Idézetgyűjtemény III.[1]
„Látó nélkül a látottak – legyenek azok világok vagy istenek – nem létezhetnek. A látás mindezen tárgyai a látótól függenek. Az összes látott objektum a látóra akar mutatni. Az egész teremtés a teremtőhöz kívánkozik.”
Srí Ramana Maharsi (A teljesség szikrái. 8. o.)[2]
Hinduizmus[3]
A világ mint a brahman, az átman, a purusa vagy az Úr megnyilvánulása és „teste”
„Ez a föld (prithiví) minden lény méze, s e földnek minden lény [olyan, mint a] méz. A tündöklő, halhatatlan Ember (purusa), aki e földben [lakozik], bensőleg pedig a fizikai testben [nyilvánul meg]: ez az Önvaló (átman). Ő a halhatatlan, ő brahman, ő minden.” – Brihadáranjaka-upanisad (II. 5. 1. Laki Zoltán fordítása)
♦
„A purusa isteni, formátlan, kívül is van és belül,
születetlen, lélegzet s elme nélküli, tiszta,
és még az Elpusztíthatatlant is meghaladja.
Belőle támad a lélegzet,
az elme és az összes érzék;
a tér, a levegő, a fény, a víz
és mindenek támasza, a föld.
Feje a tűz,
szemei a Nap és a Hold,
fülei az égtájak,
beszéde a kinyilatkoztatott Tudás (a Véda).
Életlehelete a szél,
szíve a mindenség,
lábából jön létre a föld;
minden élőlény belső lénye (antarátman) ő.
Belőle [jön létre] a tűz, melynek tűzifája a Nap;
a Holdból eső fakad,
a földön pedig növények támadnak.
A férfi az asszonyba bocsátja magvát,
így számtalan lény jön létre a purusából.
[…]
Belőle születnek az óceánok és a hegyek,
belőle hömpölyögnek elő a mindenféle formájú folyamok,
belőle nőnek a növények és azok éltető nedvei,
melyek révén a belső átman az elemekkel együtt fennáll.
Nyilvánvaló és kézzelfogható közelségben
lévő bizony e Titkos Barlangban Honoló,
a hatalmas Lakhely (mahat padam).
Reá van helyezve ez az egész világ,
minden, mi mozog, lélegzik és pislog.
Úgy ismerd, mint létezőt és nem létezőt […].” – Mundaka-upanisad (II. 1. 2–5. és 9. Valamint 2. 1–2. Részlet. In A klasszikus upanisadok. Budapest, 2011, Filosz Kiadó, 190–195. o. Pál Dániel fordítása)
♦
„Hatalmas, fényességes, felfoghatatlan formájú,
a finomnál is finomabbként ragyog.
Messzibb a messzinél, s mégis itt van közvetlen közel.” – Mundaka-upanisad (III. 7. Részlet. In A klasszikus upanisadok. Id. kiad. 197. o. Pál Dániel fordítása)
♦
„Az Úr lakozik mindenben,
mi ebben az eleven kozmoszban él és mozog.
Ezért annak örvendj, ami néked jutott […].” – Ísá-upanisad (1. Részlet. In A klasszikus upanisadok. Id. kiad. 119. o. Pál Dániel fordítása)
♦
„Ez az Isten hat át minden irányt, ő született meg elsőként és mégis ő van az anyaméhben. Ő a megszületett és ő a megszületendő. Arca mindenfelé tekint, minden emberrel szembe néz. Hódolat, hódolat az Istennek, aki benne van a tűzben, aki benne van a vízben, aki az egész mindenségbe beköltözött, aki benne van a növényekben és benne van a fákban.” – Svétásvatara-upanisad (II. 16–17. In A klasszikus upanisadok. Id. kiad. 247. o. Pál Dániel fordítása)
♦
„A föld, a víz, a tűz, a levegő, a tér, az érzékek, az emberi individuum: ez az egész világ Ő maga. Ő minden létező Önvalója (bhútátman), a világegyetem az Ő testi formája, az Övé, aki romolhatatlan. A teremtés és mindaz, ami a létezőkben megnyilvánul, az Ő kedvéért van. Ő a teremtő és a teremtés [maga], ő az, aki megszüntet [s aki megszűnik], aki [oltalmaz] s akit oltalmaznak. Visnu, a legkiválóbb, a kegyes, a magasztos, ki a lét egyetemességében megnyilvánul, magára öltve az [összes] létállapotot, Brahmától kezdve [egészen a legalacsonyabb állapotokig].” – Visnu-purána (I. 2. 68–70. Laki Zoltán fordítása)
♦
„Isten, ez Te vagy; Isten, az Te vagy. Te vagy a teljes lét, Te vagy a tudatosság és a boldogság. Téged látlak, amikor a Hold hűvös nagyszerűségét látom. A Te tisztaságodat látom a vizekben, Isten. A Te mélységedet látom az óceánban. A Te magasságodat látom a hegyekben. A Te tisztaságodat, nyíltságodat látom az égen. Add, hogy ez a tisztaság, nyitottság lakozzék a szívemben! Amikor keresztülsétálok a téren, tudom, hogy Te mindent áthatsz, tudom, hogy Te érinted a bőröm. Te vagy magukban a szavakban, amelyeket kimondok. E Neked szóló beszéd erejét Te adod, Isten. Nem tudom Isten, hol ér véget az »én«, és hol kezdődik a »Te«. Engedd, hogy megismerjelek, megtaláljalak ebben az életben! Óm, béke, béke, béke.” – Hindú ima (Idézi Szvámí Véda Bháratí: Isten. Budapest, 2008, Filosz /Jóga Vidjá/, 59. o. Borkovits Tamás fordítása)
♦
„Tisztánlátó csak az, aki Istent, a Legfőbb Urat
látja élni minden lényben, s látja halhatatlanságát
az elmúló halandókban; mert ha minden létezőben
mindenütt és egyenlően csak az Isten képét látja,
akkor nem bánt másokat sem, nem árt többé, mert tudja, hogy
Valója az ő Valójuk, s eléri így a Legfőbb Célt!
