A környezetfilozófusok gyakran a szívükön viselik, hogy elhatárolódjanak az olyan gondolkozásmódtól, ami a természet érdekeit in toto nem veszi számításba vagy leértékeli. Mindazonáltal abbéli igyekezetében, hogy egy humanista vagy emberközpontú szemléleti kerettől megszabaduljon, a környezetfilozófia nemcsak arról mondott le, hogy bármilyen formában ragaszkodjék az ember más teremtmények feletti elsőbbségéhez, miként esetleg korábban tette, hanem ezzel összefüggésben arról is, hogy ragaszkodjék ama valóban emberi kvalitásokhoz, amelyeket a vallás természetünk részének tekint, és amelyek meghatározzák helyzetünket a természet viszonylatában.
A „buddhista közgazdaságtan (buddhist economics)” kifejezést a neves közgazdász, E. F. Schumacher használta először, egy olyan gazdasági felfogást értve alatta, amely a buddhizmus alaptanításait és etikai elveit alkalmazza a termelés, a fogyasztás, a tulajdonviszonyok, a közösségi kapcsolatok és a természettel való viszony kérdéskörére, mégpedig elsősorban azzal a céllal, hogy megoldást találjon a jelenkor „kihívásaira”.
Minden korban és minden helyen, ahol a művészetről gondolkodtak, jelképként, „szimbólumként” ismerték fel azt. Amikor Platón a művészetben az ideák képmásainak (a természetnek) a képmását látja, úgy értelmezi – persze származtatva –, mint a valóságos Létező érzéki jelét. És amikor Plótinosz úgy gondolja újra e jelentést, hogy a műalkotás az idea tökéletlen-földi képmásaként az eredeti ősképet újra megközelítse, akkor éppen a „jelkép” fogalmát írja át, amely a képben rejlő mélyebb értelmet, a lényegét alkotót fejezi ki.
A szépség nem a műalkotások valamilyen speciális vagy kizárólagos értelemben vett sajátsága, hanem sokkal inkább egy minőség vagy érték, amely minden létező dolog révén megnyilvánulhat, valóságos lényük és tökéletességük fokához mérten. A szépség spirituális vagy anyagi szubsztanciákban, az utóbbi esetben pedig természeti objektumokban vagy műalkotásokban ismerhető fel. Feltételei mindig ugyanazok.
Az antikvitás kezdete óta úgy gondoltak a költőre, mint a természet hű tolmácsolójára, aki pontosan ismeri annak titkait, amennyiben úgy képzelték, a természet költőként viselkedik, és amit létrehoz, az költemény. Azt mondtam, a Timaiosz egyfajta költemény, avagy egy művészi játék, mely utánozza a világegyetem – istenségként ismert – költőjének művészi játékát.
A fájdalom elevenségével jelentkezik a kérdés: mi az, ami oly végzetesen elválasztja a várost szülőanyjától, a vidéktől? Mást felel a művész, a nevelő, a demográfus, a nyelvbúvár, a szociográfus és lelkipásztor; persze, mindezen válaszoknak együttese a reális, igazi magyarázat.
Az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat 2010 óta jelenik meg az Életharmónia Alapítvány kiadásában (évente két szám egy kötetben). Elsősorban eszme- és kultúrtörténeti, filozófiai, vallási és metafizikai összefüggéseiben közelíti meg a humánökológia, a környezetfilozófia, a környezeti etika alapkérdéseit.
A „buddhista közgazdaságtan (buddhist economics)” kifejezést a neves közgazdász, E. F. Schumacher használta először, egy olyan gazdasági felfogást értve alatta, amely a buddhizmus alaptanításait és etikai elveit alkalmazza a termelés, a fogyasztás, a tulajdonviszonyok, a közösségi kapcsolatok és a természettel való viszony kérdéskörére, mégpedig elsősorban azzal a céllal, hogy megoldást találjon a jelenkor „kihívásaira”.
A természet csak azok szemében veszélyes vagy visszataszító, akik nem értik, és csak akkor, ha a félreértéseink következtében felborult az egyensúlya. A természet mindenekelőtt a szeretet erejével rendelkezik, így ha valamiképpen meg lehet hódítani, akkor csakis a szeretet révén.
