Bevezető gondolatok A madár-dharma ékszerfüzére című tibeti szöveghez[1]
„A madár a maga szépségében minden élő közül
a legmagasabb rendű esztétikum kifejezője (…),
a legbecsesebb szellemi értékek művészi jelképe.”
William Henry Hudson
„Költő dolga, hogy daloljon,
Kakukké, hogy kakukkoljon.”
Részlet a Kalevalából
A madár-dharma ékszerfüzére[2] című tibeti írásban a himálajai madarak egy szent hegyen találkoznak, hogy a kakukk vezetésével elsajátítsák a buddhista élet- és szemléletmódot. A szent szövegekben jártasnak előbbi sorok olvastán akár azonnal felidéződhet Ferid Ed Din Attar (1119‒1233), az egyik legnagyobb hatású és legtermékenyebb perzsa misztikus költő A madarak tanácskozása (Mantiq at-Tair) című műve, amely ugyancsak számos madárfaj összesereglésével kezdődik. A madarakhoz a búbosbanka, az inspiráció szimbóluma azzal a felhívással fordul, hogy meg kell keresniük királyukat, akinek a neve Szímurgh, és a szent hegyen lakik. Az istenkeresés allegorikus szúfi története az emberi lélek misztikus megtisztulását és az istenséggel való egyesülését írja le.
„Ha az istenséget akarja kifejezni, egy perzsa a madárról beszél, amely valami módon minden madarat képvisel” – írja Borges.[3] A perzsa költészetben a fülemüle szinte toposz-szerűen az emberi lélek, mégpedig az Isten után vágyakozó lélek jelképe. Ezt átvette a szefárd zsidó hagyomány is, ám a fülemülét mint a Megváltóra szomjúhozó lélek szimbólumát a középkori keresztény hagyomány is ismerte. Ettől kezdve nem is lehet tudni, hogy vándormotívumként mely vallásban, kultúrkörben keressük az eredetét.
Az askenázi hászid hagyomány felvidéki ágában a kakas a hajnal hírnöke és a Messiás utáni vágyakozás jelképe. Taub Eizik, a költői lelkű, természetszerető nagykállói hászid csodarabbi a legenda szerint mezei sétája közben hallotta azt a dalt egy magyar pásztorgyerektől, amelynek megtanulására egy belső hang ellenállhatatlanul ösztönözte. A rabbi a magyar népdal „zöld erdőben, sík mezőben” sétáló madarát Isten jelképének értelmezte. A zsidóság rabbija nyomán magáénak érezte a nótát és zsoltáros virrasztásai, valamint egyéb vallásos ünnepei alkalmával énekelte: „Szól a kakas már (…)”, mivel annak szövegéből Messiást váró, allegorikus értelmet érzett ki.
Hosszan lehetne sorolni, hogy a madarak világa miként ihlette meg a meseírókat is. Az állatmesék ősi mesetípusában, mely már az ókorban az írók kedvelt műfajává vált ‒ a görög Aiszóposz és a római Phædrus történetei később La Fontaine-re is hatottak –, a madárszereplők már nem transzcendens minőségekre utalnak, hanem emberi tulajdonságokat képviselnek. Úgy gondolkodnak, beszélnek és cselekednek, mint az emberek. Sajátos egyesítése a két megközelítésnek Richard Bach Jonathan Livingston, a sirály című, a gyerektáborok esti tábortüzeinél jól olvasható műve.
A madár tehát igen előkelő helyet foglal el a művészetben és az irodalomban: az eddigi példák is jelzik, hogy kiválóan alkalmas ‒ ahogy a magyar nyelv oly érzékletesen kifejezi ‒ a magasröptű, magasan szárnyaló ideák megragadására, kifejezésére.
