Ha arra a kérdésre keressük a választ, mivégre is vannak művészetek egyáltalán, csak keve­sen vitatnák, hogy azért, mert az élet javára, annak jobbá tétele érdekében gyakoroljuk ezeket. Ez magában foglalja azt is, hogy a jó bizonyos értelemben több annál, mint amit az élet művészet nélkül nyújtana. Egy művészet nélküli élet bizonyosan nem sokkal több, mint állati képességeink gyakorlása a gyakorlatias hasznosság érdekében. Ám a múlt nyilvánvaló bizonyítékaiból felismerhetjük, hogy a művészetek normális esetben arra szolgálnak, hogy az ember figyelmét lehetőségei teljességének csúcsaira irányítsák.

A témákból:

- Szent növények
- Az ökofilozófia különlegessége
- Anakronizmus-e a kézművesség?
- Gondolatok a művészet lényegéről és hatásáról
- A szimbólumok és rítusok szerepéről, alkalmazásáról
- A város születése a természet szelleméből
- Egyén és közösség hagyományos és modern kontextusban

Manapság ismét reneszánszát éli a zarándoklás, főként a jelen írás apropójául szolgáló, Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab út, ami az 1980-as évek végétől egyre több embert vonz. Az utóbbi években már kétszázezer fölé emelkedett a Caminót évente végigjárók száma. Az idősebb Szent Jakab apostol földi maradványait rejtő katedrális a spanyolországi Galícia tartomány központjában már a keresztény középkorban is a harmadik legnépszerűbb úti cél volt Róma és Jeruzsálem után.

A szépség nem a műalkotások valamilyen speciális vagy kizárólagos értelemben vett sajátsága, hanem sokkal inkább egy minőség vagy érték, amely minden létező dolog révén megnyilvánulhat, valóságos lényük és tökéletességük fokához mérten. A szépség spirituális vagy anyagi szubsztanciákban, az utóbbi esetben pedig természeti objektumokban vagy műalkotásokban ismerhető fel. Feltételei mindig ugyanazok.

Hozzá vagyunk szokva, hogy a kereszténységet a termé­szettel szembe állítsák, hogy az antik természetszemlélet derűjét a keresztény természetutálattal hozzák ellentétbe. (…) Azok, akik a középkori embert egy ilyen weltfluchtos sé­mába szorítják bele, meglepődnek azon, hogy van a reneszánsz előtt is természetszeretet, igaz, hogy épp csak Assisi Szent Ferenc­nél hajlandók ezt észrevenni.

Az antikvitás kezdete óta úgy gondoltak a költőre, mint a természet hű tolmácsolójára, aki pontosan ismeri annak titkait, amennyiben úgy képzelték, a természet költőként viselkedik, és amit létrehoz, az költemény. Azt mondtam, a Timaiosz egyfajta költemény, avagy egy művészi játék, mely utánozza a világegyetem – istenségként ismert – költőjének művészi játékát.

A szimbolikus tapasztalat ebben áll: odahallgatni, ráhangolódni, az imitációban engedelmeskedni, válaszolni.

A környezetfilozófusok gyakran a szívükön viselik, hogy elhatárolódjanak az olyan gondolkozásmódtól, ami a természet érdekeit in toto nem veszi számításba vagy leértékeli. Mindazonáltal abbéli igyekezetében, hogy egy humanista vagy emberközpontú szemléleti kerettől megszabaduljon, a környezetfilozófia nemcsak arról mondott le, hogy bármilyen formában ragaszkodjék az ember más teremtmények feletti elsőbbségéhez, miként esetleg korábban tette, hanem ezzel összefüggésben arról is, hogy ragaszkodjék ama valóban emberi kvalitásokhoz, amelyeket a vallás természetünk részének tekint, és amelyek meghatározzák helyzetünket a természet viszonylatában.

A „buddhista közgazdaságtan (buddhist economics)” kifejezést a neves közgazdász, E. F. Schumacher használta először, egy olyan gazdasági felfogást értve alatta, amely a buddhizmus alaptanításait és etikai elveit alkalmazza a termelés, a fogyasztás, a tulajdonviszonyok, a közösségi kapcsolatok és a természettel való viszony kérdéskörére, mégpedig elsősorban azzal a céllal, hogy megoldást találjon a jelenkor „kihívásaira”.