S az lát tisztán, aki tudja, hogy minden tevékenységet
csak a Természet visz véghez, s az Önvaló mindig tétlen!
Ha már minden különálló lénynek külön létezését
valósággal egynek tudja, mert mind ama Egyben honol,
s azt is tudja, hogy az Egyből árad, tágul ki a létük,
akkor belső valójában maga is brahmanná válik!” – Bhagavad-gítá (XIII. 28–31. In Bhagavad Gítá. A magasztos szózata. Budapest, 2007, Filosz Kiadó, 172–173. o. Baktay Ervin fordítása)
♦
„Az összes lény, Brahmától egészen a növényekig: az én testem.” – Sankara (Upadésaszáhaszrí IX. 4. Részlet. Laki Zoltán fordítása)
♦
A környezetről való gondoskodás védikus alapja: az azonosság
„[…] ha a háziállatoknak (pasu) szalmát és vizet szerez, a háziállatok világává [válik az Önvaló (átman)]; ha házában a vadállatok, a madarak [s minden állat], egészen a hangyákig, otthonra lel, az ő világukká lesz ez által.” – Brihadáranjaka-upanisad (I. 4. 16. Részlet. Laki Zoltán fordítása)
♦
„»[…] méztől harmatozik a szél, mézet áraszt a folyó az igaznak. Legyenek nekünk a növények édesek, mint a méz! A Föld üdvére! […] az éjszaka és a hajnalok, a földet [ölelő] égi tér, s atyánk, az ég: legyenek nekünk édesek, mint a méz! A levegőég üdvére! […] a fa, az erdők királya, és a Nap: legyenek nekünk édesek, mint a méz! Teheneink [is] mézet adjanak! A menny üdvére!« Ezután mondja el újra [az áldozó] a teljes Szávitrí himnuszt és az összes méz-himnuszt, majd [így szóljon]: »Én [magam] legyek e mindenséggé! A Föld, a levegőég és a menny üdvére!«” – Brihadáranjaka-upanisad (VI. 3. 6. Részlet. Laki Zoltán fordítása)
♦
„Az elmélyedés (dhjána) bizony nagyobb az eszménél (csitta). Elmélyedésben van az Ég, elmélyedésben van a levegőég, elmélyedésben van a Föld, elmélyedésben vannak a vizek, elmélyedésben vannak a hegyek, elmélyedésben vannak az istenek és az emberek. Akik az emberek közül az elmélyedés adományából részesülnek, azok roppant nagyságra jutnak, a többiek pedig kicsikék, civódók, káromkodók és pletykálkodók. Az elmélyedés adományából csak a megfontoltak részesülnek. Szentelődj az elmélyedésnek!” – Cshándógja-upanisad (VII. 6. 1. Részlet. Tenigl-Takács László fordítása)
♦
„Az, aki itt van az emberben
és az, aki ott van a Napban,
egy és ugyanaz.” – Taittiríja-upanisad (III. 10. Részlet. In A klasszikus upanisadok. Id. kiad. 97. o. Pál Dániel fordítása)
♦
„Mindenben, mi létezhet csak, Én vagyok a létnek magva,
nincsen semmi, akár mozgó, akár mozdulatlan legyen,
mi Nélkülem létezhetne! Értsd meg, Ardzsun, derék hívem,
az Én megnyilvánulásom számtalan alakzatának
soha nincsen vége-hossza; amit megemlítek néked,
nem egyéb, mint néhány részlet ama határtalan sokból!
Ami nagyság, siker, erő akármilyen élőlényben,
az, tudjad meg, csupán az Én dicsőségem kis morzsája!
De hát mi hasznodra válhat mindezeknek megsejtése?
