A férfiaknak, akik egy napra sem terveznek előre
és egy napig sem képesek emlékezni
„A világ rendje hűséges.”
Hamvas Béla: Szarepta
A modern-posztmodern világ kialakulásához vezető változásokat vizsgáljuk a logika tudományának szerep- és értékcsökkenésén keresztül. Az elemző értelem lényege abban áll, hogy képes elvonatkoztatni a felszíntől, a látszattól, és a természeti jelenségek, a műalkotások, az ember és a társadalmi viszonyok mélyszerkezetét veszi szemügyre. Ehhez az elemzéshez elengedhetetlen a logika alkalmazása. Ha csupán az információk halmozására törekednénk és nem viselnénk gondot a rendszerezés, a szintetizálás, a mélyebb összefüggések feltárásának szempontjaira, akkor megfosztanánk magunkat annak lehetőségétől, hogy fölismerjük a dolgok, az események mélyebb értelmét. Nem véletlen, hogy e mélyebb értelem létezésének tagadása kéz a kézben jár a szigorú logikai elemzés hasznának lekicsinylésével. Pedig az ember gyámoltalanná lesz az értelem félresöprésével.
A helyes érvelés tudománya éppen úgy a görög filozófusok kérdéseivel kezdődött Európában, mint a természettudományos kutatás és a matematika művelése. A nyelv és a valóság viszonya mintegy kétezerötszáz éven át a legfontosabb kérdések egyike volt az ókori, a középkori és az újkori filozófiai, tudományelméleti vizsgálódások körében, de széles körben elterjedt az a nézet is, hogy a közéletben babérokra pályázó ifjú számára a retorika tudományának elsajátítása mellett szintén elengedhetetlen a logikai jártasság. A logika tudományának (mint oly sok más tudománynak) az alapjait Arisztotelész rakta le Organon című műveiben. Az ókori szövegek többségéhez hasonlóan ez a munka is számos értelmezésre adott lehetőséget, illetve bizonyos fontos kérdéseket nem tárgyalt, nem tárgyalhatott. Az azonban meglehetős bizonyossággal kijelenthető, hogy a logika lényege már Arisztotelész műveiben is legalább kétféleképpen, két olvasatban jelent meg:
- A logika alapvetően a valóságra vonatkozóan állapít meg helyes, ellentmondásmentes állításokat bizonyos egyértelmű axiómákra alapozva.
- A logikának nincs köze sem a valósághoz, sem az emberhez, saját belső törvényei alapján lehet csupán „helyességéről” és „helytelenségéről” beszélni, műveletei pusztán formális aktusok, melyek önmagukban semmit sem jelentő szimbólumok között zajlanak.
Tekintsünk most el a második felfogásnak a felületes szemlélő számára is azonnal megmutatkozó képtelenségétől (hiszen ebben az értelmezésben is a gondolkodó ember állítja fel a szimbolikus műveleteket, akár külső szabályok, akár elméje törvényszerűségei alapján), és fogalmazzuk meg dolgozatunk állítását. Ez a logika szerepének és jelentőségének átértékelésére vonatkozik, és lényege az, hogy az utóbbi kétszáz év gondolkodása éppen az első értelmezéstől a második felfogásig vezető utat járta be. Célunk ezen felül a második értelmezés pszichológiai, pedagógiai, közgondolkodásbeli következményeinek elemzése, majd e következmények kezelésére, orvoslására teszünk néhány óvatos javaslatot.
Az első logikafelfogás egészen a 19. század végéig érvényben maradt, majd George Boole és Gottlob Frege új értelmezése nyomán uralkodóvá vált az absztrakt logika, ami feloldotta a nyelv és a valóság szoros kapcsolatát és a logika műveleteit megfosztotta szemléletes jelentésüktől, továbbá e műveleteket elszakította mentális vonatkozásaiktól. „Jóllehet Boole A gondolkodás törvényei címet adta legigényesebb logikai művének, s időnként úgy írt, mint aki meg van győződve arról, hogy az emberi értelem felépítését vizsgálja, világos, hogy algebrájának semmi köze a gondolkodási folyamatokhoz. Minden logikainak nevezhető értelmezés fényében azt kell mondanunk róla, hogy olyan dolgok közötti viszonyokkal foglalkozik, amelyek egyáltalán nem mentálisak.”[1] Az igazság Boole felfogása szerint már nem volt irányító tényező és meghatározó érték, csupán egy absztrakt, önmagában is kevés jelentőséggel bíró egyenlőség semmitmondó végeredménye. Frege még tovább megy. Az ő „művei még ennél (tudniillik Boole elméleténél) is kevesebb alkalmat nyújtanak a logika és a pszichológia összekeverésére, mivel a szerző számos alkalommal szembeállítja a kettőt. Igaz, hogy fogalomírását »a tiszta gondolkodás formanyelvének« (»eine Formelsprache des reinen Denkens«) nevezte, magyarázatai azonban megmutatják, hogy ezen nem olyan nyelvet ért, amelynek rendeltetése a gondolkodás egy sajátos válfajáról való beszéd. Épp ellenkezőleg, amikor azt állítja, hogy az aritmetika azonos a logikával, világosan kimondja, hogy az aritmetikai állításokat úgy tekinti, mint amik olyan objektumokról, azaz számokról szólnak, amelyek nem emberi gondolkodás szüleményei, illetve semmilyen más módon nem függnek elméktől.”[2] A történetben különös, máig nehezen fölfogható és földolgozható fordulópontot jelentett Gödel munkássága. A végsőkig leegyszerűsítve és röviden összefoglalva Kurt Gödel talányos és napjainkig is sok vitára alkalmat nyújtó kutatásait, azt mondhatjuk, ő arra a következtetésre jutott, hogy „az axiomatikus módszernek vannak bizonyos belső korlátai, amelyek lehetetlenné teszik még azt is, hogy az egész számok szokásos aritmetikáját rendezzük axiomatikus módszerrel. Sőt mi több, bizonyítékai arra a meglepő és elszomorító felfedezésre késztették a matematikusokat, hogy lehetetlen bármely komplex deduktív rendszer konzisztenciáját kimutatni, ha nem fogadjuk el az érvelés alapelveit, ezek belső konzisztenciája viszont éppolyan kérdéses, mint magáé a rendszeré.”[3]
