Magyar táj, magyar vidék

A nyugati országhatáron, ahol a szelíd dunántúli lankák, a kisalföldi rónák és az Alpok előhegyei ölelkeznek, sajátságos tájat találunk. A Fertő nádasokkal, szigetekkel megszakított tótükrétől egészen a Dunába ömlő vizek győri összefutásáig terjed az az ősi lápvilág, aminek ma már csak nyomait leljük meg a sűrű csatornahálózatban, méregzöld rétekben, barnásfekete tőzegtalajban és a különös települési viszonyokban. A Hanyságról szólunk, arról a tájról, amely a jégkorszaktól egészen a 19. század derekáig egyetlen vízjárta, lejtés nélkül való lápország volt.

A fájdalom elevenségével jelentkezik a kérdés: mi az, ami oly végzetesen elválasztja a várost szülőanyjától, a vidéktől? Mást felel a művész, a nevelő, a demográfus, a nyelvbúvár, a szociográfus és lelkipásztor; persze, mindezen válaszoknak együttese a reális, igazi magyarázat.

Ez az ország – mint mindnyájan jól tudjuk dalokból, filmből, személyes tapasztalatból – a déli Alföld, mégpedig a Dunának és Tiszának a jelenlegi jugoszláviai országhatárhoz legközelebb eső mintegy hatvan kilométeres mindkét oldali melléke. Szeged, Kalocsa – legújabban azonban Érsekújvár is – a paprikaország fővárosai, és ezeknek a központoknak a vidéke hordja magán a jellegzetes ismertetőt: a pirosló füzéreket a házak eresze alatt.

A város határain túl kanyargós kis poros utak rejtik a másik valóságot. A világot, melyet akácok öveznek és szántóföldek szabdalnak, ahol a semlyékek nyugalma járja át elménket, hogy aztán gubancos szőrű fekete kutyák ugatása riasszon fel túlzott tespedtségünkből, majd bamba tekintetű kíváncsi rackajuhok bámuljanak meg értetlen tekintettel. Ott, délnyugaton egy akácfa tövében a Fekete-széli kereszt jelzi ezt a határt.

Nekem a Pilis szent hegy, s szívesen merülök el beszédes s megigéző csendjébe. Ha Pomáz felől iparkodom a pilisszentkereszti völgyön fölfelé, egyre mélyebb csendbe és embertelen magányba jutok. Erdőkoszorúzott hegyek sorfala szegélyezi az utat, s kúpjaik, mintha csak szélesen fölépített román stílű gyertyatartók volnának, strázsát állnak jobbra-balra. A kúpokon mintha lángok lobognának, melyeket a történelem, a genius loci gyújtogat, tiszteletére a dachsteini mészkőből természet-építette hétszázötven méter magas oltárnak, mely a Pilis hegye.

Ahogy a parton ülök és pásztázom a tájat, egészen tengeri hangulat fog el. Élvezem az utánozhatatlan nyári oldottságot, és azon gondolkozom, vajon milyen összetevőkből keverhető ki a tengeri atmoszféra.

Ki ne látta volna az Alföldön jártában a sok apró fehér tanyát, amint az akácok, rakományok közül kivillanik? Egy-egy vidéken sűrűbben vannak elhintve a község határában, máshol ritkábban látjuk, inkább a nagy uradalmak majorjai helyettesítik. Mi, akik már inkább ennek a századnak a gyermekei vagyunk, megcsóválnók a fejünket, ha valaki azt állítaná, hogy ezeknek az apró akácos kis tanyáknak a múlt század derekán legtöbb helyen még hírmondója sem volt.

Kacagott a Nap a hűvös februári reggelen. Az ég arca sima, szeme tiszta kék. Az ég királynőjének tüzes szekere elől menekül a sötét köd. Lomhán gomolyog a Tisza mély völgyében. A föld még fagyos. Az éjjeli dérfagy ott csillog a kopár tarló árva fűszálain. Megszürkíti az egyszerű földműves porta avas zsupfedelét.

A kultúra egyre fokozatosabb térhódítása, mely ma már sokkal többet vár a magyar földtől, szinte naponta alakítja a magyar föld arculatát. Hazánk természeti szépségeiről messzeföldön híres, jellegzetes alföldi tájai, tanyacsoportjai, tavai és erdei számtalan külföldi festőnek szolgáltak tárgyul. Sok külföldi jött Alföldünkre, hogy vászonra vesse a Hortobágy délibábját, a csöndes faluvéget, a folyóparti nagymosást, vagy akár az erdei tópartot, fehér tavirózsákkal.

A jegenyesor mögött, ahol a Nap a földdel összeér, haragos felhők jelzik a holnapi szelet. Vöröslő őszi napnyugta tükröződik a tó vizén, és arany hídként köti össze a narancssárga ragyogást a szellőtől hajladozó nádassal. Az ég és a föld határvonalainak mágikus összefonódása ez. Itt állunk, és innen tekintünk a múltba, figyelve a halk suttogást, a tó hangját, mely mesélni szeretne nekünk.

Egy folyó, többnyire álmos és jelentéktelen, néhány agyonbotolt fűzcsonk, sömlyék, nyílegyenes határt szabó töltésvonal és rajta túl a határtalan, szemfájdító messzeség az ég és föld egybeolvadásának ólmos sávjáig: ez a tiszai táj.

Nagyon kevesen ismerik a szegedi Madarász-tavat. Csak részletes térképen találkozunk nevével a Szeged alsótanyai tavak sokasága között. Nem nagy, átlag két-három kilométer hosszú és háromszáz-négyszáz méter széles. Közepes mélységű szélfújta mélyedésben keletkezett.