Fejezetek a Madarász-tó történetéből

Sorozatunk következő részeiben a helyismereti érdekességek mellett szeretnénk konkrét példák felsorolásával ráirányítani a figyelmet a helyi szintű, közvetlen környezetünkben fellelhető ökológiai problémákra, emberi mulasztások következtében fellépő súlyos károkra, illetve azok megoldási lehetőségeire. A sokat emlegetett magyarországi vízhiány és elsivatagosodás egyik oka konkrétan elhibázott vízgazdálkodásunk, és azon belül is tavaink, állóvizeink egy évszázada tartó módszeres lecsapolása. Ennek a lecsapolásnak esett áldozatául a 20. század közepén a Szegedhez közel, Mórahalom határában fekvő Madarász-tó is, mely egyetlen ember grandiózus ötletének köszönheti megmenekülését. A következő írás a tó viszontagságos történetét mutatja be. (– A szerk.)

♦♦♦

Az elfeledett tó meséje

A jegenyesor mögött, ahol a Nap a földdel összeér, haragos felhők jelzik a holnapi szelet. Vöröslő őszi napnyugta tükröződik a tó vizén, és arany hídként köti össze a narancssárga ragyogást a szellőtől hajladozó nádassal. Az ég és a föld határvonalainak mágikus összefonódása ez. Itt állunk, és innen tekintünk a múltba, figyelve a halk suttogást, a tó hangját, mely mesélni szeretne nekünk. Elmesélni a küzdelmeket az egykori életről, a lecsapolásról, a megmentésről, a megújulásról és az újra elfeledésről. És mesélni az Alföldet jellemző keserű hangulatról és hozzáállásról, mely feledésre ítéli nemcsak magát a tavat, hanem a teljes itteni tájat is. A feledés, az elhanyagoltság misztikus és kietlen vidéke ez. Hegyekbe vágyódunk, az óceánok kékjébe, a fenyvesek zöldjébe; kínos koloncként tekintve a síkra, átoknak látva a helyet, honnan menekülni kötelesség, elvágyódni erény. Szívünkre tett kézzel mondjuk ki őszintén: nyűg ez a vidék sokaknak, és kevesen látják szépnek az alföldi tájat.  Rendkívül találóan ragadja meg és fejezi ki Márai is ezt a hangulatot, mikor szereplői átlépik eme különös és szomorkásan varázslatos vidék határát:

“Mikor a határon átléptek, eltűntek a hegyek és városok, s az asszony sírni kezdett. »Chéri – mondta –, szédülök. Itt nincsen vége semminek.« A puszta látványától szédült, az ősz lengő, súlyos levegőjének terhétől alélt pusztaság látványától, ahol már learattak, ahol óraszámra úttalan utakon haladt a kocsi, csak a darvak húztak az égbolton, s a kukoricaföldek oly megraboltan terültek el az út mentén, mint háború után, mikor a sebesült táj utánahal az elvonuló hadnak. […].  A tájat nézte, melynek magánya és szomorúsága most úgy érintette meg szívét, mint soha azelőtt: az asszony szemével látta a gémeskutat, a szikes földeket, a nyírfaerdőket, a rózsaszín felhőket az alkonyodó égen, a síkság fölött. A haza kinyílt előttük, s a testőr szívdobogva érezte, hogy a táj, mely fogadja őket, egyszerre sors is”[1]

És valóban sors ez, kíméletlen, mely a város határától eltávolodó óvatlan ember szívébe vaskos gyökeret ver, hogy aztán az urbánus létezés rohanó napjaiból olykor vissza-vissza rántsa, és megmutassa, mi a való, mi az igaz, majd irgalmat nem ismerve az embert életének derekán odaszögezze e szomorú tájhoz. Mégis mindezen béklyók mellett felemeli lelkét, hogy szemével meglássa az Alföld csodáját; a tavak, erdők, nádasok meséit; mert itt mesélnek a fák, mesélnek a vízimadarak is, és mesél az aranyló naplemente is.

