Mi a civilizáció?

Albert Schweitzer írásaiból egyértelműen kiderül, hogy jócselekedetekkel teli, aktív élete teoretikus érdeklődéssel is párosult, amely az alábbi kérdés körül összpontosult: Mi a civilizáció?[1] Hogyan lehetne helyreállítani? Azt ugyanis természetesen igen világosan látta, hogy a modern, magát „civilizáltnak” kikiáltó világ egyáltalán nem civilizált, hanem ahogyan ő nevezte, az „epigonok” világa csupán, amely a tényleges javakat sokkal inkább megörökölte, mintsem teremtette.

A feltett kérdés megválaszolását elősegítendő a magam részéről a „civilizáció”, a „politika” és a „purusa” szavak mélyebb értelmének szemügyre ­vételét tűztem ki célul. A „civilizáció” szó gyöke a kei, a görögben keiszthai, a ­szanszkrit­ban sí, azaz „feküdni”, „elnyújtózni”, „elterülni”. Egy város ­ennélfogva „nyugvóhely”, „tartózkodási hely”, ahol a városlakó „megveti ágyát”, amelyen fekszik. Most fel kell tennünk a kérdést, „ki” lakik és gazdálkodik benne? A „politika” szóban apla gyök található, mint a görög pimplémi, a szanszkrit pri (piparmi) „tölteni” szóban, a görög polisz, a szanszkrit pur, „város”, „fellegvár”, „erőd” szavakban, a latin plenum, szanszkrit púrnam és az angol fill, „tölteni” szavakban. A purusa gyöke is ezekből ered, belső, lényegi jelentése tehát egyrészt „városlakó”, vagy „emberként” (ez és ez az ember), vagy az Emberként (abszolút értelemben); mindkét esetben a purusa az a person, „személy”, akit a körültekintés és az értelem képességei megkülönböztetnek az „éhség és szomjúság” által vezérelt állatias embertől (pasu).[2]

Platón filozófiájában megtalálható a világ kozmikus városa, egy városállam, és egy individuális államszerű test, amelyek egyaránt társulások, közösségek (görög koinónia, szanszkrit gana). „Ugyanazok a kasztok (gör. genosz, szanszkr. dzsáti) találhatók meg a városban, mint mindannyiunk lelkében (vagyis önmagunkban), és a számuk is azonos”;[3] az igazságosság alapelve ugyancsak pontosan megegyező, tudniillik a közösség minden egyes tagjának azt a feladatot kell végeznie, amire a természete alkalmassá teszi; az egész igazságossága és jóléte pedig minden esetben ama kérdésre adott válaszon alapul, hogy melyiknek kell uralkodnia: a jobbnak, vagy a rosszabbnak, a józan Értelemnek és a Közösség Törvényeinek, vagy a városon kívüli pénzes emberek tömegének és az egyén vágyainak? (Az állam, 441. stb.)

Ki tölti meg, ki népesíti be ezeket a városokat? Kinek a városai ezek, a „mieink”, vagy Istenéi? Mi az „önkormányzat” értelme? (Olyan kérdés ez, amely – ahogy Platón is kimutatja Az állam 436-ban – maga után vonja a kormányzónak a kormányzottól való megkülönböztetését.) Philón azt mondja, „Ami az uralmat (küriósz) illeti, Isten az egyetlen polgár” (monosz politész; De Cherubim, 121.), és ez szinte teljesen azonos az upanisad szavaival, „ez az Ember (purusa) a lakója (purusaja) minden városnak” (szarvaszu púrsu; Brihadáranjaka-upanisad, II. 5. 18.), ami semmilyen tekintetben nem áll ellentmondásban Philón egy másik kijelentésével, miszerint „Ádám” (nem „ez és ez az ember”, hanem az igazi Ember) a „világ egyetlen lakója” (monosz koszmopolitész; De opificio mundi, 142.). Ismétlem, ez a város (pur) ezekkel a világokkalazonos, a Személy (purusa) pedig a Szellem (jo’jam pavaté = Váju), aki mivel ebben a városban lakik (sété), a „városlakó” (puru-sa; Satapatha-bráhmana, XIII. 6. 2. 1.) – amint az Atharva-véda X. 2. 30. is írja: „Aki megismerte Brahma városát, ahonnan a Személy (puru-sa) való, azt sem látása, sem lélekzete nem hagyja el idős kora előtt”, de itt a „város” a test, „lakosai” pedig az Istentől kapott képességek.

Ezek a makrokozmikus és mikrokozmikus nézőpontok kölcsönösen összefüggenek; a város fellegvára, az „akropolisz”, ahogy Platón nevezi, bennünk van, szó szerint a város „szívében”. „Istennek ebben a városában (brahmapura, az emberben) egy szentély[4] van és abban az ég, a föld, a tűz és a szél, a Nap és a Hold, minden birtokolt és nem birtokolt dolog; minden benne van.” Felmerül a kérdés, mi marad meg, mi éli túl, ha ez a „város” elöregedvén elpusztul vagy lerombolják? A válasz pedig, hogy Az marad fenn, ami nem korosodik elöregedésünkkel, és nem semmisül meg, ha „minket” megölnek; Az „Isten igazi városa”;[5] Az (és semmi esetre sem az a halandó város, amit „énünknek” gondolunk) a mi Önvalónk, kortalan és halhatatlan,[6] nem hat rá „éhség és szomjúság” (Cshándógja-upanisad, VIII. 1. 1–5., némileg lerövidítve), „Az vagy te” (uo. VI. 8. 7.); és „Valóban, aki látja, kontemplációban szemléli, megkülönböztetés révén felismeri Azt, akinek játéka és mulatsága, dévajkodása és boldogsága az Önvalóban és az Önvaló által (átman) van, az autonóm (szva-rádzs, kreittón heautou, önrendelkezésű), tetszése szerint jár minden világban;[7] de akinek tudása a más-mint-Az, az heteronóm (anjarádzs, hettón heautou, alávetett), nem jár tetszése szerint bármely világban” (uo. VII. 25. 2.).

