A filozófia csodálkozással kezdődik Szókratész szerint. Talán a magyar nyelv morfológiai adottságaiban rejtőző szemantikai rétegek gazdag jelentésárnyalatát kihasználandó, egy leheletnyi, de annál lényegibb, egy szubtilis, de annál szubsztanciálisabb különbséggel továbbgondolva ezt az állítást, a következő megállapítást tehetjük: a filozófia a rácsodálkozással kezdődik, a művészet pedig magával a csodálkozással.[1] Az előbbi már a priori értelmi tevékenységként és episztemológiai kategóriaként, az utóbbi sokkal inkább intuitív – és mint ilyen, kevésbé kognitív – szellemi tevékenységként jelenhet meg. Eme két, kölcsönösen összefüggő szellemi attitűd kozmológiai ismeretvágya – mint amor intellectualis –, illetve esztétikai igénye és igényessége hívta életre a reneszánsz és a barokk kor egy sajátos jelenségét, az úgynevezett Kunst- und Wunderkammerek világát.
Galéria
Többszöri átgondolás után arra jutottunk, hogy nem kíséreljük meg lefordítani ezt a terminus technicust és ennek számtalan variánsát,[2] mert amíg a bevezető gondolatban nyelvünk gazdagsága segítségünkre sietett az interpretációban, addig a fordításban éppen ez a kondíció nehezítené meg az eredeti fogalom pontos átültetését nyelvünkre.[3] Szinonimákat használunk, de mindvégig ragaszkodunk ehhez az eredeti definitiohoz.
A teremtett világ egységének ideája, a középkor kozmológiája továbböröklődött a reneszánsz és barokk korban, amelyek – megtartva a középkor metafizikai alapvetéseit – a saját aspektusaik szerint interpretálták a szenzualizmus, az erős szimbolizmus, a mind ikonológiai, mind installációs teatralitás jegyében, ezzel új összefüggéseket feltárva, továbbá a művészetben és a tudományban egyaránt olyan alkotásokat létrehozva, amelyek méltók az ars és a philosophia perennis koszorújára. Ugyanakkor a reneszánsz és barokk értelmezések nem egyszer ingoványos talajra léptek és szellemi hajszálereken teret engedtek a racionalizmus, a pozitivizmus, és így végső soron a materializmus hazug kísértésének. Mindazonáltal a humanizmusként aposztrofált irányzat közel sem volt egységes, és azt pedig végképp el kell vetnünk, hogy a reneszánsz az első lépcső az ideológiai forradalmak sorában, amely majd a szellemi és társadalmi tradíciók lerombolását tűzi ki célul a 19–20. században.[4]
Alkímiai analógia: Titus Burckhardt Alkímia; világkép és szellemiség című művében[5] az ember és a világ egységét, az ember kozmoszhoz, mint egyhez és egységhez való viszonyulását, a transzmutáció elemeit, feltételeit és folyamatát, mint az Abszolút Egyhez a revelatio archaica és a revelatio divina, és az ezekben rejtőző hermetikus ismeretek révén elvezető szellemi tevékenységet írja le. Ez az egység, amit az alkímiai attitűd kifejez, analóg módon egyértelműen kimutatható a Kunst- und Wunderkammerek kialakításának alapkoncepciójában, akár intencionálisan, akár intuitíve, de mindkét esetben megmaradva a fenti egységben.
A gyűjtemények létrejöttét egyszerre inspirálta a ritkaságok iránti érdeklődés, a teremtett világ szépsége iránti csodálat és ezek repræsentatiojának lehetőségei, a kivételes műalkotások megrendelése és mecenatúrája. A cél elsősorban a gyönyörködés és gyönyörködtetés: egyszerre szolgált installációs enciklopédiaként,[6] uralkodói vagy főnemesi reprezentációs elemként, együttesen dicsőítve a Teremtőt és a harmonia cælestist, és ennek tükrét a természet szépségében, illetve az egyházi és társadalmi hierarchia csúcsán állók nobilitasában,[7] amelyet ily módon a művészet és az enciklopédikus tudás hivatott illusztrálni, karöltve a természet bőségszarujának ajándékaival.
