„Ez a világ, amelynél nagyszerűbbet és éke­seb­­bet a természet sosem alkotott, és a lélek, a­­­­­­­­­mely szemléli és csodálja a világot, s egyúttal an­­nak legpompásabb része is, egészen a miénk és örök, s mindaddig együtt él velünk, ameddig jómagunk élünk. Bárhová űz tehát a sors, siessünk oda vidáman és emelt fővel, ret­­tenthe­tetlenül, s végigvándorolhatjuk az e­­­­­­­­­­­­­­gész földkerekséget, e világon igazi számű­ze­­tés nem lehet; mert a világon semmi sincs, amivel az ember közösséget nem érezne. Min­denünnen egyaránt az égre röppen tekintetünk, a menny a földtől mindenütt egyforma távolságra van.”

Seneca

 

 

„Ne idegenként bolyongjon az ember saját birodalmában […]. Aki nem tudja, hogy a villám elektromos szikra, aki a fizika, kémia és biológia legfontosabb alaptényeit nem ismeri, azt manapság műveletlennek nevezzük. Mégis be kell látnunk, hogy kevesebbet veszítünk, ha nem vagyunk tisztában e dolgokkal, mintsem a lényeggel, ama megnyilvánulási formákkal, amelyek az államban és a társadalomban körülvesznek bennünket, s amelyekben létünk gyökerei rejlenek. Nem külső tárgy, mint a természet, hanem egy benső, amit képesek vagyunk megértéssel felidézni: saját Énünk az, amit e helyütt újra fel kell ismernünk. A társadalom olyan, akár egy bűvös tükör; csak azáltal születünk meg, hogy belepillantunk – felébresztve tükrözi vissza saját lényegiségünket, amelyben felismerünk egy máskülönben rejtett szellemi hazát.”

Othmar Spann

 

 

„Minden emberben van egy romolhatatlan csillag, egy szubsztancia, ami arra ítéltetett, hogy a halhatatlanságban kristályosodjék ki. Ez utat mutatva múlhatatlanul ott ragyog az »Önmagam« fényteli közelségében. Az ember az igazsággal, az imával és az erénnyel, és csak ezekkel szabadíthatja ki e csillagot földi akadályoztatottságából.”

Frithjof Schuon

 

 

<<< Ars Naturæ, V–VI. évf. 9–12. sz. >>>

 

 

Hegedűs Zoltán

 

A lótusz és a virágok vetélkedése

 

 

 

 

A lótuszról csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni. A virágzó lótuszok puszta szemlélése is emelkedett állapotba hozza az embert. Szépséget, fenséget, méltóságot, ünnepélyességet, tisztaságot és derűt megtestesítő jelenség. A lótusz egy csodálni való csoda, Ámort és mámort idéző, ugyanakkor – főleg kinyílását tekintve – a tudat megvilágosodását is kifejezi.

Elmondhatjuk, hogy egyfelől létezik egy általános érvényű virágszimbolika, amely valamennyi virágra nézve érvényes – hiszen minden virág virít, vagyis a fénnyel rokon, és ragyogást, „felvirágzást”, életerőt, termékenységet jelent –, másfelől a legtöbb kultúrában ismeretes valamilyen fajta virágnyelv, ami a különféle virágokhoz (a szirmok száma, színe és alakja, esetenként a bennük található íz- és illatanyagok alapján) más-más jelentést társít. Ezen alapul a költészetben, a képzőművészetben és adott esetben a vallásban betöltött szerepük, sőt rangjuk, ugyanis néhány közülük évszázadok óta kitüntetett jelentőséggel bír. [1]

Magyar népdalkincsünk egy sajátos csoportja az úgynevezett „virágénekek”, közöttük pedig az a típus, amelyik – illeszkedve a középkori költészetben certamen (’versengés, vita’) néven önálló műfajként létezett énekek körébe – „Virágok vetélkedése” címen ismeretes. [2] Ennek különböző változataiban a búzavirág, a szőlővirág és a rózsavirág (vagy a szegfű) vetélkedik az elsőségért. Számomra legkülönösebb talán az az 1906-ban Nyitra megyében gyűjtött változat, amelyikben egy negyedik szereplő (az énekmondó, vagy egy újabb virág?) mondja: „Vetekegyik vélem háromféle virág (…). Ne vetekedj vélem, te búza szíp virág, / Mert bizony tevéled szíles ez világ él. (…) Ne vetekedj vélem, te szőlő szíp virág, / Mert bizony tevéled szent misét szolgálnak. (…) Ne vetekedj vélem, te rúzsa szíp virág, / Mert bizony tevéled lyányok dicsekednek”, és mindegyik után megismétlődik: „Virágom, véled elmegyek, / Virágom, tőled el nem maradok”. [3] Más változatokban a három virág mindegyike így szól: „Szebb vagyok, jobb vagyok / Annyival náladnál”. A felsorolt érvek itt is hasonlóak, a búza esetében például: „Mer’ engem leszednek, az oltárra tesznek, / Jézus szent testének imádnak ott engem”; a rózsa esetében pedig: „Mer’ engem leszednek, bokrétába kötnek, / Legények, leányok adnak kedvesüknek”. [4] Vajon tudunk-e, kell-e fontossági sorrendet tenni a kenyér és a bor (és vele az Eucharisztia vagy az Úrvacsora) és a szeretet, szerelem között? Vagy tekintsük e hármat egyfajta „Háromságnak” (hiszen mindegyik szükséges!), amit negyedikként mintegy középen kiegészíthet, sőt egységbe foglalhat a lótusz? Ha már napjainkban egymástól távoli kultúrák is közelebb kerülhetnek egymáshoz, miért ne rendezhetnénk meg e vetélkedőt az egész világra, s az összes virágra kiterjesztve? Vizsgálódásunk mostani alanya, mint látni fogjuk, bizony jó eséllyel pályázhat a „Virágok Királynője” címre, lévén három vetélytársa erényeit – bizonyos mértékig – egyszerre tudhatja magáénak, sőt olyasmivel is rendelkezik, amivel amazok egyáltalán nem. Ennek ellenére egy tibeti dalban maga a lótusz mintha éppen a fentiekre felelne: „A virágok lepte tavon / lótuszvirág így énekelt: / Nem dícsérem ékes szóval / én tündöklő szépségemet. / Csak szeretném, ha nem félnék / hulló dértől, kemény fagytól”. Egy másikban pedig az előbbinél is szerényebben így szól egy virág: „Ó, ti pompás lótuszkelyhek, / szépségetek nem tagadom. / De rám, gyönge mályvaszálra, / barátsággal gondoljatok!” [5] Mintha ebben is a keleti mentalitás azon sajátossága tükröződne, miszerint „kiszorítósdi” helyett bölcsebb a másoknak kijáró tisztelet megadásával csendben visszahúzódni. Főleg annak, aki csak jelképezi azt, akire a jelkép vonatkozik, miként egy tamil versben olvashatjuk: „Virágozz, gyengéd nebáncsvirág! Gyönyörű vagy, szerelmesem százszor szebb mégis. (…) Látva őt, lekonyul s bezárul a lótusz: »E tündöklő nő szemével nem vetekszem.«[6]

 

A lótusz-effektus

Vegyük szemügyre először a természettudomány tárgyilagos­sá­gá­­val, hogy milyen szempontból sorol­hatjuk a „legek” közé lótuszunkat. Ezzel bizonyságát adhatjuk annak is, hogy egy jelképül szolgáló jelenséghez tartozó jelentéstartomány nem puszta kitaláció, nem esetleges „közmegegyezésen” alapul, amint azt sokan gondolják, hanem a dolgok lényegi természetéből következő tényleges tulajdonságok pontos megfigyelése nyomán jött létre. Egy adott jelenség a mindenkori megfigyelő tudati reflexiója révén kapcsolódhat vissza annak valódi, szellemi eredetéhez. Kitüntetettsége, szimbolikus – azaz összekapcsoló – jellege valamely, szellemi lényegéből eredeztethető tulajdonságának karakteres, a többiekéhez képest kiemelkedő voltából adódik. Amennyiben ez fontos tanítások kifejező eszközéül szolgál, generációk hosszú sorának vallási, bölcseleti, művészeti és irodalmi gyakorlata mintegy „szentesíti” azt.

Nos, a lótusz már megjelenésében is „kiemelkedő”, hiszen az átlagosnál jóval nagyobb levele és virága is magasan a víz fölé emelkedik, akár másfél-két méterre, szemben például a víz felszínén úszó tavirózsákéval (amivel esetenként sajnos összemossák, főleg irodalmi művek fordításaiban olykor szinonimaként használva). Számos különleges tulajdonsága közül a legnagyobb csodálatot éppen az váltotta ki, ami jelentései közül szinte a legelső helyen álló fogalommal, a tisztasággal kapcsolatos. A lótusznövény levelének és virágának felületét a víz és más folyadékok nem nedvesítik meg, mivel olyan csepp képződik rajtuk, ami nem tapad meg, hanem lepereg róluk, magával ragadva a port és minden egyéb szennyeződést, sőt még a kórokozó baktériumokat és a gomba spórákat is. Így a levelekben zajló fotoszintézist nem korlátozhatja semmilyen lerakódás. Ezen öntisztuló képesség oka a növényt borító bőrszövet felszínének mikrostruktúrája, ami az egymástól tíz-tizenöt mikrométer távolságra lévő, öt-tíz mikrométer magas viaszos kidudorodások szabályos elrendeződéséből jön létre. Ez egy szuperhidrofób (víztaszító) felületet eredményez, ahol az adhéziós (a tapadást biztosító) erők elhanyagolhatóan kicsik a vízmolekulák közötti kohéziós (belső összetartó) erőkhöz viszonyítva, ezért nem jön létre nedvesítés. A könnyedén lepergő vízcseppek felületének csak két-három százaléka érintkezik a növény felületével, így a szintén alig érintkező szennyeződéseket könnyen lemossák róla. A jelenséget Wilhelm Barthlott német botanikus és munkatársai fedezték fel pásztázó elektronmikroszkóp segítségével az 1970-es években, majd az 1990-es években leírták ennek fizikai–kémiai alapjait. Ezt követően pedig 1998-ban a „lótusz-effektus” márkanevet védetté nyilvánították. [7] Azóta a kutatóknak sikerült leutánozni ezt a mikrostruktúrát mesterséges felületeken, ami a bionika vagy biomimetika egyik legsikeresebb gyakorlati alkalmazásához vezetett, lehetővé téve tetőcserepek, házhomlokzatok, [8] autók szélvédője, textilek, főzőedények, kontaktlencsék stb. öntisztulását. Az iparban egyébként eleinte nehezen fogadták el ezt az ötletet, mert eddig mindenki tévesen úgy gondolta, hogy a sima felszínen kevésbé tapadnak meg a szennyeződések, és az könnyebben is tisztítható.