A munka problémái és paradoxonjai, melyek túlságosan is nyilvánvalóak társadalmunkban, csak és akkor lesznek megoldhatóak és megmagyarázhatóak, ha készen állunk arra, hogy visszatérjünk egy spirituális antropológiához, ha hajlandóak leszünk elismerni teomorfikus [istenalakú] önképünket és helyreállítani tradicionális alaptermészetünket olyan lényekként, akik birtokolják a szellem, a lélek és a test szerves egységet alkotó hármas felépítését.
Hozzá vagyunk szokva, hogy a kereszténységet a természettel szembe állítsák, hogy az antik természetszemlélet derűjét a keresztény természetutálattal hozzák ellentétbe. Apriorisztikus elméletek akarják észrevétlen hagyni a zsoltárok természetlirikáját, himnuszait, a próféták fönséges szimbolizmusát és természetmegszemélyesítését, a hegyi beszéd üde rápillantását a világra csak azért, hogy annál jobban rámutassanak a sóhajtozó természetre, a siralom völgyére. Ezek az apriorisztikus elméletek rend szerint a misztikusok tanúságára hivatkoznak, hogy „a természetet el kell hagyni”, „le kell győzni” (…) stb. Azok, akik a középkori embert egy ilyen weltfluchtos sémába szorítják bele, meglepődnek azon, hogy van a reneszánsz előtt is természetszeretet, igaz, hogy épp csak Assisi Szent Ferencnél hajlandók ezt észrevenni.
A szépség nem a műalkotások valamilyen speciális vagy kizárólagos értelemben vett sajátsága, hanem sokkal inkább egy minőség vagy érték, amely minden létező dolog révén megnyilvánulhat, valóságos lényük és tökéletességük fokához mérten. A szépség spirituális vagy anyagi szubsztanciákban, az utóbbi esetben pedig természeti objektumokban vagy műalkotásokban ismerhető fel. Feltételei mindig ugyanazok.
Hozzá vagyunk szokva, hogy a kereszténységet a természettel szembe állítsák, hogy az antik természetszemlélet derűjét a keresztény természetutálattal hozzák ellentétbe. Apriorisztikus elméletek akarják észrevétlen hagyni a zsoltárok természetlirikáját, himnuszait, a próféták fönséges szimbolizmusát és természetmegszemélyesítését, a hegyi beszéd üde rápillantását a világra csak azért, hogy annál jobban rámutassanak a sóhajtozó természetre, a siralom völgyére. Ezek az apriorisztikus elméletek rend szerint a misztikusok tanúságára hivatkoznak, hogy „a természetet el kell hagyni”, „le kell győzni” (…) stb. Azok, akik a középkori embert egy ilyen weltfluchtos sémába szorítják bele, meglepődnek azon, hogy van a reneszánsz előtt is természetszeretet, igaz, hogy épp csak Assisi Szent Ferencnél hajlandók ezt észrevenni.
Az antikvitás kezdete óta úgy gondoltak a költőre, mint a természet hű tolmácsolójára, aki pontosan ismeri annak titkait, amennyiben úgy képzelték, a természet költőként viselkedik, és amit létrehoz, az költemény. Azt mondtam, a Timaiosz egyfajta költemény, avagy egy művészi játék, mely utánozza a világegyetem – istenségként ismert – költőjének művészi játékát.
A környezetfilozófusok gyakran a szívükön viselik, hogy elhatárolódjanak az olyan gondolkozásmódtól, ami a természet érdekeit in toto nem veszi számításba vagy leértékeli. Mindazonáltal abbéli igyekezetében, hogy egy humanista vagy emberközpontú szemléleti kerettől megszabaduljon, a környezetfilozófia nemcsak arról mondott le, hogy bármilyen formában ragaszkodjék az ember más teremtmények feletti elsőbbségéhez, miként esetleg korábban tette, hanem ezzel összefüggésben arról is, hogy ragaszkodjék ama valóban emberi kvalitásokhoz, amelyeket a vallás természetünk részének tekint, és amelyek meghatározzák helyzetünket a természet viszonylatában.