Isten városának szívében lakik (sété) tehát a mindentudó, halhatatlan Önvaló, „énünk halhatatlan Énje és Hercege”, mindennek Ura és védelmezője, minden lény uralkodója és a lélek őt alattvalóként körülvevő összes erőinek belső irányítója,[8] és „neki (Brahma), aki mint Személy (purusa) szélesen elterülve (uttánája sajánajé) és trónra emelve (brahmászandhím árúdhá, atraszada) cselekszik, neki adóznak a lélek képességei (dévatá, práná), a hang, az elme, a látás, a hallás és a szaglás”.[9]

A „szélesen elterül”, „kiterjed” szó itt olyan jelentést fejez ki, amelyet a „város”, a kei etimológiája már magában foglal, beleértve az egész terjedelemben elterülés, kinyújtózás értelmét is.[10] A „kiterjedt” és az ut-tána gyöke a görög teino, illetve a szanszkrit tan, kinyújtózni, meghosszabbodni, az, ami a görög tonosz, húr, és ebből következően a tone, hang szóban, valamint a tenuisz, a szanszkrit tanu, vékony szavakban található.

E világok vagy az „én” nem pusztán város, hanem lakott város, nem lakatlan puszta, mivel Ő megtölti ezeket, lévén „egy, amint ő maga magában van ott, és sok a gyermekeiben itt” (Satapatha-bráhmana, X. 5. 2. 16.). „Végtelenszer megosztva magát, megtölti (púrajati)[11] ezeket a világokat […], belőle származnak folyamatosan az élőlények” (Maitri-upanisad, V. 26.). Avagy sajátos utalással a lélek képességeire az individuális városon belül, „Ötszörösen megosztva magát, elrejtőzik a (szív) barlangjában […]. Onnan, kitörve az érzékek képességeinek kapuin, megkezdi a tapasztalatok megvalósítását […]. És így e test elindul a tudatosság birtoklására, és Ő a vezetője” (uo. II. 6d).[12] Ez a „megosztás” azonban csak látszólagos, mivel Ő „osztatlan marad a felosztott lényekben” (Bhagavad-gítá, XIII. 16., XVIII. 20.), „szakadatlanul” (anantaram), így hát osztatlan és tökéletes jelenlétként kell felfognunk.

A „felosztás”, más szavakkal, nem részekre osztás, hanem kiterjesztés, amint centrumból kiinduló sugarak vagy fényforrásból fakadó fény sugarainak a kiterjedése, amelyek kezdőpontjukkal folytonosságot képeznek.[13] A folytonosság (con-tinuity) és az in-tenzitás(szamtati, szüntonia) valóban szükséges minőségek mindenben, ami megfeszíthető és kiterjeszthető, de immanens Szellemként „fel nem darabolható” (accshédja; Bhagavad-gítá, II. 23.) – „annak, ami isteni, egyetlen része sem vágja el magát és válik elkülönültté, hanem kiterjeszti (ekleinetai = vitanuté) magát” (Philón: De eo quod deterius potiori insidiatur, 90.). Ugyanezt fejezi ki, amikor a Személy „megtölti” e világokat, és Indra ezt a Személyt „a legszélesebben kiterjedt (tatamam) Brahmaként” látta (Aitaréja-áranjaka, II. 4. 3.). Ilyenformán a lélek összes képességei, az elme által tárgyaik felé kivetítve, mind egy láthatatlan princípium „kiterjesztései” (telóména; Az állam, 462E), és ez ama „tonikus képesség”, amely révén észlelhetők (Philón: De allegoriis legum, I. 30. és 37.). A mi „alkatunk” olyan lakhely, amelyet a Szellem készít magának, „miként az aranyműves kinyújt (tanulé) magánakaz aranyból egy másik alakot” (Brihadáranjaka-upanisad, IV. 4. 4.).[14]

Ez a „szellem-fonál” (szútrátman) doktrínájának egyik lényegi aspektusa, ami alapja lehet a mi részleges tudásunkkal és előrelátásunkkal analóg isteni mindentudásról és gondviselésről szóló tanítás megértésének. A szellemi Nap (nem az „a Nap, amit mindenki lát”, hanem „amelyet kevesek elméje ismer”, Atharva-véda, X. 8. 14.)[15] a teljes univerzum Önvalója (Rig-véda, I. 11. 5. 1.) és minden dologgal kapcsolatban áll fénylő szellemi sugarainak „fonalai” révén, amelyek a világegyetem szőttesét tartják. „Minden Rajtam nyugszik, mint gyöngysor a fonálon” (Bhagavad-gítá, VII. 7.), amely fonálnak, intellektusunkon áthaladván, végső rostjait az érzékelő képességek adják, amint azt már láthattuk.[16] Így, miként a delelő Nap, minden dolgot egyszerre „lát” maga alatt a „Napban lévő Személy”, a világosság Világossága, egy emelkedett pontban és centrumban, „ott, hova céloz minden ubi s quando” (Dante: Paradicsom, XXIX. 12.), egyszerre van jelen minden tapasztalatban, itt vagy ott, a múltban vagy a jövőben, és „egy veréb sem hullhat a földre” a tudta nélkül. Valójában Ő az egyetlen látó, gondolkozó stb. bennünk (Brihadáranjaka-upanisad, III. 8. 23.), és bárki lát vagy gondol stb., az Ő sugarai által tesz így (Dzsaiminíja-upanisad-bráhmana, I. 28–29.).

