„Óm hanszája vidmahé
Paramahanszája dhímahi
Tannó hanszah pracsódaját”
Hansza-gájatrí
„Amikor a csendes megvilágosodás tökéletes,
A lótusz kivirágzik,
Az álmodó felébred,
A folyók az óceánig folynak,
Az ezer hegy meglátja a magas csúcsot,
Akár a hattyú, mely elválasztja a tejet a víztől,
Akár a virágport gyűjtő méh.”
Wanshi Szokaku: A csendes megvilágosodás éneke
Tanulmányom címében két mitológiai eredetű köznyelvi kifejezést állítottam egymás mellé, amelyeknek a szereplője a hattyú nevű vízimadár. Schmidt Egon, a hazai ornitológia egyik legnagyobb szaktekintélye közösségi jelentőségű fajnak nevezi, amely meghatározás a hattyú emberi kultúrában betöltött szerepének egyik legfontosabb kiinduló gondolata lehet. A természet körébe tartozó kérdések vizsgálatakor is nagyon fontos végiggondolni, hogy mindaz, amit az ember elképzel vagy tesz, annak alapja csupán az emberi elme megfigyelőképessége, továbbá léteznek olyan jelenségek, amelyek eredete túlmutat az empírián. Nem tagadhatjuk meg, hogy emberek vagyunk, nem tudunk máshogy gondolkodni. Ezért fontos észrevenni, hogy a különböző mítoszok alapjait képező motívumok jelentős részben megfigyeléseinkből származnak, ugyanakkor a mítoszok maradéktalan megértéséhez igen is szükséges tekintetbe venni egy az érzékszervi tapasztaláshoz hasonlóan alapvetően emberi késztetést, ami a transzcendensre, a metafizikaira irányul. A formákon és a természeten túlit ugyanakkor a természetből vett képek segítségével ragadjuk meg. Dionüsziosz Areopagitész szavai a mítoszok helyes értelmezésében is útmutatóak lehetnek: „minthogy szellemünk egyáltalán nem képes a mennyei hierarchiák amaz anyagtalan utánzására és szemléletére, csak ha természetére szabott, anyagias segítségben részesül, vagyis, ha a látható szépségeket a láthatatlan fönség utánzataként (…) fogja fel.” A természeti lényekre mint az égi rend másolataira utal, amelyek segítségével a Szentírás kinyilatkoztatása nyomán bizonyos „egyszerűségre kell felemelkednünk, nehogy a tanulatlan tömeghez hasonlóan azt a szentségtelen felfogást tegyük magunkévá, hogy a mennyei és istenszerű szellemek soklábú és sokarcú lények, és bikák baromszerű külsejére vagy oroszlánok ragadozó alakjára ütnek, görbe csőrű sas képét, vagy madarak torzonborz tollazatát viselik.”[1]
Tehát emberként nemcsak megfigyelünk egy állatot, annak táplálkozási, párzási és egyéb szokásait, hanem e jelenségekben valami jelenségeken túlinak a tükrét látjuk meg, és e kettő alapján megalkotjuk az állat szimbólumrendszerét. Emlékezzünk e vonatkozásban arra, ahogy Dante divino uccellot – isteni madarat – mond, amikor az angyalokról beszél.
A megfigyeléseken és szimbólumokon túl sajnos hamis hiedelmek és babonák terhelik a természet és az ember kapcsolatát. Például sokáig az volt a közvélekedés, ha egy állat nem képes hangot adni, nyilván nem is érez fájdalmat és nem szenved (lásd e nézettel kapcsolatban Peter Wohlleben számos példát bemutató kiváló könyvét,[2] amely az állatok érzelmi életével foglalkozik).
Az alábbiakban a tanulmány témaválasztásának indoklásához összegzem a különböző forrásokat és mítoszértelmezéseket. A vizsgálatot több szinten szükséges elvégezni. Egyrészt adott a biológiai szint, hiszen mai napig létező, természetben megtalálható madárról van szó, amelyet említve döntő többségünk a Bütykös hattyúra (Cygnus olor) gondol. Ennek a madárnak az emberrel való hosszú együttélése számos mitologikus történet kialakulásához hozzájárult a kulturális korszakok hosszú egymás utáni időszakaiban. A mítoszok értelmezése után nem hagyhatjuk figyelmen kívül a hozzá kapcsolódó mesék vizsgálatát sem, hiszen ez az állat-toposz változatos témavariánsokkal rendelkezik. A mítoszokhoz kapcsolódóan egy nagyon speciális értelmezést is szeretnék bemutatni, ez pedig a jóga filozófiája (hansza/paramahansza).