Sándor búfelejtője

A girbegurba utak végén az erdősáv mögött rejlő különös tónál egykoron a 19. század közepének legendás becsületvesztője állt – a híres-hírhedt madarásztói csárda –, melynek maradványait később Móra Ferenc is kitartóan kereste.[2] Tőle tudjuk, hogy ezekben az időkben a környéken nem a királyi törvények voltak érvényben, hiszen „a tájon tudniillik nem Ferenc Jóska uralkodott, hanem a mi fiunk, a Sándor.”[3] Azt is tudjuk, hogy „a hatvanas években, azoknak is az elején […] Paplógó József volt a madarásztói csárdás”,[4] és „»Sándor« is odajár(t) felejtkezni az egész vezérkarával, ha a  »hivatalos ügyek« kifárasztották”.[5] És hogy hogyan festett belülről? „A madarásztói csárdának három szobája volt. Középen az ivó a kecskelábú asztallal, mindenféle csiribiri nép számára. Jobbra-balra vetettágyas vendégszoba, amilyen az előkelőségeknek dukál. Akár betyárnak, akár perzekútornak.”[6]

Tikkasztó nyarak

Térjünk vissza képzeletben a csárdából most a tóhoz, és folytassuk kalandozásainkat a régi időkben Papp Károly – kit bátran nevezhetünk az alföldi tavak krónikásának is – elbeszélései alapján az 1890-es évek történéseivel. Írásai nélkül vajmi keveset tudnánk ezeknek a tavaknak a 20. századi történetéről, állat- és növényvilágáról, különös tekintettel a Madarász-tóra, mely iránt fokozott érdeklődéssel viseltetett. Aggódó írásai főként a Búvár, A Földömb és A természet című folyóiratokban jelentek meg. 

Idézzük fel a nyüzsgő alföldi parasztvilágot, és egy háborítatlan, még eredeti pompájában tündöklő, nádassal és nyárfákkal körbevett szikes tavat, melyről mindössze annyit tudunk, hogy egy szárazabb nyáron egyszercsak kiszáradt, és ez volt  a tó első – egészen pontosan 1897-ben[7] – dokumentált kiszáradása is. Képzeletünk szárnyán térjünk vissza a régi időkbe, a tikkasztó nyári hőségbe, és a száraz tómederbe: „A tó növényzete az elmúlt ötvenhárom esztendő alatt igen sokat változott. Öreg gazdák elbeszélése szerint a víz egyre fogyott, szűkítette a nádas. A környék száznégyéves Róza-nénije szerint csak egyszer száradt ki, pedig az öregasszony egész életét a tó környékén töltötte. A tó medre az 1890-es években száradt repedezettre; Biczók Szekeres István halászmester elbeszélése szerint hat lóval a medren át húzatták a cséplőgépeket Nagyszéksósról Királyhalomra.”[8]

Vidéki élet a tó mellett 

Repüljünk az időben egy kicsit tova, a századfordulót követő évekbe. Az 1900-as évek elejének életképeibe már Vastagh József elbeszéléseiből kaphatunk bepillantást. Továbbra is egy élő, zsizsegő tájat látunk magunk előtt a szántókon szorgos gazdákkal, csárdával, iskolával, mely aztán két évtizeddel később úgy tűnik, már csak árnyéka egykori önmagának.

