A tudomány határai

Az egyszerű tény, hogy az emberi tapasztalásban léteznek például zöld falevelek, megmutatja, hogy a materializmus hamis. Jelen írás célja a modern materialista redukcionizmus természetfilozófiai tarthatatlanságának illusztrációja a minőségek valóságára alapozva. A materializmus elhibázottsága tehát bármiféle magasabb, szellemi vagy etikai szempontra való hivatkozás nélkül, pusztán a természetfilozófia szintjén megmutatható, amiatt, hogy e modern szemlélet nem képes számot adni az emberileg a leghétköznapibb módon tapasztalható minőségekről.

„A természet egy könyv, egy levél, egy tanmese. Tegyük fel, hogy a benne lévő betűket a lehető legjobban ismerjük, minden szavát képesek vagyunk kiolvasni és kiejteni, sőt, ismerjük a nyelvet is, amelyen íródott – mindössze ennyi elegendő lenne, hogy egy könyvet megértsünk, róla véleményt alkossunk, jellemezzük vagy belőle kivonatot készítsünk? A fizikánál többre van szükség, hogy a természetet értelmezzük. A fizika csupán az ábécé. A természet egy ismeretlent tartalmazó egyenlet; olyan, akár egy csupa mássalhangzóval leírt héber szó, melyhez az értelemnek kell elhelyeznie a pontokat.”

A Magyar Hüperión folyóirat a második évfolyam első számában közölte a korábban matematikusként, majd élete későbbi szakaszában az úgynevezett perennialista filozófiai iskola prominens képviselőjeként ismert Wolfgang Smith tanulmányát, melyben a szerző megadja a Stephen Hawking és Leonard Mlodinow The Grand Design című könyvében megfogalmazott természetfilozófia cáfolatát.

Kíséreljük meg rögzíteni, előzetes jelleggel, ám a lehető legpontosabban a középkori és a modern gondolkozás közötti centrális metafizikai ellentétet, az ember és természetes környezete viszonyát érintő koncepciójuk vonatkozásában. A középkori gondolkozás uralkodó áramlata számára az ember jelentősebb és meghatározóbb helyet foglalt el az univerzumban, mint a fizikai természet birodalma, míg a modern gondolkozás uralkodó áramlata számára a természet függetlenebb, meghatározóbb és állandóbb szerepre tart számot, mint az ember.

A modern-posztmodern világ kialakulásához vezető változásokat vizsgáljuk a logika tudományának szerep- és értékcsökkenésén keresztül. Az elemző értelem lényege abban áll, hogy képes elvonatkoztatni a felszíntől, a látszattól, és a természeti jelenségek, a műalkotások, az ember és a társadalmi viszonyok mélyszerkezetét veszi szemügyre. Ehhez az elemzéshez elengedhetetlen a logika alkalmazása.

A keresztény tanítás radikális eltorzítása, melyre Teilhard annak érdekében kényszerül, hogy azt az evolúciós elmélethez hozzáillessze, végső soron semmi másra nem jó, mint hogy rámutasson az alapvető tévedésre, amely a vallás és tudomány kibékítésére irányuló kísérletében rejlik.

Krisztus maga mondta: „Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem” (Mt 5,37); „Aki nincs velem, ellenem van” (Lk 11,23); „Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak” (Mt 6,24). Valójában, mivel az Abszolútum a létezés egészét áthatja, miként az életnedv átjárja a fát, a nagy választás mindig és mindenütt jelen van az ember életében, amint az emberiség minden korszakában is.

Míg tradicionalista és perenniális perspektívából kiindulva a darwinizmus elutasítása, és annak megfogalmazása, amit Titus Burckhardt egy híressé vált cikkében „transzformista illúziónak” nevezett, rutinszerű, ritkán tudatosítják, hogy az evolucionista doktrína egy tradicionális tanítás rontott változata, legalábbis részben. Semmi új nincs a Nap alatt, ahogy a Prédikátor mondja, a modernitás újdonságai és „felfedezései” egyszerre félreértelmezései vagy tagadásai a tradicionális eszméknek és formáknak.

Ha ugyanis a dolgok lényegét tekintjük, akkor az új tudományos világnézet nemcsak olyan neves embereket juttat eszünkbe, mint Goethe, Cuvier, Linne, Vico, Leibniz, Paracelsus, Cusanus és Arisztotelész, hanem sokkal régebbre visszavezet minket a múlt kultúráiban, szilárdan visszakapcsolódva a kozmosz avagy a systema naturæ tradicionális szemléletéhez, amely szerint e kozmosz egy statikus, szervezett és harmonikus egész.

Azzal, hogy lemondott a tervezettségről, a tudomány túlságosan sokáig dolgozott a fogalmi kategóriák ki nem elégítő készletével. Ez a valóság beszűkített látásmódjához vezetett, és eltorzította azt, hogy a tudomány hogyan érti meg nemcsak a világot, hanem saját magunkat is. A tervezettségnek a tudománytól való elzárása eltorzítja a tudományt, és a materializmus szócsövévé teszi, ahelyett, hogy az igazságot keresné.

Talán itt van a helye, hogy megemlékezzünk két olasz kutató munkásságáról. Még Denton könyve előtt, 1980-ban megjelent a genetikus, Giuseppe Sermonti (sz. 1925) és a paleontológus, Roberto Fondi (sz. 1943) Dopo Darwin. Critica all’evoluzionismo [Darwin után. Az evolucionizmus kritikája] című munkája.

Az evolúció darwini elmélete sajátos vonásai következtében különös helyet foglal el a tudományos elméletek történetében. Egyik sajátos vonása az, hogy nem a tudományos elméletek megszületésének szokásos útján jött létre, vagyis nem a tapasztalati tények racionális általánosítása révén, hanem mintegy „fordítva”: előbb született meg az elmélet és utána kísérelték meg – inkább kevesebb, mint több sikerrel – megtalálni azokat a tapasztalati tényeket, amelyek alátámasztották volna.