A legenda szerint a hattyú halála előtt, és csak akkor, először és utoljára énekel. A hattyúdal szó régi használatában olyan költeményre is vonatkozott, amelyet a költő utolsó műveként tartottak számon. A köznyelv is a legendát veszi alapul,[3] amikor valaki (általunk tapasztalt) utolsó megnyilvánulásának lehetünk tanúi. Valójában az általában hattyúként emlegetett madár a Bütykös hattyú (Cygnus olor) nagyon csendes állat, ha megtámadják, vagy veszélyben érzi magát, sziszeg. Az Énekes hattyú (Cygnus cygnus) viszont hangosabb, de „éneke” is inkább recsegő hangra hasonlít. Dr. Dalmady Zoltán a Mendemondák a természettudomány köréből című könyvében részletesen leírja a hattyú ezen tulajdonságát, miszerint „a hattyúról azt tartják, hogy egész életében néma, csak mikor halálát érzi közeledni, akkor énekel (…), éneke állítólag gyönyörű, elbűvölő”. A szerző ezt „a szép históriát” mendemondának nevezi különböző korabeli és antik szaktekintélyekre hivatkozva.[4] Ugyanakkor ismét Wohllebenre utalva meg kell jegyezni, hogy az állatok haláluk előtt nagyon hasonlóan viselkednek az emberhez, sőt némely esetekben sokkal kifinomultabban. A német erdész megfigyelései alapján különböző állatok esetében arról is beszámol, hogy amikor érzik a halálukat, már nem vesznek magukhoz táplálékot, nem is isznak, és elvonulnak egy csendes, nyugodt helyre, ahol meghalnak. Emellett bizonyos esetekben az állatoknál is megfigyelték a demencia jeleit idős korban.[5]
A másik legenda forrása a hindú Rig-véda, melyben említés történik a hattyúról (hansza), amely képes elválasztani a szómát, az istenek szent italát a víztől, későbbi szövegvariánsokban pedig a tejet a víztől. E mitologéma értelme valójában a bölcsre vonatkozik, aki különbséget tud tenni a materiális és spirituális értékek között.[6] Szvámí Véda Bháratí a következőket írja a hattyúról: „A Védákban a hattyú hanszaként jelenik meg. Ez a hattyú belső látásunk egének lakója, a test házának vendége, aki viszont az örökkévaló törvényből és az örökkévaló igazságból született.”[7]
♦
Véleményünk szerint egy madár szimbolikájának értelmezésekor vizsgálnunk kell a biológiai értelemben vett madarat is. Fontos az emberi kultúrában betöltött szerepe miatt az, hogy hol él, mit eszik, milyenek a szokásai és milyen viselkedési mintákat követ. Hiszen ezek segítségével akár arra is fényt deríthetünk, hogyan építi fel az emberi megfigyelés a mítoszokat, továbbá hogyan és miért válik egy etológiai, viselkedési minta szimbólummá.
Az alábbiakban röviden bemutatjuk a biológiai értelemben vett hattyút, külső jellegzetességeit és életmódját.[8]
A hattyú a lúdalkatúak rendjébe[9] és a récefélék családjába tartozó nemzetség része. A lúdalkatúak általános jellemzője, hogy tollazatuk víztaszító, lábuk úszóhártyás, és az édesvízi élőhelyek uralkodó csoportja. Testük gömbölyded, de könnyű, fejük kicsi, farkuk általában rövid. A legtöbb faj csőre széles és lapított, nyaka pedig hosszú. Vedléskor a fajok többsége az összes repülőtollát egyszerre veszíti el, ezért átmenetileg röpképtelenné válik. A lúdalkatúakat a kihűlés ellen pehelyruha és egy bőr alatti zsírréteg védi. Tolluk vízhatlansága életbevágóan fontos, ezért nagy hangsúlyt fektetnek az ápolására. A madarak farcsíkján található az a mirigy, amely a víztaszító olajat választja ki, ezt dörzsöli és fésüli a madár csőrével a tollai közé. Úszóhártyás lábuk jellegzetessége, hogy csak az első három lábujj között feszül hártya, a hátsó lábujjat felhúzzák, ez viszont a szárazföldi közlekedést segíti. E vízimadarak tudnak repülni, nagy távolságokat tesznek meg a telelő és a fészkelő helyek között. A szárazföldön ügyetlenül mozognak, de kiváló úszók. A hattyú röpte különösen szép, és kiegyensúlyozott, viszont ahhoz, hogy felrepüljön, majd a végén leszálljon, hosszú pálya és tér szükséges. Repüléskor a hattyú evezőtollai muzsikára hasonlító hangot hallatnak.
