Az idők jeleinek egyike, hogy egyre több tudós válik istenhívővé és egyre több teológus tudományhívővé. Az ember papi spiritualitás helyett tudományhívő teológiával találkozik. A felvilágosult teológusok az ima erejét és érvényét relativizálják, vagy – atavisztikus önszuggesztióként tekintve rá – nagyvonalúan eltűrik. Sőt, mindez odáig megy, hogy a vallásos természettudósok a tudományhívő teológusok részéről nemkívánatosak, mert Istenbe vetett hitükkel zavarják a modern – jobban mondva modernista – teológiát.
Aki gyakran tekint az égre, szinte bármikor láthat madarakat. Emberlétünk meghatározó élménye, hogy két lábbal a földön járva, ábrándozva csodáljuk az „égen repeső lényeket” – ahogyan régen nevezték őket. Mintha lelkünk röppenését látnánk bennük. (…) Mintha ez lenne az utolsó, amit meg kell tanulnunk az életben: szellemi képességünk, hogy mi is szárnyalhassunk.
Amennyiben az ökológiát egyszerűen környezettel kapcsolatos tudományként értelmezzük, egyáltalán nem sületlenség felvetni meglétét az Árpád-kor esetében. Természetesen hozzá kell tenni, hogy ekkor a tudomány nem modern értelemben veendő, egy csíraszerű formában létező környezettudományról lehet szó.
Nagyon természetes, hogy sok minden akkor értékelődik fel a maga természetességében, akkor válik a reflexió tárgyává, amikor az ember eltávolodik tőle. Így van ez a természettel, amitől elszakadtunk és az uralmunk alá hajtottuk, így van a hagyománnyal, amiből kiszakadtunk és amit egyszerre nézünk le és igyekszünk őrizni, és így van a vallással, művészettel is.
A tradicionális művészet – szent könyv, hősköltemény, népművészet, rítus és minden kapcsolódó mesterség – nyelve szimbolikus; és mivel természetéből adódóan szimbolikus, nem egyéni invención, közmegegyezésen vagy puszta szokáson alapul, univerzális nyelvről van szó. A szimbólum egy közvetítendő idea utánozható formájának – mely magának a műalkotásnak a formai oka – a körülményektől függően hangban, alakban, színben vagy gesztusban történő anyagi megtestesülése.
Atipikus kínai kert a maga jin-jang szimbolikájával esszenciálisan taoista eredetű. A Han dinasztia uralkodói még hatalmas mesterséges parkokat építettek, hegyekkel, erdőkkel, folyókkal, tavakkal és tágas nyílt terekkel, melyekben a rendszeresen vadászott állatok otthonra lelhettek. Az őket követő, a taoizmus által erősebben meghatározott Hat dinasztia korának, majd a még későbbi Tang dinasztia idején a park átadta a helyét valami másnak. A taoizmussal inkább összhangban levő, csendes intimitást előtérbe helyező kertek váltak hangsúlyossá, melyek elsődleges feladata az volt, hogy az Eget (vagy Mennyet) a Földön megjelenítsék.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, mivégre is vannak művészetek egyáltalán, csak kevesen vitatnák, hogy azért, mert az élet javára, annak jobbá tétele érdekében gyakoroljuk ezeket. Ez magában foglalja azt is, hogy a jó bizonyos értelemben több annál, mint amit az élet művészet nélkül nyújtana. Egy művészet nélküli élet bizonyosan nem sokkal több, mint állati képességeink gyakorlása a gyakorlatias hasznosság érdekében. Ám a múlt nyilvánvaló bizonyítékaiból felismerhetjük, hogy a művészetek normális esetben arra szolgálnak, hogy az ember figyelmét lehetőségei teljességének csúcsaira irányítsák.
Amennyiben az ökológiát egyszerűen környezettel kapcsolatos tudományként értelmezzük, egyáltalán nem sületlenség felvetni meglétét az Árpád-kor esetében. Természetesen hozzá kell tenni, hogy ekkor a tudomány nem modern értelemben veendő, egy csíraszerű formában létező környezettudományról lehet szó.