 


Nelumbo (itt régebbi nevén: Nymphæa Indicafaba Ægyptia) Paulus Hermannus Paradisus batavus című, 1698-ban kiadott művének 205. oldalán. http://www.plantgenera.org/illustration.php?id_illustration=216868

 

Jellemző korunkra, hogy – bár a növénynek ezt a tulajdonságát ősidők óta ismerték, hiszen szabad szemmel is látható – ez a gyakorlati haszon tette most világhírűvé. A régieket viszont a jelenség szimbolikus, spirituális és bölcseleti vonatkozása érdekelte. Az érzékek világából, az anyag fogságából kiemelkedő lélek jelképeként tekintettek rá, mivel a növény annak ellenére, hogy az iszapos vízből nő ki, megőrzi makulátlan tisztaságát, érintetlen marad a világ szennyétől. A föld sarából a nagy vízen keresztülhatolva a levegős felszínre jut, s a Nap tüzét asszimilálva virágját ezen elemek sajátos kvintesszenciájaként nyitja ki. Elvontabb értelemben azt is mondhatjuk, hogy az abszolút és örök igazság tör elő és ragyog fel a relatívumok és kettősségek homályos világából, a magasztos nyilvánul meg kibomolva a közönségesben való elrejtettségből.

Lássunk néhány idézetet a hindú és a buddhista hagyományból: „Aki minden ragaszkodásról lemondva, tetteit a Brahmanra ruházva cselekszik, arról lepereg a bűn, mint víz a lótusz szirmáról” (Bhagavad-gítá V. 10.); [9] „semmi gonoszság nem tapadhat ennek tudójához, mint ahogy a lótuszszirom sem ázik el soha” (Cshándógja-upanisad IV. 14. 3.); [10] „Ahogy az út szélére szórt szemétrakásból is kihajt / az édes illatú lótusz, a szemet gyönyörködtetőn, / a Megvilágosult Szentség tanítványa is kiragyog / tudásával a vak világ szeméthalmából fényesen” (Dhammapada 58–59.). [11] A koreai irodalom egyik klasszikusa, Csong Cshol (1536–1593) így ír egyik költeményében: „Minél erősebb a záporeső, / a lótusz annál frissebb. / De a szirma, pillants oda: / egyáltalán nem lett vizes. / Szeretném, ha a lelkem is / tiszta lenne, mint a lótusz.” [12] Nálunk Ady Endrénél jelent meg hasonló gondolat, a tisztaság és az eszményi szépség kifejeződéseként: „Vén, bűnös, mély lelkemből néha / Csodálatos forróság buzog (…). S íme, kinyílnak hirtelen / Csúf tükrén a fehér lótuszok” (A fehér lótuszok, 1908). Számára ez azonban múló, meseszerű, egzotikus látomás csupán: „Voltak és ismét nincsenek / Virágim, a fehér lótuszok”.

 


A megtört lótuszszár széthúzásával a levegőn megszilárduló rostok nyerhetők, amiket megsodorva fonal, majd szőttes készíthető. http://blog.juliehall.net/archives/4960
 

Keletkutató tudósunk, Baktay Ervin (1890–1963) így nyilatkozik e virág jelképiségéről: „A lótusz az indiai képzeletben nemcsak a világ jelképe, hanem az embert éltető erőnek, a léleknek is kifejezője. (…) Ahogyan a lótusz a sötét víz mélyén, a fekete iszapban gyökerezik, s onnan növekedik fel, átküzdve magát a homályon, hogy végül a tiszta verőfénybe emelkedjék, ugyanúgy ered az emberi élet is a sűrű és sötét anyagból, s ugyanúgy kell felküzdenie magát a homályból a világosságra, a megismerés erejével”. [13] Tegyük hozzá, hogy a megismerés platóni értelemben az elfelejtett tudásra való emlékezés (anamnészisz), ráébredés, és az ember valódi – azaz bukása előtti – eredete nem a sötét anyagban keresendő, hanem az isteni világosságban. Egyébként a lótusz magja is kezdetben a víz fölött, a fényben érlelődik, és csak azután pottyan alá a mocsárba, hogy onnan majd újra felbukkanjon. Még egy idézet Baktaytól, melyben a Dél-Indiában található szittanavászali régi dzsaina barlangtemplom egyik falfestményén látható jelenetről így ír: „A lótuszok bozótjába bonyolódva állati és emberi alakok láthatók. Az ábrázolatnak (…) jelképes értelme van: a mindent betöltő élet megjelenítése. (…) A lótusz-tó az élet születését, a sötét mélyben rejtőző csíra kibontakozását érzékelteti. (…) csaknem minden ábrázolt lény párosan szerepel. Ez, gondolom, a maithunára, az életfakasztó párosságra utal, az egész mű pedig a burjánzó, mindent elárasztó életet példázza, amelyben a lét vágyából fakadó születéseknek nem szakadhat vége, míg a megvilágosult értelem nem talál a szanszára forgatagából kivezető útra. Ezt az utat egyértelműen fogta fel a buddhizmus, a bráhmanizmus és a dzsainizmus, s az ábrázolás általánosan ismert voltát látszik bizonyítani, hogy változatait megtalálhatjuk a hindú Kailászanátha és egy dzsaina templom festményei közt”. [14]

 

Lótusz-arc és lótusz-szem

A már említetteken kívül a lótusz számos különleges tulajdonsággal rendelkezik. Lazacrózsaszín vagy fehér virága – amelynek átmérője elérheti a harminc centimétert is – három napon át nyílik, miközben esténként becsukódik, a negyedik napon azután elhervad. A gyors elvirágzás nem meglepő, hiszen a növény ezalatt „maximális erőbedobással dolgozik”. „Az ausztrál Adelaide Egyetem kutatói megállapították, hogy a növény képes arra, hogy testhőmérsékletét egészen harmincöt Celsius-fokra felmelegítse, és ezt még akkor is meg tudja tartani, amikor környezetének hőmérséklete tíz Celsius-fokra csökken. (…) Ha az éjszakai levegő lehűti a becsukódott sziromleveleket, a lótusz több oxigént vesz fel és több anyagcsereterméket (szén-dioxidot) ad le, miközben egyre több szénhidrátot (elsősorban keményítőt) alakít át energiává. (…) A hő az energiatermelő mitokondriumokból ered, amelyeket a sejtek erőművének is neveznek. A lótusznak ebből sokkal több van, mint más növénynek. »A lótuszvirág néhány grammnyi hőtermelő szövetében annyi mitokondrium található, mint egy kilogramm kukoricáéban« – mondja Hanna Skubatz, a seattle-i egyetem növénybiológusa. A hő egy részét a kúp alakú termőtest, másik felét pedig a szirmok és a porzók termelik.” [15] Egyetlen virág egy wattnak megfelelő energia előállítására képes. Minden bizonnyal ezáltal is vonzóbbá válnak az őket beporzó „hidegvérű” – a levegő lehűltével amúgy dermedtté váló – rovarok számára, akiket így kellemes hőmérsékletű virágkehely vár, ahol kedvükre táplálkozhatnak – miközben a pollen rátapad testükre – és repülő-startjukhoz is biztosított a megfelelő hőfok. A felmelegített szirmokkal ráadásul a növény több csábító – igen kellemes – illatanyag kibocsátására képes. A lótusz tehát szabályozni tudja teste hőmérsékletét, akárcsak a melegvérű állatok, azonban ideg- és hormonrendszer nélkül! Eddig mindössze két másik növényfajról derült ki ugyanez.

