A nyugati monoteizmusokból származtatott vertikális transzcendencia mellett, amelynek értelmében egy világfeletti és azon túli létező teremti és uralja a mindenséget, létezik egy horizontális transzcendencia, amely abban áll, hogy az ember túllép egy korábbi állapot korlátain, és új látásmódra vagy létmegértésre tesz szert, adott esetben akár egyetemes nagyságrendben.
A természetben és általában a „hétköznapi valóságban” rejlő misztérium különös erővel mutatkozik meg a nagy japán zen mester, Dōgen Kigen (1200–1253) munkásságában. Dōgen egyesítette a japán lélekre jellemző természetszeretetet a mahájána buddhizmus legmélyebb igazságainak átélésére irányuló törekvéssel. Kétrészes sorozatunkban Miranda Shaw Nature in Dōgen’s Philosophy and Poetry című tanulmányából közlünk részleteket. A szövegek Dōgen természettel kapcsolatos felfogását mutatják be, négy vaka (31 szótagból álló japán versforma) elemzésén keresztül.
Az egészség több, mint a betegség hiánya. A betegség hiánya csak egyike az egészség jeleinek; talán nem is a legfontosabb. Az egészség egy belső és külső egyensúlyi állapot, egység, teljesség, hatalom. Nem pusztán valami fizikai vagy mentális vagy szellemi, hanem mindhárom aspektust magában kell foglalnia, különben nem teljes.
Ez az ország – mint mindnyájan jól tudjuk dalokból, filmből, személyes tapasztalatból – a déli Alföld, mégpedig a Dunának és Tiszának a jelenlegi jugoszláviai országhatárhoz legközelebb eső mintegy hatvan kilométeres mindkét oldali melléke. Szeged, Kalocsa – legújabban azonban Érsekújvár is – a paprikaország fővárosai, és ezeknek a központoknak a vidéke hordja magán a jellegzetes ismertetőt: a pirosló füzéreket a házak eresze alatt.
Az egészség több, mint a betegség hiánya. A betegség hiánya csak egyike az egészség jeleinek; talán nem is a legfontosabb. Az egészség egy belső és külső egyensúlyi állapot, egység, teljesség, hatalom. Nem pusztán valami fizikai vagy mentális vagy szellemi, hanem mindhárom aspektust magában kell foglalnia, különben nem teljes.
Ezer meg ezer füsti fecske
egy titkos örömtől repesve,
egy titkos fájdalommal fájva,
reménykedve és keseregve
most szakad el fészektől, földtől – – –
az ösztön azt sikongja – – – Föl! Föl!!
El innen! El innen!!
Messze! MESSZE!!!
Kicsoda tehát Fekete István? Ismétlem: az ismeretlen ismerős. Látszólag egészen olyan, mint a laikus és kritikus olvasók bármelyike, ugyanakkor besorol(hat)atlan kívülálló, és e kettősséggel a kanonizáló irodalomtörténet-írás egyelőre nem tud mit kezdeni. Feltűnése szokatlan jelenségnek számított, és még ennél is különösebbnek bizonyult írói pályájának alakulástörténete, illetve szerzői utóélete.
Ez az ország – mint mindnyájan jól tudjuk dalokból, filmből, személyes tapasztalatból – a déli Alföld, mégpedig a Dunának és Tiszának a jelenlegi jugoszláviai országhatárhoz legközelebb eső mintegy hatvan kilométeres mindkét oldali melléke. Szeged, Kalocsa – legújabban azonban Érsekújvár is – a paprikaország fővárosai, és ezeknek a központoknak a vidéke hordja magán a jellegzetes ismertetőt: a pirosló füzéreket a házak eresze alatt.
Az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat 2010 óta jelenik meg az Életharmónia Alapítvány kiadásában (évente két szám egy kötetben). Elsősorban eszme- és kultúrtörténeti, filozófiai, vallási és metafizikai összefüggéseiben közelíti meg a humánökológia, a környezetfilozófia, a környezeti etika alapkérdéseit.
