Fekete István Tüskevár című regényéből válogattunk részleteket.[1] (A témához kapcsolódóan lásd még Sánta Gábor A Fekete István-jelenség című tanulmányát.)
♦
„A kert végében álló nyárfák csúcsa lángolni kezdett a búcsúzó nap vörös ragyogásában, de a derekuk már szürke volt, és tövük a parti bokrok között a sötétségbe ért. Meleg volt még, de a patak felől hűvös levegő kúszott a föld felett a kertbe, és a vízpáráktól egyszerre felemelték fejüket a virágok, és még erősebben illatoztak. Gyula szinte harapta ezt a tiszta, nedves levegőt, és bágyadtan gondolt a holnapi napra, haza és minden haszontalanságra, de a gondolatokat hagyta elmenni, ahogy jöttek. Nem ültette le őket maga mellé, nem kérdezett tőlük semmit, nem foglalkozott velük. Valami nyugalmas révedezés volt ez, majdnem álom, ámbár nem volt álmos. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre, hanem magában érezte az egész kertet, az egész alkonyodó csendet, és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban. Ha most levágnának egy fát, az neki is fájna, és ha valaki el akarná taposni azt a kis cinegét az úton, bizonyára megakadályozná. Tutajosunk egy lett az alkonyattal, a kerttel, a csenddel, az egész határtalan, lélegző, élő mindenséggel.”
♦
„Igen, amíg fent van a délutánra hajlott nap, nem is illene, hogy más madár szóljon, mint ahogy az alkony dalosa a feketerigó, a hűvös estéé pedig a fülemüle. Amikor pedig a sötétség nehéz szárnya alatt talán télről álmodik a kert, és kígyó kúszik a gyalogúton, szállhat-e más, mint a nagy szemű bagoly, akinek nem kell világosság, hogy felkapja a könnyelmű egeret? Gyula elgondolkozik ezen, és valami rendkívüli egyszerűséget, törvényszerűséget lát – vagy inkább érez – a dolgok rendjében, ami már annyira természetes, hogy nem is törvény. A rigó mást és máskor nem is mondhat, mint amit mond, és egy madár sem, egyetlen élőlény sem mondhat mást, mint amit érez, csak – igen –, csak az ember.”
♦
„Ami természetellenes, az itt nem jó, és megbosszulja magát. Elmegy a hal, elsieti a lövést, összegubancolódik a horogzsinór, feltörik a kéz, megég a bőr.
Itt nem siet semmi, ha nem kell, de villámmá változik, ha arra szükség van. Az a kis szárcsa nem tanulta meg jól a leckét, elpusztult, mert el kellett pusztulnia. A természet csak az erőseket és alkalmazkodókat tartja meg: ez az igazság, ami maga az Erő!”
♦
„A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét, és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna.
Gyulában különös érzés ködlött, és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett, amelyeket ez a szent fa őrzött magában. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte e mellett a tiszta óriás mellett, aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett, aki látta még a várat, rabokat és elmúlt embereket; tivornyákat hallott, vad harci dalt és jajongó gyászéneket, ordítást és suttogást, és elmúlt minden, de ebben az ősfában benne van minden!”
♦
„Aztán szinte mindenről megfeledkezett, csak a tüzet nézte, a lángok lengő lobogását a tűz sokféle színét, a kék, vörös, sárgásfehér, kormospiros villanásokat, a zsarátnokok összeomlását, s a hamu születését. Most nem gondolt a tűz és az égés fizikájára, a tankönyv mondataira és a szavakra, amelyek tudományos kalickába zárták ezt az élő csodát, amelyet csak nehezen tudott megzavarni a halászlé csalogató illata. Talán az ősember nézte ilyen kérdően a tüzet, és talán a kihűlő Föld utolsó embere nézi majd ilyen kérdően a tüzet, amely ellobban, és utána a vak semmi sötétségében nem lesz majd senki, aki megkérdezze, hogy mi hát a tűz tulajdonképpen.”
♦
„Vastag füst szárnyal a kunyhóban, amitől a szúnyogok azonnal távoznak, de füst születik a parázs felett is. A vastag ágak nem lobbannak lángra, de füstöt sóhajtanak, s ez a füst megül a tisztáson, mert olyan mozdulatlan a levegő, hogy a legfinomabb pehelytoll is lassan, merőlegesen szállna le a földre.