Elég, ha te tudod már azt, hogy Én: Vagyok, s a világon
mindent csupán Önlényemnek kis részével tartok létben!” – Bhagavad-gítá (X. 39–42. In Bhagavad Gítá. A magasztos szózata. Id. kiad. 147. o. Baktay Ervin fordítása)
♦
„Ahogy a különféle edények (mint például a korsó, a cserép stb.) mind agyagból készülnek, [a bölcs] azt látja, hogy az egész világ Önvalóból áll, és semmi sem létezik csak az Önvaló.” – Sankara (Átma-bódha 48. In Srí Ramana Maharsi összes művei. Budapest, 2006, Filosz /Arunácsala Könyvek/, 242. o. Malik Tóth István fordítása)
♦
„(Az Önvalóra történő) minden rávetítés – mint amilyen a test és az ego-érzet, Brahmától egészen a kőig –, amelyeket világként fogunk fel, valójában nem más, mint az egyetlen Önvaló. Azok pusztán a prakriti [a természet] és az Önvaló mint a tiszta lét megnyilvánulásai. Az egy, folytonos és osztatlan legfelső Önvaló maga a kelet, a nyugat, a dél és az észak, a külső és a belső, a fent és a lent, Ő van mindenütt.” – Sankara (Vivékacsúdámani. Értelmező fordítás. In Srí Ramana Maharsi összes művei. Id. kiad. 295. o. Fajd Ernő fordítása)
♦
„Ne tégy különbséget az Önvaló és a brahman, illetve a világ és a brahman között.” – Sankara (Vivékacsúdámani. Értelmező fordítás. In Srí Ramana Maharsi összes művei. Id. kiad. 298. o. Fajd Ernő fordítása)
♦
„Én vagyok brahman. Szenvedést és örömöt nem ismerek. Nem vágyom semmire és nem utasítok el semmit. Kék vagyok, sárga vagyok, fehér vagyok. Ott rejtezem a fűben és a levelekben, a fákban és a virágokban; ott rejtezem a hegyekben és a patakokban, a szakadékokban és a csúcsokban. Én vagyok mindennek a lényege! Túljutva minden képzeleten és érzésen, én vagyok a mindeneken túli Valóság. A változhatatlan, a névtelen és a formátlan vagyok én. Én vagyok a szemtanú: az önvaló. Én vagyok minden tapasztalás alapja; én vagyok a fény, amely a tapasztalást lehetővé teszi.
Én vagyok a férfi, aki beleszeretett a fiatal nőbe, s aki kedvese szépségét a Holdhoz hasonlítja. Az a tudat vagyok én, amely fényt ad az örömnek a szerető szívében. Én vagyok az íz a datolyában. Nyereség és veszteség nem jelent különbséget számomra. Ahogy rejtve marad a nyaklánc zsinórja, melyre a gyöngyöket felfűzték, úgy rejtezem én is Valóságként az összes lény mélyén.
Imádattal fordulok az átman felé, mely minden érző lény lényege, a Hold szépsége és a Nap ragyogása.” – Jóga Vászistha (In A halhatatlanság virágfüzére. Részletek a Jóga Vászisthából. Budapest, 2011, Kairosz Kiadó, 178–179. o. Buji Ferenc fordítása)
♦
„Én vagyok a virágok illata és szirmaik színe; én vagyok az összes forma formája és az érzékelhető dolgok érzékelése.
Bármilyen mozgó vagy mozdulatlan dolog is legyen ezen a világon, én vagyok annak legbelső szíve – de őrizve függetlenségemet annak vágyaitól.
Ahogy a nedvesség őseleme szétszóródott a víz különböző formáiban, úgy oszlott szét Szellemem is mindenbe, ami növekszik.” – Jóga Vászistha (In A halhatatlanság virágfüzére. Részletek a Jóga Vászisthából. Id. kiad. 183. o. Buji Ferenc fordítása)
♦
„Amint a figyelemnek és az akaratnak ez az esője a teremtésvágyra hullott, láttam a földet önmagamban, úgy, hogy figyelemmel áthatottam ezt a földet, és magam váltam a szigetekké, hegységekké, füvekké és fákká. Ásványokká, drágakövekké, arannyá és csillogó ezüstté lettem. Ó, a számtalan erdő és fa, ág és gally mind a hajammá lett; a testem megtelt drágakövekkel, és városokkal, falvakkal és másféle lakhelyekkel díszíttetett fel. Magamra véve a föld formáját, tele lettem folyókkal, erdőkkel, tengerekkel, égtájakkal – kelettel, nyugattal, északkal és déllel. Én váltam azzá, akin oly sok teremtmény barangol. A liliomok a testemen virágoztak, a szőlők és a kúszónövények rajtam növekedtek, a folyók és tavak a hajamból áradtak […]. [A] vizekre figyeltem, és ekként a figyelem által a tudatosság egében szintén vizekké lettem – zafír tisztaságú vizekké. Ekkor víztestemben felszálltam, felhőkké lettem, és szerelmi játékban mulattam kergetőzve asszonyommal, a villámmal, így válván minden dolog ízévé a világmindenségben. Hatalmas változatosságomban magam váltam a milliónyi ízzé, melyet teremtmények billiói ízlelőbimbóikkal éreznek. Ily gyönyöröket élveztem vízként létezve, de mégsem hiszem, hogy az ízlelőbimbók élménye lennék, hanem csupán tiszta Önmagam vette föl ezt a sajátos formát. Víztestemmel a szelek harci szekerén utaztam, és kellemes illatként az ég világos ösvényén barangoltam. Habár magam vagyok a tiszta tudatos lét, azért, hogy meglássam, milyen a saját tudatosságomon belül vízként tapasztalni a világot, lecsökkentettem tudatosságom teljességének fokát, és megtapasztaltam a puszta vízlét tudatosságát.” – Jóga Vászistha (Nirvána szakasz II. 89–93. Részlet. Idézi Szvámí Véda Bháratí: Isten. Id. kiad. 106–107. o. Borkovits Tamás fordítása)
