Visszatérés a tradicionális orientációkhoz[1]
A paleontológia határain túl terjedő eme rövid excursus után – amelyben máshol már leírt konsziderációkat idéztünk fel ismét[2] – nem marad más hátra, mint foglalkozni az utolsó problémával is, vagyis, hogy „A kövületi bizonyító anyag tárgyilagos vizsgálatából fakadó eredmények hogyan illeszkednek a valóság egységes és kozmikus modelljébe?”
A 1. ábra (amelyet Troll egy 1928-as munkájából vettünk át) az evolucionista és a morfológiai-idealista felfogás alapvető tartalmát ábrázolja szkematikusan. Az első szerint a természetes biológiai típusok (taxa) az idő folyása során egymásból származnak; a második szerint viszont időben egymás után következnek, bármiféle leszármazási összefüggés nélkül.
Az evolucionista morfológia teljesen kudarcot vall azon ténynél fogva, hogy a természetes biológiai típusokat mindenáron a kizárólag mechanisztikus-determinisztikus törvényekkel akarja magyarázni (sikertelenül). Azonban az idealisztikus morfológia Troll által készített szkémája sem tűnik megfelelőnek. Ha a természetes típusok valóban elkülönültek és egymástól függetlenek – úgy, ahogyan ezt Troll ábrázolta –, akkor teljesen jogosan tennénk fel a kérdést, hogy „A semmiben lógnak tehát? A semmiből tűnnek elő? A semmibe tűnnek el?” Azonban figyelmesebben végiggondolva a dolgot rájövünk, hogy ezeknek a kérdéseknek nincs létjogosultságuk, mégpedig legalább két alapvető okból kifolyólag.
Először is, ha a valóság ténylegesen egy részekből szerveződő rendszer, akkor elképzelhetetlen, hogy e részek egymástól függetlenül létezzenek; ezzel ellentétben, szükségszerű, hogy egymással interakcióban legyenek, azon rendszer törvényeinek megfelelően, amelyhez tartoznak.
Másodszor – ahogyan azt Alfredo Sacchetti világosan kimutatta –, a természetes biológiai típusok megkülönböztetése lényegében probabilista dolognak bizonyul. A taxonok soha nincsenek teljesen elkülönülve egymástól, hanem jellemzőik között „átfedési valószínűségeket” mutatnak (2. ábra), amelyek – bár lehetnek akár minimálisak is – soha nem lesznek nullával egyenlőek.
Így a természetes biológiai típusok többé-kevésbé könnyen megkülönböztethetőek egymástól; megkülönböztetésük azonban kizárólag azon a rendszeren belül történhet, amelynek szerves részeit képezik, vagyis e rendszer viszonylatában. A valós világ elemei tehát összefüggésben állnak, s ezzel a közöttük elképzelt „semmi” vagy „űr” teljesen érvényét veszti.
Ezen érvek alapján úgy véljük, hogy a 3. ábra a valóság még hatékonyabb és megfelelőbb szkematikus ábrázolását nyújthatja, mint Trollé. Az ábrán a biológiai típusok vagy taxonok probabilisztikusan meghatározott – vagyis egymás között többé-kevésbé átfedést mutató – „formakörökként” (Formenkreisen) jelennek meg, és egymásban foglaltak úgy, hogy egy óriási hierarchikus rendszert alkotnak; az időt pedig – amelyet Troll egyirányú és a végtelenbe mutató nyíllal jelölt – minden taxon szerves és meghatározott részeként fogjuk fel.[3] Reméljük, hogy ábránk – amely ugyan távol áll attól, hogy pontosan leképezze a valódi biokozmosz szerkezetét (nem is vállalkozhatna erre, mert semmilyen két- vagy háromdimenziós kép nem alkalmas rá) – legalább közelítő elképzelést nyújt arról a relativisztikai és kvantisztikai lábazatról, amelyre támaszkodik.