A gyűjtemények tematikája természetesen folyamatosan változott, mindazonáltal a főbb kritériumok mindvégig ugyanazok maradtak,[8] melyeket szavatolt a fent említett szellemi követelmények összessége, így egyszerre emelt be az ideák örök világába és mégis emlékeztetett – a kor szellemiségének megfelelően – az idő és az anyagi világ mulandóságára, nem csupán a memento morira és Kronoszra (Κρόνος)[9] utaló szimbolika használatával, hanem a barokkban külön kategóriává vált óragyűjtemények kialakításával egyaránt.[10] Mindez lehetővé tette a természeti ritkaságok, a művészi alkotások, és az egyéb különleges – tehát a megismerés és a megértés eksztázisára [ἔκστασις][11] hívogató – tárgyak kiállításával, hogy a szemlélő tudatosítsa: a természetben és az azt utánzó művészetben lévő konszonancia, harmónia és ezek tapasztalata azt is jelenti, hogy a teremtés és gondviselés folyamatos valóság, nem pusztán egyszeri ontologikus aktus.
A Kunst- und Wunderkammer tehát a makrokozmosz mikrokozmikus installációja, mint a művészeti és ritkasággyűjtemények kialakításának a művészete. A fentiek értelmében quasi reálszimbólum, mert szimbolizálja a makrokozmoszt és a mikrokozmoszt, mindezt pedig realizálja a kollekció maga. A kollekciók kialakításában a manierista és barokk horror vacui elve is meghatározó szerephez jutott, de a mennyiségi elem sosem tevődött át a minőségi rovására, ellenkezőleg: a cél mindvégig a kettő szintézise maradt.
Az első gyűjtemények körülbelül a trecento utolsó harmadában jelentek meg Észak-Itália és a Francia Királyság főnemesi udvaraiban, a quattrocento alatt váltak egyre inkább koncepciózussá, míg a cinquecento atmoszférájában megszülettek a klasszikus Kunst- und Wunderkammerek. Magát a terminus technicust a művelődéstörténet jelen állása szerint először az úgynevezett Zimmerische Chronikban találjuk meg, amely a nevezett nemesi család története, szerzője graf Froben Christoph von Zimmern, és a 16. század közepén keletkezett. Az elnevezés pedig az osztrák művészettörténész, Julius von Schlosser művéhez köthető, ami Die Kunst- und Wunderkammern der Spätrenaissance címmel jelent meg Lipcsében, 1908-ban.[12] A gyűjteményeken belül különböző felosztási lehetőségek adódnak, de talán a következő a legoptimálisabb: naturalia (a természetből származó kincsek), mirabilia (különlegességek, rendkívüli „csodás” tárgyak), artificialia (ember által alkotott művészi tárgyak), scientifica (asztronómiai, geometriai és egyéb [mérő]eszközök, műszerek, mechanikus gépezetek, órák), végül memorabilia (egy jeles személyhez, vagy eseményhez köthető emléktárgyak).[13]
Külön tanulmányt érdemelne, hogy miként hatott a művészeti és ritkasággyűjtemények elterjedése a szépművészetre, különösen a festészetre, elég ha csak Jan Brueghel és Peter Paul Rubens festményciklusára, az öt érzékre gondolunk, vagy általában a vanitas-csendéletekre, nem beszélve az enteriőr kiképzésekről.