♦
„Amint a figyelmem továbbhaladt ezen e teremtésre irányuló akaraton, szelekké lettem. Táncba vittem a szőlőtőkéket, kúszónövényeket, faleveleket. Összegyűjtöttem a liliomok, rózsák és egyéb virágok illatait, és telehintettem velük széles e világot. Enyém volt a parkok, ligetek üde frissessége, s üdeségüket bevittem a városokba is. A felhők ágyán aludtam, és felszárítottam a fáradt emberek izzadtságát. Az Ég-virág illata voltam. Olyan voltam, mint a térben támadó hangok ikertestvére. Én váltam a forrásává annak az életerőnek, amely az élőlények tagjait átjárja, s bennük áramlik, és artériáikban szállítja a vért. Én voltam a tolvaj, aki a virágok mélyén illatként rejtőző ékszereket fosztogatja. Hatalmamban állt, hogy kimozdítsam talapzatukból a hegyeket, és szanaszét szórjam őket. Ily hatalmas széllé váltam! A vizet jéggé változtattam, felszárítottam a sarat, terelgettem a felhőket, a fűszálak nekem hajladoztak, fuvallatomra a kellemes illatok ide s tova szálltak, s szenvedők lázát enyhítettem. Ebben a föld-, víz-, tűz- és levegőformában a fák testében éltem, és faformámban lebocsátottam gyökereimet, hogy magamba szívjam a föld mélyében levő táplálék és nedvesség legszubtilisebb nektárját, és megízleltem őket. Megízleltem, miként a fa kóstolgatja a földmély nedvességét. Hányódtam a sarkvidéki havon. A darvakkal énekeltem a lótuszerdőkben. Akaratom által a napok és a csillagok mindenféle színekben pompázva a testemben lakoztak. Tudatában annak, hogy a tudatosság teljes tere vagyok, magamba gyűjtöttem, és mint megannyi karkötőt, magamon viseltem a hét világot. Amikor én voltam ez a teljes világegyetem, a föld legmélye mintha a talpam lett volna, míg e föld föle, úgymond, a hasam, a föld kék ege pedig a homlokom.” – Jóga Vászistha (Nirvána szakasz II. 89–93. Részlet. Idézi Szvámí Véda Bháratí: Isten. Id. kiad. 108–109. o. Borkovits Tamás fordítása)
♦
„Gondolataimban Isten sohasem volt sem férfi, sem nő. Isten volt minden, mindenhol. Az Istennel kapcsolatos legkorábbi érzéseim az élet egységének érzései voltak – a kutyában, bennem, a nővéremben. Annak érzése, hogy valamiféle erő áramlik rajtam keresztül, mindenütt – valami láthatatlan, amit nem láthatok.” – Szvámí Véda Bháratí (Isten. Id. kiad. 61. o. Borkovits Tamás fordítása)
♦
„Mi vagyunk a mező, amely magába foglal mindent tetőtől talpig, így ahol mások lábujjat és szemet látnak, ott mi egyedül az »én«-t látjuk. Ahol mások a Napot, a Holdat, a csillagokat, a galaxisokat, az univerzumokat látják, ott Isten az Önmagamat (Önvalót [= Önmagát]) látja.” – Szvámí Véda Bháratí (Isten. Id. kiad. 92. o. Borkovits Tamás fordítása)
♦
Az érzéki megnyilvánulás és az abszolútum viszonya az északi saiva tantrizmusban
„Ahogy a magban potenciális formában (saktirúpa) [már] benne van a hatalmas banjan fa, éppen úgy, a mozgó és mozdulatlan létezők e mindensége a [legfelsőbb Úr] szívének magjában (hridajabídzsa) lakozik.” – Parátrísiká (25. Laki Zoltán fordítása)
♦
„Amikor a magasztos [Úr] feltárja a világot, saját veleszületett lét-esszenciáját dermeszti meg.” – Ksémarádzsa: Szpandanirnaja (Laki Zoltán fordítása)
♦
„Érzékeim hadd merüljenek el tárgyaikban, önfeledten játszadozva; de egy pillanatra se, egy hajszálnyit se szűnjek meg ízlelni a Veled való azonosság boldogságát, ó Uram.” – Utpaladéva: Sivasztótrávalí (VIII. 5. Laki Zoltán fordítása)
♦
„Ó Uram, e földön, amely a Te megnyilvánulásod, lehet-e hely, mi nem szent a híveidnek, és ahol mantrájuk nem teljesül?” – Utpaladéva: Sivasztótrávalí (I. 4. Laki Zoltán fordítása)
♦
„Ha az egyetemes Úr (mahésvara) csak egyetlen formában öltene testet, nem lenne [többé] sem egyetemes Úr, sem tudatosság, [hanem olyan lenne], mint egy korsó.” – Abhinavagupta: Tantrálóka (III. 100. Laki Zoltán fordítása)
♦
„Siva, a szabad, a kristálytiszta [tudat], ragyog örökké a szívemben; az Ő legmagasabb saktija játszik boldogan érzékeim horizontján; ragyog az egész világ, lényege nem más, mint élvezet; igazán nem tudom, mit jelöl e szó: létörvény.” – Ksémarádzsa: Szvaccshandatantra-uddjóta (50. Laki Zoltán fordítása)
♦
„Ahol már nincs semmiféle elkülönültség; ami mindent beragyog; ami [maga] a sérthetetlen tudat; amit a legfelsőbb [valóság] nektárja növeszt hatalmassá; ahol nincs szükség meditációra és hasonlókra: ez a földi világ boldogsága (dzsagadánanda). Így tanította nekünk Sambhu [az Úr Siva].” – Abhinavagupta: Tantrálóka (V. 50–51. Laki Zoltán fordítása)
♦
Az abszolútum (hindú megfelelői) és a természet különbözősége
