Természetfelfogás és természetismeret

A tiszafa (Taxus baccata) ősidők óta tiszteletben áll. Legendák övezik, és minden európai nép mesekönyveiben, történeteiben megjelenik. Északon leggyakrabban a halállal és az örök élettel hozták összefüggésbe, ahogy délen ugyanezt a ciprusfában személyesítették meg. (…) Írásomban a tiszafa titokzatos életéről, tájban elfoglalt helyéről, végezetül felhasználásáról szólok majd.

Minden kor és nép kialakította avagy megőrizte a múltban azt a sajátos megközelítést és módszert, amellyel a világról szóló „valódi” tudás megismerhető, a tudati egészség, rend és teljesség elérhető. Mivel ezek viselkedésmódokban, nyelvünkbe kódolt szimbolikus tartalmakban a mai napig észrevétlenül áthatják életünket, célszerű a hagyomány szálának felvételéhez saját örökségünkhöz, jelen esetben a „magyar hagyományhoz” is visszanyúlni.

A valóság, amelyet a virágok szimbolizmusán keresztül megláthatunk, olyasmi, ami csak közvetlenül érzékelhető s fogható fel, miként a szépségük is; nem érhető el egyedül az elme analitikus vagy imaginatív képességei révén, nem foglalható semmilyen képletbe. A szimbolika megértése és a róla való gondolkodás egyáltalán nem haszontalan, de önmagában nem helyettesítheti és nem is idézheti elő a valóság közvetlen megragadását, amely elővételezetten megmutatkozik abban, ahogy az ember természetes és őszinte módon örömét leli és gyönyörködik a virágokban.

Az éjszaka nap mint nap átélhető misztériuma a természet sötéten ragyogó titka. Hosszú nyári éjszakákon, a kihalt város csöndjében néha megszólal a rigó: ujjongva trillázik a világ sötétjébe, s az éj nyugalmát átitatja és felhevíti az élet és halál megrendítő csodáját zengő lelkes melódia. Szinte szikrázó fénnyé válik a hang, akár az ember szívében felvillanó felismerések. Az éjszaka nem halott sötétség, hanem a fény bölcsője: a belé vetett kis fénymagot őrzi, óvja, rejti a világ fürkész tekintete elől, hogy aztán az teljes pompájában virágozzon ki.

Az idők kezdete óta ismeretes az azonosítás: a fa egyenlő az emberrel; csupán emitt több ínnal, amott kevesebb lombos ívvel megformálva. Szókincsünk is emlékeztet erre, amikor a törzsről beszélünk, a gyökerekről, a szívről, vagy egy idős emberről, aki még él és virul.

Közhely, hogy a hó a tisztaság szimbóluma, mégis igaz. Ugyanekkor nem csupán az erkölcsi tisztaságé. A hó Észak fénye. Fényt ad éjjel, akkor is, amikor nem süt a Nap, sőt a Hold se. Bizonyos értelemben meleget és friss illatot áraszt. Puhán borul a tájra, elveszi a dolgok felesleges éleit, miközben – megfagyva – nem nélkülözi a határozottságot. Nem fizikai, szinte földöntúli fényt sugároz. Elnyeli az autók és a város zaját, bensőséges kapcsolatban áll a csenddel.

Bármely magashegyi túrán egyfajta „metageográfiai” útmutatóként használhatjuk Julius Evola hegymászással kapcsolatos írásait, amelyekből itt csak egy gondolatot idézek: „Az önmagunk és a saját testünk közötti kapcsolat nagyon különböző a hegymászás és a síelés gyakorlása közben. A hegymászás sokkal inkább magában hordozza a saját test közvetlen érzését: egyensúlyozás, erőfeszítések, felkészülés, lendületvételek és lépések azok, amik előfeltételezik mindennek a teljes ellenőrzését (…), összefüggésben a mászás és a kapaszkodás, a fogás megválasztásának és megragadásának (…) különféle problémáival.”

A környezetvédelemben is jelentős szerepe van a bambusznak. Kiválóan alkalmas a fitoremediációra (= szennyezett környezet megtisztítása növények segítségével), ami az úgynevezett bioszorpció (= káros anyagok megkötése élőlény által) révén valósul meg. Kiváló talajerózió-gátló, ezért jól alkalmazható a kiirtott őserdők és az erodált trópusi területek rehabilitációjának kezdeti szakaszában.

Egy európai ember számára, aki az erdőről alkotott fogalmának biztos tudatában él, rendkívül megkapó, sőt meghökkentő, ha eljutván egy bambuszerdőbe megtapasztalhatja: „ez valami egészen más”. Bizonyosan rabul ejti – miként az ottaniakat is ősidők óta – ennek a növénynek a kecsessége, eleganciája, égbetörő egyenessége, hajlékonysága, felületének simasága, levelei zizegésének semmivel össze nem téveszthető hangja.

A szent hegy nemcsak az istenek lakhelye, hanem a világtól elvonult élet ideális színtere is. Az istenkeresők gyakran emelték magasba tekintetüket és indultak neki a szűk hegyi ösvénynek, hogy megleljék az utat. A földtől távolodva, az éghez közelítve a hegy a magány és a befelé fordulás roppant katedrálisa, melyben a magasság gyermekei sokszor kerestek menedéket.

A virág a növény világos része, lelke és szelleme. Bár gyökere a mélybe nyúlik, s a sötét, nedves talajhoz köti, de lénye egésze a Nap felé tör. A fent és a lent feszültségéből, a föld és az ég egyszerre munkálkodó, széthúzó erejéből fakad a viráglét intenzitása. Röghöz kötött, mégis fényre hajló.