„Hogy itt volt a Madarász csárda, a csárdai iskola, amelyik 1912-ben, mint egy kővár nézett a trianoni határra. Három tanítója volt mindössze. Az öreg Géczi Károly a kezdetektől, majd 1929-től 1938-ig apám, majd őt követte Both Ödön, aki mintegy 5 évig tanított. Nagy Ilona tanítónő pályája végén záródott az iskola, elnéptelenedés miatt. Alsóközpontra, illetve Mórahalomra vitték be az iskola tégláit, tornatermet építettek belőle. Ma már a tornaterem épülete sincs meg.”[9]

Azt is megtudjuk, hogy az 1930-as évek eleje is hasonlóan telt, mint az 1890-es évek: a tó ismét kiszáradt, és a tómeder átjárhatóvá vált. Itt esett meg a következő történet is:

„A 34-es vagy 35-ös nyár a Madarász egy részét kiszárította. Ilyenkor a tófenék felrepedezett, szikes alján olyan repedések lettek, hogy a kezem is belefért. Egy délután kerepelésre lettünk figyelmesek. Egy repülőgép keresett menedéket a kiszaradt tófenéken. Szerbiából jött, piros-fehér-zöld körök voltak az oldalán. Odaszaladtam hozzá, és láttam, hogy egy térdnadrágot viselő pilóta, bőrsapkában, szemüveggel körbejárta a gépet. Valamit javított rajta, mert utána megfogta a légcsavart, és nagyot rántott rajta. A gép beindult, ő beugrott a vezetőülésbe, ami nyitott volt. Inditotta volna a gépet, de hatalmas lángok csaptak ki az oldalán. Tovább már nem nézhettem, mert akkora port csapott, hogy szemem-szám tele lett porral. Mire magamhoz tértem, a gép is eltávolodott tőlem, már csak akkor láttam, amikor a nádas fölött járt, de a lángok még akkor is kicsaptak az oldalán. Ez a gyermekkori emlékem is él bennem. tudom, honnan jött és hová ment, de a Madarász kiszáradt feneke mentette meg a lezuhanástól.”[10]

Galéria / A Madarász-tó élővilága: pocgém, kormos szerkő, bíbic, piroslábú cankó
(Dr. Beretzk Péter felvételei / Forrás: Papp Károly: A Szegedi Madarász tó élete. A Természet, XL. évf. 5. sz. [1944. május])

A halálos ítélet

Az emlékezésből egy borzongató hideg szellő térít vissza a jelenbe; az őszi este hideg éjszakát sejtet. A naplemente utáni fájó, csípős szél vetíti előre a közelgő telet, az elmúlást. Elmúlt a nyár, és tovaszállt ez a langyos őszi nap is. Emlékeinkben ugyanígy ér véget a tó életének nyara, amikor is az 1940-es években  mezőgazdasági célból eltervezték a tó vizének lecsapolását. Abszurd és elképesztő, mikor az ember Istentől elbitorolt hatalommal élve ekkora erőszakot tesz a természeten; tájat, tájképet, és emellett teljes ökoszisztémát változtat meg tudatlanul. Átvágjuk a folyókat, leeresztjük a tavakat téves mindenhatóság-tudatunkban.

A tó életének búskomor esztendeje 1943. Ez év nyaráról, a tó madárvilágáról, pusztuló tavirózsáiról Papp Károly ad nekünk hírt A Természet lapjain, előrevetítve a szomorú jövőt:

„Alföldi tavaink egyik alig ismert, a szakemberektől érintetlen, a tudomány számára emlék nélkül elvesző természeti szépsége a pusztuló Madarász tó. Sima tükrén kora reggeltől késő estig hangos szárcsasereg úszkál, fölötte sirályok keringnek, sűrű nádszegélyében búbosvöcskök rejtőznek, nádirigók ugrálnak. […]. Valamikor a tó tükre a virágok ezreitől fehérlett, de az utóbbi években olyan nagyarányú pusztulása volt észlelhető, hogy például tavaly nyáron a gyér és rágott levelek között alig kétszáz-kétszázötven virág volt látható. A tó vize egyre fogy, maholnap eltűnik. Szép virágát tehát kettős veszély fenyegeti. Már meghúzták a halálharangot a tó élővilága fölött. Az első halottak már hullámoktól hányatottan lebegnek a tó sima tükrén, s a bíborban lebukó Nap vörös sugara mint szemfedő borul a haldokló tavirózsákra.”[11]