Ilyenformán az általunk politikai mintára elgondolt Isteni Városban az érzékelő és megkülönböztető képességek alkotják úgymond az őrök testületét, amelynek révén a Királyi Értelem az érzékelhető tárgyak észlelését és megfigyelését irányítja, a szív pedig a testőrség lakhelye, ahol parancsaikat kapják (Platón: Timaiosz, 70B. Philón: De opificio mundi, 139. és De specialibus legibus, IV. 22. stb.). Ezek az erők, képességek – nevezzék őket bár isteneknek,[17] angyaloknak, Aiónoknak, Marutoknak, risiknek, daimónoknak stb. – a mennyei királyság népei (visa, önkéntes lovasság stb.), és úgy viszonyulnak Vezérükhöz (vispatí), mint a lovagok, tánok egy Earlhöz, vagy a miniszterek a Királyhoz; ők a „Király saját (szvá) seregei”, akik fénykoronaként veszik őt körül – „akinek fején az Aiónok a fénykorona, sugarakat szórva szerteszét” (Coptic Gnostic Treatise, XII.), és „a »te dicsőséged« által megértem a képességeket, melyek testőrségedet alkotják” (Philón: De specialibus legibus, I. 45.).[18] Az egész viszonyrendszer olyan, akár a feudális rendben, az alattvalók hűbérrel adóznak és adományokat kapnak – „Te a miénk vagy és mi a tiéid” (Rig-véda, VIII. 92. 32.), „Tiéid vagyunk, hogy adj nekünk kincseket” (uo. V. 85. 8. stb.).[19]

Amit sohasem szabad elfelednünk, az, hogy a „mi” összes képességünk valójában nem a „sajátunk”, hanem meghatalmazott erők és küldöttek, amelyek révén a királyi Hatalom „gyakoroltatik” (a görög teino egy másik jelentése is ez); a lélek képességei „csupán az Ő tetteinek nevei” (Brihadáranjaka-upanisad, I. 4. 7., I. 5. 21. stb.).[20] Nem az a dolguk, hogy saját önérdeküket vagy valaki más önzését szolgálják – amelynek egyedüli eredménye a többség zsarnoksága és egy meghasonlott város, ahol széthúzás támad ember és ember között, egyik társadalmi rend támad a másik ellen –, hanem az Ő szolgálata, akinek kizárólagos érdeke az, ami az államtesté, a közösségé. A lélek képességeinek az elsőbbségért folyó vetélkedéséről szóló számtalan leírásból mindig az derül ki, hogy a testi város életéhez egyik szerv vagy képesség sem nélkülözhetetlen, kivéve a Fejet, a Lélekzetet és az immanens Szellemet.

A lélek képességeinek helyes és természetes élete tehát pontosan ama funkciójukban jut érvényre, hogy hűséggel adóznak kútfőjüknek, az irányító Tudatnak és Önvalónak, miként az ember áldozati felajánlásokat visz egy oltárhoz, csak annyit tartván meg magának a javakból, amennyi megmarad. Mindegyiknek az a feladata, hogy ellássa a funkciót, amelyre természet szerint rendeltetett, a szem lásson, a fül halljon, amely feladatkörök mind szükségesek a teljes ember közösségének jól-létéhez, ám ezek összehangolásáról olyan pártatlan hatalomnak kell gondoskodnia, amely mindennel egyaránt törődik. Ha ugyanis a közösség nem képes egyhangúlag, egy emberként cselekedni, akkor mindenféle ellentétes célokért dolgozik. A korporáció, a testület fogalma éppen azt jelenti, hogy egy közösség különböző tagjai együtt dolgoznak, ki-ki a maga módján; és egy ilyen hivatásra épülő társadalom valódi élő szervezetet alkot, nem pedig versengő érdekek tömegének halmazát és egy ebből következő bizonytalan „hatalmi egyensúlyt”.

Ekképpen az ember Isteni Városa önmagában hordozza minden más társadalom és egy igazi civilizáció mintáját. Az ember akkor lesz „igaz”, „igazságos” (gör. dikaiosz), ha szerveinek mindegyike a saját, rászabott feladatát végzi és alárendeli magát az uralkodó Értelemnek, amely az előrelátást az egész ember érdekében gyakorolja; ugyanígy egy város is akkor lesz igazságos, ha megegyezés jön létre arról, kinek kell uralkodnia, és nincs keveredés, zavar a funkciók, feladatok között, hanem minden munka és foglalkozás a hivatás felelősségével bír. Nem akkor és ott, ahol nincsenek többé „osztályok” vagy „kasztok”, hanem akkor és ott, ahol mindenki felelősen cselekvő személy egy bizonyos területen.[21] Egy város nem nevezhető többé „jónak”, ha hiányzik belőle ez az „igazságosság” (dikaioszüné), ahogy akkor sem, ha híján van a bölcsességnek, józan önmérsékletnek vagy bátorságnak; ez ugyanis a négy fő polgári erény. Ahol a foglalkozások hivatások, ott „minden szaporábban, szebben és könnyebben készül el” (Az állam, 370C). De „ha egy iparos vagy más pénzkereső természetű ember vagyona, hívei tömege, testi ereje vagy más ilyesmi miatt fölfuvalkodva a harcos rendbe tolakodnék, vagy a harcosok közül valaki a tanácsosok és a vezető őrök rendjébe, noha méltatlan erre, és ezek kicserélnék eszközeiket és keresetüket, vagy pedig ugyanaz a személy mindezt egyidejűleg művelné – azt hiszem, te is úgy látnád, hogy ezek csereberéje és sokféle kontárkodása vészt hozna államunkra” és ez „igazságtalan” volna (Az állam, 434B).

