Civilizáció és környezeti válság

„Alázat és bizalommal telt odaadás” híján tudományával a technikai fejlődés szerzőjeként, de személyében megrendülve áll előttünk jelenleg a civilizáció embere. Önhittség és kétely ellentétében hányódik, nem tudván mire vélni, hogy tetteit, melyekben a kor esze hat, nem, vagy csak részben igazolja közérzete. A létesítmények követelésének alávetve az egyén legtöbbször ugyanis „vagy csak azt akarja, amit mások tesznek, vagy csak azt, amit mások akarnak”, miközben egy személyes belső hang némelykor, főként élete kríziseiben, azt sugallja, hogy talán másképp kellene lennie, a végső vonatkozást keresve.

Embertelen és istentelen módon bánunk a bolygónkkal, mert embertelen és istentelen módon látjuk a dolgokat. És azért látjuk őket így, mert alapvetően ily módon tekintünk önmagunkra.

Ki az, aki egy tiszta hegyi tó vagy egy sziklából kibuggyanó forrás láttán sohasem érzett legalább valamennyit abból az áhítatból és tiszteletből, amely elválaszthatatlan mindattól, ami szent? Az előző korok emberei jobban tudták, mint mi, hogy nem zavarhatjuk meg a természet egyensúlyát büntetlenül.

Az ihletett tradíciók tehát elutasítják a becsvágyat, a versengést és a kvantitatív, mennyiségi szemléletmódot; ezzel szemben a mi modern „civilizációnk” a szociális haladás, a szabad szórakozás (utánunk a vízözön jellegű) képzetét és a mennyiségi termelést tette meg alapjául.

Több mint jogosnak és nehezen kétségbevonhatónak tűnik számunkra, hogy civilizációnk típusa és mostani, a közelgő ökológiai katasztrófával fenyegető állapota között szoros összefüggés van. Kézenfekvő: ha nem tesszük fel a kérdést, mi ez az összefüggés (…), akkor elkönyvelhetjük, hogy bármely környezetvédelmi akció csupán szánalmas illúzió.

Bizonyos, hogy kulturális téren is egy mennyiségi túlfejlettségtől és egy minőségi hanyatlástól – mondhatni szennyezéstől – szenvedünk, amely párhuzamos azzal, ami materiális téren végbemegy, és a folyamatok irányának legalább olyan mindent felölelő megfordítását követeli, mint az utóbbi. Megjegyezhető, hogy olyan kultúra, amelyre az anyagi veszteségek ellensúlyozásainak reményteljes forrásaként lehetne tekinteni, aligha jelenkori kultúránkból fog származni.