Már biztosan tudom, nem csak hiszem:
Isten üzenetrögzítője minden élet,
s üzenetek tárlata a természet.
Bárhova lépek, és bárhova nézek,
minden életben látom az Egészet.
A virág a növény világos része, lelke és szelleme. Bár gyökere a mélybe nyúlik, s a sötét, nedves talajhoz köti, de lénye egésze a Nap felé tör. A fent és a lent feszültségéből, a föld és az ég egyszerre munkálkodó, széthúzó erejéből fakad a viráglét intenzitása. Röghöz kötött, mégis fényre hajló.
A teljes ökológiai válságot megoldaná, sőt, nem hagyta volna kibontakozni, ha így tekintenénk a környezetre: nem kívül, hanem belül, bennem van. Így lehetne, lehet a természetet a legjobban, a legszebben, a legmélyebben, a legtisztábban megélni is.
Már biztosan tudom, nem csak hiszem:
Isten üzenetrögzítője minden élet,
s üzenetek tárlata a természet.
Bárhova lépek, és bárhova nézek,
minden életben látom az Egészet.
Több mint jogosnak és nehezen kétségbevonhatónak tűnik számunkra, hogy civilizációnk típusa és mostani, a közelgő ökológiai katasztrófával fenyegető állapota között szoros összefüggés van. Kézenfekvő: ha nem tesszük fel a kérdést, mi ez az összefüggés (…), akkor elkönyvelhetjük, hogy bármely környezetvédelmi akció csupán szánalmas illúzió.
Bizonyos, hogy kulturális téren is egy mennyiségi túlfejlettségtől és egy minőségi hanyatlástól – mondhatni szennyezéstől – szenvedünk, amely párhuzamos azzal, ami materiális téren végbemegy, és a folyamatok irányának legalább olyan mindent felölelő megfordítását követeli, mint az utóbbi. Megjegyezhető, hogy olyan kultúra, amelyre az anyagi veszteségek ellensúlyozásainak reményteljes forrásaként lehetne tekinteni, aligha jelenkori kultúránkból fog származni.
A modern pszichológiából teljes mértékben hiányzik az a kritérium, amely lehetővé teszi, hogy a lélek aspektusait vagy tendenciáit kozmikus környezetükbe helyezzük. A tradicionális pszichológiában ezek a kritériumok két alapvető „dimenzióval” összhangban adottak: egyrészt a kozmológiával összeegyeztetve, mely „elhelyezi a lelket” és modalitásait a létállapotok hierarchiájában, másrészt egy spirituális cél felé irányított erkölcsi felfogással összhangban.
„Minél tökéletesebben tudunk szeretni és művelni egy individuumot, annál nagyobb harmóniára lelünk a világban: minél többet megértünk az univerzum szervezettségéből, annál gazdagabbá, végtelenebbé és világszerűbbé válik számunkra minden tárgy.” – Friedrich Schlegel
Nincs olyan ember – legyen az a legszárazabb, legmaterialistább –, akinél a gazdaság és az élet ugyanazt jelentené, akinek gazdasága nem valamilyen élettartalom, szellemi cél, politikai, vallási, társadalmi cél szolgálatában állna. A gazdaság olyan, mint a „Terülj, terülj asztalka!”, amely az embert végigkíséri életén, és jó vagy rossz szolgálatot teljesít az élet szellemi tartalmai és céljai számára.
A dologgá való degradálódás nem csupán akkor érződik lealacsonyítónak, ha emberekről van szó. Az élő természet sem akar dolog lenni. Az állat- és természetvédelem nem csupán szentimentális ügy. Maholnap különösképpen a természetvédelem válik az emberiség sorskérdésévé, mely védelemre szorul az abszolutizált magántulajdon mohóságával szemben, hacsak nem akarjuk, hogy az emberek élősködő fogyasztási vágya tönkretegye az életlehetőségeket e Földön.
A szent hegy nemcsak az istenek lakhelye, hanem a világtól elvonult élet ideális színtere is. Az istenkeresők gyakran emelték magasba tekintetüket és indultak neki a szűk hegyi ösvénynek, hogy megleljék az utat. A földtől távolodva, az éghez közelítve a hegy a magány és a befelé fordulás roppant katedrálisa, melyben a magasság gyermekei sokszor kerestek menedéket.
A szent hegy nemcsak az istenek lakhelye, hanem a világtól elvonult élet ideális színtere is. Az istenkeresők gyakran emelték magasba tekintetüket és indultak neki a szűk hegyi ösvénynek, hogy megleljék az utat. A földtől távolodva, az éghez közelítve a hegy a magány és a befelé fordulás roppant katedrálisa, melyben a magasság gyermekei sokszor kerestek menedéket.
A modern lelkület magányos. Akárhogy is nézzük, a magány jelenleg járványos méreteket ölt a modern társadalmakban, és egyike a modern léthelyzetre leginkább jellemző állapotoknak. Lehet, hogy a mai ember őseinél mérhetetlenül nagyobb jólétben és magasabb úgynevezett „életszínvonalon” él, de belül olyan ürességet él meg, mely számára értéktelenné és elégtelenné teszi mindazt, amit elér. A magány az „új szegénység”, a jól táplált ember éhsége.
Mária testben is felvétetett a mennybe, s ennek emlékére gyógynövényeket, virágokat szenteltek, s szentelnek ma is néhány helyen Európában. Mindennek spirituális jelentősége a döntő, ugyanis jól leképezik az emberi és az isteni, a természeti és a természetfeletti rend összeköttetését.
Már biztosan tudom, nem csak hiszem:
Isten üzenetrögzítője minden élet,
s üzenetek tárlata a természet.