A legnagyobb fölvilágosodottságot, igazi szabadságot és a legfőbb haladást semmi sem szerzi meg az emberiségnek, csak Isten malasztja, melyet Krisztus hozott e világra.
A modern pszichológiából teljes mértékben hiányzik az a kritérium, amely lehetővé teszi, hogy a lélek aspektusait vagy tendenciáit kozmikus környezetükbe helyezzük. A tradicionális pszichológiában ezek a kritériumok két alapvető „dimenzióval” összhangban adottak: egyrészt a kozmológiával összeegyeztetve, mely „elhelyezi a lelket” és modalitásait a létállapotok hierarchiájában, másrészt egy spirituális cél felé irányított erkölcsi felfogással összhangban.
„Minél tökéletesebben tudunk szeretni és művelni egy individuumot, annál nagyobb harmóniára lelünk a világban: minél többet megértünk az univerzum szervezettségéből, annál gazdagabbá, végtelenebbé és világszerűbbé válik számunkra minden tárgy.” – Friedrich Schlegel
Közhely, hogy a hó a tisztaság szimbóluma, mégis igaz. Ugyanekkor nem csupán az erkölcsi tisztaságé. A hó Észak fénye. Fényt ad éjjel, akkor is, amikor nem süt a Nap, sőt a Hold se. Bizonyos értelemben meleget és friss illatot áraszt. Puhán borul a tájra, elveszi a dolgok felesleges éleit, miközben – megfagyva – nem nélkülözi a határozottságot. Nem fizikai, szinte földöntúli fényt sugároz. Elnyeli az autók és a város zaját, bensőséges kapcsolatban áll a csenddel.
Közhely, hogy a hó a tisztaság szimbóluma, mégis igaz. Ugyanekkor nem csupán az erkölcsi tisztaságé. A hó Észak fénye. Fényt ad éjjel, akkor is, amikor nem süt a Nap, sőt a Hold se. Bizonyos értelemben meleget és friss illatot áraszt. Puhán borul a tájra, elveszi a dolgok felesleges éleit, miközben – megfagyva – nem nélkülözi a határozottságot. Nem fizikai, szinte földöntúli fényt sugároz. Elnyeli az autók és a város zaját, bensőséges kapcsolatban áll a csenddel.
„A csillagoknak ez az egész elrendezése és a mennynek ez a roppant ékessége tűnhetik-e egyetlen épelméjű ember számára is olyannak, hogy véletlenül és vaktában ide-oda száguldó részecskékből jött létre?"
A nyugati monoteizmusokból származtatott vertikális transzcendencia mellett, amelynek értelmében egy világfeletti és azon túli létező teremti és uralja a mindenséget, létezik egy horizontális transzcendencia, amely abban áll, hogy az ember túllép egy korábbi állapot korlátain, és új látásmódra vagy létmegértésre tesz szert, adott esetben akár egyetemes nagyságrendben.
A természetben és általában a „hétköznapi valóságban” rejlő misztérium különös erővel mutatkozik meg a nagy japán zen mester, Dōgen Kigen (1200–1253) munkásságában. Dōgen egyesítette a japán lélekre jellemző természetszeretetet a mahájána buddhizmus legmélyebb igazságainak átélésére irányuló törekvéssel. Kétrészes sorozatunkban Miranda Shaw Nature in Dōgen’s Philosophy and Poetry című tanulmányából közlünk részleteket. A szövegek Dōgen természettel kapcsolatos felfogását mutatják be, négy vaka (31 szótagból álló japán versforma) elemzésén keresztül.
Az egészség több, mint a betegség hiánya. A betegség hiánya csak egyike az egészség jeleinek; talán nem is a legfontosabb. Az egészség egy belső és külső egyensúlyi állapot, egység, teljesség, hatalom. Nem pusztán valami fizikai vagy mentális vagy szellemi, hanem mindhárom aspektust magában kell foglalnia, különben nem teljes.