 


Nefertem vagy Nofertum, a növényzet és az illatszerek istene, akit a Piramisszövegek (PT 266) „Ré orrából való lótuszként” is említenek, egyfajta koronaként viseli a lótuszt, a szépség és a gyógyító jó illat szimbólumaként. http://www.energy-healing-info.com/lotus-flower-symbol-2.html

 

Persze nemcsak a rovarokat vonzza, hanem az embert is megigézi e virágcsoda. „A nap aranyló sugara, mely a csöndes vízre esik, és a lótuszvirág, mely erre a gyengéd érintésre életre ébred és kivirul, az egész indiai irodalomnak vissza-visszatérő képe. Minden báj és szépség fakadásának és kivirágzásának ősképe ez. Igen, a napot a lótuszvirág barátjának vagy szerelmesének nevezik, és a nap is, a lótuszvirág is annak az örök szerelemnek a szimbóluma, melyet a távolság sem szüntethet meg. (…) Az Isten a lótuszszemű, akinek pillantása varázskörébe – a pundarikáksába – vonja a megáldottat”. [16] A Bhagavad-gítá egyik verse (XI. 2.) „lótuszszeműnek” nevezi Krisnát, aki Visnu egyik földi megtestesülése. A Bhágavata-purána (más néven Paramahansza-szanhitá) egyik énekében pedig a félistenek magát a Dévakí méhében lévő Visnut szólítják így a hozzá intézett imájukban: „Óh, lótusz-szemű, aki szüntelenül rajtad, mint minden lét bölcsőjén meditál, s a szent elődök példáját követve lótuszvirág lábadnál keres menedéket, elfogadván azt hajónak, az oly könnyen átszeli a tudatlanság óceánját, akár egy borjú patanyomában összegyűlt tócsát (lépne át)” (X. 2.). [17] A bölcseleti irodalom egyik misztikus látomásában is szerepel ez a kifejezés: „A Nap közepében pedig egy aranyló Embert látni, arany hajú, arany szakállú, arany a körme hegyéig. Szeme pirosló lótuszvirág, neve a fent (ud), mert felette áll ő minden gonosznak. Felette áll majd minden gonosznak, ki tudja ezt” (Cshándógja-upanisad I. 6. 6–7.). [18]

Az ókori India nagy meseeposza, a Rámájana fő motívuma, hogy a „kék-lótusz-szemű” és „kék-lótusz-sötét bőrű” Ráma hogyan szerzi vissza szeretett hitvesét, a „lótuszszirom-szemű” és „lótusz-arcú” Szítát, akit a démonkirály elrabolt, s aki „tovatűnt, ahogy lótusztavak bája elköltözik a télidőn”, és rabságban sínylődik „fényét vesztve, lehervadva, mint lótusz-tó tél jöttekor”. [19] A másik nagy eposzban, a Mahábháratában például Szatjavatít, a Pándavák és Kauravák dédanyját szólítják „lótuszszirom-szeműnek”. [20] Indiában a szemeket nemcsak szépségük miatt hasonlítják lótuszvirághoz. Nem egyszerűen arról van szó, hogy valakinek külsőleg „szép a szeme”, hanem ezáltal a természeten túli látás, a természetfölötti látásmód képességét fejezik ki. Előfordul, hogy a szülők vakon született gyermeküket nevezik Padmalócsanának, Lótuszszeműnek. Egy legenda szerint a gyermek Rádhiká vak volt, de amikor Krisna odalépett a bölcsője mellé, a lány szemei – amik csak a világra voltak zártak – megnyíltak. A példázat tanulsága, hogy ne csak nézzünk, de lássunk is, „zárjuk be szemünket az illúzióra és nyissuk ki az isteni igazságra! [21]

 


Harsomtus a Nap-bárkán, mint kígyó emelkedik ki egy lótuszvirágból. Ehhez lásd https://es.wikipedia.org/wiki/Harsomtus; a kép forrása https://www.pinterest.com/pin/­21­2232201165785643

 

A szerelmi költészetből idézzük a 4. vagy 5. században élt Kálidásza, a szanszkrit irodalom legnagyobb klasszikusának néhány sorát: „Mikor a korai fényben rózsa, lótusz felébred, / picike, puha viráguk asszonyajakhoz hasonló. / Mikor a fekete éjben rózsa, lótusz lehervad, / a búcsú szomorúságát, tompaságát idézik” (Ez az ősz). [22] Egy másik versében: „Kit forró szerelem nyilával utolért, a tóban enyhet talál, / melyben két kar a lótuszinda, gyönyörű szép arc a lótuszvirág” (Szerelem ékszere). [23] A nem sokkal utána élt Bhartrihari szerint a gyönyörbe belebódult férfi-nép hasonló a méhekhez: „a mohó méh is a lótusz rabja lesz” (A szerelem száz strófájábólSringára-sataka 82.). [24] A szanszkrit költészet egyik toposza ez a méh-hasonlat: a nappali lótusz kelyhe éjszakára összezárul, és rabságba ejti a virágméz szívásába belefeledkezett, mohó méhet. Dzsajadéva, aki a 12–13. században élt Bengália királyának udvarában, nemcsak költő, de Visnu isten legendás hírű papja is volt. Egyetlen fennmaradt műve a Gíta-góvinda (Pásztorének), amely szerelmi himnuszok füzére, és igen leleményesen használja a lótusz/méh motívumot. Érdemes többet is idézni: „Lágy lótusz-kezeid csodaszirmai: körmök, / meghala tőlük a dongó-ördög”; – „Arca: lótuszom, sok piros szirom, méhraj átoson mélyén”; – „Rádhá arca fehér-kék lótusza körül zümmögve dongó darázs; / háromféle világnak drágaköve; lét-rontókra múlást hozó (Krisna)”; – „Liliomnál kecsesebb, hegyi hónál hűvösebb karjára köt szép kösöntyűket, / lótuszlevél-tenyerek fölé smaragd karperec méhraját csavarja és nevet.” – „Indrától vezetett s örök derűbe vont isten-hadaknak fején / tündöklő zafír ékkövek fekete-kék vadméh-rajával befont / s Gangá habjainak virág-zuhatagától mindörökké ölelt / lótusz-lába elé a szent Hari király felséginek: térdre mind!” – „Fond fonatokba kacér hajamat, ha körülröpüli e kusza méh-család / arcom örök-makulátlan sugarait, égő isteni lótuszát.” Végül: „Ő mindenkibe szenvedély vad örömét öntvén, gyönyört sokszoroz, / lótuszként sima és sötét kezeivel formálja vágy ünnepét”. [25]

 


Indiai lótuszrozetta (Bimaran, Gandhara, Északnyugat-Pakisztán, 2–3. század)

 

Drágakő a lótuszban

A lótusz-szimbolika egy további aspek­tusa a „lótusz–szív–kehely–hajlék” analógiás megfelelése. A lótusz és a szív összefüggése kevésbé nyilvánvaló, mondhatni rejtettebb, mint a lótuszé és a szemé, akkor is, ha tudunk a szív üreges voltáról. Viszont létezik a „szem és szív” kapcsolata is, [26] gondoljunk csak a Saint-Exupérytől elhíresült, és mára közhellyé lett szólásra: „jól csak a szívével lát az ember”. Ami mindhármat összekapcsolja, az a centralitás, a középpont tradicionális eszméje és jelentősége (amire itt most bővebben nem térhetünk ki). A szem és a virág eleve körformát mutat – amely középponttal is rendelkezik –, a szív pedig valaminek a lényegi központját is jelentheti, mint például az „ország szíve” kifejezés esetében. Ráadásul a lótusz hatalmas, kékeszöld levele is – rendkívüli módon – kör alakú, és kissé kehelyszerű, a levélnyél a levéllemezhez középen csatlakozik, magasan a víz fölé tartva azt, az erezet pedig sugárirányban fut a szélek felé. [27]

Idézzünk most is a régi hindú forrásokból: „A Brahman eme városában van egy kicsiny ház, abban egy kicsiny lótuszvirág, abban egy kicsi űr. Ami ebben van, azt kell kutatni, azt kell megismerni.” (Cshándógja-upanisad 8. 1. 1.) [28] A ház a testre, a lótusz a szívre (hridajakamala ’a szív lótusza’), az ember legbelsőbb magjára, Isten otthonára utal. Említsük meg, hogy a szívüregek orvosi neve, a „pitvar és kamra” a lakáskultúrából vett kifejezések. Egy másik szövegben ez áll: „A szíven egy nagy, nyolcszirmú lótuszvirág van, ebben él a szellemi lélek fény formájában, és egészen kicsi, kisebb, mint az atom. Amikor a délkeleti, piros szirmon pihen meg, akkor alvásra és lustaságra hajlamos. A déli, fekete szirom gyűlöletre és haragra készteti, a délnyugati, kék sziromra érkezve bűnös és káros dolgokra vágyik. Amikor a nyugati sziromra ér, amely olyan, mint a kristály, akkor szerelmes lesz, az északnyugati, rubinvörös szirom kóborlóvá és közömbössé teszi. Észak sárga szirmán boldognak és szeretetteljesnek érzi magát, az északkeleti, lapis lazuli szirmon pénzt szerez és adományoz. Ha elakad két szirom között, akkor a test harmóniája megbomlik, zavarok és betegségek keletkeznek. De a szellemi lélek igazán csak akkor boldog, amikor a lótuszvirág közepén marad, ilyenkor mindent tud, mindenhez ért, extázisában énekel és táncol” (Dhjánabindu-upanisad 94.). [29]

Az óind fohász-irodalom egy kiemelkedő remeke, a Srí Brahma-szanhitá szerint „Krisna legeslegkiválóbb tartózkodási helye ezernyi szirmú és pártájú lótuszvirághoz hasonlatos. Ez a Gókula néven ismeretes hajlék az Ő végtelen aspektusából (Ananta) hajtott ki. E virág kelyhe Krisna igazi otthona. (…) E transzcendentális lótuszvirág hatszögletű kelyhe az a birodalom, ahol Krisna lakozik.” [30] Krisna mint Góvinda (a tehénpásztorok ura, azaz „főpásztor”) Gókula fejedelme is (Gókulapati), ahol a lótuszvirág szirmai a pásztorfiúk otthonai, kihajló levelei pedig a Rádhiká vezette gópík (fejőslányok) ligetszerű hajléka.

 


Lótusz mudrá (a kinyílt lótuszt utánzó kéztartás). http://www.notesfromahumbleyogini.co.uk/2015/02/10/lotus-mudra-love
 

 

A 15–16. század táján Észak-Indiában élt misztikus költő, Kabír, akit a hindúk, a muszlimok és a szikhek egyaránt szentként tisztelnek, így írt: „Nézd, micsoda lótusz virágzik / víz nélkül! Kabír azt mondja: / »Szívem méhe issza nektárját.« / Mily csodálatos lótusz, mely a világ- / egyetem forgó kerekének szívében / nyílik! Csupán néhány tiszta / lélek ismeri valódi gyönyörét.”„Nézd, láng nélkül világít a lámpás, / Gyökér nélkül bomlik ki a lótusz” – „Idd a szív lótuszának szirmait itató nektárt!” [31] Csak az láthatja meg a víz és gyökér nélkül kibomló lótuszvirágot, csak az ihat annak kelyhéből, aki igaz guruja (mestere) kegyelme révén megtanult tőle „láb nélkül járni, szem nélkül látni, fül nélkül hallani, száj nélkül inni, szárny nélkül repülni”. [32] Rabindranath Tagore (1861–1941) indiai költő, író, zeneszerző, festő, az első nem európai, aki elnyerte az irodalmi Nobel-díjat 1913-ban, hasonló tapasztalatról tesz tanúságot: „Teljes bizonyossággal érzem, hogy egy lótusz száz szirma nem marad mindörökké csukva, s méze titkos rejteke feltárul. (…) Megízleltem annak a lótusznak rejtett mézét, mely a világosság óceánján nyílik, s így áldott vagyok”. [33]

A virág, a szem és velük együtt a szív is nemcsak kinyílik – a zártságból, a rejtettségből –, hanem megnyílik, azaz befogadóvá válik. A kifelé és befelé irányultság (a centrifugális és centripetális irányok) kettősségének meglétét a szív pulzálása mutatja meg a legnyilvánvalóbban.