Ahogyan korunk elméleti biológusainak talán legnagyobbika, Ludwig von Bertalanffy megállapítja: „Jelenleg úgy »látjuk« az univerzumot, mint egy rendkívüli hierarchiát, az elemi részecskéktől az atommagokig, az atomokig, a molekulákig, a nagy molekulaszámú vegyületekig, a molekulák és sejtek közötti bonyolult struktúrákig (amelyek az optikai és elektronikus mikroszkópokkal láthatóak), el egészen a sejtekig, az organizmusokig és még tovább, az egyedeket meghaladó szerveződésekig (a taxonokig). […] Ilyen hierarchia található mind a »struktúrákban«, mind a »funkciókban«. Végső soron ugyanis egy struktúra (a részek rendje) és egy funkció (a folyamatok rendje) lehetnek ugyanazon dolog is: a fizika világában az anyag az energiák játékában oldódik fel, a biológia világában a kifejeződések folyamatok áramlatát jelentik.”[4]
Fantappié pedig hangsúlyozza: „A természeti világegyetem a múlt, jelen és jövő totalitásában van, és nem létrejön. A természeti világegyetem négydimenziójú totalitásban létezik (a négydimenziójú téridőben vagy kronotoposzban helyezkedik el), mindene együtt adott, törvényeivel együtt, amelyek tehát valójában – akkor is, amikor tartalmazzák az időt és ezért első pillantásra e létesülés törvényeinek tűnnek – statikus törvények, azon hatalmas, mozdulatlan építmény építészeti törvényei, ami a tér és az idő mind a négy dimenziójában egyidejűleg kiterjed.”[5]
A valóság eme képei az antik világ műalkotásainak nagyszerűségével, ünnepélyességével és monumentalitásával bírnak. Ha ugyanis a dolgok lényegét tekintjük, akkor az új tudományos világnézet nemcsak olyan neves embereket juttat eszünkbe, mint Goethe, Cuvier, Linne, Vico, Leibniz, Paracelsus, Cusanus és Arisztotelész, hanem sokkal régebbre visszavezet minket a múlt kultúráiban, szilárdan visszakapcsolódva a kozmosz avagy a systema naturæ tradicionális szemléletéhez, amely szerint e kozmosz egy statikus, szervezett és harmonikus egész, amely nyitott a szupranaturális világok vagy dimenziók irányában, s ezektől függ.[6] Mi pedig Fantappiével együtt felismerjük, hogy „a tradicionális filozófiáéitól teljesen eltérő alaptételekből kiindulva, Arisztotelész és más, manapság gyakran tökéletesen meghaladottnak hitt antik filozófusok alapelveit teljesen figyelmen kívül hagyva, s kizárólag a modern tudomány biztos adataira támaszkodva, pontosan ugyanazokra a végkövetkeztetésekre jutunk, amelyekre a philosophia perennis is jutott, évezredekkel ezelőtt”.[7]
A kötelező érvényű végeredmény tehát nem lehet más, mint a következő: a biológiának semmiféle hasznára nem válik, ha Lamarck, Darwin és a modern hiperdarwinisták orientációját követi; ellenkezőleg, minél hamarabb el kell hagynia az evolucionista mítosz útszűkületeit és zsákutcáit azért, hogy visszatérjen a Tradíció nyílt és világos, biztos léptekkel járható útjaira.
Fordította: Dávid Andrea
Jegyzetek
Szerkesztői megjegyzés: a folyóiratunk korábbi lapszámaiban megjelent írásokat az adott lapszám szerkesztési elveinek megfelelően közöljük az Ars Naturae Online weboldalon, így ezen írások formázási, szerkesztési módjai eltérhetnek az oldalon alkalmazott megoldásoktól.
[1] [Forrás: Roberto Fondi–Giuseppe Sermonti: Dopo Darwin. 2. rész, VII. fejezet. Milánó, 1982, Rusconi Libri, 328–335. o. Részlet. – A szerk.]
[2] Roberto Fondi: L’evoluzione biologica: il mito e la realtá. Il Fuoco, XXVI. évf. 3. sz. (1978). L’evoluzionismo dal punto di vista della paleontologia (Nuova paleontologia e teoria evoluzionista címmel közölve a Responsabilità del Saperében, 123–124. köt. 1977).
[3] Ahhoz, hogy bármilyen taxont kimerítő módon ábrázoljunk, nemcsak tér-, hanem idő-paramétereket is használni kell, ahogyan az a systema naturæ kereteiben meghatározható bármilyen tér–idő continuumhoz illik. Ahhoz például, hogy megfelelően ábrázoljunk egy adott fajta pikkelyesszárnyú lepkét, nem korlátozódhatunk csak annyira, hogy az ezt alkotó egyedekre a „felnőtt állapotú átlagos típus” morfológiai–térbeli szkémáját használjuk, hanem figyelembe kell venni a szóban forgó egyedek „átlagélete” időbeli fázisainak teljes, egymás utáni sorrendjét (pete, hernyó, báb, kifejlett lepke, öreg lepke, halott lepke); vagy más szóval, ezek tér–idő continuumának egzakt morfológiáját és tipológiáját. Ahogyan az köztudott ugyanis, vannak a pikkelyesszárnyú lepkéknek olyan taxonjai, amelyekben a felnőtt egyedeket nem lehet egymástól megkülönböztetni, míg ugyanezek világosan különböznek a hernyó vagy báb állapotokban.