A „buddhista közgazdaságtan (buddhist economics)” kifejezést a neves közgazdász, E. F. Schumacher használta először, egy olyan gazdasági felfogást értve alatta, amely a buddhizmus alaptanításait és etikai elveit alkalmazza a termelés, a fogyasztás, a tulajdonviszonyok, a közösségi kapcsolatok és a természettel való viszony kérdéskörére, mégpedig elsősorban azzal a céllal, hogy megoldást találjon a jelenkor „kihívásaira”.
Minden korban és minden helyen, ahol a művészetről gondolkodtak, jelképként, „szimbólumként” ismerték fel azt. Amikor Platón a művészetben az ideák képmásainak (a természetnek) a képmását látja, úgy értelmezi – persze származtatva –, mint a valóságos Létező érzéki jelét. És amikor Plótinosz úgy gondolja újra e jelentést, hogy a műalkotás az idea tökéletlen-földi képmásaként az eredeti ősképet újra megközelítse, akkor éppen a „jelkép” fogalmát írja át, amely a képben rejlő mélyebb értelmet, a lényegét alkotót fejezi ki.
Az egyszerű tény, hogy az emberi tapasztalásban léteznek például zöld falevelek, megmutatja, hogy a materializmus hamis. Jelen írás célja a modern materialista redukcionizmus természetfilozófiai tarthatatlanságának illusztrációja a minőségek valóságára alapozva. A materializmus elhibázottsága tehát bármiféle magasabb, szellemi vagy etikai szempontra való hivatkozás nélkül, pusztán a természetfilozófia szintjén megmutatható, amiatt, hogy e modern szemlélet nem képes számot adni az emberileg a leghétköznapibb módon tapasztalható minőségekről.
A természet csak azok szemében veszélyes vagy visszataszító, akik nem értik, és csak akkor, ha a félreértéseink következtében felborult az egyensúlya. A természet mindenekelőtt a szeretet erejével rendelkezik, így ha valamiképpen meg lehet hódítani, akkor csakis a szeretet révén.
Akkor hát mi a szépség, mi a rasza, és mi jogosít fel minket arra, hogy különféle műveket szépnek, raszavantnak nevezzünk? Mi ez az egyedüli minőség, ami a leginkább eltérő műalkotások közös vonása?
A Nyugat tradicionális kánonjában Platón kozmológiai nagy műve (magnum opusa), a Timaiosz kiemelkedő helyet foglal el. Ama tény, hogy a modern tudósok e műnek „több intellektuális gonoszságot tulajdonítanak, mint bármely más szövegnek, János kinyilatkoztatása után”, jól jelzi a tradicionális ideákra vonatkozó jelentőségét a nyugati civilizációban; döntő fontossággal bírt a premodern világnézetben.
„Munkák és napok” – Hésziodosz, az idős földműves költő e kifejezése minden másnál jobban felidézi életünk valódi szövedékét. A mezőgazdasági munka – mely nemes, minthogy összhangban áll a természet törvényeivel és ritmusaival – csodálatra méltóan alkalmas rá, hogy a világban jelenlévő isteni aktivitás felismerésében segítsen bennünket. A búza és a szőlő művelése, a kenyér és a bor erőteljes szimbólumok, melyek tiszteletére és a róluk való elmélkedésre Isten ösztökél minket, mikoron szemléljük, hogy Ő tette azokat közöttünk való titokzatos jelenlétének támasztékaivá.
A koncepció, miszerint a katolicizmus mint hitigazság és világnézet lényegileg képes minden körülmény közt a (sokszor csak rejtett, benső, de annál igazabb) virágzásra, és a kultúra, tudomány megszentelésére, felemelésére (amelyre hivatott is lenne), a 16. század végi Angliában a maga nemében az egyik legemblematikusabb módon Sir Thomas Tresham építészeti örökségében jelenik meg, különösen is az úgynevezett rushtoni háromszög(let)ű ház esetében (Rushton Triangular Lodge).
A fájdalom elevenségével jelentkezik a kérdés: mi az, ami oly végzetesen elválasztja a várost szülőanyjától, a vidéktől? Mást felel a művész, a nevelő, a demográfus, a nyelvbúvár, a szociográfus és lelkipásztor; persze, mindezen válaszoknak együttese a reális, igazi magyarázat.