Az egyik legismertebb kollekció – amely a 16. század derekán jött létre, és noha sok viszontagságon ment keresztül, ennek ellenére jórészt még ma is létezik és újra az eredeti környezetében tekinthető meg – II. Ferdinánd főherceg Ambras-i gyűjteménye.[14] A korallok, elefántcsont faragványok, ötvöstárgyak, művészi órák és egyéb ritkaságok, a páncél és fegyverkollekció és a Habsburg család portrégalériája mellett olyan unikumokat is találunk, mint Európa egyik legrégebbi Ázsia-gyűjteménye, III. Karóbahúzó Vlad havasalföldi fejedelem korabeli portréja, és a híres magyar vitéz Baksaházi Baksa Márk portréja, melyen egy török kopjával a fejében van megörökítve.[15]
Talán nem túlzás azt állítani, hogy II. Rudolf császár törekvései, mecenatúrája az emblematikus megjelenítője annak, amit a Kunst- und Wunderkammerek világa jelent. Noha gyűjteményének töredéke maradt fenn, de prágai udvara gyakorlatilag egy komplett csoda- és ritkasággyűjtemény volt szó szerinti és átvitt értelemben is. Uralkodó kvalitásait nem firtatva az ő személye maga a Kunst- und Wunderkammerek perszonális allegóriája. Az alkímia, az asztronómia, az asztrológia és a különböző képzőművészek, tudósok olyan képviselői tevékenykedtek udvarában, mint Johannes Kepler, Tycho Brahe, John Dee és Edward Kelley, Júda Löw ben Becalél rabbi, Giuseppe Arcimboldo és Adriaen de Vries és a magyar orvos Jeszenszky János. Kiemelkedő és egységes kialakítású a szász választófejedelmek lélegzetelállító drezdai gyűjteménye, melynek leghíresebb része a Grünes Gewölbe.
A 17. század legnagyobb polihisztora, a jezsuita Athanasius Kircher a rend római iskolájára a Collegio Romanora hagyta saját gyűjteményét, mely alapját képezte a róla elnevezett Museo kircherianónak, és ami két kategóriában is eltért a korábbi művészeti- és csodakabinetektől. Egyrészt már a kialakításában is tematikusan muzeális jellege volt, hiszen tudósok mellett a diákok és a rend tagjai számára lett állítva, illetve, hogy elődeinél ebben jóval nagyobb, meghatározó arányú volt a természettudományos és ehhez köthető eszközök traktusa.
Magyarként büszkék lehetünk, hogy az egyetlen Kunst- und Wunderkammer – amely kialakítását tekintve mindvégig eredeti környezetében maradt meg, s amelyet nem raboltak ki (bár anyagát idővel átcsoportosították), továbbá egyszerre tárja elénk a hamisítatlan barokk ízlést és formavilágot és emellett valódi kulturális hungaricum – az Esterházyak fraknói várkastélyában kialakított kollekciója, mely gyakorlatilag teljesen herceg Esterházy Pál nádor nevéhez köthető. A gyűjtemény egy részét, sajnos, a család átvitette Budapestre, ahol jelentős része elpusztult a második világháborúban, a megmaradt darabokat pedig a mai napig restaurálják az Iparművészeti Múzeum szakemberei.
Feltétlenül szólnunk kell még röviden egy sajátos kategóriáról. A katolikus megújulás spirituális, szellemi és anyagi kondíciói tették lehetővé, hogy a német nyelv- és kultúrterületen a jelentősebb kolostorok is létrehozták a saját Kunst- und Wunderkammereiket.[16] Ezeket gyakorlatilag ugyanazon elven alakították ki, mint a fent említetteket, annyi különbséggel, hogy több bennük a szakrális kötődésű tárgy, illetve az adott rend és kolostor, vagy annak alapítóihoz, donátoraihoz köthető emlék. Emellett természetesen az adott rend szellemisége is megmutatkozik a kollekciók összetételében. A bencés apátságokban például kiemelkedőek a természettudományos gyűjtemények: ásványok, fosszíliák, és a belőlük készült műalkotások, preparátumok, entomológiai tárlatok, például Admont, a salzburgi Szent Péter, Seitenstetten és Kremsmünster benedekrendi apátságaiban. A 18. században egyes nagyobb apátságokban külön metszetkabineteket is létrehoznak (például Melk, Göttweig, Kremsmünster).[17]
Egyes darabokat nem csupán kiállított szemléltető eszközként, vagy csodálandó műtárgyként őriztek, hanem liturgikus eszközként is használtak. Az unikornis szarva a kora újkorban legalább annyira keresett volt, mint a középkorban, szimbolikáját és hermetikus jelentőségét aligha kell hangsúlyoznunk. Az egyszarvú szarvának tartott narválagyar több gyűjteményben is megtalálható, ám két kolostorban, a salzburgi Szent Péter főapátságban (itt ráadásul kettőt) és az Admonti apátságban őriznek és a mai napig ünnepélyes alkalmakkor használnak olyan pásztorbotot, amelynek a szárát teljes narválagyar alkotja, a kampója pedig nemesfém ötvösremek drágakövekkel. Ez a liturgikus kuriózum egy alkotásban való emblematikus megjelenítője mindannak, amiért a Kunst- und Wunderkammerek létrejöttek és amit kifejezni akartak: a természet különleges kincseinek, az ehhez köthető ikonológia szimbolika és szimbológia összefüggéseinek bemutatása és ezek művészi interpretációja, amely a teremtett világ gazdagságát nem csupán csodálja, hanem a csodálattal együtt az alkotás spirituális és szellemi folyamata révén részt vesz ebben a teremtő tevékenységben, amely révén nemcsak közelebb kerül a Teremtő Istenhez, hanem maga is egyre istenibbé válik, amíg ezt tudatosan és intencionálisan szellemileg és spirituálisan teszi.