„Az összekapcsoltság oka [a látóé és a látotté, a birtokosé és a birtokolté] a nem-tudás (avidjá).” – Patanydzsali (Jóga-szútra II. 24. Fórizs László fordítása)
♦
„A szabadulás útja a Különbség soha nem szűnő megtapasztalása [a természet és a természetfeletti között].” – Patanydzsali (Jóga-szútra II. 26. Fórizs László fordítása)
♦
„Aki megtapasztalja a különbséget a prakriti [a természet] legmagasztosabb formája és a purusa [a természetfeletti] között, az minden létesülési állapot fölött uralmat szerez és minden-tudóvá válik.” – Patanydzsali (Jóga-szútra III. 49 [50]. Fórizs László fordítása)
♦
„Az elfedőerő működése folytán belül nem észleljük az alany és a tárgy, kívül pedig a brahman és a jelenségvilág különbözőségét.” – Sankara (Drigdrisjavivéka. Értelmező fordítás. In Srí Ramana Maharsi összes művei. Id. kiad. 318. o. Fajd Ernő fordítása)
♦
„[…] míg mindezekben a sokféle formákban földként, vízként, tűzként, levegőként, térként, világosságként és az egész világmindenségként lakoztam, soha, egyetlen pillanatra sem hagytam el igazi természetemet, létemet a tiszta tudatosságként. Mindezeket a formákat ugyanúgy vettem magamra, ahogy az álomban a tiszta tudatosság ereje egymaga alkot meg minden várost. A tudatosság ereje mégsem vész el, és az álom az álombeli városokkal pusztán egy szólam, egy hangjegy a tudatosság zenéjében, amely ettől még nem hagyja el zenetermészetét. Ez mind májá, melyet én alkottam, mellyé lettem. De én sohasem változtam ezáltal.” – Jóga Vászistha (Nirvána szakasz II. 89–93. Részlet. Idézi Szvámí Véda Bháratí: Isten. Id. kiad. 109–110. o. Borkovits Tamás fordítása)
♦
„Csak az nevezhető bölcsnek, aki szánakozva tekint az esendő világra, s részvéttel van a föld iránt, mintha csak a húga lenne.” – Jóga Vászistha (In A halhatatlanság virágfüzére. Részletek a Jóga Vászisthából. Id. kiad. 101. o. Buji Ferenc fordítása)
♦
„Kérdező: Miért nyilvánul meg az Önvaló egy ilyen nyomorúságos világként?
Maharsi: Azért, mert így talán elkezded keresni Azt [az Önvalót, a brahmant]. A szemeid nem láthatják önmagukat, de ha tükröt tartasz eléjük, akkor, és csakis akkor, képesek erre. Hasonlóképpen van ez a teremtéssel. Először lásd meg önmagadat, majd pedig az egész világra is úgy tekints, mint az Önvalóra!” – Srí Ramana Maharsi (Tudatos halhatatlanság. Budapest, 2007, Filosz Kiadó, 39. o. Veszprémi Krisztina fordítása)
♦
A fák tisztelete és szerepe a puránákban
„Egy fiú értéke, mint tíz víztározóé, egy elültetett fa értéke, mint tíz fiúé.” – Matszja-purána (CLIV. 512cd. Laki Zoltán fordítása)
♦
„Ahogy egy jó fiú megoltalmazza a családját, éppígy egy virágzó, gyümölcsöt hozó fa megmenti gazdáját attól, hogy pokolra jusson.” – Varáha-purána (CLXXII. 36–37. Angol nyelvből ford. Laki Zoltán)
♦
„Egyetlen fa, amit felnevelünk, ugyanazon érdemteli tetteket hajtja végre, mint egy fiú: az isteneket megörvendezteti virágaival, a vándorokat árnyékával, az embereket gyümölcsével. Nem jut pokolra, aki fát ültet.” – Visnudharmóttara-purána (III. 297. 13. Angol nyelvből ford. Laki Zoltán)
♦
„A fák öt erénye olyan, mint az öt nagy áldozat (mahájadzsnya): a családoknak tüzelőt adnak, a vándornak árnyékot és nyugvóhelyet, a madaraknak fészket, [az embereknek] pedig gyógyszert a levelükből, gyökerükből, kérgükből.” – Varáha-purána (CLXII. 41–42. Angol nyelvből ford. Laki Zoltán)
♦
Hagyományos törvényhozás
„Aszerint, hogy milyen fokban hajtanak hasznot az összes fák [egyes fajtái], ugyanabban a fokban kell kivetni a bírságot arra, aki azokat megsérti: ez a megállapított törvény. Hogyha akár embert, akár állatot megütött [valaki] úgy, hogy fájdalmat okozott neki, abban az arányban, hogy mekkora a szenvedés, aszerint szabja meg [a király] a bírságot.” – Manu törvényei (8. fejezet 285–286. Büchler Pál fordítása)
♦
Buddhizmus[4]
A világ keletkezése és az „»ízletes« Föld” szimbóluma
„Ó Vászettha, lesz majd, amikor hosszú-hosszú idő elteltével ez a világ visszahúzódik [a megnyilvánulásból]. Amikor a világ visszahúzódik, a lények többnyire a Ragyogó [Brahmá] világában (p. ábhasszara) léteznek. Testüket elméjük alkotja (p. manomaja), örömmel táplálkoznak (p. pítibakkha), önmagukban fénylenek (p. szajampabhá), az égben járnak, dicsőség övezi őket. Sokáig, hosszú időn át maradnak ebben az állapotban. […] Ó Vászettha, hosszú-hosszú idő múltán ez a világ kibontakozik. Ekkor a lények többsége [Brahmá] ragyogó világából aláhullva visszatér ebbe a világba. Testük [még ezután is] elméből van, örömmel táplálkoznak, önmagukban fénylenek, az égben járnak, dicsőség övezi őket. Sokáig, hosszú időn át maradnak ebben az állapotban.