Táplálkozásuk többnyire a vizes élőhelyhez köthető. A hattyú esetében rendkívül sokfelé elterjedt madárról van szó, ennek egyik magyarázata az emberrel való hosszú együttélés, illetve a részbeni domesztikáció. Leginkább a tiszta, gondozott folyókat részesíti előnyben, míg a szennyezett vizeket elkerüli. A kemény vagy sós vizet kizárólag a költési időszakon kívül használják. Elsősorban a vízen élnek, ott is táplálkoznak. Egy részük a víz felszínéről szerzi a táplálékát, a récék például alá is buknak érte, míg mások (ludak, hattyúk, tüskésszárnyú madarak) a szárazföldön is legelésznek. A vízimadarak a prédaállatok populációjának szabályozásán kívül fontos szerepet játszanak a vízpartok talajának és a tengervíz tápanyagtartalmának megújításában. A hattyú élőhelyének állandó lakója, nem repül el télen sem. Főleg növényevő, jellegzetes hosszú nyaka is a vízinövényekhez való hozzáférés miatt alakult ki. Az elsősorban növényi eledelek mellett, mint a rence, süllőhínár, sás – rákokat, csigákat és kukacokat is fogyaszt, de ezek képezik a táplálék kisebb részét. A csőrük széles és lapított, a szegélyein látható kis kiemelkedések, úgynevezett lamellák a táplálék megragadására, vagy az ehető részecskék kiszűrésére szolgálnak. A felső csőrkáva hegye csőrkörömmé keményedhet, amely a növények letépésére szolgál. Valószínűleg a csőr ilyen jellegű, lamellás felépítése is hozzájárult ahhoz az elképzeléshez, hogy a hattyú képes elválasztani a jó vizet a rossz víztől (lásd „tejet a víztől”), vagyis kiszűri az ehető részeket, illetve a tiszta vizet a sárból!
A hattyú tartós párkapcsolatban él, ami, ha sikeresen működik, egészen az egyik egyed haláláig tart. A pár idős, még életben lévő tagja többnyire már nem keres új párt magának, élete során már nem szaporodik többet. A hattyúknál a hím is besegít a fészeképítésbe. Fészkeik nagy méretűek, ágakból és fűből készülnek, és a vízparti növények közé rejtik. A tojók fészekaljanként akár nyolc tojást is leraknak, és egyedül kotlanak. A kikelt fiókákat mindkét szülő gondozza, öt hónapos korukban önállósodnak. Ezután is maradhatnak a szüleikkel, de legkésőbb a következő költési szezon elején a hím elkergeti őket. A fiatal bütykös hattyú szürkésbarna, de felnőttkorára tollruhája tiszta fehér, csőre narancsvörös, lábszára és lába fekete lesz. A fiatalok teljes kifejlődése három-négy évig tart, ezután már saját utódot nevelhetnek.
♦
A Jelképtár „Hattyú” című szócikke szerint „a magány, a bölcsesség, a jóstehetség, a tisztaság, a halál, az újjászületés és a költészet szimbóluma”.[10] Ezek mellett a hattyút mindig a dicsőséggel, tisztasággal, szeretettel, felséggel, istenséggel azonosítják. A mítoszokban lehet hím vagy női szerepben is (például elvarázsolt testvérek vagy tollruháját levető leány). Bizonyos helyeken szent madárként tisztelték, vagyis vadászata tabunak számított és nem fogyasztották a húsát. Vízi madárként jelentősen kapcsolódik a vízelemhez, fehér színe miatt a fényhez kötődik, viszont vonuló madár volta miatt különösen az európai mitológiában szoros összefüggésben áll a túlvilággal és a halállal.
