♦ Embertan és kozmológia
♦ Szakrális tudományok
♦ Kultúra és művészet
♦ Környezetbölcselet
♦ Civilizáció és környezeti válság

A témákból:

- A képzelet teremtő ereje és szerepe az emberi életben, természettel való kapcsolatunkban 
- A kozmosz hierarchikus rendjének hagyományos megközelítéseiről: az érzékelhető világ és a mundus imaginalis
- Tudatökológia és imaginális ökológia 
- Az imagináció használata és a Nyugat hanyatlása
- Az ikonfestészet szemléleti és formai sajátosságairól
- Képmás és vizualizáció keleti tradíciókban
- A munka hagyományos és modern megközelítéseiről
- Ember és természet a hermetikus kozmológiában
- Az égi és földi természet Jacob Böhme természetfelfogásában
- Az emberi születés és a kozmosz létrejöttének analógiájáról

Mármost minden születés egy megtestesülés, egy inkarnáció, a szellem és a test valamiféle egyesülése. Azonban nem minden test ugyanolyan. Szent Pál világosan beszél erről a korintusiakhoz írt első levele tizenötödik fejezetében, a híressé vált tanításban, ahol különbséget tesz a romlandó és romolhatatlan test, a földi és a mennyei között. Első testünk földből való, a föld természetével bír; második testünk égi, mennyei lesz (ex ouranou).

Az isteni megbízatásunkról szóló bibliai és patrisztikai tanításokat a próféta, király és pap három klasszikus hasonlatával lehet összegezni. E szerepek kifejezésének másik lehetséges módja, ha azt mondjuk, minket arra teremtettek, hogy a kozmosz költői, művészei és karmesterei legyünk. Ezek a mi feladataink, amelyek lépcsőfokok gyanánt, elvezetnek bennünket a Tábor-hegyre, nemcsak hogy megpillanthassuk Jézus színeváltozását, hanem hogy Vele együtt átváltozzunk. Mindezek az Egyház egyetlen isteni-emberi műhelyének aspektusai, amelynek feladata, hogy Krisztusnak ruházatot készítsen a teljes kozmoszból, hogy Vele együtt átszellemülhessen.

Egyszer régen a boldog korszakunkban Tibet és India határán egy csodás hegyvidéki erdőség terült el, melynek neve Kellemes Drágakő (Rin-po-cse-szdug-pa) volt. (…) Ezen a vidéken, hogy a szárnyas nemzetséggel a dharmát közölhesse, a tiszteletreméltó Avalókitésvara bódhiszattva a madarak királyának, a hatalmas kakukknak alakját felöltve,[3] több éven át, úgy éjszaka, mint nappal, mozdulatlanul mély meditációba merült egy csodás szantálfa alatt.

A tiszta tudat, a jelenlét kakukkmadara Tibetben (…) a tavasz hírnöke, hangjával a természet újjáéledését jelzi. A természet a termékenységgel és a bőséggel analóg, így a madár a szerencsét is jelképezi. További képzettársítás révén került kapcsolatba a dharmával, a tannal is: ahogy a tan szerencsét hoz az embernek, hiszen ha valaki a tan szerint él, akkor sokkal kedvezőbb és szerencsésebb létformába jut, mintha nem így élne, ugyanúgy Tibetben a kakukk, a tavasz hírnöke végső soron mindazt jelképezi, ami a lények üdvére válik.

Minden kor és nép kialakította avagy megőrizte a múltban azt a sajátos megközelítést és módszert, amellyel a világról szóló „valódi” tudás megismerhető, a tudati egészség, rend és teljesség elérhető. Mivel ezek viselkedésmódokban, nyelvünkbe kódolt szimbolikus tartalmakban a mai napig észrevétlenül áthatják életünket, célszerű a hagyomány szálának felvételéhez saját örökségünkhöz, jelen esetben a „magyar hagyományhoz” is visszanyúlni.

Az életbe vetett ember úgy él, hogy övé az élet.
De úgy él-e a földbe vetett mag, hogy övé a föld?

Nem hisszük, hogy Robinsonnak lett volna metafizikája, csak annyiban, amennyiben minden ember metafizikus lény. Sokan a könyv ökológiai vonatkozásait is vitatják, inkább a brit gyarmatosítás alakjának tekintik a yorki tengerészt. Mégsem túlzunk a címmel. Defoe nem kimondva, akarva-akaratlanul, meglehet, tudattalanul felvetett néhány metafizikai és ökológiai témát. Ezekről szeretnénk most néhány gondolatot közzétenni.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, mivégre is vannak művészetek egyáltalán, csak keve­sen vitatnák, hogy azért, mert az élet javára, annak jobbá tétele érdekében gyakoroljuk ezeket. Ez magában foglalja azt is, hogy a jó bizonyos értelemben több annál, mint amit az élet művészet nélkül nyújtana. Egy művészet nélküli élet bizonyosan nem sokkal több, mint állati képességeink gyakorlása a gyakorlatias hasznosság érdekében. Ám a múlt nyilvánvaló bizonyítékaiból felismerhetjük, hogy a művészetek normális esetben arra szolgálnak, hogy az ember figyelmét lehetőségei teljességének csúcsaira irányítsák.