Az ideális társadalom tehát egyfajta kooperatív műhelyként gondolható el, amelyben a termelés a felhasználás, az alkalmazás érdekében folyik, nem pedig haszonért, és minden emberi szükségletről, a test és a lélek szükségleteiről egyaránt gondoskodik. Továbbá, ha egy parancsot, utasítást végre kell hajtani, „legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48), azt tökéletesen kell elvégezni.[22] A mesterségek nem másnak a javára irányulnak, mint a tárgyukéra, azaz egy elkészült dolognak a lehető legtökéletesebbnek kell lennie arra a célra, amire készítették. Ez a cél egy emberi szükséglet kielégítése; és így a megkövetelt tökéletesség, noha nem „altruisztikus” indíttatásból, tulajdonképpen az „emberiséget szolgálja” bizonyos szempontból, ám ez lehetetlenné válik ott, ahol az árukat inkább eladásra, mintsem használatra készítik, nagyobb hangsúlyt fektetve a mennyiségre, mint a minőségre. Az „igazságosság” Platón általi meghatározásának fényében jobban megérthetjük az alábbi szavakat is: „keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek” (Mt 6,33).

Az indiaiak filozófiája a munkával kapcsolatban ugyanez. „Tudd, hogy minden cselekvés Brahmától ered. Ha valaki nem követi az előírt védikus áldozatkört, biztosan bűnös életet él, mert léte hiábavaló annak, aki csak az érzékekben leli örömét; ezért kellene az embernek a kötelesség kedvéért cselekednie állandóan, anélkül, hogy ragaszkodna tettei gyümölcseihez, mert aki így, vonzódás nélkül cselekszik, az eléri a Legfelsőbbet. Számomra nincsen előírt munka a három bolygórendszerben, semmire sincs szükségem, és nincs semmi, amit el kellene érnem – mégis végzek munkát. Cselekedned kell hát a közjó érdekében! Bármit is tegyen egy nagy egyéniség, a közönséges emberek nyomdokába lépnek; és bármilyen irányadó mértéket is szabjon meg saját példájával, az egész világ követi őt. Sokkal jobb a saját előírt kötelességeket[23] végrehajtani – még ha hibásan is –, mint másokét. Más feladatait végezni veszélyes, ennél jobb az is, ha az embert saját kötelessége közben éri a halál […]. Mindenki elérheti a tökélyt saját kötelessége végrehajtásával. Halld most Tőlem, miképpen lehetséges ez! Ha az ember kötelessége teljesítése közben a mindent-átható Urat, az összes élőlény eredetét imádja, akkor elérheti a tökéletességet. Jobb a saját kötelességét végeznie, ha hibásan is, mint hogy elvegye másét, és tökéletesen csinálja azt. Az ember saját természetéhez igazodó, előírt kötelességeit sohasem éri bűnös visszahatás; ezért nem szabad feladnia természetéből fakadó, örökölt[24] hivatását, még akkor sem, ha az hibákkal teli.”[25]

Az ihletett tradíciók tehát elutasítják a becsvágyat, a versengést és a kvantitatív, mennyiségi szemléletmódot; ezzel szemben a mi modern „civilizációnk” a szociális haladás, a szabad szórakozás (utánunk a vízözön jellegű) képzetét és a mennyiségi termelést tette meg alapjául. Az egyik figyelembe veszi az ember szükségleteit, amelyek „oly csekélyek idelent”; a másik a vágyakra van tekintettel, melyeknek egyébként sem lehet határt szabni, és amelyek számát mesterségesen meg is sokszorozzák a reklámok által. A profitra hajtó gyáriparosnak ki kell alakítania egy folyton bővülő világpiacot is, hogy áruba bocsáthassa feleslegét, melyet – dr. Schweitzer kifejező szójátékával élve – az over-occupied [túl-foglalkoztatott illetve túl-megszállott – a ford.] ember előállít. Alapvetően a világkereskedelem lidércnyomása teszi az ipari „civilizációkat” az „emberiség átkaivá”, és a haladás ipari fogalmából – „párhuzamosan a civilizáció ipari méretű szórakoztatásával” – fakadnak a modern háborúk most és a jövőben is; ugyanazon a kiszipolyozott talajon, ahol birodalmak emelkedtek fel, és ugyanazon mohóság és kapzsiság által vezérelve, amely már számtalan civilizációt elpusztított – a spanyolok által Dél-Amerikában, a japánok által Koreában és a „fehér árnyak által a Déltengeren”.[26]

Dr. Schweitzer maga jegyzi fel, hogy „igen nehéz véghezvinni egy gyarmatosítást úgy, hogy az egyidejűleg igazi civilizációt is jelentsen […]. A gépkorszak olyan létfeltételeket teremtett az ember számára, amelyek megnehezítették, hogy eljusson a kultúrához[27] […]. A mezőgazdaság és a kézművesség a civilizáció alapjai […]. Mikor a fakereskedelem virágzik, tartós éhínség uralkodik el az Ogooué régióban[28] […]. Import rizsen és importált tartós élelmiszereken, konzerveken élnek, amit a munkájukból befolyó jövedelmükön vásárolnak meg […] így a hazai ipar ellehetetlenül […]. Jelen körülmények között az őket is elérő világkereskedelem olyan tény, amivel szemben mi is és ők is, mindannyian erőtlenek, tehetetlenek vagyunk”.[29]

A magunk részéről nem szívesen nyugszunk bele a deus vagy inkább diabolus ex machina eme ábrázolásába, amely ráadásul a tehetetlenség beismerésével párosul.[30] Ha indusztrializmusunk és kereskedelmi gyakorlatunk valóban civilizálatlanságunk jele, hogyan merészelünk másoknak segítséget ajánlani „a jólét feltételeinek eléréséhez”? A „teher” saját magunknak köszönhető és elsősorban a mi vállainkat nyomja. Azt mondjuk, hogy a „gazdasági meghatározottság”, az „ökonómiai determináció” miatt „képtelenek” vagyunk megszabadulni terheinktől és felegyenesedni? Ez azt jelentené, hogy egyszer s mindenkorra elfogadjuk az „epigonok” státuszát, valamint beismerjük, hogy befolyásunk csak lealacsonyít másokat is a mi szintünkre.[31]