A klasszikus szanszkrit Dzsátakák némelyikében a Buddha ‒ még mint bódhiszattva, tökéletességre törekvő (tökélyharcos) ‒ úgyszintén madárként jelenik meg korábbi testetöltésében. Később ezt az eszmét – ami tehát korábban is létezett ‒ ideállá emelték. A mahájána buddhizmus megközelítésében (amely hozzáférhetővé tette a buddhista tanokat a szélesebb közönség számára), bár a szenvedés jelen van a világban, az egyik biztos és szilárd pont, hogy világi emberek is megszabadulhatnak, és ebben világfeletti illetve már megvilágosodott lények segítségét is kérhetik. A második bizonyosság, hogy ezek a bódhiszattvák mindent elkövetnek azért, hogy minden lény megszabadulását elősegítsék, valamennyiük számára lehetővé tegyék a szenvedésmentesség elérését. Mindaddig megjelennek a világban, ameddig vannak szenvedő lények, nem számít nekik, mennyi ideig tart vagy hány életet vesz ez igénybe.
Tibetben ezen tanítás szellemében írták feltehetően három évszázaddal ezelőtt az alábbiakban olvasható csodás verses, allegorikus művet, amit úgy is neveznek: A Buddha törvénye a madarak között. Feltehetően maga a szerző, egy láma, akinek neve talán érdemtelenül, de a Tanhoz méltóan nem maradt fenn, így kezdi a műhöz írott előszót: „A Buddha, a mi urunk mondotta: »A szellemi lények, a kígyók, a tündérek, a démonok, az emberek minden nyelvén közöltem a dharma mély tanítását. Ily módon minden lény megértheti.«”[4]
A Buddha tanításainak sajátos képszerű összegzése az a szarvásztivádinok köréből származó ábra, amit közkeletűen létkerék (szanszkrit bhavacsakra, tibeti srid pa’i ’khor lo) mandalának neveznek. Valójában ez nem mandala, annyiban mégis centrális jelentőségű, hogy megtalálható volt előbb a mahájána, később pedig Nagy-Tibet szerte a vadzsrajána kolostorok bejárata mellett, mintegy emlékeztetve az oda érkezőt arra, hogy egy buddhista gyakorló (egyik) feladata és realizációs lehetősége: a létforgatagból való kiszabadulás. A kép részletgazdagsága, utalásainak sűrűsége nem teszi lehetővé, hogy ehelyütt mindezt legalább érzékeltessük. Tárgyunk szempontjából azt érdemes kiemelni, hogy a létforgatag (szanszára, ’khor ba) hat létbirodalomból áll. Ezek mindegyikében megjelenik Avalókitésvara, az együttérzés univerzális bódhiszattvája ‒ aki fogadalmat tett, hogy minden élőlényt megszabadít bilincsétől és szenvedéseitől, így az állatok világában (tirjak, dud ’gro) élőket is ‒, mégpedig mindegyik világban egy jellegzetes attribútummal.
Az állatok világában például Avalókitésvara egy könyvet tart a kezében. Ez elsőre meghökkentő lehet, hiszen a könyvet inkább az emberek olvassák, ugyanakkor mélyebb értelmet nyer, ha az ikonográfiai utalások ismeretében tudjuk, hogy ezek a létbirodalmak emberi tudatállapotokkal is kapcsolatban állnak (ahogy az állat szó is esetleg az állapot szó lerövidülésével keletkezett). Az állatok tehát az állati szintű tudatállapotainkra utalnak, a könyv pedig arra, hogy a leginkább az állati létformára emlékeztető késztetéseink – félelmeink és vágyaink – feletti irányítás megszerzéséhez, az irányítatlanságból fakadó gondjaink megoldásához a tudás vezet el. A könyv azt is jelképezi, hogy elhozza eme lényeknek a beszéd, így a reflektív gondolkodás képességét, hogy kikerülhessenek a zabolátlan ösztönök világából.
Magának a létforgatagnak a legcentrálisabb mozgatórugója a nemtudás, a tudatlanság (avidjá). Talán éppen ez az egyik oka annak, hogy ilyen jelentőséget kap Avalókitésvarának az állatvilágban történő tudás-átadása, s így az is, hogy jelen költeményben is állatalakot öltve tanítja az állatokat.
Ám az állatok közül is kiemelten a madarakat. Ennek szimbolikája könnyen megfejthető: a madarak a mitopoétikus hagyományokban a magassággal, így az isteni, szellemi világgal, valamint a szárnyalás, repülés révén a szabadsággal állnak kapcsolatban. Jelképezhetik a lelket is, lélekszimbólumként vagy ettől elvonatkoztatva a kozmikus zónák, létszférák között szabadon közlekednek, így az ezek közötti kapcsolatteremtés, olykor üzenetközvetítés megjelenítői, eszközei is lehetnek.