A hagyományos szemléletben, amely az embert egy abszolút, isteni középpontból eredezteti, és legfőbb feladatának tekinti, hogy eme valóságba saját földi lényének átalakításán keresztül visszatérjen, a természeti környezet megóvása és gondozása e centrális életfeladat egyik fontos elemeként és részterületeként jelenik meg. E felfogásban a környezetet érintő emberi aktivitás elválaszthatatlanul összefonódik a személyes önkorrekció benső lépéseivel, illetve a természeti jelenségek tudati átélésének elmélyítésével.
Az integrális tradíció szellemében fogant templomot, akár Egyiptomban, akár Görögországban, akár a középkori keresztény Európában emelték, mintha sohasem emberi gondolat és emberi kéz hozta volna létre, hanem mintha egyenesen Isten alkotta volna. Pontosabban: mintha az ő parancsoló hívása – az Ige teremtő ereje – nyomán jött volna létre. A szent épület valódi alkotója nem a kőfaragómester, nem a művész, nem ezek valamely csoportja, nem egy „céh” vagy „páholy”, hanem maga a mindenség mérnöke (...).
A mérgező hulladékok telepei és minden ehhez hasonló visszaélés a természettel szemben az emberi lélek állapotának tükre, e lélek minőségi állapota az, ami elkerülhetetlenül visszhangra lel az emberiség természeti környezetében; a természet ugyanis ama teremtmény kiterjesztése és függvénye, aki e világ középpontja és köldöke.
A legmélyebb élményben, amit egy műalkotás (vagy más emlékeztető) kiválthat, egész lényünk megrázkódik (szamvidzsita), gyökerekig hatóan. „Ízlelni ezt az ízt”, mely többé már nem íz, „az ikertestvére annak, amikor Istent ízleljük meg”, ahogy a Száhitja-darpana mondja; az „egyéni elfogultságtól mentes” kifejezés pedig már sejtetni engedi, hogy mindezzel együtt jár egyfajta ön-megsemmisítés – a semetipsa liquescere [’önmagától eloldódás’ – A ford.] –, és pontosan emiatt nevezhetjük „félelmetesnek”, ha nem is akarjuk elkerülni.
– Vidék és helyi kultúra
– A dél-balatoni tájról
– Imaginális ökológia
– Mesterségek és szakralitás
– Az érzékelés teológiája
– Oktatás, tudás, megismerés tradicionális perspektívában
– Anyag és szellem a művészetben
– Telepy Károly festészetéről
– Az időről, az öregkorról és a fájdalomról
„az ember abból van,
mint a hús, ital, az élet és a mag,
halmozva s újjászülve általa.
S maganemzette körforgások
ölelik át útját; veleszületett bűbáj
s gyermeki varázsigék űzik félszét
a szív kísértetjárta labirintusában”.
Hálát adok neked, hogy tennen hasonlatosságodra teremtettél engem, lelkemet értelemmel és szabadakarattal felékesítéd, énérettem az eget földet, ezekben való állatokat teremtéd, engem a földnek, vadaknak és madaraknak urává tettél, és azt akarád, hogy egek forgásai, a Nap, és az égben tündöklő csillagok, a tél és nyár, az éj és nap, a fák, mezők és folyóvizek nekem szolgáljanak; sőt az égben lakozó boldog angyaloknak seregét is szolgálatunkra rendeléd.
Ám az élesebb szeműeknek a jelenségeken keresztül valami titokzatos dolgot beszél el a teremtés, nemcsak hangot ad és tanítja azt, aki képes meghallani, hogy mit akar jelenteni az, hogy az Úr eljövetelével a nappal is hosszabbodik, az éjszaka viszont megrövidül. Nekem úgy tűnik, ennek végbemenetelénél a teremtéstől ezt halljuk: Ember! Ha ezt látod, akkor gondolj arra a titokra, amire a jelenségek céloznak. Látod, hogy az éjszaka elérte végső határát, előrehaladó mozgása leállt, és fordítottjában feloszlik?