 


A „Lajja Gauri” vagy Aditi Uttanapad ábrázolási típus egyik példája, ahol a nőalak feje helyén (!) lótuszvirágot láthatunk, ami többféleképpen is értelmezhető. Egyes kutatók a Rig-védában (1. 89. 10. és 10. 72. 3.) találnak rá utalást. Eszünkbe juthat A virágfejű ember című mese is. http://www.southasianarts.org/2010/07/lajja-gauri-like-in-indus-valley-n...

 

A mélyebb megértés kedvéért idézzük fel a metafizikai tradíció két kiváló szerzőjének, René Guénonnak (1886–1951) és Julius Evolának (1898–1974) egy-egy ide vonatkozó művét. „A virág a maga tényleges formája révén a kehelyhez hasonlóan »tartály« képét idézi, ami a purusából áradó hatásokkal összefüggésben a prakritinek felel meg, és az ember általában is virágkehelyről (calix) beszél. Másfelől, ugyanezen virág virágzása – ugyanakkor – magának a prakriti eredményeként tekintett megnyilvánulásnak a kibontakozását reprezentálja. Ez a kettős jelentés sajátosan világos egy olyan virág esetében, mint amilyen a lótusz, amely Keleten a szimbolikus virágok virága”. [34] A víz felszínén végbemenő virágzás a purusa hatását kifejező „égi fénysugár” visszatükröződésének a síkját jeleníti meg. Az égi sugár befogadásához azonban meg kell nyílni. „A beavatási megnyílásnak jellegzetes kifejezése volt a lótusz, amelynek virága »O« a függőleges szár »I« felett nyílik ki. A szár keresztülment a vizeken, és meghaladta őket, miután gyökerei elhagyták a nedves föld feneketlen iszapját. Ezért összességében a hieroglifikus-et kapjuk meg, amelynek jelentése az egyiptomi hermetikában – a feltámadásra és a halhatatlanná válásra való hivatkozással – az »élet kulcsa« és az »élő«, »élni« volt. Egy, a XII. dinasztia korából származó domborművön a királynak egy istennő az élet kulcsát a következő szavak kíséretében adja át: »Én az életet, a stabilitást, a tisztaságot adom neked, mint Ré (a szoláris isten), örökre«”. [35] A megnyitás eszköze, az „élet kulcsa” kapcsolatos a felébredés, a feltámadás, a palingenezis bekövetkeztével. Ezen a ponton a káldeus-egyiptomi és minószi tradíciók jól megfeleltethetők az „életcentrumok” (szanszkrit terminológiával csakrák, azaz kerekek, vagy padmák, lótuszok) kivirágzására, megnyílására vonatkozó hindú ezoterikus tanításokkal.

 

.
Kékmázas fajansz lótuszkehely az ősi Egyiptomból (Abydos, Krisztus előtt 1479–1425) http://www.mfa.org/collections/object/blue-lotus-chalice-132534

 

Egy másik szimbólum – ami szintén a lótuszhoz kapcsolódik – ugyancsak beazonosítható a hermetikai és alkímiai hagyomány egyik elemével, a „filozófusok kövével” (lapis philosophorum). Ennek keleti megfelelője a lótuszban rejlő „drágakő” vagy „gyémánt”, amit a buddhizmusban központi jelentőségűvé vált mantra, a „Hat Szent Szótag”, az „Óm mani padmé hum” fejez ki leginkább. Értelmezését Hetényi Ernő (1912–1999) orientalista nyomán közlöm. Az első „Óm” és a hatodik „hum” szótag lefordíthatatlan, hozzávetőleg az „Óh!” és „Üdvözlégy” szavakkal adható vissza. A többi szótag jelentése: „ma-ni”: drágaság, ékszer, gyémánt; Buddha-Dharma (a Buddha tanítása); Önvaló (az „Igazi Én”); linga (férfi nemi szerv, teremtőerő); magzat, gyümölcs. „Pad-mé”: lótusz; világ, mindenség; szív; jóni (női nemi szerv, megtermékenyülés); anyaöl. Ezen jelentések sokrétűségének megfelelően a mantra többféleképpen fordítható: „1. Óh! Ékszer a lótuszban! Üdvözlégy! 2. Óh! Buddha Tana, e világban légy üdvözölve! 3. Óh! Önvaló, szívemben (megszülető Igazi Én) üdvözlégy! 4. Óh! Linga a jóniban, üdvözlégy! 5. Óh! Magzat az anyaölben, üdvözlégy!”  [36] A nemiség jelenléte itt elsősorban – de nem kizárólagosan – metaforikus. Érthető úgy is, hogy „a férfi a feltárt igazságot, az upáját »közli« a női pradnyával (bölcsesség)”. [37] Maga a lótusz is egyszerre szoláris és lunáris szimbólum, egyesíti a szellemet és az anyagot.

Összegzésképpen és kiegészítésként is álljanak itt Titus Burckhardt (1908–1984) nagyszerű sorai: „Bizonyos tekintetben a buddhizmus egész hieratikus művészete, akár két pólus között, úgy feszül a két alapvető forma, a lótusz és Buddha emberi alakja között; ez utóbbi bizonyos mértékben a lótusz formájához hasonul, míg megfordítva, az, amit a virágkehely csak összességében, mint tiszta létszerű forma fejez ki, az emberi megjelenésben tudatosabban tagolódva nyilvánul meg. Buddhát egy fohászban a »Lótusz Ékszereként« említik; Ő a lélek-kehelyben rejlő értékes, romolhatatlan Lényeg. A hindú művészettel ellentétben a lótuszvirág itt elsősorban nem az istenség trónusául alkotott világegyetem szimbóluma; a Lelket jelképezi, mely a szellemi megvilágosodásnak tárulkozik ki. Azonban lélek és világ között a legmélyebb megfelelés áll fenn; mindkét képesség az ősanyag sötétlő vizeiből emelkedik elő és nyílik meg az isteni Fény számára. A kinyílt lótusz hasonló a kerékhez is, mely – szilárd tengelye körül forgó »küllőivel« – egyfelől a világmindenséget, másfelől pedig – köldökből szétágazó erővonalaival – a lelket ábrázolja.”  [38]

 

 

 


A Napgyermek az őslótuszon. Erik Hornung: Az egy és a sok. Az óegyiptomi istenvilág. Budapest, 2009, Typotex Kiadó, 97. o.

 

Soroljuk tovább a lótusz különleges tulajdonságait! Virágzáskor a bimbó, a virág és a termés egyszerre látható, vagyis az ok és az okozat egy időben jelenik meg, ami a dharma (’törvény, tan’) jelképévé teszi, egyúttal kifejezi a múlt, a jelen és a jövő összekapcsolódását is. A kiszáradt tavak, folyók halott medrében az esőzések után újraéledő lótuszokat joggal tekintik az újjászületés jelképének, de ami a legfantasztikusabb, hogy találtak már ezer évesnél is régebbi csíraképes lótuszmagot. 1994-ben egy vizsgálat például nagyjából 1300 évesnek (± 270 év) határozta meg egy mag életkorát, amit azután sikeresen kicsíráztattak. [39] Egy bizonyos enzimet, ami az öregedéssel járó károsodások regenerálásáért felelős, az idős magban ugyanolyan aktívnak találták, mint a fiatalokban. Most keresik azt a gént, ami ezt az enzimet kódolja, és ami ilyen rendkívülivé teszi.

 


Ihat, Hathor istennő papnője lótuszvirágot szagol (Sakkara, Krisztus előtt 2453). http://www.alkhemi.co.uk/page19.htm

 

Érdekes formájú termése a locsolókanna szórófejéhez, illetve zuhanyrózsához hasonlít. Ez úgy jön létre, hogy a termőlevelek eredési helyei között a virágzati tengely tovább növekedik, s minden termőlevelet körgyűrűszerűen vesz körül. Az öt-tíz centiméteres képződmény lyukacsaiból nyúlnak ki a bibék, a sok aranyszínű (!) porzó pedig e tok oldalán sorakozik, spirális elrendeződésben. Makkszerű magjai sok keményítőt tartalmaznak, ezért több ázsiai országban nyersen is, de süteménynek feldolgozva is fogyasztják, „régebben varázsital készítésére használták”. [40] A keményítőben szintén gazdag gyöktörzséből (rizóma) főzeléket, szárából-leveléből salátákat, virágából teát és parfümöt készítenek. A növényből nyerhető tejszerű nedv gyógyászati célokat szolgál, például szívserkentőként. Számos hatóanyagot tartalmaz (nuciferine és aporphine alkaloidok, coclaurine és norcoclaurin). Mindezek alapján helyénvaló a termékenység és a tápláló-gyógyító életerő szimbólumának is tekinteni a lótuszt. Egy egészen különleges termék is készül szárának sajátos rostjaiból: a lótusz-szövet. Az egész világon csak egy helyen, Mianmarban (Burma) az Inle-tó partvidékén, körülbelül száz év óta készítik. Mivel az egész folyamat rendkívül munkaigényes, ezért ez az egyik legdrágább textília a világon. Egy kisebb sál elkészítéséhez is mintegy négyezer lótusz-szár szükséges, a lótuszköpenyekhez – amiket az ottani buddhista szerzeteseknek készítenek felajánlásul – akár kétszázhúszezer is kellhet, és hatvan takács tíz napig készíti. A lótuszköpeny nyáron hűvös, télen meleg, légáteresztő, puha, könnyű és vízálló. Amellett, hogy állítólag nyugtató hatású, a burmaiak azt állítják, hogy enyhíti a fejfájást, a nyaki fájdalmakat és a torok-, tüdő- és szívbetegségeket. [41]

Mindebből beláthatjuk, hogy a fent említett másik három, egymással vetélkedő virág erényei a lótuszban együttesen jelennek meg: ételt is, italt is ad, szentséget közvetít, szerelmet varázsol.