Amint láthattuk, egy valódi civilizációban a laborare est orare elve érvé­nye­sül. Azonban az indusztrializmus – „az igazságtalanság (gör. adikia) Mam­­mon­ja” – és a civilizáció összeegyeztethetetlenek. Gyakran hangoztatják, hogy az ember lehet jó keresztény egy gyárban is; nem kevésbé igaz akkor az sem, hogy az ember még jobb keresztény lehet az arénában. De ezen állítások egyikéből sem következik az, hogy a gyárak vagy az arénák keresztény, vagy akár csak kívánatos intézmények volnának. Hogy a vallás küzdelme az indusztrializmus és a világkereskedelem ellen győzelemre vezet-e valaha vagy sem, az nem olyan kérdés, amin el kellene tűnődnünk; mi csak a feladattal törődünk, nem a jutalommal; a mi dolgunk csupán annyi, hogy minden küzdelemben biztosan az Igazság oldalán álljunk.[32] Dr. Schweitzer még a fennálló körülmények közepette is képes felhozni a gyarmati kormányzat mentségére ama tényt, miszerint bizonyos (azaz meglehetősen csekély) mértékben ezek a kormányzatok megvédik a leigázott népeket „a kereskedőktől”. Miért nem inkább magunkat óvjuk meg a kereskedőktől? Nem volna-e jobb, ha a végzetes következményekkel járó, „világkereskedelem” címén folytatott kontárkodás, a válságtünetek ideiglenes kezelése helyett inkább elgondolkoznánk az okokon és elkezdenénk átalakítani és újraépíteni, megújítani (Wiederaufbauen – Schweitzer szavaival) a saját „civilizációnkat”? Vagy jelenlegi műveletlen, civilizálatlan állapotunkban is örökké fenntartjuk igényünket a „civilizáló missziókra”?

Annak átalakítása, ami deformálódott, azt jelenti, hogy figyelembe kell vennünk egy eredeti „formát”, és éppen ezt próbáltuk megvalósítani a civilizáció fogalmát keleti és nyugati források alapján vizsgáló történelmi elemzésünkben. A formák azonban definíciójuk szerint az érzékek számára láthatatlanok. Isteni Városunk „csupán szavakban, szellemileg létezik, a Földön sohase, talán az Égben létezik mintapéldának szánva annak, aki szemlélni akarja, és berendezni lelkét a látottak alapján; csak az igazi filozófusok láthatják, akik minden erejüket olyan tanulmányokra fordítják, melyek inkább a lelket, s nem a testet táplálják, és soha nem ragadtatják el magukat a csőcselék magasztalásától, nem fognak pénzt pénzre halmozni a végtelenségig,[33] hanem mindenekelőtt a lelkükben leledző alkotmányra figyelmeznek és sosem céljuk közéleti szerepet vállalni szülővárosukban” (Az állam, 591E–F).

Mindent összevetve nincs-e tehát igaza Platónnak, amikor azt javasolja, hogy a városok önkormányzatai „néhány, nem ádáz, de haszontalannak ócsárolt filozófust”,[34] vagy a jelenleg hatalmon lévők közül azokat bízzák meg a vezetéssel, akiket „valami isteni sugallat[35] révén leigázott az igazi filozófia utáni igazi sóvárgás”; és nincs-e tökéletesen igaza akkor is, amikor fenntartja, hogy „addig nem lesz boldog az állam, míg az isteni példakép szerint nem formálják körvonalait a festők” (Az állam, 499, 500) – Isten Országának mintájára, amely a mennyben és „bennetek van”?[36]

Fordította: Umenhoffer István

 

Jegyzetek

[1] [Forrás: Ananda K. Coomaraswamy: What is Civilisation? Great Barrington (MA), 1989, Lindisfarne Press, 1–12. o. – a szerk.]

[2] Vö. Aitaréja-áranjaka, II. 3. 2. és Boethius: Contra Eutychen.

[3] Platónnál a halhatatlan lélek (Önvaló) és a halandó lélek két része a testtel együtt alkotja a „négy kasztot”, melyeknek együtt kell működniük a teljes közösség javára.

[4] „Ímé az Isten országa [királysága] ti bennetek van” (Luk 17,21); en hauto politeia (Az állam, 591E). A Király túléli királyságait és „örökké él”. Éppúgy, mint a kormányzás tradicionális teóriájában, a királyokat az immanens Királyság időben megelőzi és túl is éli őket,„le roi est mort, vive le roi” [meghalt a király, éljen a király].

[5] Platón: polisz en logoisz (szanszkr.sruté), kaimené epei gesz ge oudamou (Az állam, 592A)

[6] Ama örökkön fiatal Szellemi Önvaló, akinek bárki is legyen Megismerője, nem kell a halált félnie (Atharva-véda, X. 8. 44.).

[7] Ez a szabadság, amelyről oly sokat beszélnek a védikus hagyományban, a Rig-véda IX. 123. 9-től kezdve, megfeleltethető a platonikus autokineszisz (Phaidrosz, 245D, Törvények, 895B–C) kifejezésnek, illetve János Evangéliumából az alábbi soroknak: „Én vagyok az ajtó: ha valaki én rajtam megy be, megtartatik és bejár és kijár majd, és legelőt talál.” (Jn 10,9)

[8] Brihadáranjaka-upanisad, III. 8. 23., IV. 4. 22. Katha-upanisad, II. 18. Mundaka-upanisad, II. 2. 6. 7. Maitri-upanisad, VI. 7. stb.

[9] Dzsaiminíja-upanisad-bráhmana, IV. 23. 7–10. Némileg tömörítve.