A hattyú a mítoszokban általában az adott istenség kísérőjeként vagy hátasállataként szerepel. Például Apollót egy fekete holló vezeti és egy fehér hattyú követi. A görög mitológiában Apollóhoz kapcsolódik a legtöbb hattyúval kapcsolatos történet. Amikor Apolló született, hattyúraj vette körül Délosz szigetét, hogy Héra ne láthassa a születendő gyermekeket. A mítosz szerint a tél beálltával hattyúk vontatta szekéren a hüperboreaszok földjére vonul vissza, ahol örök tavasz van. Egyik fiát Küknosznak hívják, amely hattyút jelent, akit ő maga változtatott hattyúvá, miután kevélysége és rossz természete miatt minden barátja elhagyta, és ezért a tóba akarta ölni magát. Más Küknosz is szerepel a görög mítoszokban, közülük kettőről Ovidius is megemlékezik. Poszeidón és Kalüké fia részt vett a trójai háborúban és Akhilleusz kezétől esett el: „Vonná már róla a vértet: / s fegyvereket lát csak; testét hószínü madárrá / tette a tengeri istenség, de nevét ma is őrzi”.[11] Egy másik Küknosz vagy Cygnus, Szthenelosz fia nagyon szívére vette barátja, Phæthón halálát, ezért Apollón megszánta, és hattyúvá változtatta: „Most birodalmát / (mert ligurok nagy városain gyakorolta uralmát) / elhagyván, a folyó zöld partját és a folyót is, / Eridanust s a hugokból lett ligetet bezokogja, / s lám elvékonyodik mély hangja, s a fürtje fehérlik / immár: tollá lesz, kebeléből ív-nyaka nyúlik / föl magasan, piros ujjait egybe a hártya köríti, / toll fedi oldalait, tompult csőr fogja be ajkát. / Új szárnyas: Hattyú”.[12] Ő az a Küknosz, akit a Hattyú csillagképben az égre emeltek az istenek.[13] Ahogy az idézetekből is látjuk, az ifjú mindig halála pillanatában változik hattyúvá, vagy büntetésből változtatják madárrá, ami emberi létének végét jelenti (lásd később a meseértelmezéseknél a hat hattyú történetét!), illetve a hattyúvá változás a halálba való átmenetet könnyíti, és nem semmisül meg egészen. Ez az aspektus magyarázhatja is a hattyúdalról alkotott képzetünket, egyfajta fordított képi struktúraként, hiszen a halál pillanatában madárrá változtatott ifjú emberként meghal.
A másik legismertebb hattyúval kapcsolatos görög mítosz Zeusz és Léda násza, amely az egyik leggyakrabban feldolgozott képtípus a művészettörténetben. Több mítoszvariáns is létezik, talán a legelterjedtebb az, amelyikben Léda spártai királylány, Tündareósz felesége. Zeusz hattyú képében lepi meg, és Léda, hogy elfedje az isteni nászt, férjével is együtt hál, majd két tojást szül, az egyikből Heléna és Polüdeukész, a másikból Klütaimnésztra és Kasztór kelnek ki. Az előbbi ikrek halhatatlanok, az utóbbiak emberi származásúak. A „Léda és a Hattyú” toposz vizuális feldolgozásának két alapvető típusa létezik: amikor Léda a hattyúval látható kettesben, aktus közben, vagy előtte/utána (például Timotheos elveszett szobrának római kori másolata, Római kori olajlámpás az 1. századból, Ciprusi mozaik a 3. századból, Michelangelo, Tiziano, Correggio, François Boucher, Théodore Géricault, Paul Cézanne), illetve létezett olyan képtípus is, amikor Léda a tojásból kikelt ikrekkel látható, de ezek többségén is látható a hattyú (például Leonardo da Vinci elveszett festményének másolata Cesare Sestótól, Jacopo Pontormo, Giovanni Antonio Bazzi, Francesco Bacchiacca). Zeusz ugyancsak hattyú képében tette magáévá Nemesziszt, aki lúddá változott, hogy elmeneküljön előle.