Ekkor még, ó Vászettha, az egész világ egyetlen [nagy] óceán volt, mindent sötétség és homály borított. Nem volt Nap és Hold, nem voltak csillagok és csillagképek, nappalok és éjszakák, hónapok és hetek, évszakok és évek, férfiak és nők – a lények csak lények voltak. Aztán egyszer, hosszú-hosszú idő elteltével, az óceán felszínén kifeszült az ízletes Föld (p. raszapathaví): olyan volt, mint amikor a felforralt tej kihűl és megbőrödzik. Ez színes volt, illatos és ízletes: színe, mint a tisztított vagy frissen készített vajé, íze, mint a tiszta mézé.
Ekkor az egyik lény, aki természeténél fogva hajlamos volt a sóvárgó mohóságra, így kiáltott fel: »Ó, nézzétek, mi lehet ez?!«, s ujját belemártva megkóstolta az ízletes földet. Nagyon ízlett neki, amit megkóstolt, és sóvárgás ébredt benne. Mások is követték a példáját, és ujjukat belemártva [szintén] megkóstolták az ízletes földet. Nagyon ízlett nekik, amit megkóstoltak, és sóvárgás ébredt bennük.
Ekkor, ó Vászettha, a lények elkezdtek darabokat letördelni az ízletes Földből, hogy elfogyasszák azt. Mikor ezt tették, saját [benső] fényük eltűnt. Mikor saját [benső] fényük eltűnt, megjelent a Hold és Nap, azután a csillagok és csillagképek, majd a nappalok és az éjszakák, a hónapok és a hetek, az évszakok és az évek […].” – A hagyomány által a történelmi Buddhának tulajdonított szavak (Agannya szutta. In Dígha nikája. Pali Text Society, páli nyelvű szövegkiadás. III. köt. 84–86. o. Laki Zoltán fordítása)
♦
A jelenkori világ erkölcsi romlottsága – társadalmi és természeti katasztrófákkal összefüggésben
„A jelenkorban, ó bráhmana, az emberek erénytelenül élnek, vágyaik által mozgatva, s úrrá lesz rajtuk a becstelen sóvárgás, a rossz életvezetés. Minthogy az emberek erénytelenül élnek, vágyaik által mozgatva, s úrrá lesz rajtuk a becstelen sóvárgás, a rossz életvezetés, éles kardokat ragadnak, és egymást gyilkolják – emiatt sok ember veszti életét. Ez az oka, ó bráhmana, az emberiség hanyatlásának, ebből fakad, hogy [az emberiség] elvész, és a falvak, települések, városok és tartományok elnéptelenednek.
Továbbá, ó bráhmana, mivel az emberek erénytelenül élnek, vágyaik által mozgatva, s úrrá lesz rajtuk a becstelen sóvárgás, a rossz életvezetés, az ég nem ad többé bővízű esőt, ezért a táplálék kevés, a termés rossz, az emberek éheznek, fűszálakon élnek – emiatt sok ember veszti életét. Ez az oka, ó bráhmana, az emberiség hanyatlásának, ebből fakad, hogy [az emberiség] elvész, és a falvak, települések, városok és tartományok elnéptelenednek.