[10] Az isteni kiterjedés, kitöltve ily módon a világ háromdimenziós terét, egy kozmikus keresztre feszítés, amelynek megfelel a lokális, kétdimenziós keresztre feszítés. Amilyen mértékben úgy gondolunk Rá, mintha valóban fel lenne osztva eme kiterjedés által, azaz amilyen mértékben lényünket a „sajátunknak” fogjuk fel, olyan mértékben feszítjük keresztre nap mint nap.

[11] A púr a benne lévő gyök, a pri műveltető alakja, így „benépesít”, vagy akár „művel, civilizál” jelentése is lehet.

[12] Pszükhé men esztin hé periagousza hémón pantón; Platón:Törvények, 898C. Questi nei cor mortali e permotore; Dante: Paradiso, I. 116. „A szív megzabolázta az öt érzéket”, Rúmí: Masznaví. A védikus hagyományban végig (leghatározottabban a Katha-upanisad, III. 3-tól és a Dzsátaka, VI. 242. soraiban), akárcsak Platónnál (Phaidrosz, 246F), Philónnál (De allegoriis legum, I. 72–73., III. 224. De specialibus legibus, IV. 79. stb.) és Boethiusnál stb. az emberi szervezetben, amelyben minden-lények szellemi Önvalója utasként járja a világot addig, míg a jármű szét nem esik, az értelem (manasz, núsz) tartja a gyeplőt; de a fogat kettős, tiszta vagy tisztátalan, önzetlen vagy önző, irányítható vagy éppen az érzékekkel tovarohanó. A „kocsi”, „város”, „hajó” és „báb” szimbólumok azonos jelentésűek, így például „amikor az Értelem kocsihajtóként uralja az egész élőlényt, miként egy kormányzó a városát, akkor az élet nyílegyenes úton halad” (Philón: De allegoriis legum, III. 224. Vö. Rig-véda, VI. 75. 6.). A jóga (szanszkr. judzs szótőből származik, jelentése „összeköt”, „egyesít”, „igába fog”) is erősen kapcsolódik a kocsi és a fogat szimbolikájához; a szenvedélyeink „megzabolázása” kifejezés manapság is használatos.

[13] Innen ered a viradzs kifejezés, szó szerint „szétoszló ragyogás” – „uralkodó ­hatalom”.

[14] Az arany az ilyen szövegösszefüggésekben nem metafora, hanem annak az ideának a leképeződése, miszerint az arany tradicionális értelemben fény, élet, halhatatlanság (Satapatha-bráhmana, elszórtan); ennek az „aranynak” a „finomítása” a Nem-én salakjának leégetése a szellemi Önvalóról. Ebből ered az az „arany” fonál, amelynek segítségével az emberi báb helyesen vezethető (Platón: Törvények, 644.) és amely Blake szerint „elvezet a mennyek kapujáig”.

[15] „A Nap Napja”, Mahábhárata, V. 46. 3. És Philón: De specialibus legibus, I. 279. „Csak az értelem által érzékelhető láthatatlan fény”, Philón: De opificio mundi, 31. „Akinek teste a nap, aki bensőleg uralja a napot”, Brihadáranjaka-upanisad, III. 7. 9. „A Napnak a testét mindenki látja, lelkét azonban senki sem”, Platón: Törvények, 398D [Kövendi Dénes ford.]. „Fényforrása minden fénylő tárgynak”, Bhagavad-gítá, XIII. 18.Rig-véda, I. 113. 1. „Az igazi világosság […] a világ világossága”, Jn 1,9 és 9,5. „Az emberek Napja”, Rig-véda, I. 146. 4. és „az emberek világossága”, Jn 1,4. „Mindenki szívében jelen van”, Bhagavad-gítá, XIII. 18. és Maitri-upanisad, VI. 1.

[16] Ehelyütt nem tudjuk teljes terjedelmében kifejteni a „szellemfonál” tanát, amely az európai tradícióban Homérosztól Blake-ig nyomon követhető. Néhány további utalás található az 1940. évi Quarterly Journal of the Mythic Society XXXI. számában megjelent „Primitive Mentality” című cikkemben, illetve az 1943-as Dictionary of World Literature lapjain közölt „Literary Symbolism” című írásomban. Lásd még Philón: Quod Deus sit immutabilis, 35. elszórtan. És az ugyancsak általam írt „Spiritual Paternity and the Puppet Complex” című cikket a Psychiatry 1945-ös VIII. évfolyamában, illetve újraközölve in A. K. Coomaraswamy: The Bugbear of Literacy. London, 1947. [Az utóbbi tanulmány magyar fordítása: A „szellemi atyaság” és a „bábkomplexus”. In Tradíció évkönyv. Debrecen, 2005, Kvintesszencia Kiadó, 209–224. o. – a szerk.]

[17] Vagy Isten fiainak. Vö. Böhme: Signatura rerum, XIV. 5. „Minden egyes angyali herceg Isten megszólaló jelképeként Isten nagy nevét viseli.” Ugyanezekre az erőkre, képességekre utalnak az alábbiak is: „Mindezek az istenek bennem vannak” (Dzsaiminíja-upanisad-bráhmana, I. 14. 2.), „Minden dolog telve van istenekkel” (Thalészt idézi Platón: Törvények, 899B) és „Halandó lakhelyükké téve az Embert (purusa), az istenek laktak benne” (Atharva-véda, XI. 8. 18.). Következésképpen „A beavatott az, akiben »a benne lakó istenek« is beavatottak, tudat a Tudat, hang a Hang révén” (Kausítaki-bráhmana, VII. 4.). Szükségtelen szólni arról, hogy az isten ilyesfajta multiplicitása nem politeizmus, mivel mindegyik a Legfelső Istenség angyali természetű alárendeltje, annak a Legfelső Istenségnek, amelyből eredetüket is merítik, és amelyben, amint azt oly gyakran említik, ismét „eggyé lesznek”. Tevékenységük epifánia (Kausítaki-upanisad, II. 13. – „A Brahman lángja lobban, amikor lát a szem, és belehal, ha nem lát”). Philón az angyalokat a platóni értelemben felfogott „Ideákkal”, azaz az „Örökkévaló Értelemmel” azonosítja.