A hindú mítoszokban is gyakran szerepel a hattyú, például Szaraszvatít hattyúval szokták ábrázolni,[14] és férje Brahmá hátasállata is a hattyú,[15] ami miatt a hindúk szuraprijának is nevezik a madarat, vagyis az istenek barátjának.
A hindú mitológiában a hansza szó jelenti a hattyút. A han egyik jelentése ’menni’, vagyis ebben az összetételben olyan lúdalkatú madárra utalhat, mint a hattyú, a lúd vagy más vízi költöző madár.[16] Néha poétikus vagy mitikus madár, amely például a Rig-véda szerint meg tudja különböztetni a szómát a víztől, vagy későbbi szövegváltozatokban el tudja választani a tejet a víztől. Hansza-pajó-níra-vivéka, ami azt jelenti, hogy a bölcs különbséget tud tenni az igazi szükségletek és a felesleges dolgok között. Szó szerint azt jelenti, hogy a hattyú meg tudja különböztetni a tejet a víztől.
A hindú mitológiában létezik egy másik elnevezése is a hansza mellett, ez pedig az arajanna, az égi hattyú. A legenda szerint akkor jöttek a földre, amikor az égi lakóhelyükön esett az eső, mert nem szerették az esőt, és addig maradtak, ameddig a földön nem esett. Származásuk nyomon követhető, és visszavezethető Kasjapáig és a feleségéig, Támráig, és rajtuk keresztül a lányukig: Dhritarástríig. Válmíki Rámájanája szerint egyedül ez a származási vonal biztosítja a hattyú égi voltát. Egy másik történetben egyszer egy hattyú víztartályba szorult, ahol Nala herceg talált rá, aki foglyul ejtette, majd megsajnálta a vergődő madarat és szabadon engedte. A madár hálából elvezette a szomszéd királyságba, és segített neki megszerezni a király lányának, Damajantí hercegnőnek a kezét.[17]
Akadnak persze moralizáló történetek is a hattyúról, amelyben nem pozitív szereplő, mint az a történet, amelyet Bhísmának meséltek. Élt egyszer egy öreg arajanna a tenger mellett és igaz lelkű tettekről prédikált a környék madarainak. Éhínség miatt a madaraknak távoli helyeken kellett élelem után nézniük, ezért a hattyúra bízták tojásaikat, aki meghízott azoktól. Végül valamelyik madár felfedezte, hogy a tojások száma megcsappant, szólt a többi madárnak, és megölték a csaló hattyút – ez a történet a dharma követésének szükségességéről szól, és gyakran felemlegetik olyan helyzetben, amikor egy király, pap, vagy akár egy istenség nem igazságos.[18]
Mindezek mellett a hindú mitológiában a hattyú szimbolizálja a brahman–átmant, és a legfőbb Lélekkel vagy Végső Valósággal is azonosítják. A hattyú röpte pedig a móksát jelképezi, vagyis a szanszára körforgásából való szabadulást.
A mitológiai megközelítésen és a földrajzi elnevezésen túl a „Szaraszvatí is egy olyan ősi szó, amelyet a kundaliníre használtak. Folyót is jelent, a »szarasz« pedig azt jelenti: tavacska. Forrásából kiáradva, a kundaliní addig folyik, míg hét fő tavacskát vagy csakrát nem alkot. E tavak köré épül fel a finomtest. Szaraszvatí az örökkévaló hattyún repül, melynek két szárnya a beáramló és a kiáramló lélegzet.”[19]
E szimbólumrendszerrel foglalkozik a Hansza-upanisad, amelyet a kis upanisadok között tartanak számon. E mű alapvető gondolata abban rejlik, ahogy a hansza (az egyéni, individuális lélek) paramahanszává (a legmagasabb lélekké) változik, úgy, hogy az Óm hangon és annak visszaverődésén meditál.[20] A meditáció során a kilégzés (han) és a belégzés (sza) tudatosítása után végigvezeti a figyelmet a hat csakrán, majd elérkezik „az ezer szirmú lótuszhoz” a fejtetőn. Meghatározza az ismétlések számát, szimbolikusan interpretálja a hattyú madarat, bemutatja a hanszát, aki most már paramahansza lett, végül utolsó pontként feloldódik a manasz, és egyesül a legfelső átmannal.