[4] L. von Bertalanffy: General system theory (az olasz kiadás [Milánó, 1971, Isedi] 58. oldalán).
[5] L. Fantappié: Relativitá e concetto di esistenza (függelékben in G. Arcidiacono: Relativitá ed esistenza. Roma, 1973, Edizioni Studium Christi, 184–185. o.).
[6] Munkahipotézisként értelmezve, a tudományos problémákhoz való ilyetén holisztikus vagy szisztemikus közelítés kizárólag pozitív megerősítést talált korunk legkülönbözőbb tudományágainak körében: a matematikában a hiperterek, a halmazok, a funkcionális operátorok és az absztrakt csoportok elméleteivel, az abszolút számítással, a nem-euklideszi geometriával és a szimbolikus logikával; a fizikában a relativisztikus és kvantisztikai értelmezésekkel; a biológiában a holisztikus vagy totális elméletekkel (J. C. Smuts, J. S. Haldane, J. Woodger, B. Dürken, M. F. Canella, A. Meyer és főként L. von Bertalanffy), O. Kleinschmidt Formenkreislehrejével, A. Sacchetti demogenetikájával, L. Croizat pánbiogeográfiájával (vö. Space, Time, Form. The biological synthesis. Caracas, 1962, szerzői kiadás, megvásárolható a Wheldon and Wesley-nél, az angliai Hitchinben), J. von Uexküll Bedeutungslehrejével, W. Thompson D’Arcy matematikai–geometriai és H. Kayser harmonikus szemléletével (vö. Akróasis. Die Lehre von der Harmonik der Welt. Boston, 1970, Plowshare Press [amerikai kiadás]; Kayser elgondolásainak összefoglalt kifejtése megtalálható in J. Gebser: Abendländische Wandlung); a pszichológiában a Gestalt-iskolával, C. G. Jung strukturalizmusával, R. Assagioli „pszichoszintézisével” (vö. Psicosintesi, armonia della vita. Róma, 1971, Edizioni Mediterranee), valamint L. Talamonti részéről az úgynevezett paranormális jelenségek szemléletének egységesítésével (vö. Universo proibito. Milánó, 1972, SugarCo; La mente senza frontiere. Uo. 1974. Parapsicologia e misteri del mondo animale. Milánó, 1979, Rizzoli); az orvostudományban a pszichofizikai egyensúlyra alapozott terápiákhoz való visszatéréssel (vö. például L. O. Speciani: L’uomo senza futuro. Milánó, 1976, Mursia); az ismeretelméletben V. Tonini egységesítő munkásságával; az etnológiában és a vallástudományban a strukturalizmussal, amelyet L. Frobenius (vö. Kulturgeschichte Afrikas. Torinó, 1964, Boringhieri [olasz kiadás]), M. Eliade (vö. Traité d’histoire des réligions. Torinó, 1957, Einaudi [olasz kiadás]), K. Kerényi (vö. La religione antica nelle sue linee fondamentali. Róma, 1951, Astrolabio; Miti e misteri. Torinó, 1950, Einaudi), J. Servier (L’homme et l’invisible. Torinó, 1967, Borla [olasz kiadás]) stb. képviselnek, és amely a Tradíció világának újrafelfedezésében tetőzik, főként R. Guénon (vö. La crise du monde moderne. Roma, 1972, Edizioni Mediterranee [olasz kiadás]; Le roi du monde. Roma, 1952, Atanòr [olasz kiadás]; Le symbolisme de la croix. Milánó, 1978, Rusconi [olasz kiadás]) és J. Evola (vö. Rivolta contro il mondo moderno. Róma, 1969, Edizioni Mediterranee; Il mistero del Graal. Uo. 1972) munkásságának köszönhetően; a történelemben O. Spengler „ciklikus” morfológiájával (Der Untergang des Abendlandes. Milano, 1970, Longanesi [olasz kiadás]). És ezek mindössze vázlatos utalások, amelyek mindazonáltal elegendőek az új paradigma heurisztikus és magyarázati érvényének tanúsításához.
[7] L. Fantappié: Insufficienza logica dell’universo naturale. Responsabilità del Sapere, 119–120. köt. 5–6. o.