Galéria / Narválagyarból kialakított pásztorbotok (baculum)
– salzburgi Szent Péter főapátság és admonti apátság
Jegyzetek
[1] A rácsodálkozás implicite magában foglalja a rákérdezés első, a priori mozzanatát, jelen esetben az a priorit, a nem teljesen tudatos – de végső soron mégis – kognitív tevékenység értelmében (quasi prae-cognitio). A csodálkozás pedig, sokkal inkább mint contemplatio jelenik meg, s mint ilyen primordiális, nem kognitív spirituális és szellemi tevékenység.
[2] A teljesség igénye nélkül: Kunstkammer, Kunstkabinet, Wunderkammer, Kuriositätenkabinet, Kuriositätensammlung, Raritätensammlung, Camera d’arte e delle meraviglie, Cabinet d’art et de merveilles, Cámara de Arte y de maravillas.
[3] Az egyértelműség kedvéért anticipáljuk a Kunst und Wunderkammerek inventáriumainak leggyakoribb tárgyait: természeti kincsek, mint féldrágakövek, fosszíliák, kagylók, ezekből készült dísz- és használati tárgyak, korall elefántcsont és borostyán faragványok, preparátumok, nemesfém ötvösremekek, metszett kristály serlegek, asztronómiai és időmérő (és egyéb különleges korabeli automata) műszerek, illetve szerkezetek, távol-keleti és egyéb ritkaságok, festmények, szobrok, fellelt, restaurálatlan régészeti emlékek.
[4] Természetesen a produktív minőségi folyamatok mellett nem lehet vitatni kontraproduktív tendenciákat sem, de ha egy konkrét szellemi irányzatot keresünk, amelyet (legalábbis az elmúlt ezer esztendőben) elsőként tekintünk a hagyományos világképpel ellentétesnek, akkor azt a nominalizmusban kellene keresni, amely éppen a középkor legvirágzóbb szakaszában született.
[5] Titus Burckhardt: Alkímia; világkép és szellemiség, Budapest, 2000, Arcticus Kiadó.
[6] Az első gyűjtemények még jóval a könyvnyomtatás előtt születtek. A könyvnyomtatás feltalálásával azonban nemhogy megszűnt volna eme enciklopédikus funkció, hanem pont ezzel nyílott új perspektíva a gyűjtemények számára: a magángyűjtemények gazdag anyagát metszetek, vagy monográfiák formájában is megismerhették azok, akik a kvalitásosan illusztrált kiadványokhoz hozzájutottak.
[7] A nemesség itt magától értetődően természetfeletti vonatkozásokban jelenti egyszerre mindazt, amit organikusan is hordozott magában: spirituális, szellemi és fizikai kiválóságot, a virtus klasszikus, antik jelentéstartalmát, vagyis először is lelki nemességet, nagyságot, amelyből megszülethet a hős(iesség) és az erény(esség), amellyel korrelál a szellemi kiválóság, és mindezek öröklődnek a (le)származásban. Valamennyiüket egyesíti és a lelki nemességgel megkoronázza a lovagság eszményének eredeti ideája (vö. Clairvaux-i Szent Bernát: Liber ad milites templi de laude novae militiae). Tehát a nemesség semmiképpen sem puszta morális vagy éppen társadalmi kategória ilyetén értelemben.
[8] Criteria Collectionum: idea collectionum congruit pretiositati, raritati / curiositati.