Minden korban és minden helyen, ahol a művészetről gondolkodtak, jelképként, „szimbólumként” ismerték fel azt. Amikor Platón a művészetben az ideák képmásainak (a természetnek) a képmását látja, úgy értelmezi – persze származtatva –, mint a valóságos Létező érzéki jelét. És amikor Plótinosz úgy gondolja újra e jelentést, hogy a műalkotás az idea tökéletlen-földi képmásaként az eredeti ősképet újra megközelítse, akkor éppen a „jelkép” fogalmát írja át, amely a képben rejlő mélyebb értelmet, a lényegét alkotót fejezi ki.

Az egyszerű tény, hogy az emberi tapasztalásban léteznek például zöld falevelek, megmutatja, hogy a materializmus hamis. Jelen írás célja a modern materialista redukcionizmus természetfilozófiai tarthatatlanságának illusztrációja a minőségek valóságára alapozva. A materializmus elhibázottsága tehát bármiféle magasabb, szellemi vagy etikai szempontra való hivatkozás nélkül, pusztán a természetfilozófia szintjén megmutatható, amiatt, hogy e modern szemlélet nem képes számot adni az emberileg a leghétköznapibb módon tapasztalható minőségekről.

A természet csak azok szemében veszélyes vagy visszataszító, akik nem értik, és csak akkor, ha a félreértéseink következtében felborult az egyensúlya. A természet mindenekelőtt a szeretet erejével rendelkezik, így ha valamiképpen meg lehet hódítani, akkor csakis a szeretet révén.

Akkor hát mi a szépség, mi a rasza, és mi jogosít fel minket arra, hogy különféle műveket szépnek, raszavantnak nevezzünk? Mi ez az egyedüli minőség, ami a leginkább eltérő műalkotások közös vonása?

A Nyugat tradicionális kánonjában Platón kozmológiai nagy műve (magnum opusa), a Timaiosz kiemelkedő helyet foglal el. Ama tény, hogy a modern tudósok e műnek „több intellektuális gonoszságot tulajdonítanak, mint bármely más szövegnek, János kinyilatkoztatása után”, jól jelzi a tradicionális ideákra vonatkozó jelentőségét a nyugati civilizációban; döntő fontossággal bírt a premodern világnézetben.

„Munkák és napok” – Hésziodosz, az idős földműves költő e kifejezése minden másnál jobban felidézi életünk valódi szövedékét. A mezőgazdasági munka – mely nemes, minthogy összhangban áll a természet törvényeivel és ritmusaival – csodálatra méltóan alkalmas rá, hogy a világban jelenlévő isteni aktivitás felismerésében segítsen bennünket. A búza és a szőlő művelése, a kenyér és a bor erőteljes szimbólumok, melyek tiszteletére és a róluk való elmélkedésre Isten ösztökél minket, mikoron szemléljük, hogy Ő tette azokat közöttünk való titokzatos jelenlétének támasztékaivá.

A fájdalom elevenségével jelentkezik a kérdés: mi az, ami oly végzetesen elválasztja a várost szülőanyjától, a vidéktől? Mást felel a művész, a nevelő, a demográfus, a nyelvbúvár, a szociográfus és lelkipásztor; persze, mindezen válaszoknak együttese a reális, igazi magyarázat.

A hagyományos szemléletben, amely az embert egy abszolút, isteni középpontból eredezteti, és legfőbb feladatának tekinti, hogy eme valóságba saját földi lényének átalakításán keresztül visszatérjen, a természeti környezet megóvása és gondozása e centrális életfeladat egyik fontos elemeként és részterületeként jelenik meg. E felfogásban a környezetet érintő emberi aktivitás elválaszthatatlanul összefonódik a személyes önkorrekció benső lépéseivel, illetve a természeti jelenségek tudati átélésének elmélyítésével.

Az integrális tradíció szellemében fogant templomot, akár Egyiptomban, akár Görögországban, akár a középkori keresztény Európában emelték, mintha sohasem emberi gondolat és emberi kéz hozta volna létre, hanem mintha egyenesen Isten alkotta volna. Pontosabban: mintha az ő parancsoló hívása – az Ige teremtő ereje – nyomán jött volna létre. A szent épület valódi alkotója nem a kőfaragómester, nem a művész, nem ezek valamely csoportja, nem egy „céh” vagy „páholy”, hanem maga a mindenség mérnöke (...).