♦
A színszimbolika felől is érdemes vizsgálódnunk, hiszen a hattyú esetében a fehér szín kitüntetett szereppel bír. Az Uttara-rámájana egy mítosza szerint a hattyúk kezdetben feketék és fehérek voltak, a tiszta fehér színt áldásként kapták Varunától, aki felvette az alakjukat, hogy elrejtőzzön a nagy démon, Rávana elől. Ezek után Varuna megáldotta a hattyút, hogy olyan fehér legyen, mint a tej.[21] A tisztaság fehér színével nagyon gyakran szembeállítják a fekete színt, mint a sötétség és a negatív erők jellemző árnyalatát. Egyik legjobb példa erre Csajkovszkij A hattyúk tava című művében a fehér hattyú (Odette)[22] és a fekete hattyú (Odile, a varázsló lánya)[23] szembeállítása. A balett rendezésekor általában az jelenti a nehézséget, hogy mind a fehér, mind a fekete hattyút ugyanaz a balerina táncolja. A fekete hattyú táncában van egy mozdulat, amely különösen komoly kihívás – ez a 32 fouetté en tournant. Azt jelenti, hogy a táncos egy lábon történő, egy lábra érkező forgást végez, amely során a szabad láb a levegőben köröket írva le idézi elő a fordulatot.
A fehér és a fekete ugyanilyen szembeállításaként jellemezhető a hindú mesében a hófehér nemes hattyú és a fogságban meghízott, elbizakodott fekete varjú története, amelyben a varjú azzal kérkedik, hogy gyorsabban, magasabban és kitartóbban tud repülni, mint a hattyúk.[24]
♦
A hattyúk a mesékben legtöbbször pozitív szerepet töltenek be és pozitív társításokat hordoznak (vö. A hat hattyú, A hattyúk tava, Hattyútündérek, A rút kiskacsa, A hattyú és a holló), de lehetnek gonoszok is (vö. A gonosz hattyúk című orosz népmese vagy Berg Judit Lengemesék című meséi).
Az átváltozás mint toposz sok hattyú-mese kísérője. Az egyik legelterjedtebb, szláv kultúrkörben is ismert mese a Hat hattyú, amelynek egyes szövegváltozataiban néha ludak szerepelnek. Ez a mese a Grimm-testvérek gyűjteményében is megtalálható, illetve Andersennél,[25] ahol tizenegy hattyú szerepel. Az alaptörténet szerint adott hat fiútestvér és egy lánytestvér. A hat fiút elátkozzák (egy boszorkány, gonosz mostoha, vagy a saját apjuk), és hattyúvá változnak. Csak a húguk válthatja meg őket, ha elkészít hat inget csalánból, és mind ez idő alatt nem szabad egyetlen szót sem szólnia. Miközben remeteként él az erdőben, szótlanul szövi a hat inget csalánból, arra jár a királyfi, meglátja és beleszeret. Az ifjú királylány némán véghez viszi a feladatot, különböző nehézségeket kiállva új otthonában, és végül, amikor már minden elveszettnek tűnik, és máglyára küldik boszorkányság vádjával, az utolsó pillanatban megjelennek testvérei hattyú képében, és rájuk adja a csalánruhát, amitől visszaváltoznak emberré, és tisztázzák húgukat a boszorkányság vádja alól.
Ennél a mesetípusnál fontos néhány különös szempontot kiemelni. Ahogy már korábban a görög Küknosz-mítoszoknál írtam, a hattyúvá változás egyfajta halál-állapotot is szimbolizál, elveszítik emberi testüket, az emberi beszéd képességét, és csak bizonyos időszakokban, leggyakrabban az éj leszálltakor nyerik vissza rövid időre, feltételesen emberi formájukat. Csak a lánytestvér képes megváltani őket komoly áldozatok útján. Így e mesetípus egyfajta beavatási történetté is változik, hiszen ahhoz, hogy a lány megváltsa testvéreit, le kell mondania saját kényelméről, de még további áldozatot is hoznia kell: remeteként kell élnie, hallgatási fogadalmat tesz hosszú időre, és egy olyan növényből kell ruhát szőnie, amelynek az érintése is komoly fájdalmat okoz. Mindezek mellett, amikor a királyi udvarba kerül, ott sem tudja megvédeni magát, illetve tisztázni a vádak alól, mert ha megszólalna, egyből megölné testvéreit. A próba kiállása minden esetben meghozza az eredményt, a testvérek ismét emberré változnak, és a királylány elnyeri a jutalmát.