Ugyanebben az évben Papp Károly még ír a lecsapolás alatt álló tóról A Földgömb hasábjain is, egyfajta segélykiáltásként:

„miként neve is mutatja, madarakban rendkívül gazdag. A szárcsák rendkívül nagy száma szinte napjában vonzotta a városi vadászokat, akik vagy a gazdasági vasúton, vagy a MÁV vonatain vagy kerékpáron közelítették meg a Szegedtől mintegy 22 km-nyire Nyugatra fekvő, szélfújta horpadásban csillogó tavat. Amint a Nap »fahögyében áll«, elindulnak a gémek, hosszú karcsú testük mindig ott úszik a levegőtengerben, melyben tömérdek fecske, vijjogó sirály cikázik, s melyet hangos suhogással szelnek át a tömegbe verődött seregélyek. A nád között baktatva tömérdek nádirigót és mozdulatlanul meghúzódó bölömbikát látunk. […]. Nagyon sok a Madarászban a kárász, ezt különös szeretettel halászták a környék gazdái. [...]. Ma már pusztulóban van ez a gazdag tó és a környék arculata hamar gyökeresen megváltozik. Már alig úszkálnak szárcsák a vizen, alig vijjognak a sirályok, alig lát az ember kiadósabb halat, a víz apad, egyre apad, s maholnap teljesen eltűnik. A gazdag állatvilág elpusztul, de hogy helyében milyen áldásban lesz része a környező gazdáknak: az a jövő titka. Mindenesetre mindannyian fájó szívvel siratjuk a gyönyörű tavat!”[12]

 A természet pusztításának halálos folyamata elkezdődött és immáron megállíthatatlan. A lecsapolás már ebben az évben érezteti súlyos hatását, a tó és elővilága haldoklik:

„Most már vége a jó világnak, kiszáradt a tó. A nagyobb halak, ha tehették, a vízzel együtt lefolytak, az apróbbak közül is igen sok elmenekült. Az idei hirtelen apadás következtében keletkezett elszakadt tórészekben azonban igen sok hal maradt vissza. Legutóbbi kutatóutam alkalmával szomorúan állapítottam meg, hogy a horpadásban vagy a kubikgödrökben visszamaradt apró víziállatok, melyek a tó életének utolsó maradványai, már csak napokig élnek. Volt olyan mederrész is, hol a horpadásban már dögbogaraktól ellepett romló halakkal, száradó tavikagylókkal, a hirtelen száradás következtében beállott hatalmas repedésekben meghúzódott csiborok és csíkbogarak tömegével találkoztam.”[13]

A folyamat 1944-re bevégeztetett, a lecsapolás következtében a tó kiszáradt. Élővilága szinte teljesen elpusztult, és a tó környezete is megszenvedi a brutális beavatkozás hatását. Papp Károly így mutatja be a végkifejletet:

„Csodálatos tó volt a Madarász! Most, amikor pusztulásának első évfordulója van, a természetjáró szemével pillantsunk be hajdani életébe. […]. A tavirózsák is egytől-egyig elpusztultak; zsugorodott, agyonrágott levélroncsaik arasznyi nyélen dísztelenkednek, csenevész bimbójában már nincs annyi erő, hogy mégegyszer kibonthassák bágyadt szirmaikat. Sivataggá vált a vidék. A forró, laza futóhomok gyér terméssel fizet a verejtékező földmívesnek. Amióta a Madarászt lecsapolták, még a kútakban sincs elég víz, az altalaj nedvessége pedig olyan kevés, hogy néhány nap múltán elkeserítően szomjas a föld. A tó, mint Alföldünk egyik legérdekesebb tava, sok vonatkozásban ismeretlenül veszett el a tudomány számára. Ami megmaradt, azt féltve őrizzük, mert aligha lesz a holtak hantjain új élet.”[14]

És ha ez nem lett volna elég, az 1950-es években vízelvezető csatornákat is húztak a tó mellé, hogy még véletlenül se maradjon víz a leeresztett tómederben, Vastagh József így emlékezik ezekre az évekre:

„Az 50-es években, a természetet átalakító programból, amikor orosz példára, meg akarták fordítani a folyók irányát, mi is kivettük a részünket. Ezeket a gyönyörű hosszanti vízgyűjtőket lecsapoltuk. Mellé csatornákat húztunk, és csak a nagy, kiszáradt tófenekek maradtak meg. Ez lett a Madarásznak is a vége. Gazdátlan maradt.”[15]

Remény

Ritkán, de előfordulnak csodák. Közülük az egyik a tó 1960-as években történt megmentési kísérlete. Olykor úgy tűnik, hogy kellő akarattal és tettekkel a legsúlyosabb természet elleni vétkek is visszafordíthatóak. 1960-ban akadt egy vállalkozó szellem, aki elhatározta a lehetetlent, a tó megmentését:

 „A 60-as években Kupola Kószó Dezső, drága jó barátom, itt vesztette el a lábát – hiszen jégvágás közben beszakadt a jég, paralízist kapott, orvoshoz vitték, de már késő volt. Mindkét lábára lebénult. De ő a fejébe vette, hogy megpróbál a Madarászból tavat létesíteni. Óriási erőfeszítéssel, befektetéssel kimélyítette a medret, autógumikkal kirakta az oldalát, hogy megfogja a partot, és betelepítette hallal. Elsősorban törpeharcsát telepített, hogy az majd kipusztítja a piócát. Ugyanis a Madarász rendkívül piócás volt. Sok volt benne az orvosi pióca, ami rendkívül hasznos volt.”[16]

Így tehát a tavat végül megmentették. Megkapta máig is jellegzetes és kissé abszurd, autógumikkal tarkított képét, valószínűleg ekkor alakult ki a keresztirányú töltésekkel szabdalt négy tómeder, miközben a tavat még mindig az egykoron pusztulását okozó régi vízelvezető árkok övezik, immáron erdővel benőve. 1975-ből ennyi emlékünk van a tóról, gazdag nádassal, a part mentén legelőkkel:

„A tó ÉNy-DK-i csapású 3 km hosszú, 0,8 km szélességű deflációs mélyedésben, Mórahalomtól DK-re helyezkedik el. A tófelületet gazdag vízi vegetáció (nád, sás, káka) fedi. Nyílt víztükör csak a tó középső részén tapasztalható kis foltokban. A tó vízutánpótlódását főleg a tavaszi hóolvadékvíz jelenti. A tó vize színtelen és átlátszó. Mesterséges csatornával szabályozható szélsőséges vízkészlete van. Száraz nyarakon a szikes vízfelület kiterjedése jelentősen megcsökken, a víz erősen besűrűsödik és magas sókoncentrációjúvá válik. A tó víztükre alacsony vízállásnál részekre tagozódik, s közöttük csak a mesterséges csatorna tartja fel a kapcsolatot. A tóban gazdag vízinövény-társulás, a parti részeken legeltetésre használható gazdag sziki növényzet van.”[17]

Tóparti gondolatok

Emlékezéseinket befejezve újra itt állunk a tó partján, visszatérve a jelenbe. Míg keserű meséjét hallgattuk, lassan beesteledett. A nyugati határon a lenyugvó nap fénye sokáig küzdött a sötéttel, mely lassan győzedelmeskedett fölötte, hogy aztán új hajnal és új reggel virradhasson, és újjászülessen a világosság, ahogy a tó született újjá a halálból.

Valahogy mégis különös, hogy az újjászületett  tó jelenleg is elfeledve áll, holott mementója lehetne a valódi természeti értékek megmentésének és annak, hogy kellő akarattal nagy tettek hajthatóak végre akár közvetlen környezetünkben is (mit is jelent valójában a környezet szó?). A tó bár újra létezik, és a kétezres évek elején volt is egy kísérlet a horgászélet és a vendéglátás újraélesztésére, mégis mindez ismét a múlté. A környékbeli és a parton elhelyezkedő vendégházak megszűntek, és a „Nádi Potyka Itató” is üresen áll.