Az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat 2010 óta jelenik meg az Életharmónia Alapítvány kiadásában (évente két szám). Szakmai érdeklődésünk az ökológiai válság gyökereinek és megoldási lehetőségeinek, illetve a világvallások, a nyugati és keleti szellemi tradíciók természetszemléletének és életfelfogásának a megismerésére irányul.
A „buddhista közgazdaságtan (buddhist economics)” kifejezést a neves közgazdász, E. F. Schumacher használta először, egy olyan gazdasági felfogást értve alatta, amely a buddhizmus alaptanításait és etikai elveit alkalmazza a termelés, a fogyasztás, a tulajdonviszonyok, a közösségi kapcsolatok és a természettel való viszony kérdéskörére, mégpedig elsősorban azzal a céllal, hogy megoldást találjon a jelenkor „kihívásaira”.
A természet csak azok szemében veszélyes vagy visszataszító, akik nem értik, és csak akkor, ha a félreértéseink következtében felborult az egyensúlya. A természet mindenekelőtt a szeretet erejével rendelkezik, így ha valamiképpen meg lehet hódítani, akkor csakis a szeretet révén.
A munka problémái és paradoxonjai, melyek túlságosan is nyilvánvalóak társadalmunkban, csak és akkor lesznek megoldhatóak és megmagyarázhatóak, ha készen állunk arra, hogy visszatérjünk egy spirituális antropológiához, ha hajlandóak leszünk elismerni teomorfikus [istenalakú] önképünket és helyreállítani tradicionális alaptermészetünket olyan lényekként, akik birtokolják a szellem, a lélek és a test szerves egységet alkotó hármas felépítését.
Érdekes látni mindazok számára, akik valamelyest ismerik a hinduizmust alkotó vallási hagyományokat, hogy a nemártás (ahinszá), a minden élőlényt felölelő egység (advaita) és az ön- (átman) megvalósítás (móksa) egymással összefüggő fogalmai a környezeti gondolkozás szókincsének részévé váltak Európában és Észak-Amerikában. E fogalmak eredetileg a hindú aszkéták azon törekvéséhez kapcsolódtak, hogy megszabadítsák önmagukat (átman, purusa) az anyagi világ kötelékéből.
Beszélgetnek:
- Kocsi Lajos, az Ars Naturae – ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat főszerkesztője
- Kulcsár Géza, Urbanum
Helyszín: Forum Urbanum, 1111 Budapest, Budafoki út 10c
Időpont: 2023. november 28., kedd, 19:00
- A képzelet teremtő ereje és szerepe az emberi életben, természettel való kapcsolatunkban
- A kozmosz hierarchikus rendjének hagyományos megközelítéseiről: az érzékelhető világ és a mundus imaginalis
- Tudatökológia és imaginális ökológia
- Az imagináció használata és a Nyugat hanyatlása
- Az ikonfestészet szemléleti és formai sajátosságairól
- Képmás és vizualizáció keleti tradíciókban
- A munka hagyományos és modern megközelítéseiről
- Ember és természet a hermetikus kozmológiában
- Az égi és földi természet Jacob Böhme természetfelfogásában
- Az emberi születés és a kozmosz létrejöttének analógiájáról
Mármost minden születés egy megtestesülés, egy inkarnáció, a szellem és a test valamiféle egyesülése. Azonban nem minden test ugyanolyan. Szent Pál világosan beszél erről a korintusiakhoz írt első levele tizenötödik fejezetében, a híressé vált tanításban, ahol különbséget tesz a romlandó és romolhatatlan test, a földi és a mennyei között. Első testünk földből való, a föld természetével bír; második testünk égi, mennyei lesz (ex ouranou).
Az isteni megbízatásunkról szóló bibliai és patrisztikai tanításokat a próféta, király és pap három klasszikus hasonlatával lehet összegezni. E szerepek kifejezésének másik lehetséges módja, ha azt mondjuk, minket arra teremtettek, hogy a kozmosz költői, művészei és karmesterei legyünk. Ezek a mi feladataink, amelyek lépcsőfokok gyanánt, elvezetnek bennünket a Tábor-hegyre, nemcsak hogy megpillanthassuk Jézus színeváltozását, hanem hogy Vele együtt átváltozzunk. Mindezek az Egyház egyetlen isteni-emberi műhelyének aspektusai, amelynek feladata, hogy Krisztusnak ruházatot készítsen a teljes kozmoszból, hogy Vele együtt átszellemülhessen.
