A materiális világ esszenciálisan szellemi világ. Mit jelent az, hogy »szellemi«? Azt, hogy szubtilisebb, mint az anyagi? Ezt is, de nem ez a lényeg. A világ akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik.

László András

 

 

„A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

[…]

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok."

Komjáthy Jenő: Az örök dal (részlet)

 

 

„A Rig-véda azt tanítja, hogy Isten az egész természetben felismerhető – a hegyekben, dombokban, folyókban. »Az egyetlen szellem rajtam keresztül áramlik.« Amikor egy hegyen állva nem tudod, hol végződik a hegy, s hol kezdődik a tested, az az igazi imádság. Amint lélegzel, az egész természet lélegzik. Mikor kiengeded a levegőt, az egész hegy minden völgyével együtt a fuvallatokban lélegzik ki. Amint belélegzel, az univerzális életerő pránájának teljessége járja át a tested, csakúgy, mint a völgyeket, a folyókat, a hegyeket. Ez az egyedüli helyes kapcsolat a természettel.”

Szvámí Véda Bháratí

 

 

Buddhizmus

„E lét-megtartó Föld (bhútadhátrí) az én bizonyságom (pramána), ó Gonosz:

Ez a hatalmas (mahí) az egész világ támasza,
Pártatlan s egyként tekint mozgóra és mozdulatlanra:
Ő az én bizonyságom, hogy nincs bennem hamisság,
Ő legyen az én tanúm (száksin)!”

A Buddha szimbolikus gesztusa, a „Föld megérintése (bhúmi-szparsa)” hűen kifejezi a buddhizmus természethez való viszonyulásának lényegét – túl minden ökocentrizmuson, „relácionális ontológián” és a világ megmentésére irányuló szentimentális törekvésen –, egyúttal pedig intő jelként szolgál a modern ember számára, aki önnön szellemi méltóságát megtagadta, és szennyes ujjaival a Földet immár egészen másfajta tanúságtételre hívja.

Az elmúlt években számos, a korai buddhizmus természetszemléletével és természeti környezethez való viszonyulásával foglalkozó tanulmány látott napvilágot, melyek arra a kérdésre keresték a választ, vajon a Páli Kánonban megőrzött buddhai tanítások, illetve általánosabb értelemben a buddhizmus szemléleti és magatartásbeli attitűdje milyen értelemben járulhat hozzá a jelenkori környezeti problémák megoldásához. E tanulmányok döntő többsége a korai buddhizmust – valamint a korai buddhizmus szellemi örökségét képviselő théraváda buddhizmust – alapvetően egyfajta morális diszciplínaként szeretné látni és láttatni, amely visszafogott és aszketikus életvitelével, az emberi élet fenntartásához szükséges erőforrások minimalizálásával és az élővilág iránt táplált gondoskodó szeretetével mintegy mintául szolgálhat a jelenkori emberiség számára egy „humánus” és „fenntartható” világ kialakításában. E megközelítés sajnos – minden partikuláris igazsága ellenére – a legtöbbször felszínes és külsőleges, hiszen éppen a buddhista doktrína lényegi céljáról feledkezik meg, ama szellemi útról, amely az emberi önátélés gyökeres átalakítására, a kondicionált és múlandó emberi állapotok szellemi meghaladására irányul.


H. Kopp-Delaney: Meditáció a tónál (digitális festmény)

 

Amennyiben a korai buddhizmus természethez való viszonyulását akarjuk meghatározni, figyelemmel a jelenkori embert sújtó környezeti válságra és annak megoldására, a buddhizmus centrális tanításaiból, ezen belül elsősorban a szanszárai léttapasztalat ama mélyreható analíziséből kell kiindulnunk, amely az aktuális emberi léthelyzetet annak minden külső (társadalmi és környezeti) és belső (mentális és pszichikai) vonatkozásával együtt feltárja számunkra. A környezeti problémák éppúgy, mint a morális, társadalmi vagy gazdasági válság, következmények csupán: egy sajátos szellemi megmérgeződés és megbetegedés következményei, amely az emberi létállapot legmélyebb gyökereit érinti. A korai buddhizmus tanításai elsősorban e szellemi válság valódi mibenlétének feltárásában lehetnek segítségünkre. Ehhez szeretnénk a jelen tanulmányban néhány megjegyzést fűzni.