[18] Ne feledkezzünk meg a görög sztephanosz szó kettős jelentéséről: (1) „korona” és (2) a város „fala”; így egyszerre dicsőség és oltalom. „A gyermekek a férfi koronája, a »város« tornyai” (Homéroszi epigrammák, XIII.). Ugyanígy a páli csúliká, amely rendszerint „turbán”, jelenthet  „városfalat” is, amint azt a Szamjutta-nikája II. 182. írja: nagaram […] csúliká-baddham.

Philón „dicsőségről” szóló magyarázatának pontos megfelelője van Indiában, ahol a lélek képességei „dicsőségek” (srijah) és együttesen ezekből áll „királyi birtokosainak királysága, hatalma és dicsősége” (srí); ennek megfelelően a kormányzás teljes tudománya ezen erők irányításának a tudománya (Arthasásztra, I. 6. Lásd még Spiritual Authority and Temporal Power in the Indian Theory of Government című 1942-es írásomat). Mindenki számára megfontolandók az alábbi sorok, aki saját magát, egy várost vagy éppen egy királyságot kíván kormányozni: Non potest aliquis habere ordinatam familiam, nisi ipse sit ordinatus [az ember nem tarthat rendet és fegyelmet a családjában, ha (előbb) benne magában nincsen]; Szent Bonaventura: De don. S. S. IV. 10. V. köt. 475. o.

[19] A bhakti („odaadás” vagy talán inkább „hűség”, szó szerint pedig „részesülés”) egy kölcsönös viszony. Lásd Spiritual Authority and Temporal Power in the Indian Theory of Government illetve Hinduizmus és buddhizmus című könyveimet.

[20] „Az Isteni tudatban élő, bár lát, hall, érint, szagol, eszik, mozog, alszik és lélegzik, mindig tudja, hogy ő maga tulajdonképpen nem tesz semmit” (Bhagavad-gítá, V. 8.). „Semmit sem cselekszem magamtól” (Jn 8,28. Vö. 5,19). Azt gondolni, hogy „én cselekszem” (kartó’ham iti) vagy „én gondolkozom” elvakultság, beképzeltség, mint a philóni oiészisz (De allegoriis legum, I. 47., II. 68., III. 33.) és az indiai abhimána. A Cogito ergo sum tétel non sequitur és semmi értelme; a valódi konklúzió a Cogito ergo EST volna, utalással Rá, „aki Van” (Damascenus: De fide orthodoxa, I. Katha-upanisasd, VI. 12. Milinda-panyhó, 73. o.) és Aki egyedül mondhatja azt, hogy „Én” (Meister Eckhart, Pfeiffer kiad., 261. o.). Vö. az Ákimcsannya. Önmegsemmisítés (Budapest, 2000, Camelot Kiadó) című könyvem hivatkozásaival.

Nichts anders stürzet dich in Höllenschlund hinein
Als das verhasste Wort (merk’s wohl!): das Mein und Dein.

„Ami pokol-mélybe taszít, nem egyéb:
két utált szó (bevésd!): az enyém s a tiéd.”

[Angelus Silesius: A kerúbi vándor. V. 238. Botár Attila fordítása]

[21] Amely esetben minden foglalkozás hivatás; nem pusztán a megélhetés egy módja, hanem „életmód”, amelynek feladása a halállal egyenértékű. „Az a férfi, aki könnyedén és gondtalanul váltogatja az állásait a jobb fizetés miatt, igazából nem tiszteli saját magát” (Margaret Mead: And Keep Your Powder Dry. New York, 1942, 222. o.).

[22] Szinte már közhelyszámba megy a középkori szemléletmóddal kapcsolatban, hogy a kézműves mesterember elsőlegesen a készítendő mű kiválóságával törődött, ami persze azt is jelenti, hogy a munkadarab egyben pulcher et aptus – azaz szép és alkalmas – is volt. Egy buddhista szöveg a különböző hivatáscsoportok entelekheiájának meghatározásakor a családfenntartóról úgy beszél, mint aki egy művészi alkotás tökéletességének fokán tartja el a családját (Anguttara-nikája, III. 363.).

[23] Szva-dharma – szva-karma. Platónnál ta heautou prattein, kata phüszin. A dharma egy sokrétű, jelentésben gazdag kifejezés, nehezen lefordítható a jelenlegi kontextusban. Vö. eidosz; Az állam, 434A. Általában véve a dharma (szó szerint „fenntart”, dhr, mint a dhruva, a „mozdulatlan”, a „Sarkcsillag” és a görög thronosz szóban) szinonim az „Igazsággal”. Ennél az uralkodó törvénynél „nincsen magasabb” (Brihadáranjaka-upanisad,I. 4. 14.); a dharma „a király Királya” (Anguttara-nikája, I. 109.), azaz „a királyok Királya”; nem létezik a dharma-rádzsánál, „az Igazság Királyánál” magasabb rang. Ebből ered az igazi Királyi méltóság Dharmarádzsa elnevezése, hogy megkülönböztethető legyen a király személyétől, akiben ideiglenesen megnyilvánul. Az ember „saját dharmája” pontosan megfelel Platón „igazságosságának”, tudni illik annak, hogy azt a feladatot látja el, amire természete szerint rendeltetett. Az igazságosság, a görög diké (szanszkr. dis, jelezni, javallni) ugyanígy azt a végső irányjelzőt és mértéket is képviseli, amelyek alapján minden tettet meg kell ítélni. A dharma lex æterna, a szva-dharma lex naturalis.