Az okokat nem tudni: talán az alföldiség örök átka ez a népszerűtlenség és ez az elfeledettség. És most nem a traumatikus emlékeket gyógyító jótékony feledésről beszélünk, hanem inkább arról a fajta vágyról, mely valami kínosnak, valami kényelmetlennek a figyelmen kívül hagyására irányul; hiszen az Alföld sokak számára pusztán nehezen kezelhető zavaros részlet a természetről és a tájról alkotott idilli álomképen.

De az is lehet, hogy a feledés oka inkább talán csak egy célját tévesztett mentalitás, mely nem tud mit kezdeni a tényleges, a valódi környezettel, mivel monumentális vágyaknál kevesebbel nem képes beérni: csakis globális problémákkal hajlandó foglalkozni, a közvetlen környezetet – azt ami itt körülveszi – nem érzékeli, nem látja, és mivel teljességgel vak rá, végül magára hagyja. A világ megváltásának grandiózus vágyálma közben elvész a rész.

Így állunk magányosan az elhagyatott tó partján, mely a halálból való feltámadás után talán ennél kicsit többet érdemelt volna.

Jegyzetek

[1] Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek. Budapest, 2001, Helikon Kiadó, 14–15. o.

[2] „A madarásztói csárda romjainak a helyén ásatok, a búzatarlón. Egyebet nem találtam eddig, csak ezt a történetet a madarásztói szépasszonyról.”  Móra Ferenc: A madarásztói szépasszony. In uő: Tápéi furfangosok I. Budapest, 1962, Szépirodalmi Könyvkiadó, 340. o.

[3] Móra Ferenc: Még egyszer a madarásztói csárdás. In uő: i. m. 342. o.

[4] Uo.

[5] Móra Ferenc: A madarásztói szépasszony. In uő: i. m. 336. o.

[6] Uo.

[7] „Idősebbektől szerzett értesülés alapján tudom, hogy az 1897. év előtt, vagyis a tó hitelesen bizonyítható első és egyetlen teljes kiszáradása előtt, még a 10 kg-os potykák is gyakoriak voltak.”  Papp Károly: Pusztuló alföldi tájak. A Földgömb, XIV. évf. 11. sz. (1943. november) 213. o.

[8] Papp Károly: A Szegedi Madarász tó élete. A Természet, XL. évf. 5. sz. (1944. május) 53. o.

[9] Vastagh József (lejegyezte: Teleki Ferencné): Csodálatos Madarász! In Magyar Istvánné (szerk.): Mórahalmi krónika 2000. Mórahalom, 2001, Közösségi Ház, ???. o.

[10] Vastagh József: Madarász, Madarász, te csodás! In Magyar Istvánné (szerk.): Mórahalmi krónika 3. Mórahalom, 2003, Közösségi Ház, 52. o.

[11] Papp Károly: Haldokló tavirózsák. A természet, XXXIX. 7. sz. (1943. július) 80. o.

[12] Uő: Pusztuló Alföldi tájak. A földgömb, XIV. évf. 11. sz. (1943. november) 213. o.

[13] Uő: A csatornázás élettani hatásai. Búvár, IX. évf. 12. sz. (1943. december) 457. o.

[14] Uő: A Szegedi Madarász tó élete. A természet, 40. 5. sz. (1944. május) 52. o.

[15] Vastagh József (lejegyezte: Teleki Ferencné): Csodálatos Madarász! In Magyar Istvánné (szerk.): Mórahalmi krónika 2000. Mórahalom, 2000, Közösségi Ház, 51. o.

[16] Uo. 51. o.

[17] Dr. Andó Mihály: A dél-alföldi szikes tavak természeti földrajzi adottságai. Hidrológiai közlöny, LV. évf. 1. sz. (1975. január) 31. o.