A hattyúk tava című Csajkovszkij-opera történetének különlegessége, hogy fehér és fekete hattyú is szerepel benne. A fehér az elvarázsolt királylány, akit fogva tart a gonosz varázsló, hogy feleségül vegye, a fekete pedig a varázsló lánya, aki a szerelmes királyfit félrevezetve Odette-nek, a fehér hattyúnak adja ki magát. Feltételezések szerint orosz és német mese is lehet az eredetije A hattyúk tava balettnak, a lehetséges források között szerepel A fehér kacsa vagy Az ellopott fátyol című mese Johan Karl Musäus gyűjtéséből, de mindkét mese jelentősen eltér a balett történetétől. Viszont a két női név német eredete is a német forrás elméletét támasztja alá! Az ellopott fátyol története a következő: egy szent vezeklőhelye mellett elhelyezkedő tóba minden évben fehér hattyúk érkeznek, akik valójában csodaszép görög lányok/istennők. Ezen a varázslatos helyen rövid időre leveszik a hattyúruhát és lányokká változnak. Ez a szent nem véletlenül itt telepedett le, és amikor maga mellé fogadja e mesevariáns főhősét, aki egy sérült katona, és tanítványává teszi, felfedi előtte saját történetét, a hely, a tó és a hattyúk titkát. Tanítványa, miután mestere elhunyt, kifigyeli a hattyúkat, ellopja és eldugja az egyik hattyúlány ruháját, majd vigasztalja a becsapott lányt, végül jótevőjeként feleségül kéri. A csalásra azonban fény derül, a lány visszaszökik távoli otthonába, de már beleszeretett egykori fogvatartójába, ezért végül mégiscsak egy pár lesznek. A balett történetének végkifejlete tragikus, de a különféle feldolgozások a történet végével szabadon bánnak.
Egy további hattyúmesében, A rút kiskacsa történetében – amely ugyancsak átváltozástörténet – a kismadárnak, aki valójában hattyúfióka, nehezen indul az élete. A sárga pelyhes kiskacsákhoz képest külsőleg más formát ölt: sokkal nagyobb és szürke színű, fekete csőrrel és fekete lábbal, amilyenek a kishattyúk valójában. Emiatt mindenki bántja és kiközösíti. Szíve mélyén a tavon látott hattyúkkal érez rokonságot, ám ekkor még nem tudja, hogy ő maga is közéjük tartozik. Végül, mikor a tavasz megérkezik, a tóba tekintve észreveszi, hogy ő maga is hattyúvá változott, és ettől kezdve már mindenki csodálja és szépnek, szeretetre méltónak tartja. Ez a mese talán a belső értékekről szól, melyek fontosabbak a külsőségeknél, és a rút kiskacsában nemcsak testi, hanem lelki transzformáció is létrejön, mind testileg, mind lelkileg nemes hattyúvá változik.
♦
A közösségi médiában nemrég egy ikonikusnak mondható fotó terjedt el egy koppenhágai hattyúról, amely egy szemétből épített fészekbe rakta le tojásait. Ez a kép mindennél pontosabban ábrázolja a természet elkeserítő helyzetét. A hattyú, amely az emberi elme legtisztább képességeit testesítette meg az általunk bemutatott mítoszokban, az ember által teremtett hulladékok között lel otthonra. E hulladékok azonban csak jól látható megjelenései az emberi lelket szennyező mentális tendenciáknak.
Ha képesek vagyunk szemlélődni, miközben egy madarat figyelünk, ha időt szentelünk annak, hogy egy hattyú mozgásában hosszasan elmélyüljünk, akkor képesek leszünk lelassítani és tudatosítani a légzésünket. Lecsendesedve újra átérezzük és átlelkesítjük a minket körülvevő világot, meglátva, hogy mi fontos. A természeti szimbólumok újra élnek. El tudjuk különíteni az igazán lényeges dolgokat a lényegtelenektől. A hattyú elválasztja a tejet a víztől.