Külön kérdés, hogy a madarak közül miért éppen a kakukk alakját ölti fel Avalókitésvara. Hiszen rendszerint valamilyen sasszerű madár a legfenségesebb, a „legkirályibb”, aki a világfával is kapcsolatban van, s maga az isten vagy főisten reprezentánsa is lehet, de általában a hatalom jelképe. Az ilyen madarakat gyakran szent madárnak – olykor totemősnek ‒ tartották, kultusz alakult ki körülöttük, s ugyanilyen gyakran megjelennek a valamilyen magasztos tartalmat kifejező ábrázolásokon.
A világmindenségről szóló osztják-szamojéd hiedelem szerint az eget és a földet összekapcsoló nyírfa (mint axis mundi jelkép) felső ágain a születés női pártfogói, a kakukkok ülnek, amelyek szent madarak. A kakukk a megtestesülés előtti és utáni állapotban lévő emberi lelket szimbolizálja, mert a lélek számára a test ugyanúgy „idegen fészek”, mint a kakukk számára más madár fészke, melybe a tojásait csempészi.[5]
Ha a kakukkmadarak a születés női pártfogói, érthető, hogy Zeusznak sem derogált kakukk-formában manifesztálódnia, ha arról volt szó, hogy testvérét és utóbb feleségét, Hérát, a házasságot és a születést védelmező istennőt elcsábítsa ‒ ehhez elég volt egy remegő, megtépázott kakukk alakját magára öltenie. Ám más a szexuális vágykiélés impulzusa és más a tanítás… Valami kapcsolat mégis lehet, mert a kakukk Tibetben szent állat volt már a tibetiek eredeti, samanisztikus bön (buddhizmus előtti nevén: gcug) vallásának követői számára is, mert úgy hitték, vallásalapítójuk, Senrab ősanyját egy kakukk termékenyítette meg.[6]
Ezek után talán már mégsem annyira meglepő, hogy a tibeti hagyományban a kakukk varázslatos madár, „a madarak királya”, s Avalókitésvara bódhiszattva is a „hatalmas kakukk” alakját felöltve jelenik meg a madarak számára, nálánál nagyobb szárnyasok, sasok, keselyűk és egyebek előtt, hogy számukra a szenvedésektől megszabadító buddha-dharmát kinyilatkoztassa, a tant, a törvényt átadja.
Ahogy a kakukk első szava a tavasz előhírnöke, úgy mutatja be A kakukk dala, a dzogcsen tudat-sorozatának alapszövege az értelem valóságát:
„Mahászattva, Magasztos lény, figyelj!
A sokaság természete kettősség nélküli,
és a dolgok tiszták, egyszerűek önmagukban.
A természetes jelenlét fogalommentes,
és sokféle formában sugárzik; minden teljesen jó!
Eleve tökéletes, az erőfeszítés így felesleges,
az önkéntelenség mindig bennrejlik a pillanatban.”[7]
A tiszta tudat, a jelenlét kakukkmadara Tibetben tehát a tavasz hírnöke, hangjával a természet újjáéledését jelzi. A természet a termékenységgel és a bőséggel analóg, így a madár a szerencsét is jelképezi. További képzettársítás révén került kapcsolatba a dharmával, a tannal is: ahogy a tan szerencsét hoz az embernek, hiszen ha valaki a tan szerint él, akkor sokkal kedvezőbb és szerencsésebb létformába jut, mintha nem így élne, ugyanúgy Tibetben a kakukk, a tavasz hírnöke végső soron mindazt jelképezi, ami a lények üdvére válik.
Ráadásul a madarak világában a kakukk foglalkozik legkevésbé a világi javakkal és tevékenységekkel, még csak fészket sem épít. Ha tojást rak is, azt idegen madár fészkébe helyezi el, nem gondoskodik utódairól, nem törődik a sorsukkal. Nem vesz tehát részt a létért folytatott küzdelemben, ezzel „ösztönszerűen követi a Buddha tanát”, ahogy a tibetiek mondják. Kizárólag a „felébresztő” kakukkolással foglalkozik, hiszen mi másként lehetne értékelni kitartóan ismétlődő hangját, ha nem úgy, hogy kivonva magát mindazon más madarakra jellemző cselekedetekből, amik miatt azok a hangjukat is hallatják, nyilván a tanítást ismétli a maga nyelvén s terjeszti a világban a nap bármely szakában, hasonlóképpen a szélparipa (hibás elnevezéssel: imamalom) forgatásához.