Egyszer régen a boldog korszakunkban Tibet és India határán egy csodás hegyvidéki erdőség terült el, melynek neve Kellemes Drágakő (Rin-po-cse-szdug-pa) volt. (…) Ezen a vidéken, hogy a szárnyas nemzetséggel a dharmát közölhesse, a tiszteletreméltó Avalókitésvara bódhiszattva a madarak királyának, a hatalmas kakukknak alakját felöltve,[3] több éven át, úgy éjszaka, mint nappal, mozdulatlanul mély meditációba merült egy csodás szantálfa alatt.
A tiszta tudat, a jelenlét kakukkmadara Tibetben (…) a tavasz hírnöke, hangjával a természet újjáéledését jelzi. A természet a termékenységgel és a bőséggel analóg, így a madár a szerencsét is jelképezi. További képzettársítás révén került kapcsolatba a dharmával, a tannal is: ahogy a tan szerencsét hoz az embernek, hiszen ha valaki a tan szerint él, akkor sokkal kedvezőbb és szerencsésebb létformába jut, mintha nem így élne, ugyanúgy Tibetben a kakukk, a tavasz hírnöke végső soron mindazt jelképezi, ami a lények üdvére válik.
Minden kor és nép kialakította avagy megőrizte a múltban azt a sajátos megközelítést és módszert, amellyel a világról szóló „valódi” tudás megismerhető, a tudati egészség, rend és teljesség elérhető. Mivel ezek viselkedésmódokban, nyelvünkbe kódolt szimbolikus tartalmakban a mai napig észrevétlenül áthatják életünket, célszerű a hagyomány szálának felvételéhez saját örökségünkhöz, jelen esetben a „magyar hagyományhoz” is visszanyúlni.
Nem hisszük, hogy Robinsonnak lett volna metafizikája, csak annyiban, amennyiben minden ember metafizikus lény. Sokan a könyv ökológiai vonatkozásait is vitatják, inkább a brit gyarmatosítás alakjának tekintik a yorki tengerészt. Mégsem túlzunk a címmel. Defoe nem kimondva, akarva-akaratlanul, meglehet, tudattalanul felvetett néhány metafizikai és ökológiai témát. Ezekről szeretnénk most néhány gondolatot közzétenni.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, mivégre is vannak művészetek egyáltalán, csak kevesen vitatnák, hogy azért, mert az élet javára, annak jobbá tétele érdekében gyakoroljuk ezeket. Ez magában foglalja azt is, hogy a jó bizonyos értelemben több annál, mint amit az élet művészet nélkül nyújtana. Egy művészet nélküli élet bizonyosan nem sokkal több, mint állati képességeink gyakorlása a gyakorlatias hasznosság érdekében. Ám a múlt nyilvánvaló bizonyítékaiból felismerhetjük, hogy a művészetek normális esetben arra szolgálnak, hogy az ember figyelmét lehetőségei teljességének csúcsaira irányítsák.
- Szent növények
- Az ökofilozófia különlegessége
- Anakronizmus-e a kézművesség?
- Gondolatok a művészet lényegéről és hatásáról
- A szimbólumok és rítusok szerepéről, alkalmazásáról
- A város születése a természet szelleméből
- Egyén és közösség hagyományos és modern kontextusban
Manapság ismét reneszánszát éli a zarándoklás, főként a jelen írás apropójául szolgáló, Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab út, ami az 1980-as évek végétől egyre több embert vonz. Az utóbbi években már kétszázezer fölé emelkedett a Caminót évente végigjárók száma. Az idősebb Szent Jakab apostol földi maradványait rejtő katedrális a spanyolországi Galícia tartomány központjában már a keresztény középkorban is a harmadik legnépszerűbb úti cél volt Róma és Jeruzsálem után.