A témákból:

- Szent növények
- Az ökofilozófia különlegessége
- Anakronizmus-e a kézművesség?
- Gondolatok a művészet lényegéről és hatásáról
- A szimbólumok és rítusok szerepéről, alkalmazásáról
- A város születése a természet szelleméből
- Egyén és közösség hagyományos és modern kontextusban

Manapság ismét reneszánszát éli a zarándoklás, főként a jelen írás apropójául szolgáló, Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab út, ami az 1980-as évek végétől egyre több embert vonz. Az utóbbi években már kétszázezer fölé emelkedett a Caminót évente végigjárók száma. Az idősebb Szent Jakab apostol földi maradványait rejtő katedrális a spanyolországi Galícia tartomány központjában már a keresztény középkorban is a harmadik legnépszerűbb úti cél volt Róma és Jeruzsálem után.

A szépség nem a műalkotások valamilyen speciális vagy kizárólagos értelemben vett sajátsága, hanem sokkal inkább egy minőség vagy érték, amely minden létező dolog révén megnyilvánulhat, valóságos lényük és tökéletességük fokához mérten. A szépség spirituális vagy anyagi szubsztanciákban, az utóbbi esetben pedig természeti objektumokban vagy műalkotásokban ismerhető fel. Feltételei mindig ugyanazok.

Hozzá vagyunk szokva, hogy a kereszténységet a termé­szettel szembe állítsák, hogy az antik természetszemlélet derűjét a keresztény természetutálattal hozzák ellentétbe. (…) Azok, akik a középkori embert egy ilyen weltfluchtos sé­mába szorítják bele, meglepődnek azon, hogy van a reneszánsz előtt is természetszeretet, igaz, hogy épp csak Assisi Szent Ferenc­nél hajlandók ezt észrevenni.

Az antikvitás kezdete óta úgy gondoltak a költőre, mint a természet hű tolmácsolójára, aki pontosan ismeri annak titkait, amennyiben úgy képzelték, a természet költőként viselkedik, és amit létrehoz, az költemény. Azt mondtam, a Timaiosz egyfajta költemény, avagy egy művészi játék, mely utánozza a világegyetem – istenségként ismert – költőjének művészi játékát.

A szimbolikus tapasztalat ebben áll: odahallgatni, ráhangolódni, az imitációban engedelmeskedni, válaszolni.

A környezetfilozófusok gyakran a szívükön viselik, hogy elhatárolódjanak az olyan gondolkozásmódtól, ami a természet érdekeit in toto nem veszi számításba vagy leértékeli. Mindazonáltal abbéli igyekezetében, hogy egy humanista vagy emberközpontú szemléleti kerettől megszabaduljon, a környezetfilozófia nemcsak arról mondott le, hogy bármilyen formában ragaszkodjék az ember más teremtmények feletti elsőbbségéhez, miként esetleg korábban tette, hanem ezzel összefüggésben arról is, hogy ragaszkodjék ama valóban emberi kvalitásokhoz, amelyeket a vallás természetünk részének tekint, és amelyek meghatározzák helyzetünket a természet viszonylatában.

A „buddhista közgazdaságtan (buddhist economics)” kifejezést a neves közgazdász, E. F. Schumacher használta először, egy olyan gazdasági felfogást értve alatta, amely a buddhizmus alaptanításait és etikai elveit alkalmazza a termelés, a fogyasztás, a tulajdonviszonyok, a közösségi kapcsolatok és a természettel való viszony kérdéskörére, mégpedig elsősorban azzal a céllal, hogy megoldást találjon a jelenkor „kihívásaira”.

Minden korban és minden helyen, ahol a művészetről gondolkodtak, jelképként, „szimbólumként” ismerték fel azt. Amikor Platón a művészetben az ideák képmásainak (a természetnek) a képmását látja, úgy értelmezi – persze származtatva –, mint a valóságos Létező érzéki jelét. És amikor Plótinosz úgy gondolja újra e jelentést, hogy a műalkotás az idea tökéletlen-földi képmásaként az eredeti ősképet újra megközelítse, akkor éppen a „jelkép” fogalmát írja át, amely a képben rejlő mélyebb értelmet, a lényegét alkotót fejezi ki.