A kis misztériumok körébe tartozhatna az a titokzatos jelenség, hogy a világ jelentős részén elterjedt mitológiai szüzsévé vagy hagyományelemmé vált a kakukk és az éberség összekapcsolása – egészen a kakukkos óra ki-kiugró, „ébresztő” madaráig. A tibeti mellett a buddhizmus más ágában is megjelenik ez, Awa Kenzo, a nagyszerű kyudo-mester tanításai között például egy haikuban:
„A vessző röppen,
a tudat hosszan kitart, elidőzik:
egy kakukk rikkant.”[8]
Ebben a történetben a tiszta tudat, a jelenlét kakukkmadara közvetíti tehát a megszabadító, a végső valóságlátást biztosító bölcsességet. Maga a szöveg nem hemzseg a buddhista szakkifejezésektől, nem túl szofisztikált nyelvezete és egyszerű, ugyanakkor kifinomult stílusa alapján sokkal inkább olyan laikus hallgatóságnak szánhatták, akiket a buddhista erkölcs megélése érdekelt.[9] Ahogy Edward Conze, a neves vallástörténész és filozófus írja a mű tibeti eredetiből született angol fordításához írt kommentárjában: „Mind a nyelv, mind az ideák azt jelzik, hogy népszerűsítő könyvként jelenhetett meg, a parasztok és a nomád pásztorok számára szánt népi irodalomnak számít (…). Azt közvetíti nekünk (…), hogy milyen érzés buddhistának lenni.”[10]
Nos, lehet, hogy A madár-dharma ékszerfüzére nem a kolostorban képzett közönségnek íródott, de ettől még nem lesz könnyed olvasmány. Bár a költeménynek titokzatos az eredete és a szerzője, olyan koherens, konzekvens és kompetens tanítást közvetít, amely révén áthathatja életünket a régi korokban megfogalmazott bölcsesség. Bölcsesség, amely ugyanakkor időtlen, ékesszóló tanúvallomás, hiszen kortól függetlenül igazolja a Buddha erkölcsi és praxeológiai útmutatásainak általános alkalmazhatóságát a mindennapi életünkben.
Tibetben a kakukk, a tavasz hírnöke mindazt jelképezi, ami a lények üdvére válik, szerencsét jelent. Ez a madár mentes a „családi kötöttségektől”, nem gondol utódai sorsával, tojásait idegen fészekbe rakja. Igyekszik a lét küzdelmeiből kivonni magát. Ösztönszerűen követi a Buddha tanát, megveti az anyagi javakat és beéri annyi élelemmel, amit a véletlen juttat számára. Tanítványokat gyűjt maga köré hasznot nem remélve, hírnévre nem áhítozva. Avatáraként közli a bölcs tanításokat.
Költeményünkben a kakukk Tibet védőistene, Avalókitésvara bódhiszattva (sPyan-ras-gzigs: Csenrézi) testetöltéseként jelenik meg. Maga köré gyűjti a madarakat, hogy az „igaz ösvényre” vezesse őket. A madarak, miután figyelmesen végighallgatták mesterük tanításait, egyenkint tanúságot tesznek a lényeket egyetemesen érő szenvedések okairól.
A költemény hangja – „pesszimista” – a bölcsek, tisztánlátók, az igazság fölismerőinek „pesszimizmusáról” van azonban szó, mely nem a kétségbeeséshez, hanem a megvilágosodáshoz vezet. A lét szenvedésteli voltának oka a nemtudás (avidjá); a nemtudás elleni küzdelem nem más, mint a dharma megvalósítása. A tudó nem nyugszik bele a szenvedésbe, hanem gyökerestül kiírtja.
A tibeti nép körében oly kedvelt költemény eredeti címe: A madár-dharma ékszerfüzére (Bya chos rin-chen ’phren-ba: Bja csö rincsen trengva vagy röviden Bja csö). A fordítás a Kalkuttában megjelent tibeti szöveg alapján készült.