 

Lótuszlépés Egyiptomtól Japánig

Következő lépésünk megtétele előtt tisztáznunk kell egyfajta nyelvi zavart, mely a „lótusz” kifejezés körül alakult ki. Hiszen négy növényfajt is lótusz névvel illetnek: a Nelumbo nuciferát (indiai lótusz, ami fehér vagy rózsaszínű), a Nymphæa lotust (egyiptomi fehér tündérrózsa), aminek egy endemikus alfaja él a Nagyvárad melletti Püspökfürdő termálvízében, a Nymphæa cœruleát (egyiptomi kék lótusz vagy tündérrózsa) és a Nymphæa nouchalit (csillaglótusz, vagy kék csillag tavirózsa, ami pirosas színű is lehet). „A latin Lotus nemzetségnek egyikhez sincs köze. A hazánkban is honos pillangós virágú szarvaskerep (Lotus corniculatus) fontos takarmánynövény.” [42] A latin lotus kifejezés (ami azután az összes európai nyelvbe bekerült) a görög lótoszból (λωτοϛ) ered. Ennek szótári jelentései a következők: „1) kerep, vadon termő hereféle, lótakarmány; 2) az észak-afrikai lótoszfa gyümölcse (Odüsszeia); 3) egyiptomi vízi rózsa neve; 4) (észak-afrikai fekete fájú lótoszból készült) fuvola (Euripidész)”. [43] A Homérosz Odüsszeiájának IX. énekében szereplő, és az irodalomtörténet által emlegetett lótophagoszok, azaz lótuszevők „a tudósok szerint nem lótuszt ettek, hanem datolyát vagy a szentjánoskenyérfa (Ceratonia siliqua) édes termését. Ezek valóban mézízűek, míg a lótuszgyökérről vagy -magról ez egyáltalán nem mondható”. [44] Így ezzel most nem foglalkozunk, viszont érdekességként megemlítek két másik ide kapcsolható görög kifejezést: lótiszma (virágja vagy ékessége valaminek; Euripidész), lótidzomai (kiválasztja magának a javát; Aiszkhülosz).

Láthatjuk, hogy a Nelumbo nuciferán kívül a többi faj a Nympheales (tündérrózsák) rendjébe tartozik. Régebben őt is ide sorolták, de az újabb kutatásoknak köszönhetően átkerült a Proteales (próteavirágúak) rendjébe, nemzetségének másik fajával, az Észak-Amerikában őshonos Nelumbo luteával (sárga lótusz) együtt. „A nelumbum vízi babot, lótuszt jelent és a szingaléz Nelumbuból származó neolatin szó. (…) A szanszkrit abdzsa és szaródzsa szavak vízenszületettet jelentenek, míg a kamala rózsaszerűt és pompázatost, de kiválóságot is.” [45] Ez utóbbi szavakat is a lótuszra használják Indiában. A Krisztus születése előtti 50-es évek táján az indiai lótusz eljutott Egyiptomba is, de mégsem ezért kell foglalkoznunk az ottani lótuszokkal is, hanem mert az ázsiaiéhoz nagyon hasonló szerepkörben mutatkoznak.

 


Lótuszrozetta festett mázas tál belsejében (Egyiptom, Krisztus előtt 1400–1320 között)

 

A lótusz Felső-Egyiptom jelképe volt, szemben Alsó-Egyiptom papirusz-jelké­pével. Az egyiptomi monumentális építészet jellegzetes eleme a lótuszoszlop. Halottaik sírjába lótuszvirág-koszorút helyeztek, és a templomi felajánlásokhoz is használtak lótuszvirágokat. A nők gyakran hordtak lótusz-ékszereket, szülés során pedig olyan amuletteket, amely Heketet ábrázolta egy lótuszon ülő béka képében. Az 1000-es számjegy hieroglifájában is megtaláljuk a lótusz képét. Teremtésmítoszaik egyikében is előfordul: „Ré az önmagától keletkezett örök szellem, aki először az Ősvíz hullámain tűnt fel egy nagy kék lótusz kelyhében ülő gyermekként. Az egyiptomiak számára a lótusz a tökéletesség jelképe volt” [46] – s ez valójában a „Kezdet”, a primordiális állapot tökéletessége. Nofertumot is ábrázolták lótuszvirágon ülve gyermekként, ezért Héliopoliszban őt tekintették az ifjú Napnak, és ő volt a „jó illatok ura”, mert az édes illatú kék lótuszvirágot többre becsülték, mint a fehéret. Nevének jelentése: „ifjú, újjászületett, újjákeletkező, győzedelmes élet”. [47] Mint az újjászületés jelképe, a lótusz gyakori kísérő jelvénye egyes ábrázolásokon a napbárkának is, a hajó orrán vagy közepén. [48] Tehát itt is megtaláljuk a Nappal, sőt a szemmel való kapcsolódást is. Miután Széth kivájta Hórusz szemét, „szemgolyóit a hegyoldalba temette, ahol azok virághagymává változtak, és két nagy lótusz nőtt ki belőlük”. [49] Egy másik idézet is a „szem és virág” asszociációra utal: „Helyezzétek kezeiteket a pompás illat felé, amely a Horizontból jön. (…) a Hórusz-szem illata jön hozzátok.” [50] A Halottak Könyvében (81A) található a „Mondás a lótusszá válásra”: „Vagyok a napfényből lett tiszta lótusz Ré orránál; alászálltam, hogy megkereshessem azt Hórusznak, mert én vagyok a tiszta, aki a mocsárból született”. [51]

 


Kambodzsa, Angkor, a „Ta Prohm Kel” templomrom homokkő faragása, 12. század. A feltehetően lótusz-ülésben ülő alak szinte virággá lényegül át, vagy olyan, mintha a virágból kelne ki. http://www.canbypublications.com/angkor-cambodia/angkor-guide-photos/ph-...
 


Lótuszon ülő istennő (valószínűleg Laksmí), Sasanka bengáliai uralkodó arany érméje, Krisztus után 600–635 körül. http://indian-heritage-and-culture.blogspot.hu/2012/12/gold-coins-post-c...

 

Térjünk vissza Keletre, India nemzeti virágához, és lássuk most már, mi is az a „lótuszlépés”. Ez Buddha csodálatos születésével kapcsolatos, amit három különböző forrásból idézve mutatok be. Az első részlet az 5. század elejéről való. Anyja, Májá királyné álmában egy elefánt jelenik meg, „ormányában fehér lótuszt tartva, elefánttrombitálást hallatva, belépett az aranypalotába, háromszor jobbról megkerülte anyja nyoszolyáját, majd megbökte jobb oldalát, és úgy tűnt, hogy behatol méhébe” (Nidána-kathá II.). [52] A második korábbi, az 1. században élt Asvaghósa művéből való, és a Hős születését írja le: „Most talpra állott, és meg nem inogva / hét lépést lépett, dobbantva szilárdan, / a föld szinén hét lótusz-jelet ütve, / mint az égbolton a hetevény csillag” (Buddhacsarita I. 33.). [53] A harmadik pedig Butön Rincsendrub (1290–1364) művéből való, amire Kőrösi Csoma Sándor hívta fel az európai tudós közvélemény figyelmét. Ez szintén az úgynevezett „lótuszlépést” mutatja be, de eltérő változatban: „Minden égtáj felé hét-hét lépést tett. Ahol a lába a földet érintette, lótuszok tűntek elő.” [54] Az ifjú Sziddhártha (’Mindent Valóraváltó’) herceg így szólt egy alkalommal: „A lótusz bármiféle pocsolyában virágba borul, / A király szedett-vedett emberek közt vív ki tiszteletet”. Más alkalommal maga Brahmá szólította meg őt: „tudásod fényétől az emberek kitárulnak, mint a lótuszvirág”. [55] Egy zen buddhista legenda szerint „Buddha egyszer szótlanul felmutatott egy arany lótuszt. Erre Mahákásjapa, Buddha egyik leghíresebb tanítványa elmosolyodott. Buddha, felismerve Mahákásjapa megvilágosodá­sát, ezt mondta: »Az igazi Dharma szemének és a Nirvána szavakkal ki nem fejezhető elméjének kincstárát birtokolom. Ezeket Kásjapára bízom«.” [56] Ez az igen jelentős motívum „virágbeszéd” néven vált közismertté.

Feltétlenül meg kell említenünk Pad­ma­szambhavát, aki a hagyomány szerint lótuszvirágból született (neve is ezt jelenti), aki később elterjesztette Tibetben a buddhizmust, és akire a nyingma iskola követői második Buddhaként tekintenek. [57] Tibetben – habár ez a növény ott nem is él meg – igen elterjedt motívum lett a lótusz. Megkülönböztetett jelentése van a kék színűnek, ami a női princípium kifejezője és Tárá – a legnépszerűbb női istenség – attribútuma; és a vörösnek, ami a Bódhiszattvák és Nagylámák jelvénye, a tisztánlátás kifejezője. Fontos buddhista istenség Avalókitésvara („Letekintő Úr”), aki egy bódhiszattva („megvilágosodás-lényegű”), és akinek másik neve Padmapáni („Lótuszkezű”, azaz kezében lótuszt tartó).