Továbbá, ó bráhmana, mivel az emberek erénytelenül élnek, vágyaik által mozgatva, s úrrá lesz rajtuk a becstelen sóvárgás, a rossz életvezetés, elszabadulnak a nem emberi (p. amanussa) démonok (p. jakkha) és fenevadak (p. vála) – emiatt sok ember veszti életét. Ez az oka, ó bráhmana, az emberiség hanyatlásának, ebből fakad, hogy [az emberiség] elvész, és a falvak, települések, városok és tartományok elnéptelenednek.” – A hagyomány által a történelmi Buddhának tulajdonított szavak (Palóka szutta. In Anguttara nikája. Pali Text Society, páli nyelvű szövegkiadás. I. köt. 160. o. Laki Zoltán fordítása)
♦
A fa és a növények szerepe a metafizikai felébredésben
„Szerzetesek, a magasztos, szent, tökéletesen felébredett Vipasszí [Buddha] egy trombitafa (p. pátalí, lat. Bignonia suaveolens) tövénél érte el a Felébredést, a magasztos, szent, tökéletesen felébredett Szikhí [Buddha] egy fehér lótusz (p. pundarí) tövénél, a magasztos, szent, tökéletesen felébredett Vesszabhú [Buddha] egy szálafa (p. szála, lat. Shorea robusta) tövénél, a magasztos, szent, tökéletesen felébredett Kakuszandha [Buddha] egy akáciafa (p. szirísza, lat. Acacia) tövénél, a magasztos, szent, tökéletesen felébredett Kónágamana [Buddha] egy fügefa tövénél (p. udumbara, lat. Ficus glomerata), a magasztos, szent, tökéletesen felébredett Kasszapa [Buddha] egy banjan fa (p. nigródha, lat. Ficus indica vagy Ficus benghalensis) tövénél, én pedig [Sákjamuni Buddha], a jelen [világkorszak] magasztos, szent, tökéletesen felébredett [Buddhája], egy asszattha fa (lat. Ficus religiosa) tövében.” – A hagyomány által a történelmi Buddhának tulajdonított szavak (Mahápadána szutta. In Dígha nikája. Pali Text Society, páli nyelvű szövegkiadás. II. köt. 4. o. Laki Zoltán fordítása)
♦
A zavartalan természet mint a szellemi gyakorlás ideális helyszíne
„[Ekkor,] Aggivesszana, kutatva az után, ami üdvös, a felülmúlhatatlan békét keresve Magadhában vándoroltam, és eljutottam Uruvélába, Szénánigamába. Itt megláttam egy kellemes kis vidéket, egy bájos erdőt, egy tiszta vizű, kellemes, könnyen megközelíthető folyót, és a közelben egy alamizsnagyűjtésre alkalmas falut. Arra gondoltam: »Kellemes ez a vidék, az erdő bájos, a folyó tiszta vizű, kellemes, könnyen megközelíthető, és van a közelben egy alamizsnagyűjtésre alkalmas falu. Ennyi elegendő is a jó családból származó ifjúnak a szellemi gyakorlásra (p. padhána). Így hát, Aggivesszana, ott helyben letelepedtem, tudván, hogy ennyi elegendő is a szellemi gyakorlásra.” – A hagyomány által a történelmi Buddhának tulajdonított szavak (Arijaparijészaná szutta. In Maddzshima nikája. Pali Text Society, páli nyelvű szövegkiadás. I. köt. 166–167. o. Laki Zoltán fordítása)
♦
Természeti elemek mint a helyes szellemi attitűdök szimbólumai
„Ó Ráhula, a földhöz hasonlatosan gyakorold az aszkézist. Miként a földre lökjük a tisztát és a tisztátalant, ürüléket és vizeletet, nyálat, gennyet és vért, és a föld mégsem rezdül meg, nem szomorodik el, nem háborog: pontosan így, a földhöz hasonlóan gyakorold az aszkézist, s így lelked, kellemestől vagy kellemetlentől érintve, nem rezdül meg. Ó Ráhula, a vízhez […], a tűzhöz […], a szélhez […] hasonlóan gyakorold az aszkézist. Miként a vízben mossuk a tisztát és a tisztátalant, ürüléket és vizeletet, nyálat, gennyet és vért, és a víz mégsem rezdül meg, nem szomorodik el, nem háborog […], miként a tűzben égetjük el a tisztát és a tisztátalant, ürüléket és vizeletet, nyálat, gennyet és vért, és a tűz mégsem rezdül meg, nem szomorodik el, nem háborog […], miként a szél fújja tisztát és a tisztátalant, ürüléket és vizeletet, nyálat, gennyet és vért, és a szél mégsem rezdül meg, nem szomorodik el, nem háborog: pontosan így, a földhöz [stb.] hasonlóan gyakorold az aszkézist, s így lelked, kellemestől vagy kellemetlentől érintve, nem rezdül meg. Ó Ráhula, a térhez hasonlóan gyakorold az aszkézist. Miként a tér nem támaszkodik semmire és nem kötődik sehova: pontosan így, a térhez hasonlóan gyakorold az aszkézist, s így lelked, kellemestől vagy kellemetlentől érintve, nem rezdül meg.” – A hagyomány által a történelmi Buddhának tulajdonított szavak (Maháráhulaváda szutta. In Maddzshima nikája. Idézi Julius Evola: A felébredés doktrínája. Tanulmány a buddhista aszkézisről. Debrecen, 2003, Kvintesszencia Kiadó, 227. o. Dávid Andrea fordítása [pontosítva a Pali Text Society páli nyelvű szövegkiadása alapján, I. köt. 423–424. o. nyomán, Laki Zoltán által])
♦
A világot átható szeretetteljes lelkület mint a szellemi gyakorlás formája
„[…] a szerzetes szeretetteljes lelkülettel időzik, áthatva [a világot] az egyik, a másik, a harmadik és a negyedik irányban. Ugyanígy felfelé és lefelé és átellenben, mindenütt, minden irányban, mindent felölelően áthatja ezt a világot szeretetteljes lelkülettel, kiterjedt, hatalmas, mérhetetlen, gyűlölettől és rosszakarattól mentes lelkülettel. Együttérző […], örömteli […], felülemelkedett lelkülettel időzik, áthatva [a világot] az egyik, a másik, a harmadik és a negyedik irányban. Ugyanígy felfelé és lefelé és átellenben, mindenütt, minden irányban, mindent felölelően áthatja ezt a világot.” – A hagyomány által Száriputtának, a történelmi Buddha tanítványának tulajdonított szavak (Mahávédalla szutta. In Maddzshima nikája. Pali Text Society, páli nyelvű szövegkiadás. I. köt. 297. o. Laki Zoltán fordítása)
♦
A madár mint szimbólum
„Ő megelégszik a felsőruhával, ami testét oltalmazza, és az alamizsnával, ami gyomráról gondoskodik. Bárhova megy, ezeket magával viszi. Mint a madár, aki bárhova megy, [csak] tollainak terhét viszi magával. Éppen így, a szerzetes megelégszik a felsőruhával, ami testét oltalmazza, és az alamizsnával, ami gyomráról gondoskodik. Bárhova megy, ezeket magával viszi.” – A hagyomány által a történelmi Buddhának tulajdonított szavak (Csúlahatthipadópama szutta. In Maddzshima nikája. Pali Text Society, páli nyelvű szövegkiadás. I. köt. 181. o. Laki Zoltán fordítása)
♦
„Elhagyják otthonukat, akik éberek, nem lelik örömüket az otthonlétben. Mint a hattyúk, elszállva a tó vízéről, hátrahagyják lakhelyüket.”[5] – A hagyomány által a történelmi Buddhának tulajdonított szavak (Dhammapada 91. Pali Text Society, páli nyelvű szövegkiadás. Laki Zoltán fordítása)
♦
„A világ megvakult, kevesen vannak, kik belátásra jutnak; ritka, hogy a madár hálóból szabadul, s az égbe repül.
