében. E közérzet végül is az ember eltévesztett öntudatának következménye, aki ismereteit egy öncélú szabadság téveszméje által, az erőszak követeként, az élet helyett egyre nyíltabban a halál szolgálatába állítja. A dolgok rendjét, ha egyáltalán lehet valóságos rendről beszélni, legfőképp a civilizált létesítmények rendszerével tartja fenn, amely felkelti az élet feletti rendelkezés képzetét; mégis, a sarokba szorított ember mintha épp e létesítmények áldozatává válnék. A kapott, élő környezet ellenében a saját okosságától vezérelt külön környezettől hiába várja ugyanis szabadsága jóváhagyását. Ellenkezőleg: a téboly vesz rajta erőt, amennyiben – mint Blondel írja – »minden őrültség a környezettel való szakítás eredménye«. A hatalmassága tudatában természeti környezetét provokáló ember: csapdába került ember. Egy ökológiai válság eshetőségét felidézve éppenséggel a szabadsága ellen dolgozik. (…).

Feltételezhetjük, hogy ennek a civilizációnak a végére, mondjuk a vég közelébe jutottunk, legkivált az önállósult ész hibájából, amennyiben ez az ész elveszteni látszik az ellenőrzést saját tette, a technikától elözönlött élet felett. De az emberiség sorsa nem a technikai civilizáció sorsa. Az ember beletartozik az univerzumot átható egyetemes rendbe, amely ellen szabadságánál fogva fellázadhat ugyan, csak éppen kitörni nem képes belőle. Ha pedig nem képes kitörni, mégis belül van a törvényen, hogy az legyen, aki: a beleírt forró értelem által üdvösségre hívott lény, még ha katasztrofális okossága az univerzális rend ellen irányítja is, hogy maga teremtsen törvényt magának, mintha az lenne a valóságos törvény.”

 

„(…) a tradicionális jellegű civilizációkban mindenek gyökerét az intellektuális intuíció képezi; más szavakkal, a tiszta metafizikai doktrína a lényeg, és minden más ehhez kapcsolódik, vagy konzekvenciálisan, vagy az esetleges valóság különböző szintjeire való alkalmazás gyanánt. Ez nemcsak a társadalmi intézményekre igaz, hanem a tudományokra is, vagyis mondhatni a relatívum területére támaszkodó tudásra, arra a tudásra, amely az ilyen civilizációkban nem fogható fel másként, mint puszta függelékként, az abszolút vagy principiális tudás afféle meghosszabbításaként vagy tükröződéseként. Így egy igazi hierarchia mindig, mindenütt megőrződik: a relatívumot nem tekintik nemlétezőnek, ami abszurdum lenne; annyira veszik számításba, amennyire az megérdemli, ám a neki megfelelő helyre teszik, ami csakis másodrendű és alárendelt lehet; és még ezen a relatív területen is nagyon különböző valóságszintek vannak, attól függően, hogy a dolog közel vagy távol fekszik a princípiumok szférájától.

Ami tehát a tudományokat illeti, két gyökeresen eltérő és kölcsönösen összeegyeztethetetlen felfogás létezik, amelyeket elválasztva tradicionálisnak, illetve modernnek nevezhetünk. (…).

A tradicionális felfogás szerint valamely tudomány érdekessége nem annyira önmagában áll, mint inkább abban, hogy annak a doktrínának a meghosszabbítása vagy másodhajtása, amelynek mint fent mondtuk, esszenciális része a tiszta metafizika. Valójában bár addig minden tudománynak feltétlenül van létjogosultsága, amíg a saját természete folytán hozzá tartozó helyet foglalja el, azonban azt sem nehéz megérteni, hogy egy alacsonyabb rendű tudás egy egyre nagyobb tudású ember számára egyre kisebb jelentőséggel bír. Úgyszólván csak mint a principiális tudás működése marad érdekes, vagyis amennyiben képes egyfelől tükrözni e tudást valamely esetleges területen, másfelől ha képes magához e tudáshoz elvezetni, ami esetünkben sohasem veszítődhet szem elől vagy áldozódhat fel többé-kevésbé esetleges megfontolásoknak. A »tradicionális tudományok« két, egymást kiegészítő hivatása a következő: egyrészről mint doktrínaalkalmazások lehetővé teszik a valóság különböző szintjeinek összekapcsolását, egyetlen szintézis egységébe integrálva őket; másrészről, legalábbis az emberek zöme számára, összhangban egyéni hajlamaikkal, előkészületeket jelentenek egy magasabb tudásra és az ahhoz vezető útra. És az egzisztenciális szintekkel összefüggő és az azokra utaló hierarchikus felosztásuknál fogva, úgyszólván megannyi lépcsőfokot alkotnak, amelyeken keresztül fel lehet emelkedni a tiszta intellektualitás szintjére. Teljesen világos, hogy a modern tudományok nem alkalmasak ezen célok egyikére sem: ez az, amiért nem lehetnek többek »profán tudományoknál«, míg a tradicionális tudományok a metafizikai princípiumokhoz való kapcsolódásuk révén ténylegesen »szakrális tudományként« testesültek meg.”

A tudatökológia egyik kiindulópontja, hogy az ökológiai gondolkodás átvihető a tudatra, mivel az ember tudatállapotai szintén oikoszt, környezetet képviselnek a saját – egyszerre statikus és dinamikus – lényege körül. Az átvitel azért is lehetséges, mert a tudatosság az ökológia bármely változatának fundamentumát képezi.

De nemcsak lehetséges, hanem szükséges is, tekintettel arra, hogy az ember tudata ma éppen olyan rossz állapotban van, mint a természeti környezete. A tudat megváltoztatása a fizikai környezetet is megváltoztatná. Ha – például – a saját tudaton belül létezőként élnénk át az egész látható természetet, nyilvánvalóan kevésbé ártanánk annak, a környezetet tudaton kívülre helyező uralkodó felfogásokhoz képest.

A szúfizmus út a csendbe, amely az ember lényének középpontjában rejlik; a csendbe, ami a zene legszebb formája, és amit csak a bölcsek képesek meghallani. Minden igazán értelemmel bíró cselekvés és tevékenység forrása e csend, s az élet, az emberi lét gyökere is egyben. A szúfizmus az Isten kegyelméből fakadó istenhit, amelynek az iszlám Kinyilatkoztatás a szíve. Egy kulcs, amelyet az ember azért kapott, hogy általa felnyithassa saját egzisztenciájának titkát, s birtokba vehesse azt az elfeledett és megtagadott kincset, amelyet saját lénye rejt. Ahhoz nyújt eszközt, hogy az ember megismerje önmagát, önmagán keresztül pedig Istent. Önmagunk megismerése csak a szellemi ösvény doktrínáinak és módszereinek segítségével érhető el: ezek révén halhat meg az, akit az ember illuzórikusan önmagával azonosít, s éledhet újra valódi önmagunk. A szúfizmus ama csendbe és békébe mutat utat, amely az ember lényének középpontjában rejlik, és amely mindig és mindenütt megidézhető. Megszabadíthatja őt élete eseményeinek hömpölygő viharától és a külső világ lármájától, anélkül, hogy le kellene mondania a világról. A szúfizmusban az ember egy benső átalakulás révén szabadul meg, ami itt és most, a normális élet keretein belül megy végbe. Eme átalakulás eredményeként képessé válik arra, hogy a mindennapi élet lármája fölött meghallja minden lény benső zenéjét – az örökkévalóság csendjének muzsikáját.

Pages