Peking, Tiltott Város. Mázas cserép fali dísz lótuszokkal (a szerző fotója, 2009)
 

A kínai művészetben a lótusz a buddhizmussal érkező, nagyon gyakori díszítőmotívum. A buddhista barlangtemplomok mennyezetén, kerámiákon, textileken és lakktárgyakon számos alakban fordul elő. Egyes alakváltozatai korjelölők. Az úgynevezett „Nyolc Szerencsés Jel” egyike. A taoista hagyományban a „nyolc halhatatlan szent” közül az egyetlen nő He Xiangu (Ho Hszien-Ku), akit kezében a „nyíltszívűség virágával”, azaz lótusszal ábrázolnak. [58] A konfuciánus erkölcstanban a lótusz a tökéletes személy, az erkölcsiekben nemes ember (junzi) jelképe. Az „aranylótusz” (jin lian) és a „lótusz-horog” (gou lian) kifejezések a kínai nők elkötözött lábának nevei. Esetükben a csábosnak, vonzónak tartott imbolygó, tipegő járásmód neve a „lótusz-lépés” (lianbu). A lian gyakori, népszerű női név is. A „kék lótusz” kifejezéssel olykor a kurtizánokat jelölték. A kínai nyelvben a lótusz jelentésű lian szó hangalakjában megegyezik (azaz homofon) a „kötni”, „kapcsolat” (házastársi) jelentésű lian és a „szeretni”, „szerelembe esni” jelentésű lian szavakkal. [59]

Japánból egyetlen érdekességet említek meg. A legnépszerűbb japán istenségek csoportja a „hét szerencseisten”, melyek különböző (buddhista, taoista, sintó) eredetűek, de a 17. század elejére kialakult együttes kultuszuk. Közülük az egyiket, Daikokutent olykor egy nagy lótuszlevélen állva ábrázolják. [60]

 


Peking, Nyári Palota. Bronz szobortalapzat lótuszdíszítéssel (a szerző fotója, 2009)

 


Peking, a Menny Temploma. Lótusz motívum. A jó termésért szóló imák csarnokának egyik oszlopán
(a szerző fotója, 2009)

 

 


Dunhuang, Múzeum. Padlótéglák lótuszrozettákkal a buddhista Mogao-barlang­temp­lo­mokból
(a szerző fotója, 2009)

 

Talán meglepő, de lótuszunknak keresztény vonatkozása is van. A keresz­ténység ugyanis már a 7. században eljutott a régi Kínába a kaldeus egyház (amit ma Keleti-Asszíriai Egyháznak neveznek) misszionáriusai révén. Ők a Nesztoriosz, konstantinápolyi pátriárkát elítélő Efezusi Zsinatot (421) elutasítva inkább kelet felé folytatták hithirdető tevékenységüket, és ott alapítottak közösségeket. A kínai Tang-dinasztia (618–907) korából való nesztoriánus keresztekre jellemző, hogy lótusz alapon állnak, [61] illetve a kereszt a lótuszból nő ki, esetenként baldachinnal fölöttük. [62] Ez egyes kutatók szerint a Szentháromság egyik kifejeződése is lehet, ám tekinthetjük úgy is, mint a buddhizmus és a kereszténység – ha nem is szintézisét, de – szinopszisát. A kínai manicheizmusban Mánít (aki magát „Jézus Krisztus apostolának” nevezte) a Fény Buddhájának is nevezik, és több ábrázolásán is lótusztrónon ülve látható. [63]

 

Lótuszülés – lótusztrónon

A hindú jógahagyomány egyik legismertebb testtartása a lótuszülés vagy padmászana (a szanszkrit padma és ászana összetételéből), amihez számos további alakzat is kapcsolódik, például a lótuszhegytartás (padma-parvatászana), vagy a „lótuszfa, lótuszhinta, rejtett lótusz, zárt lótusz” formák. A lótuszülés másik elnevezése „meditációs ülés” (dhjánászana), és legrégebbi ábrázolása az Indus-völgyi civilizáció (körülbelül Krisztus előtt 2300–1750) városainak – Mohendzsó-Dáró, Harappá – romjai között talált pecsételőkön látható. Ezt az ábrázolást tekintik Siva – más néven Jógésvara, azaz a „Jóga Ura” – ikonográfiai előképének is, ami tovább hatott a későbbi buddhista és dzsaina művészetre is. Részben a jógagyakorlatokból, részben pedig az indiai táncdráma kézmozdulataiból ered a szimbolikus és rituális gesztusok, kéztartások, az úgynevezett „mudrák” rendszere. A szanszkrit mudrá szó jelentése „pecsét, jel, lezárás”. A hindú és buddhista művészetben egyaránt gyakori ikonográfiai elem ez is, számos fajtája közül az egyiket éppen „lótusz mudrának” (padma-mudrá) nevezik. „Ez a mudrá a szívcsakrához tartozik, és a szív tisztaságát szimbolizálja. A szívben lakozik a szeretet, a jóakarat, a rokonszenv, a kommunikáció, amelyeket tisztán és feltétel nélkül kell adnunk, mint egy kinyílt virágot, amely kitárulkozva várja a bogarakat. Táplálja őket, és a hideg éjszakákon melegíti. Cserébe a bogarak megporozzák, s ezzel betölti hivatását e létben. (…) A Nap – az isteni princípium – fényére nyílik meg, és megkapja tőle mindazt, amire szüksége van. [64]

 


Tibeti buddhista lótusz szimbólum

 

Ha a szanszkrit „jóga” szó eredeti értelmét tekintjük („összekapcsolás, összeillesztés, igába hajtás, egyesítés”), akkor összefüggésbe hozhatjuk a görög „szimbólum” szó eredeti jelentésével (ami a szümballó, ’összeilleszt, egyesít’ igéből ered), sőt a latin religio, azaz „vallás, istentisztelet, szertartás, kötelezettség” eredeti értelmével is (lévén a re-ligo: ’megköt, visszaköt, odakötöz’). Legalábbis akkor, ha magát a testet is szimbólumnak tekintjük, ha az anyag átszellemítésének és a szellemi–tudati eredethez való visszavezetésnek a szolgálatába állítjuk, és ha a transzcendenssel való egyesülés, az isteni létbe való integrálódás szertartási [65] eszközeként tekintünk rá. Azt is mondhatnánk, hogy kötelező összeköttetésbe kerülni a Lét forrásával, Istennel, miként a „házasságot” is „kötni” szokás, és aminek szintén az egyesülés a célja, egymás elkötelezettjeiként. Gondoljunk a szent mantra, az „Óm Mani Padmé Hum” fentebb említett jelentéseire, valamint a testünk csakráknak nevezett erőközpontjairól írottakra. Ez utóbbiakat különböző sziromszámú lótuszvirágokként ábrázolják, hasonlóan bizonyos meditációs ábrákhoz, a jantrákhoz, de a földre rajzolt (esetenként színes porokból, vagy terményekből kirakott) rangolik, il­letve kolamok gyakori motívuma is a lótusz. A tibeti mandalák fontos része a spirituális újjászületést jelképező „lótuszszirom-kör” (pad-’khor), [66] belsejükben pedig a nyolcszirmú lótusz a „nemes nyolcrétű ösvényt” jelképezi. Mindezen ábrák elkészítése, meditatív szemlélésük (meditáció: a „középpontra” való összpontosítás), valamint az ászanák és mudrák is – lévén tudati folyamatokat jelenítenek meg képletesen – gyakorlati módon segíthetik a törekvőt a tudati reintegráció folyamatában. A csakrákról szólva: „Míg a lentebbi régiókban a szirmok száma legföljebb tizenhat, az agy tetején ezerszirmú lótusz virul. Valahányszor Kundaliní [67] egy-egy központon áthalad, annak lótusza, mely az imént még lefelé mutatott szirmaival, fölfelé fordul, a szirmok a magasba mutatnak. A virág, így mondják, »hűvös lesz«; figyelme a test alantabb régióinak késztetéseivel nem törődvén Isten székhelye felé irányul, ahol az egyesülésnek be kell következnie az életkígyóval. [68]

 


Bala Jantra, Radzsasztán, 18. század körül, Gouache papíron. Ajit Mookerjee & Madhu Khanna: The Tantric Way. Art, Science, Ritual. London, 1977, Thames & Hudson Ltd. 90. o.

 


Jantra egy Siva Mantrához. http://www.jyotirlinga.com/peace-n-prosperity.html

 

Mindez összefüggésben áll a „lótusz-trón” képével, ami a hindú és a buddhista művészetben egyaránt a különböző istenségek vagy megvilágosodott, szent emberek ülő- vagy állóhelyéül szolgál, [69] kifejezve uralmi helyzetüket és a megnyilvánult világ fölött álló voltukat. A fejtetőn kinyíló ezerszirmú lótuszt, a szahaszrára csakrát is tekinthetjük úgy, mint az istenség számára felkínált trónust, vagy mint koronát, amit minden önmaga felett uralomra jutó, megvilágosodott létező elnyer. [70] Ennek megvalósulásában óriási jelentőséggel bír mindaz, amit a szakrális művészet megjelenít, és amit a spirituális „útépítők”, „hídépítők”, „kapunyitók” [71] jóvoltából ábrázolni és hagyományként továbbadni képes. Egy kép maga is képes tudati képződményeket létrehozni, jó és rossz értelemben egyaránt, és ezért kell e téren is kiképeznie magát minden szellemi törekvőnek. Hiszen nem mindegy, milyen képek hatolnak az ember elméjébe és foglalnak helyet a tudat trónusán.

 


Buddha vitatkozó kéztartással, lótuszon ülve, 10. századi kínai tusrajz. Szent szimbólumok. Id. kiad. 353. o.