Ahogy a hattyúk szállnak a nap égi útján, úgy repülnek, erők birtokában, a téren át. Az állhatatosak távoznak a világból, legyőzve a Gonoszt és seregét.”[6] – A hagyomány által a történelmi Buddhának tulajdonított szavak (Dhammapada 174–175. Pali Text Society, páli nyelvű szövegkiadás. Laki Zoltán fordítása)
♦
Az esőfelhő szimbóluma
„Ahogy, ó Kásjapa, az esőfelhő a világ fölé magasodik, beborítva az egész földet; esőtől duzzad hatalmasan, villámok füzére ékesíti, mennydörgő hangja minden lényt izgatott örömmel tölt el; a Nap sugarait eltakarva hűsíti a földet, s aláereszkedik, mintha csak kezünkkel meg tudnánk érinteni, vizét pedig mindenütt a földre árasztja; alábocsátja a hatalmas víztömeget, megáradva hömpölyög mindenfelé, felüdítve a föld talaját; és mind a föld növényeit: a gyógynövényeket, a füveket, a bokrokat, a fákat és a faóriásokat; a sokféle gabonát, a zöldellő veteményt, a hegyekben, az üregekben, a kertekben élő növényeket – minden növényt felüdít, megöntözve a szomjazó földet; ugyanazon vizet, mely a felhőből a földre hull, minden növény a maga képességei szerint, saját természetének megfelelően issza fel, és akarata szerint növekszik: a füvek, a bokrok, és a fák is, legyenek bár óriásiak, kicsik vagy közepesek. A felhő vizétől öntözve megnövekednek: kibontakozik száruk, hajtásaik, kérgük, gallyaik és ágaik, [majd] virágba borulnak és gyümölcsöt hoznak. Noha egyazon víz hull alá, [minden növény] a maga sajátos módján bontakozik ki, képességeinek, természetének megfelelően, és aszerint, hogy milyen magból ered. Éppen így jelenik meg a Buddha is a világban, ó Kásjapa: mint hatalmas esőfelhő, a világ oltalmazójaként, elmondva és megmutatva a lényeknek az igaz utat.” – A későbbi mahájána hagyomány által a történelmi Buddhának tulajdonított szavak (Szaddharmapundaríka szútra 5. fejezet 5–16. vers. Laki Zoltán fordítása. Kiemelés tőlünk – A szerk.)
Jegyzetek
[1] Az észak-amerikai síksági indián és a tibeti természetfelfogás (Ars Naturæ I. köt.), majd pedig az antik nyugati és a középkori keresztény természetfelfogás (uo. II. köt.) után ezúttal a hinduizmus és az indiai buddhizmus természetfelfogásából válogattunk. Összeállította: Laki Zoltán, Kocsi Lajos és Horváth Róbert.
[2] Szerk. és ford. Buji Ferenc. Forrás: http://www.bujiferenc.hu/download/forditasok/forditasok_02.pdf (utolsó megtekintés: 2013. május 14.).
[3] A válogatás e része elfogultnak tekinthető annyiban, amennyiben a folyóirat ökológiai profiljának megfelelően jórészt mellőzi a hagyományos hindú szemléletmód azon megnyilvánulásait, melyek a természet és a természetfeletti különbözőségét hangsúlyozzák. Mindazonáltal néhány ilyetén megnyilatkozás is szerepel a gyűjteményben. Lásd például „Az abszolútum (hindú megfelelői) és a természet különbözősége” című részt. Továbbá Patanydzsali: Jóga-szútra II. 17, 20. és 23. III. 35 [36]. Sankara: Vivékacsúdámani. Stb.
[4] Itt főként a korai buddhizmus természetszemléletére láthatunk példákat. A tibeti buddhizmussal kapcsolatban lásd folyóiratunk II. kötetét.
[5] Fórizs László fordításában: „Semmi nincs, mi visszahúzza, / az emlékháló szétszakad; // száll magasba tó hattyúja, / és mindent, mindent hátrahagy.”
[6] Vekerdi József fordításában: „Vakságban szenved a világ; / látó szem itt ritkán akad, // ahogyan ritkán száll égbe / a hálóba került madár.
A hattyú a Nap útján száll; / légbe röpít varázserő; // a bölcs a Létből távozik, / legyőzve Mára seregét.”