Ez az ország – mint mindnyájan jól tudjuk dalokból, filmből, személyes tapasztalatból – a déli Alföld, mégpedig a Dunának és Tiszának a jelenlegi jugoszláviai országhatárhoz legközelebb eső mintegy hatvan kilométeres mindkét oldali melléke. Szeged, Kalocsa – legújabban azonban Érsekújvár is – a paprikaország fővárosai, és ezeknek a központoknak a vidéke hordja magán a jellegzetes ismertetőt: a pirosló füzéreket a házak eresze alatt.
A Kelet mára nem kevésbé méltatlanná vált legmagasabb eszményeihez, mint a Nyugat. De nyilvánvaló az is, hogy az ökológiai válság nagyon nagy részben a Nyugaton létrejött technológia, valamint e technológiát alátámasztó és tápláló metafizikai és axiológiai állásfoglalások következménye. Nem helytelen tehát, ha a metafizikát és axiológiát illetően Kelettől merítünk ihletet.
A tudatökológiai érzékenység felébresztésére az egyik legalkalmasabb gyakorlat a fénnyel mint jelenséggel és – egy későbbi fázisban – mint szimbólummal való foglalatoskodás. A fénynek, materiális létünk legszubtilisabb entitásának vizsgálata átjárási lehetőséget nyújthat egy anyagilag már nem megnyilvánuló, de ökológiai akciót ugyanúgy megkövetelő terepre. (…). A modern technikai vívmányok által megszentségtelenített természet megtisztításának igénye, és ezen igény komolysága az embernél a fényhez való viszonyában világossá válik.
Az Aranykorról szóló beszámolókat sokféleképpen lehet megközelíteni, ma különösen szeretik azokat a fantáziák és a képzelet világába száműzni. Ha valaki azonban szemügyre veszi az archaikus tanítások megfogalmazási módjait és azok eredeti célkitűzéseit, akkor érdemes e leírásokat is egy olyan benső állapot kifejeződéseiként, szimbólumaiként felfogni, amelyeket nem pusztán egy történetileg csak nehezen behatárolható időszak emberei tekinthettek magukénak.
Az individuum egy bioszférán belüli szerveződés, avagy Nietzschével szólva, egy hatalmi képződmény. Elkülönültség nélkül önmagába zárt, és saját ritmusa szerint él, felemelkedve, virulva és romlásnak indulva, önmagát fenntartva és gyarapítva rendszerének kimerüléséig.
A modern-posztmodern világ kialakulásához vezető változásokat vizsgáljuk a logika tudományának szerep- és értékcsökkenésén keresztül. Az elemző értelem lényege abban áll, hogy képes elvonatkoztatni a felszíntől, a látszattól, és a természeti jelenségek, a műalkotások, az ember és a társadalmi viszonyok mélyszerkezetét veszi szemügyre. Ehhez az elemzéshez elengedhetetlen a logika alkalmazása.
A keresztény tanítás radikális eltorzítása, melyre Teilhard annak érdekében kényszerül, hogy azt az evolúciós elmélethez hozzáillessze, végső soron semmi másra nem jó, mint hogy rámutasson az alapvető tévedésre, amely a vallás és tudomány kibékítésére irányuló kísérletében rejlik.
Krisztus maga mondta: „Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem” (Mt 5,37); „Aki nincs velem, ellenem van” (Lk 11,23); „Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak” (Mt 6,24). Valójában, mivel az Abszolútum a létezés egészét áthatja, miként az életnedv átjárja a fát, a nagy választás mindig és mindenütt jelen van az ember életében, amint az emberiség minden korszakában is.
Míg tradicionalista és perenniális perspektívából kiindulva a darwinizmus elutasítása, és annak megfogalmazása, amit Titus Burckhardt egy híressé vált cikkében „transzformista illúziónak” nevezett, rutinszerű, ritkán tudatosítják, hogy az evolucionista doktrína egy tradicionális tanítás rontott változata, legalábbis részben. Semmi új nincs a Nap alatt, ahogy a Prédikátor mondja, a modernitás újdonságai és „felfedezései” egyszerre félreértelmezései vagy tagadásai a tradicionális eszméknek és formáknak.