 


A gyermek Buddha, Vietnam, 14–15. század (aranyozott fa). https://hu.wikipedia.org/wiki/Buddhista_m%C5%B1v%C3%A9szet#/media/File:National_Museum_Vietnamese_History_35_(cropped).jpg

 

Csak a legfontosabbakat említve: ló­tusztrónon ülve ábrázolják a teremtő Brahmát és hitvesét, Szaraszvatít, aki a tudományok, a művészetek és a költészet istennője, továbbá a világot fenntartó Visnut (másik neve Padmanábha, azaz ’Lótusz-köldök’) és feleségét, Laksmít, aki a jószerencse és bőség istennője. A buddhizmusban: Gautama Buddhán kívül például Mandzsusrí, a bölcsesség bódhiszattvája, vagy Tárá, a könyörületesség női bódhiszattvája szintén lótusztrónon ül. Szárnáthban, az Asóka császár által emeltetett nagy oszlopon, lótuszon ülve látható a Buddha tanításainak erejét szimbolizáló oroszlán. Egyes istenségek attribútumként lótuszvirágot tartanak kezeikben. Szúrja indiai napisten például jobb és bal kezében is egy-egy lótuszt tart, a kelő és a nyugvó Napnak megfelelően.

Az ábrázolások többsége természetesen a szentkönyveken alapul. Példaként vegyünk két fontos részletet: „Istenség, a te testedben látom az összes istent, az élők minden fajtájának tömkelegét, lótusz-trónján ülve Brahmát, a Teremtőt” (Bhagavad-gítá XI. 15.). [72] „[Visnu] Alvása közben egyszer a köldökéből csodálatos, / három világon át tündöklő lótuszinda sarjadt elő. / Száz mérföld magasságra nyúlt, fénye mint a kelő napé, / égi illatot árasztott bimbójával-szirmaival. (…) A lótusz közepén ülő, világteremtő ősatya, / az önmagától lett Brahmá fénylett, mint a lótuszvirág.” [73]

Indiában úgy tartják, hogy „a Himalája a világ közepe, tartó pillére vagy »a Világlótusz szára és magtokja«, míg a Föld tájai a lótusz szirmaiként veszik körül, India »a Világlótusz déli szirma«”. [74] Más megfogalmazásban: egy mitikus elképzelés szerint az óceánban a szent Méru hegy körül négy – vagy hét – lótuszszirom-alakú kontinens található.

 „Amikor pirkad, hódolja a Napot, és mondja ezt: – Te vagy a tér lótuszvirága, legyek az emberek lótuszvirága!” (Brihadáranjaka-upanisad VI. 3. 6.) [75]

 


Stilizált lótuszrozetta véset elefántcsont csészén (Megiddó, Palesztina, Krisztus előtt 12. század)

 

Jegyzetek

[1] E helyen meg sem kíséreljük bemutatni a legfontosabb virágok szimbolikáját, csupán utalunk a rózsa és a liliom kiemelkedő szerepére az európai műveltségben.

[2] Faragó József (szerk.): Ószékely népballadák. Bukarest–Kolozsvár, 1998, Kriterion, 90–91. és 283–284. o. „A balladatípus irodalmi ősforrásaként a kutatók az ír Sedulius Scottus 840–868 között írt, De rosæ liliaque certamine (A rózsa és a liliom vitájáról) című költeményét mint a szerelem és a szüzesség disputáját szokták megjelölni. A nyugat-európai folklórban a téma mai továbbélésére is találunk példát. Így a németeknél most is közkedvelt a víz és a bor vetélkedéséről szóló népdal. A magyar balladának a Kodály Zoltántól gyűjtött Nyitra megyei szövege Bartók Bélát egy olyan befejezetlen vers megírására ihlette, [amelyben] három virág helyett három világ [napkelet-, napnyugat- és fényes dél országa] vetekedik az elsőségért, döntőbírójuk pedig maga az Úristen.” – A vers fennmaradt szövege Keresztury Mária „Egy Bartók-vers” című írásában olvasható (Új Zenei Szemle [Budapest] VII. évf. [1956] 6. sz. 16–17. o.).

[3] Szabó T. Attila (szerk.): Haja, haja, virágom. Kolozsvár, 2007, Kriterion, 253. o. Lásd még Vargyas Lajos és Kallós Zoltán balladás köteteit.

[4] Ortutay Gyula, Kriza Ildikó (szerk.): Magyar népballadák. Budapest, 1976, Szépirodalmi Könyvkiadó, 408–409. o.

[5] Tudást Őrző Tiszta Tenger. Tibeti dalok. Budapest, 1986, Európa Könyvkiadó, 8. és 12. o. Sári László és Rab Zsuzsa fordítása.

[6] A tamil irodalom kistükre. Budapest, 1978, Európa Könyvkiadó, 152. o. Major István és Tótfalusi István fordítása.

[7] http://hu.wikipedia.org/wiki/Lótusz-effektus#Anim.C3.A1ci.C3.B3k_a_Lotu... http://www.nelumbolotus.com/admin/HXEditor/Upload­File­/­2014317910 48338.pdf; http://www.tudtad.com/2012/06/virag-amely-sosem-szennyezodik-be.html (Utol­jára megtekintve: 2015. 06. 01. – A szerk.)

[8] Például a „Lotusan” néven szabadalmaztatott homlokzatfesték méltán világhírűvé tette a lótusz-effektust és vele a lótuszt.

[9] Bhagavad-gítá. A Magasztos Szózata. Budapest, 1997, Terebess Kiadó, 34. o. Vekerdi József fordítása. Az idézett helyet meglehetősen eltérően fordítják, érdemes összehasonlítani ezt Baktay Ervin, Lakatos István és Dóka Róbert változatával.

[10] Upanisadok. H. n. 1998, Ursus Kft., 218. o. Tenigl-Takács László fordítása.

[11] Dhammapada. A Tan ösvénye. Budapest, 1999, Terebess Kiadó, 9. o. Vekerdi József fordítása.

[12] Az öt barát éneke. Koreai sidzso-versek. Budapest, 2002, Terebess Kiadó, 30. o. Osváth Gábor fordítása.

[13] Baktay Ervin: India művészete. A történelem és művelődés keretében az őskortól a 20. századig. I. köt. 5. fej. Budapest, 1981, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 68. o.

[14] Uo. II. köt. 26. fej. 176. o. A templom leírása és a freskók megtekinthetők itt: http://www.saigan.com/heritage/swaminathan/sittannavasal/arivar.html (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01. – A szerk.)

[15] Lásd a 7. jegyzet 3. hivatkozását.

[16] Gabriele Tergit: A virágok regénye. Budapest, 1969, Gondolat Könyvkiadó, 21–22. o. Belia György és Berczeli A. Károly fordítása. A „Nap–virág–szem” analógiájának bővebb kifejtésére e helyen nincs módunk. Viszont feltétlenül meg kell említenünk a magyar népmesékből ismert „csillagszemű juhász” kifejezést, továbbá a botanikában nagyjából kilencven fajt számláló csillagvirág (Scilla) nemzetséget, és létezik ördögszem (Scabiosa) virágnemzetség is.

[17] http://kagylokurt.hu/162/tarsadalomtu­do­many­­/keleti-filozofia/bha... (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01. – A szerk.) – Egyébként Visnu lábnyomának szimbolikus ábrázolásain (visnupáda) látható isteni jegyek között ott találjuk a lótuszvirágot is.

[18] Upanisadok. Id. kiad. 163. o. A „pirosló” szó helyén az eredetiben „kapi-ásza” (’majomfenék’) található, ami a rózsaszínre utalhat.

[19] Rámájana. Budapest, 1997, Terebess Kiadó. Vekerdi József fordítása. A jelzős szerkezetek a 11, 18, 88, 95, 99, 101, 174, 211, 257. oldalakon, a két idézet pedig a 108. és 188. oldalakon található.

[20] Mahábhárata. Budapest, 1965, Európa Könyvkiadó, 14. o. Szerdahelyi István fordítása.

[21] http://www.sharanagati.org/a-lotuszszemu (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01. – A szerk.)

[22] Szanszkrit líra. Budapest, 1988, Európa Könyvkiadó, 124. o. Vekerdi József fordítása.

[23] Uo. 141. o. Megemlítendő, hogy Káma, a „Virágnyilas isten” nyilának hegyét egyes ábrázolásokon lótuszvirág bimbója képezi (vö. „Ámor nyila”).

[24] Vágyzuhatag. Budapest, 1997, Terebess Kiadó, 34. o. Vekerdi József fordítása.

[25] Dzsajadéva: Gíta Govinda. Budapest, 1982, Magvető Kiadó, 9, 35, 57, 73, 90, 118. és 19. o. Weöres Sándor fordítása (a nyersfordítás Vekerdi József munkája). Ahogyan a bibliai Énekek Énekének, e műnek is létezik a betű szerinti jelentésen túlmutató misztikus értelmezése.

[26] Két régi magyar közmondás szerint: „Kinek mi szívében, kitetszik szemében” és „Szívnek tolmácsa az orca” (Margalits Ede 1897-es, reprintként 1990-ben kiadott gyűjteményének 688–689. oldalán olvasható).

[27] Ez további különbség a tavirózsákhoz viszonyítva, amelyeknek levelei a víz színén úszóak és nem teljesen kör alakúak, ugyanis egészen a közepükig tartó bevágás található rajtuk.

[28] Upanisadok. Id. kiad. 273. o. Éppen ennek adja magyarázatát René Guénon: Az ember sorsa a Védánta szerint című könyvének III. fejezetében. Budapest, 1988, Farkas Lőrinc Imre, 39. o.

[29] http://govindananda.mdo.hu/napkelet/lotusz.php – A szöveg angol fordítása itt található: http://advaitam.net/upanishads/krishna_yajur_veda/dhyanabindu.html (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01. – A szerk.)

[30] A Teremtő himnusza. Srí Brahma-szanhitá. H. n. 1999, Magyar Vaisnava Kéziratszolgálat, 14, 17. és 20. o. Szvámí Bhakti Kamala Tírtha fordítása.