Jegyzetek
[1] Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész: A mennyei hierarchiáról. In Az isteni és az emberi természetről. II. köt. Budapest, 1994, Atlantisz Kiadó, 214–216. o. Erdő Péter fordítása.
[2] Peter Wohlleben: Az állatok érzelmi élete. Szeretet, gyász, együttérzés. Egy rejtett világ csodái. Budapest, 2017, Park Kiadó, 29. o.
[3] George Orwell a halott vagy halódó metaforák – melyek közé a hattyúdalt is sorolja – használatáról a következőket mondja: eredetileg képes kifejezések voltak, de mára már elveszítették képi megjelenítő hatásukat, ezért alkalmazásuk nem tölti be ugyanazt a funkciót, mint a metaforák. In uő: Politics and the English Language. London, 1946, Horizon.
[4] Dr. Dalmady Zoltán: Mendemondák a természettudomány köréből. Budapest, 1909, Athenæum, 130–131. o.
[5] Peter Wohlleben: i. m. 187–191. o.
[6] George M. Williams: Handbook of Hindu Mythology. Santa Barbara (CA), 2003, ABC CLIO, 59. o.
[7] Szvámí Véda Bháratí: Örökkévaló hattyú. In uő: A kundaliníerő rejtelmei. Budapest, 2012, Filosz Kiadó, 93. o. Holló Imola Dalma fordítása.
[8] Összefoglalómhoz az alábbi szerzőket és műveiket vettem alapul: David Burnie (főszerk.), Dr. François Vuilleumier (a „Madarak” rész szerzője): Állatok. Budapest, 2001, Gabo Kiadó, 282–283. o. Lars Svensson: Madárhatározó. Európa és Magyarország legátfogóbb terepi határozója. Budapest, 2009, Park Kiadó, 14–15. o. Schmidt Egon: Varázslatos madárvilágunk. Magyarország legismertebb madarai. Budapest, 2009, Műszaki Kiadó, 8. o. Paul A. Johnsgard: Swans. Their Biology and Natural History. Lincoln (NE), 2016, Zea Books, 21–32. o. Chernelházi Chernel István: Magyarország madarai, különös tekintettel gazdasági jelentőségökre. II. könyv. Budapest, 1899, Magyar Ornithologiai Központ, 134–137. o. S. C. Wainright, J. C. Haney, C. Kerr, A. N. Golovkin, M. V. Flint: Utilization of nitrogen derived from seabird guano by terrestrial and marine plants at St. Paul, Pribilof Islands, Bering Sea, Alaska. Marine Biology CXXXI. évf. (1998) 1. sz. (április) 63–71. o.
[9] A lúdalkatúak csoportjába soroljuk a ludakat, récéket, hattyúkat és a tüskésszárnyú madarakat.
[10] Jelképtár. Budapest, 1990, Helikon Kiadó, 91. o. A vonatkozó szócikket Szemadám György írta.
[11] Publius Ovidius Naso: Átváltozások XII. 143–145. Budapest, 1975, Magyar Helikon, 337. o. Devecseri Gábor fordítása.
[12] Uo. II. 369–377. 49. o.
[13] Sz. A. Tokarev (főszerk.): Mitológiai enciklopédia. I. köt. Budapest, 1988, Gondolat Kiadó, 709. o.
[14] George M. Williams: i. m. 259. o.
[15] Uo. 89. o.
[16] M. Monier-Williams: Sanskrit–English Dictionary. Delhi, 2004, Munshiram Manoharlal, 1286. o.
[17] George M. Williams: i. m. 58. o.
[18] Uo.
[19] Szvámí Véda Bháratí: i. m. 94. o.
[20] Ezekkel a kevésbé ismert upanisadokkal is részletesen foglalkozik Paul Deussen Sixty Upanishads of the Veda című könyvében (II. köt. Delhi, 2004, Motilal Banarsidass, 717–721. o.).
[21] George M. Williams: i. m. 58. o.
[22] Az Odette név: a német eredetű név francia kicsinyített változata, jelentése: birtok, vagyon.
[23] Az Odile név szintén német eredetű, jelentése: szerencsés, virágzó a csatában.
[24] Mesefolyamok óceánja. I. köt. Budapest, 1982, Európa Könyvkiadó, 309–314. o.
[25] Hans Christian Andersen meséjének címe: Vadhattyúk.