A holdat egy-két kis felhő kíséri, mintha nem tudnának elszakadni a szépségtől, amit az éji vándortól kaptak, és láthatólag jól érzik magukat a dermesztő magasságban. De hűsül lent is a levegő. A folyó ködöt álmodik, a nádas hideg párát lehel, s a nappali élet nehéz, bomló párolgását elnyomja a növények édes, kesernyés, tiszta illata.”
♦
„A tűz aztán kinyitotta szemét, mintha azt mondta volna: lássuk, mivé leszünk – és lángra lobbant.
– Nini! – dalolt a lángocska – nini: repülünk; csak még azt szeretném tudni: én most a tűzhöz vagy a fához tartozom tulajdonképpen?
Erre azonban nem válaszolt senki, mert nem volt senki, aki válaszolhatott volna, de talán nem is tudott volna válaszolni senki.
A lángocska tapogatni kezdte a többi fadarabokat, és megerősödve úgy érezte, hogy ő mégiscsak tűz, mert ő az erősebb. Felcsapott tehát diadalmasan, s a fában ette önmagát.
A köd ijedten kavargóit körülötte, a nagy nádas felett pedig átsuhant a derengés árnyékmadara, aki sohasem tudja eldönteni, hogy ő az éjszaka vagy a nappal gyermeke-e.”
♦
„A nád pontosan annyira hajolt meg, amennyire kellett, hogy a szél el ne törje, a tojások úgy helyezkedtek el a fészekben, ahogy a nehézkedés törvénye előírta, a fák szinte ráfeküdtek a viharra, hogy a szél átfolyjon leveleik között, és csak a száraz ágak álltak ellen, halott merevséggel, és törtek is össze a természet törvényeinek értelmében.”
♦
„Ebben az időben már nagyon megcsendesedett a nyár. A hajnalok tűnődő ködöt szültek, ami nem oszlott szét a nap első érintésétől; a folyó olyan lassan mozgott, hogy folyását látni sem lehetett, a szél csak ritkán lendült munkára, akkor is röviden végzett, és hamarosan elfeküdt valahol a nádas mélyén, ahol üres volt már minden fészek, és csak a nádbugák nézték az eget a rejtett vizek zöld tükrében. Meglassúdott minden. A nap sokkal későbben kelt már fel, hosszabban ácsorgott az ég alján…”
♦
„Ezen a napon korán alkonyodott. A berek szokatlanul figyelő lett, a madarak lármája csendes, távoli zúgássá enyhült, s amikor besötétedett, valahol elmaradtak a csillagok. A felhők nem úgy jöttek, hanem lettek, mintha a berek fölött születtek volna. A füst tétován keringett a tűz felett, aztán ellapult, s átszőtte a rekettyés csalitokat. A lángok villanásai nem ugráltak vidáman és élesen belevágva a sötétségbe, csak puhán szárnyaltak, vörös derengést küldve a felhők alá és a kunyhó belsejébe is, ahol nem beszélt már senki arról, ami volt, hanem arról, ami lesz.”
♦
„Ebben az estében előbb lett a tűznek szaga, mint színe. A füst úgy kúszott ki a nedves ágak alól, mintha szégyellné a maga szárnytalanságát, és csak akkor kezdett emelkedni, amikor a lángok felfelé hajszolták születésük lenge pelenkáját. A lángok a ködöt is megzavarták, és nagy udvart raktak a pára puha párnájában. A nedves fa sistergett, néha siránkozott, mint a légy a pók hálójában, s amíg a tűzrakás összeomlott, a kunyhó ajtaja előtt elballagott ragyogó emlékeivel a nyár.”
♦
„A kunyhó előtt csak a tűz derengett, s a végtelen nádas csendes volt, mint a virradat reménysége.
A köd szemergett egész éjjel. A lassú tűz, a néha kilobbanó lángok haragosan sustorogtak, de a köd óriás volt, s a lángocskák visszaugrottak a tüskök alá, mint ijedt fiókák a fészekbe. A nagy nádas néma volt, a madarak egy része már elment déli tájakra, a folyó nem is látszott, s a magas parton, a vén fák alatt, a csónak öblében és Tüskevár romjai felett az idő múlását nézte a sötétség és a csend. A sötétség aztán megritkult, de a csend még maradt, csak a fákról csepegtek a köd kövér gyermekei, vagy leszaladtak a nádszálak derekán, s eltűntek a mocsár fekete vizében.”
Jegyzet
[1] Eredeti megjelenés: Budapest, 1957, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó.