A szépség nem a műalkotások valamilyen speciális vagy kizárólagos értelemben vett sajátsága, hanem sokkal inkább egy minőség vagy érték, amely minden létező dolog révén megnyilvánulhat, valóságos lényük és tökéletességük fokához mérten. A szépség spirituális vagy anyagi szubsztanciákban, az utóbbi esetben pedig természeti objektumokban vagy műalkotásokban ismerhető fel. Feltételei mindig ugyanazok.
Hozzá vagyunk szokva, hogy a kereszténységet a természettel szembe állítsák, hogy az antik természetszemlélet derűjét a keresztény természetutálattal hozzák ellentétbe. (…) Azok, akik a középkori embert egy ilyen weltfluchtos sémába szorítják bele, meglepődnek azon, hogy van a reneszánsz előtt is természetszeretet, igaz, hogy épp csak Assisi Szent Ferencnél hajlandók ezt észrevenni.
Az antikvitás kezdete óta úgy gondoltak a költőre, mint a természet hű tolmácsolójára, aki pontosan ismeri annak titkait, amennyiben úgy képzelték, a természet költőként viselkedik, és amit létrehoz, az költemény. Azt mondtam, a Timaiosz egyfajta költemény, avagy egy művészi játék, mely utánozza a világegyetem – istenségként ismert – költőjének művészi játékát.
A környezetfilozófusok gyakran a szívükön viselik, hogy elhatárolódjanak az olyan gondolkozásmódtól, ami a természet érdekeit in toto nem veszi számításba vagy leértékeli. Mindazonáltal abbéli igyekezetében, hogy egy humanista vagy emberközpontú szemléleti kerettől megszabaduljon, a környezetfilozófia nemcsak arról mondott le, hogy bármilyen formában ragaszkodjék az ember más teremtmények feletti elsőbbségéhez, miként esetleg korábban tette, hanem ezzel összefüggésben arról is, hogy ragaszkodjék ama valóban emberi kvalitásokhoz, amelyeket a vallás természetünk részének tekint, és amelyek meghatározzák helyzetünket a természet viszonylatában.
A „buddhista közgazdaságtan (buddhist economics)” kifejezést a neves közgazdász, E. F. Schumacher használta először, egy olyan gazdasági felfogást értve alatta, amely a buddhizmus alaptanításait és etikai elveit alkalmazza a termelés, a fogyasztás, a tulajdonviszonyok, a közösségi kapcsolatok és a természettel való viszony kérdéskörére, mégpedig elsősorban azzal a céllal, hogy megoldást találjon a jelenkor „kihívásaira”.
„az ember abból van,
mint a hús, ital, az élet és a mag,
halmozva s újjászülve általa.
S maganemzette körforgások
ölelik át útját; veleszületett bűbáj
s gyermeki varázsigék űzik félszét
a szív kísértetjárta labirintusában”.
Hálát adok neked, hogy tennen hasonlatosságodra teremtettél engem, lelkemet értelemmel és szabadakarattal felékesítéd, énérettem az eget földet, ezekben való állatokat teremtéd, engem a földnek, vadaknak és madaraknak urává tettél, és azt akarád, hogy egek forgásai, a Nap, és az égben tündöklő csillagok, a tél és nyár, az éj és nap, a fák, mezők és folyóvizek nekem szolgáljanak; sőt az égben lakozó boldog angyaloknak seregét is szolgálatunkra rendeléd.
Ám az élesebb szeműeknek a jelenségeken keresztül valami titokzatos dolgot beszél el a teremtés, nemcsak hangot ad és tanítja azt, aki képes meghallani, hogy mit akar jelenteni az, hogy az Úr eljövetelével a nappal is hosszabbodik, az éjszaka viszont megrövidül. Nekem úgy tűnik, ennek végbemenetelénél a teremtéstől ezt halljuk: Ember! Ha ezt látod, akkor gondolj arra a titokra, amire a jelenségek céloznak. Látod, hogy az éjszaka elérte végső határát, előrehaladó mozgása leállt, és fordítottjában feloszlik?