Jegyzetek
[1] Lásd: https://arsnaturae.hu/hu/madar-dharma-ekszerfuzere-bya-chos-rin-chen-phren-ba. Hetényi Ernő fordítását e megjelenés számára gondozta és jegyzetekkel ellátta: Csörgő Zoltán.
[2] E tibeti szöveget először 1904-ben Kalkuttában tették közzé egy karcsú, negyven oldalas kötetben. Satis Chandra Vidyabhushana, a szerkesztő nem árulta el, hogy szövege szóbeli hagyományon vagy kéziraton alapul. A rögzített tibeti nyelv sajátosságai tizenhetedik vagy tizennyolcadik századi keletkezésre utalnak. A könyv témája a kagyüpa (bka’-brgyud-pa), a tibeti buddhizmus hat fő iskolája (nyingma, szakja, kagyü, gelug, dzsonang, bön) egyikének bizonyos tantételeihez kapcsolódik, és a szerző valószínűleg olyan kagyüpa láma volt, aki szándékosan őrizte névtelenségét. A tibeti cím, a Bya chos rin-chen ’phren-ba szó szerint azt jelenti: A dharma a madarak között, egy értékes füzér. [A dharma itt a Buddha tanítását jelöli. A tanulmányban szereplő tibeti szavakat Wylie-féle tudományos átírásban és magyar kiejtés szerinti átírásban, a szanszkrit és páli kifejezéseket magyar kiejtés szerinti átírásban adjuk meg. ‒ A szerk.]
[3] Jorge Luis Borges: Az Alef. In uő: A titkos csoda. Budapest, 1986, Európa Könyvkiadó, 345. o. Benyhe János fordítása.
[4] Feltehetően ez nem egy eredeti idézet a páli kánonból, inkább a Buddha tanítói szellemiségének egyfajta összefoglaló kifejezése. Lehet, hogy mégis található ehhez egy megfelelő részlet a Tipitaka valamely szuttájában, ám nehéz lenne beazonosítani, hogy mi lehetett a tibeti szerző pontos forrása. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a mahájána szútrák elején a hallgatóságot esetenként úgy írják le, hogy köztük mindenféle lények, azaz nemcsak emberek, hanem garudák, ghandarvák, nágák és más létezők is voltak. Nekik tehát a Buddha a saját nyelvükön is tanított, ám az is lehet, hogy ez úgy értendő, hogy a Buddha egyetemes tanítása egyszerre volt érthető és értelmezhető mindenféle lénynek, bármilyen nyelvet beszéljenek is.
[5] Horváthné Schmidt Ilona: A sámánisztikus világkép alapszimbólumai. Online forrás: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/vallas/samankep.hun (Utoljára megtekintve: 2018. 03. 1.)
[6] Senrab Mivo fogantatásának és születésének leírása számos csodás elemet rejt magában, melyekben számos mély értelmű motívum megjelenik. Miután Senrab megkapta a tanításokat Senlha Ökartól, védőistenségének választotta, majd sugarakat szórt egy szent fűzfa tetején ülő „türkiz kakukkra”, aki édesanyja fejére szállt három szárnycsapással, majd a genitáliáiból fehér és vörös fénysugarakat bocsátott az asszonyba. A fehér sugár az Abszolútum aktív férfiúi, míg a vörös sugár a női princípiumát jeleníti meg. Lásd Helmut Hoffman: A tibeti műveltség kézikönyve. Budapest, 2001, Terebess, 137‒138. o.
[7] Agócs Tamás fordítása. Online forrás: http://www.agocstamas.hu/a-kakukk-dala/ (Utoljára megtekintve: 2018. 03. 31.)
[8] Idézi Baranyi Tibor Imre (szerk.): Tanulmányok a tradicionális íjászatról. Debrecen, 2009, Kvintesszencia, 169. o.
[9] A műben szereplő madarak megelégednek az általános buddhista szemléletmód és attitűd egyszerű bemutatásával és nem merülnek bele a buddhista irányzatok közötti különbségek taglalásába.
[10] Edward Conze (ford.): The Buddha’s Law Among the Birds. Delhi, 1955, Motilal Banarsidass, 9. o.