[9] Melyek gyakorlatilag felváltva töltik be a kollektív tudattól a művészeti szimbolikán át a folklórig azt a helyet, amelyet a középkortól a reneszánszig a Totentanz, illetve a Danse macabre volt hivatott megjeleníteni. (Természetesen ez utóbbi ábrázolása sem szűnt meg teljesen, csupán az előbbi fokozatosan kiszorította a legtöbb helyről.)
[10] Az idő, az elmúlás, a mérhetőség, mint korjelenség és szimbolikus elem témájához vö. Schmal Dániel, Szilárdfy Zoltán, Prékopa Ágnes: Barokk idő. Pannonhalma, 2009, Pannonhalmi Főapátság.
[11] Itt mint elő-hívásként való kilépés az énből a mű-alkotás és műértelmezés filozófiai és spirituális tevékenysége révén. A témához vö. Martin Heidegger: A műalkotás eredete. In uő: Rejtekutak. Budapest, 2006, Osiris.
[12] Julius von Schlosser: Die Kunst- und Wunderkammern der Spätrenaissance. Ein Beitrag zur Geschichte des Sammelwesens. Leipzig, 1908, Klinckhardt & Biermann.
[13] Békés Enikő: Múzeumba zárt kozmosz. Revizor. A kritikai portál. https://revizoronline.com/hu/cikk/4647/kunstkammer-wien-kunsthistorisches-museum-becs/ (utoljára megtekintve: 2020. 10. 06.)
[14] A főherceg egyébként rajongott a magyar végvári kultúráért, több Husarenturnieret rendezett, amelyeken maga is részt vett magyar huszárvértben. Gyűjteményében számtalan korabeli magyar vonatkozású sisak, páncél, fegyver és öltözet maradt meg amelyeket Ambrasban és Bécsben őriznek, és amelyek közül esztétikailag kiemelkedik az ezüst huszárvértezet fehér mentével.
[15] A magyar katona valószínűleg Győr 1598-as ostrománál szerezte a sebesülést, amit túlélt és a kopjával a fejében részt vett a tizenöt éves háború több csatájában is, és ezzel a magyar vitézség, hősiesség és kitartás egyik szimbólumává vált.
[16] A legjelentősebb ilyen apátságok (amelyek működnek és a rend tulajdonában vannak a gyűjtemények): Stift Admont (admonti Szent Balázs bencés rendi apátság), Stift Göttweig (göttweigi bencés apátság), Stift Melk (Szent Benedek-rendi melki apátság), Stift Seitenstetten (seitenstetteni apátság), Schottenstift in Wien (bécsi „skót” bencés apátság), Erzabtei St. Peter Salzburg (salzburgi Szent Péter Főapátság), Stift Heiligenkreuz (heiligenkreuzi apátság), Stift Zwettl (zwettli apátság), Stift St. Florian (Szent Florianus-kolostor), Stift Klosterneuburg (klosterneuburgi apátság). Két kolostor gyűjteménye kiemelkedik ritkaságaival és a kiállított tárgyak művészi minőségével: a 777-ben alapított kremsmünsteri apátság és a heiligenkreuzi apátsághoz tartozó bécsújhelyi Neukloster kollekciója, amelynek darabjait a Bécsi Iparművészeti Múzeum (Museum für Angewandte Kunst in Wien) restaurátorai állították helyre és amely 2017-ben nyílt meg a látogatók előtt.
[17] Bár tanulmányunk elsősorban a vizsgált téma szellemi aspektusait igyekszik feltárni, és a kultúrtörténeti adalékokat ezek alátámasztásának céljából elemzi, éppen a szellem és kultúrtörténeti pontosság és fontosság jegyében szükséges megemlítenünk, hogy mind a világi, de talán még inkább a kolostori Kunst- und Wunderkammerek a mai múzeumok közvetlen előzményeinek tekinthetők. Meg kell jegyezzük, hogy a gyűjtemények e kultúr- és intézménytörténeti leszármazása sok esetben járt azzal, hogy az eredeti koncepció pozitivista és racionalista redukció áldozatává vált, mint ahogy az is tagadhatatlan, hogy a spirituális és szellemi horizont nélkül a gyűjtőszenvedély csupán öncélú és terméketlen esztétikai materializmus.