Ha ugyanis a dolgok lényegét tekintjük, akkor az új tudományos világnézet nemcsak olyan neves embereket juttat eszünkbe, mint Goethe, Cuvier, Linne, Vico, Leibniz, Paracelsus, Cusanus és Arisztotelész, hanem sokkal régebbre visszavezet minket a múlt kultúráiban, szilárdan visszakapcsolódva a kozmosz avagy a systema naturæ tradicionális szemléletéhez, amely szerint e kozmosz egy statikus, szervezett és harmonikus egész.
Azzal, hogy lemondott a tervezettségről, a tudomány túlságosan sokáig dolgozott a fogalmi kategóriák ki nem elégítő készletével. Ez a valóság beszűkített látásmódjához vezetett, és eltorzította azt, hogy a tudomány hogyan érti meg nemcsak a világot, hanem saját magunkat is. A tervezettségnek a tudománytól való elzárása eltorzítja a tudományt, és a materializmus szócsövévé teszi, ahelyett, hogy az igazságot keresné.
Talán itt van a helye, hogy megemlékezzünk két olasz kutató munkásságáról. Még Denton könyve előtt, 1980-ban megjelent a genetikus, Giuseppe Sermonti (sz. 1925) és a paleontológus, Roberto Fondi (sz. 1943) Dopo Darwin. Critica all’evoluzionismo [Darwin után. Az evolucionizmus kritikája] című munkája.
Az evolúció darwini elmélete sajátos vonásai következtében különös helyet foglal el a tudományos elméletek történetében. Egyik sajátos vonása az, hogy nem a tudományos elméletek megszületésének szokásos útján jött létre, vagyis nem a tapasztalati tények racionális általánosítása révén, hanem mintegy „fordítva”: előbb született meg az elmélet és utána kísérelték meg – inkább kevesebb, mint több sikerrel – megtalálni azokat a tapasztalati tényeket, amelyek alátámasztották volna.
Kevés kérdéskör van manapság, mely annyira megvitatásra érdemes és következményeiben annyira alattomos, mint az evolúciós elmélet. (…). Az evolúció elmélete a modernizmus sátrának oszlopa. És ha ledőlne, az egész sátor a modernisták fejére borulna. Ezért fenntartják mint ideológiát, nem pedig mint bizonyított tudományos elméletet.
Valami nyugalmas révedezés volt ez, majdnem álom, ámbár nem volt álmos. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre, hanem magában érezte az egész kertet, az egész alkonyodó csendet, és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban.
Az ősziség teljével érkezik a melankólia angyala. Áldoznunk kellene neki, nem menekülni tőle. A halál misztériumának egyfajta ünnepe ez: a meghalást is gyakorolni kell. (…). Midőn sötétedik, felviláglik a remény is. Ez a remény mozdul minden csírában, csúcsban és hajtásban a sötét föld mélyén, s akár a gyertyák, lobbannak fel fényénél. Következnek a fényünnepek.
A szüret valami olyan régimódi mulatság, amit éppen úgy kell kultiválni a múlt idők ideáljaihoz ragaszkodó, komoly embereknek, mint akár a csizmahúzót vagy a vatermördert. A szüret még nem is színházi előadás, de még csak jánoshegyi séta sem. A szüret olyan ünnepély, mint a szilveszteri est vagy a Sámuel napja. Ha már Pesten és Budán csupán a korcsmárosok szüretelnek a pincéikben, legalább az a néhány ember tartsa meg a budai szüretet a maga régi formájában, akik még látták azt, hogy hogyan taposták a bort a Sas-hegyen.
![Nicholas Roerich: Krishna [Tavasz Kuluban] (1929, Nicholas Roerich Múzeum, New York)](/sites/default/files/styles/t10/public/2021-09/nicholas-roerich-krishna-spring-kullu2.jpg?itok=HUvTb6Qf "Nicholas Roerich: Krishna [Tavasz Kuluban] (1929, Nicholas Roerich Múzeum, New York)")