Bárhova lépek, és bárhova nézek,
minden életben látom az Egészet.
A virág a növény világos része, lelke és szelleme. Bár gyökere a mélybe nyúlik, s a sötét, nedves talajhoz köti, de lénye egésze a Nap felé tör. A fent és a lent feszültségéből, a föld és az ég egyszerre munkálkodó, széthúzó erejéből fakad a viráglét intenzitása. Röghöz kötött, mégis fényre hajló.
A teljes ökológiai válságot megoldaná, sőt, nem hagyta volna kibontakozni, ha így tekintenénk a környezetre: nem kívül, hanem belül, bennem van. Így lehetne, lehet a természetet a legjobban, a legszebben, a legmélyebben, a legtisztábban megélni is.
Nagyon kevesen ismerik a szegedi Madarász-tavat. Csak részletes térképen találkozunk nevével a Szeged alsótanyai tavak sokasága között. Nem nagy, átlag két-három kilométer hosszú és háromszáz-négyszáz méter széles. Közepes mélységű szélfújta mélyedésben keletkezett.
Hogyan lehetséges, hogy a négy elem közül a víz tűnik a kőhöz leginkább hasonlónak, hozzá legközelebb állónak? Kettejüknek nincs olyan kapcsolata, mint a kőnek a földdel, távol esnek egymástól, egymást mégis sajátos módon egészítik ki. Az agyagkorsóban, márványszökőkútban, sziklás folyóágyban, szigeteknél és partoknál – e helyeken a kettő formában és tartalomban kölcsönösen támaszt nyújt a másiknak.
Amikor a természet arcába tekintünk, a pillanatok jelentéktelensége eltűnik, a gondolatok szabadabban szárnyalnak, és a különböző mozdulatok bősége révén előtörő ingerlékenységet lecsillapítja a környezet határtalansága és nyugalma.
„Ősi bölcsesség, miszerint a természet mindig a kegyelem előfeltétele. Az ember képtelen arra, hogy a természetet átugorja. Ahhoz, hogy eljusson a természetfelettihez, előbb keresztül kell hatolnia a természeten.” – Othmar Spann
Friedrich festészetét egy meglehetősen szokatlan és látszólag paradox törekvés jellemezte: az isteni valóságot akarta kifejezni, de nem vallási szimbólumok és bibliai jelenetek, hanem természeti tájak ábrázolása révén.
Az erdő mindig egy kicsit másutt van, mint ahol mi vagyunk. Ahol mi vagyunk, onnan eltűnt és csak friss nyoma maradt ott. A régiek, akik eleven testi formákba vetítették ki érzelmeiket, benépesítették az erdőt lenge nimfákkal. Semmi sincs ennél igazabb és kifejezőbb.
„Szárnyad vagyon, repülsz, szinte ott szállsz le, ülsz
földében, hol akarod,
Te szomjúságodot szép forrásból csorgott
tiszta vizével oltod,
Örömem környékét, az ő lakóhelyét:
Paradicsomot látod.”
A tradicionális felfogás a princípiumokhoz kapcsolja az összes tudományt, amelyeknek ezek partikuláris alkalmazásai, míg a modern felfogás számára ez a kapcsolat ismeretlen. Arisztotelész szemében a fizika csak „második” volt a metafizika mögött, vagyis a fizika mondhatni a metafizikától függött, és valójában csak a természet felett álló és a természet törvényeiben tükröződő princípiumoknak a természet területére való alkalmazását jelentette; és ugyanez mondható el a középkori kozmológiáról is.
A jelenségek világában minden megnyilvánulásnak jelentése, jelentősége, jelképes értéke van. A tiszavirágzást és magát a tiszavirágot közelebbről megvizsgálva különösen sokrétű szimbolikát találhatunk.
Áldjon, Uram téged minden ember,
ki szerelmedért másnak megbocsát.
És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, kik tűrnek békességgel,
Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.
Az északi életrend a délitől a következőkben különbözik: északon az az ember, aki kezéből a kezdeményt kiereszti, elveszett. – Délen viszont az veszett el, aki a kezdeményt megtartja, és nem tudja magát elereszteni. A különbség lényeges. A kezdeményt az embernek északon a kezében kell tartania, s ezért minden dolgok középpontja: az Én. Délen a kezdeményről le kell mondania, s ezért minden dolgok középpontja: az istenek.
Az erdő mindig egy kicsit másutt van, mint ahol mi vagyunk. Ahol mi vagyunk, onnan eltűnt és csak friss nyoma maradt ott. A régiek, akik eleven testi formákba vetítették ki érzelmeiket, benépesítették az erdőt lenge nimfákkal. Semmi sincs ennél igazabb és kifejezőbb.
Az északi életrend a délitől a következőkben különbözik: északon az az ember, aki kezéből a kezdeményt kiereszti, elveszett. – Délen viszont az veszett el, aki a kezdeményt megtartja, és nem tudja magát elereszteni. A különbség lényeges. A kezdeményt az embernek északon a kezében kell tartania, s ezért minden dolgok középpontja: az Én. Délen a kezdeményről le kell mondania, s ezért minden dolgok középpontja: az istenek.
Az ősziség teljével érkezik a melankólia angyala. Áldoznunk kellene neki, nem menekülni tőle. A halál misztériumának egyfajta ünnepe ez: a meghalást is gyakorolni kell. (…). Midőn sötétedik, felviláglik a remény is. Ez a remény mozdul minden csírában, csúcsban és hajtásban a sötét föld mélyén, s akár a gyertyák, lobbannak fel fényénél. Következnek a fényünnepek.