[24] Ami a mi tradíciónkat illeti, a gyermeknemzés „tartozás” és „kötelezettség”, amelynek célja az istentiszteleti szolgálat folytonosságának fenntartása egy szilárd társadalomban (lásd Hinduizmus és buddhizmus, 146. jegyzet). A civilizáció alapjait ugyanis csak így lehet fenntartani.

[25] Bhagavad-gítá, III. 15–35. és XVIII. 18–48. Némileg lerövidítve.

[26] Vö. az általam írt „Am I my Brother’s Keeper?” című cikkel, amely először az Asia and the Americas 1943. márciusi számában jelent meg, majd újabb kiadásban a The Bugbear of Literacy című könyvben.

[27] „A gép […] az a vívmány, amely révén az ember képes teljesen magára támaszkodni – Istenre többé nincs szüksége. […] Végül […] magát is géppé alakítja” (Ernst Niekisch-t idézi Erich Messner: Germany in Peril. London, 1942.)

[28] „Ha a nemzetek elöregszenek, a művészetek kihűlnek és a kereskedelem telepszik meg minden fán” (William Blake).

[29] Albert Schweitzer: Életem és gondolataim.Budapest, 1981, Gondolat Kiadó. (Balassa Klára fordítása)

[30] „Nincs egy mustármagnál több hitem a »civilizáció« jövőjében, melyről tudom, hogy pusztulásra van ítélve: micsoda öröm elgondolni is!” (William Morris). „Mivel civilizált ember alatt ma az indusztrializált embert értjük, a gépesített társadalmakat […] Minden embert civilizáltnak nevezünk, ha alkalmazzák ugyanazokat a mechanikus technikákat a fizikai világ uralására. Azért nevezzük őket így, mert biztosak vagyunk abban, hogy a fizikai világ az egyetlen valóság és csakis a mechanikus manipulációknak enged, hogy ez az egyetlen lehetséges viselkedési mód. Bármiféle más életmód és magatartás csak a képzelgés szülötte lehet; egy tudatlan, együgyű vadember viselkedésmódja. Hogy a valóság eme elképzeléséhez eljussunk, tényleg roppant fejlettnek, haladónak, civilizáltnak kell lennünk” (Gerald Heard: Man the Master. New York–London, 1941, 25. o.) Eljutottunk tehát oda, amit helyesen az „elszegényedett valóság világának” (Iredell Jenkins) neveztek, és amely azokat dönti csak igazán nyomorba, akikkel meg is osztjuk.

[31] Vö. A. J. Krzesinski: Is Modern Culture Doomed? New York, 1942. Lásd főként Msgr. G. B. O’Toole Bevezetőjét, illetve az 54. oldalon Znaniecki idézett szavait. Továbbá Eric Gill: It All Goes Together. New York, 1944.

[32] Aki akár egyetlen részvényt is birtokol bármely iparvállalatnál, az bizonyos mértékig máris állást foglal, és bizonyos mértékben felelős a világkereskedelemért és annak következményeiért.

[33] A test, amelynek kedvéért vagyonra és gazdagságra vágyunk, a végső oka minden háborúnak (Platón: Phaidon, 66C); és „haragot szül a győzelem; a legyőzött bánatban él” (Dhammapada, 201.). A világkereskedelem és a világháborúk azonos eredetűek. Amit az emberek és városok kormányzatáról mondtunk, az természetesen a világ kooperatív és önzetlen nemzetek általi kormányzására is érvényes. A „hatalmi egyensúly” megteremtését szorgalmazó törekvéseknek szükségképpen háborúval kell végződniük.

[34] Noblesse oblige. Egy olyan városban, amely támogatja az „igaz filozófusokat”, utóbbiak tartoznak annyival támogatóiknak, hogy részt vesznek a városi közügyekben, így a kormányzás tradicionális ideájában a szellemi autoritás képviselőire hárul az időbeni hatalom gyakorlóinak felügyelete és irányítása; más szavakkal, gondoskodnak arról, hogy a hatalom az igazságot támogassa, és ne törjön jogtalanul elsőségre. Az ilyen filozófusok feladatáról a modern társadalom újjászületésében lásd Gerald Heard: Man the Master. I. m. És Aldous Huxley: Ends and Means. London, 1937.

[35] Úgy sejtem, a szövegkritika történetében kevés ostobább dolgot javasoltak Paul Shorey alábbi megjegyzésénél, „De nem szabad személyes babonát tulajdonítanunk Platónnak” (Loeb kiad., 64. o.). Ilyen botlásokra számíthatunk, ha nominalisták fognak neki realista filozófusok tanait fejtegetni, de miért kezdenek emberek olyan filozófiát magyarázni, amelyben maguk nem hisznek?

[36] Az elvégezendő feladat elsősorban a megtisztítás, a pénzváltók és mindazok kiűzése, akik hatalomra és hivatalra vágynak, valamint sajátos érdekeket képviselnek; másodsorban, ha a város ily módon „megtisztíttatott”, átgondolt alkalmazása és követése az igazságosság, szépség, bölcsesség és más polgári erények természetes formáinak; ezek közül itt most az igazságot vagy – ahogy adikaioszüné szót keresztény kontextusban rendszerint fordítják – az igazságosságot vettük szemügyre.

Lehetséges, hogy mint Platón mondja, igen nehéz „véghezvinni a gondolkodásmód megváltoztatását, ami szükséges ahhoz, hogy ebben az irányban »haladjunk«”, de azt is hozzáteszi, hogy „nem lehetetlen”; így nem „hagyjuk abba a Szellemi Harcot […], míg fel nem építjük Jeruzsálemet” (William Blake).