[31] Kabír misztikus dalai. Budapest, 2007, Filosz, 29, 76. és 42. o. Malik Tóth István fordítása.

[32] Uo. 46. o.

[33] Rabindranath Tagore: Áldozati énekek (Gitanjali). 98. és 96. vers. http://terebess.hu/keletkultinfo/gitanjali.html (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01. – A szerk.). Szentirmay Gizella fordítása.

[34] René Guénon: Szimbolikus virágok. Pannon Front (Budapest) VII. évf. 2. sz. (2001. április 1.) 29. o. Király Liliom fordítása. A fordító jegyzete a szöveghez: „A prakriti – a hindú tradíció szerint – a megnyilvánulás világának passzív, női, befogadó princípiuma, a purusa pedig annak aktív, férfias, ható princípiuma. A prakriti megfeleltethető a lehető legtágabb értelemben vett Természettel, valamint a szubsztanciával, míg a purusa a Szellemmel és az esszenciával.”

[35] Julius Evola: A hermetikai tradíció szimbólumai, doktrínája és „királyi művészete”. Budapest, 2007, Arcticus Kiadó, 86. o. Ferencz Ernő fordítása.

[36] Tibeti tanítók titkos tanításai. Budapest, 1994, Trivium Kiadó, 36–37. o. Dr. Hetényi Ernő fordítása. A „drágakő” utalhat a hindú és buddhista legendákból ismert, úgynevezett csintámani kövekre is: ezek a sötétben világító zöld kövek teljesítik a kívánságokat.

[37] Michael Jordan: Kelet bölcsessége. Keleti vallások filozófiái és szertartásai. Budapest, 2000, Magyar Könyvklub, 95. o. Sóvágó Katalin és Bihari György fordítása.

[38] Titus Burckhardt: A szakrális művészet lényegéről a világvallások tükrében. Budapest, 2000, Arcticus Kiadó, 132–133. o. Palkovics Tibor fordítása.

[39] Élet és Tudomány (Budapest) L. évf. (1995) 50. sz. 1595. o.

[40] Urania – Növényvilág. Magasabb rendű növények I. Budapest, 1980, Gondolat Kiadó, 324–325. o. Dr. Horánszky András fordítása.

[41] http://blog.juliehall.net/archives/4960 (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01. – A szerk.)

[42] Járainé Komlódi Magda: Növényi csodák. Budapest, 1990, Gondolat Könyvkiadó, 101. o.

[43] Györkösy Alajos, Kapitánffy István, Tegyey Imre (szerk.): Ógörög–magyar szótár. Budapest, 1993, Akadémiai Kiadó, 644. o.

[44] Járainé Komlódi Magda: i. m. 109. o.

[45] Maneka Gandhi, Yasmin Singh: Brahma hajszálai. Az indiai növények mitológiájából. H. é. n. Antimon Stúdió, 94–95. o. Pachnik Zoltán fordítása.

[46] Barbara Watterson: Az ókori Egyiptom istenei. Debrecen, 2008, Hajja & Fiai Könyvkiadó, 52. o.

[47] Varga Edith: Az egyiptomi lótusz-kozmogónia problémájához. Antik Tanulmányok (Budapest) V. évf. (1958) 3–4. sz. 224. o.

[48] William Henry Goodyear: The Grammar of the Lotus. A New History of Classic Ornament As a Development of Sun Worship, With Observations on the Bronze Culture of Prehistoric Europe, As Derived from Egypt (1891). Itt megnézhető, letölthető (gazdagon illusztrált): https://archive.org/details/grammaroflotusne00gooduoft (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01. – A szerk.)

[49] Barbara Watterson: i. m. 88. o.

[50] Varga Edith: i. m. 225. o.

[51] Szent szimbólumok. Népek, vallások, misztériumok. Budapest, 2009, Corvina Kiadó, 78. o. Árokszállásy Zoltán fordítása.

[52] Buddha beszédei. Helikon Kiadó, Budapest, 1989, 7. o. Vekerdi József fordítása.

[53] Asvaghósa: Buddha élete (Buddhacsarita). Budapest, 1999, Terebess Kiadó, 8. o. Vekerdi József fordítása.

[54] Butön Rincsendrub: Buddha élete. Budapest, 1999, Orientalisztikai Munkaközösség–Balassi Kiadó, 39. o. Tóth Erzsébet fordítása. Mircea Eliade: Mítoszok, álmok és misztériumok című kötetének (Budapest, 2006, Cartaphilus Kiadó) egyik fejezete, a „Buddha hét lépése” érdekes vonatkozásait hozza e motívumnak.

[55] Butön Rincsendrub: i. m. 49. és 99. o.

[56] http://www.buddhapest.hu/2014/03/lotusz-buddhizmusban.html (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01. – A szerk.)

[57] Leghitelesebb életrajza nemrég jelent meg először magyarul „A lótuszban született” címen, az Ezüstszem Kiadó jóvoltából.

[58] Mitológiai enciklopédia. I. köt. Budapest, 1988, Gondolat Kiadó, 171. o.

[59] Tokaji Zsolt: Kínai jelképtár. H. n. 2002, Szukits Könyvkiadó, 168–169. o.

[60] Fajcsák Györgyi (szerk.): Keleti művészeti lexikon. Budapest, 2007, Corvina Kiadó, 95–96. o.

[61] Obrusánszky Borbála: A nesztoriánus kereszténység. H. n. 2006, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 190–191. o.

[62] http://usf.usfca.edu/ricci/events/lotusandcross/index.htm és: http://www.china­heri­ta­ge­quar­terly.org/scholarship.php?searchte... (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01. – A szerk.) – Az itt látható képeket végignézve eszünkbe juthat, mennyire jellemző korunk bigottériájára a kizárólagosító és „vagylagossá” tevő szemlélet. E témában megemlítendő Dennis Gira: Lótusz vagy kereszt – Egy választás indítékai (2004, Sarutlan Kármelita Nővérek) című könyve, amelynek bemutatása itt olvasható: http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2005.07.31/0801.html (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01. – A szerk.)

[63] Ehhez lásd: Mání és a fény vallása. A manicheizmus forrásai. Budapest, 2011, Corvina Kiadó. Továbbá: https://www.mq.edu.au/research/centres_and_groups/ancient_cultu­res_res... (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01. – A szerk.)

[64] Gertrud Hirschi: Mudrák. Az ujjak jógája. Budapest, 2002, Bioenergetic, 150. o.

[65] A „szer” szavunk jelentései közé tartozik az „összefűzés, egybeillesztés, egymáshoz kapcsolódás, társulás” is, lásd például szerel, szerkeszt, szerződik, de a szeret, szerez is ebbe a szóbokorba tartozik. Pais Dezső: Szer. Egy szószervezet szétágazásai. Budapest, 1962, Akadémiai Kiadó.

[66] Lásd Kelényi Béla, Vinkovics Judit: Tibeti és mongol buddhista tekercsképek. Budapest, 1995, Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum, 82. o. A nyolcszirmú lótusz megtalálható a vadzsrajána kultusz két szertartási eszközén, a vadzsrán (’gyémánt-villám-, vagy mennykő-jogar’, tibeti nyelven dordzse) – ahol az egyes világkorszakok szellemi kezdeményezőire, a Nyolc Bódhiszattvára utal –, valamint a vadzsrát kiegészítő csengőn (tibeti nevén drilbu) is.

[67] Ez a gerincoszlop tövében lakozó éltető erő, ami összetekeredett kígyó-alakban szunnyad; a hatha-jóga célja ennek felébresztése és felvezetése a fejtetőig, hogy „ott teljesítse be jelképes egyesülését Sivával, jegyesével”. Ezt az erőt személyes, istennői minőségében Saktinak is nevezik.

[68] Arthur Koestler: A lótusz és a robot. Első rész: India. A Kígyó Erő (Kundalini) című fejezet. http://terebess.hu/keletkultinfo/lotusz2.html (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01. – A szerk.)

[69] Minden testtartás valamilyen attitűdöt fejez ki, vagyis „hogy az adott istenségnek milyen a viszonya a világhoz. (...). A jövő Buddháját, Maitréját is trónuson ülve szokták ugyan ábrázolni, ám úgy, hogy az egyik lábát már a földre helyezte, mintha éppen fel szándékozna kelni. (…) attitűdjét a készülődés jellemzi a világba történő belépésre. (…) Avalókitésvara, aki arra szánta el magát, hogy minden szenvedő lénynek segítséget nyújtson, nem üldögélhet (…), el kell indulnia és mennie kell”, ezért őt a lótuszon állva láthatjuk. Vadzsramálá (Sabine Thielow): Istenség-jóga a vadzsrajána buddhizmusban. A vadzsrajána-buddhizmus alapszimbólumai. Budapest, 1996, Buddhista Misszió, 49–50. o. Pressing Lajos fordítása.

[70] Vö. Az „élet koronájának”, illetve az „igazság koronájának” elnyeréséről az Újszövetségi Szentírásban (2Tim 4,8; Jak 1,12 és Jel 2,10). Az említettek kapcsán érdekes megvilágításba kerül ez az ige is: „a derék asszony koronája az ő férjének” (Péld 12,3).

[71] Például az ortodox kereszténység az ikont a természetfölöttire, a transzcendensre nyíló kapunak is tekinti. Az itt felhozott szempontok egyébként önmagukban is eldönthetik az „ikonofília” és az „ikonofóbia, ikonoklazmus” régi vitáját, természetesen az előbbi javára.

[72] Bhagavad-gítá. Id. kiad. 67. o.

[73] Puránák. A hindu legendairodalom gyöngyszemei. Budapest, 2008, Corvina Kiadó, 9–10. o. Vekerdi József fordítása.

[74] Baktay Ervin: i. m. I. köt. 67. o.

[75] Upanisadok. Id. kiad. 139. o.