Természetesen a logika átalakulásának, az igazság, a jelentés, a szimbólumok érvényességi körének totális megváltozása kezdetben jóformán csak a szaktudósok számára volt érzékelhető, a hétköznapi ember számára igen kevéssé – számára ugyanis még legalább egy évszázadig minden állításról el lehetett dönteni, hogy igaz-e vagy hamis. Már csak azért is, mert főként olyan állításokkal találkozott, melyek többé-kevésbé mindennapi életéhez, értékfelfogásához kapcsolódtak. S bár a 20. század utolsó negyedében egyre erősebbé váló statisztikai-valószínűségi szemlélet a kvantummechanikai vizsgálódások talaján sarjadt ki, nem maradt meg a szaktudomány szintjén, hanem behatolt a kultúra és a gazdasági élet területére is. Korábban a tudomány eredményei igen gyakran csak a felfedezések után évtizedekkel kerültek a mindennapi életbe, akkor is, ha a felfedezés technikai alkalmazásait már széltében-hosszában használták. Az új felfogás szerint a kétértékű logika alaptétele hasonlóképpen végképp cseppfolyóssá válik, tudniillik az, hogy minden állításról egyértelműen el lehet dönteni, igaz-e vagy hamis (Tertium non datur – a harmadik kizárásának elve). Hamarosan még a bölcsészet is egyre inkább azt az álláspontot kezdte hangoztatni, hogy nincs egyértelműen igaz és egyértelműen hamis állítás, „nézhetjük így is, meg úgy is” s végtére mindenkinek igaza van – persze csak negyven, illetve hatvan százalékban! A tudományos felfogás számára ez természetesen mindig így volt (még ha más számértékekkel is), hiszen a tudomány alapvetően hipotézisekkel és valószínűségekkel dolgozik. Az értékek, az életet irányító eszmék területén azonban ez a felfogás összeomláshoz vezethet. Meglehet, hogy egy felfogás, egy állítás igazságtartalma végső soron a „hétköznapi életben” úgyszintén folyamatosan változik, relativitások között mozgunk s így merészségnek tűnne bármit végérvényesként, abszolútként beállítani. Ugyanakkor minden kijelentés megfogalmazásakor, minden célkitűzés alkalmával felül akarunk emelkedni a viszonylagosságok e világán – s hogy oly ritkán sikerül, az embervoltunk legnagyobb drámája. Önmagában a „relatív” kifejezés is értelmetlen, ha nem egy korlátozás szülte, az „abszolút” korlátozása és fogyatkozása.
Az egész folyamat ugyanazon ördögi eljárás iskolapéldája, mint amit a modern kor például az emberi testtel, az egészségüggyel, az információval művel: első lépésben komoly és mély tudományos apparátust épít köréje (testkultusz, egészségmánia, a számítógép megkerülhetetlensége), majd második lépésben jelentéktelenné és egyben eredeti feladatainak ellátására is képtelenné teszi (folyton változó egészségmegőrző divatok, gyógyszeripar, az információtömeg átláthatatlansága). A logika esetében sem történt másként: a 20. század első fele, főként Gödel és Wittgenstein kutatásai ideig-óráig filozófiai, már-már metafizikai mélységekbe-magasságokba emelték e tudományt, hogy aztán az érdektelenség s a nevetségesség bugyraiba taszítsák.[4] Pedig önmagában már az is gyanús kellett volna legyen, hogy az egyre bővülő és bonyolultabbá váló tudományos eszközrendszer nemhogy könnyebbé, átláthatóbbá és emelkedettebbé tette volna az életet, hanem folyamatosan megrontotta (és megrontja), kivonva belőle mindazt a szépséget és igazságot, ami évezredeken át megelevenítette. Mióta a tudományból kiveszett az életfeletti és a természetfeletti eszméje, azóta mintha még azt is megrontaná, aminek gondozására hivatott.
Bár a helyes érvelés, helyes következtetés tudománya többé-kevésbé még megtartotta középponti szerepét és jelentőségét a politikai és az üzleti életben, az értelmiség körében az 1980-as évektől kezdve egyre inkább eluralkodott az a nézet, hogy a logika (a filozófiával együtt) meddő és értelmetlen tudomány. Ráadásul mint mindenféle törvény vagy szabály, korlátozza az ember szabadságát, vibráló önkifejezését és szemben áll a mindenki számára kötelező fiatalos, költői lendülettel is. E felfogás eredetét, illetve következményeit vesszük szemügyre a továbbiakban.
A görög logosz kifejezés számos, több mint ötven (!) jelentése közül[5] a logika tudományának alapjait a ’törvény, értelem, érv, igazság’ jelentések írják körül a legvilágosabban. Pauler Ákos (1876–1933) még a logika helyes definíciójaként sem a ’helyes érvelés, helyes következtetés’ elfogadása mellett dönt, hanem azt „az igazság természetéről szóló vizsgálatban látja”.[6]
1. A törvények és az igazság liberális értelmezése
A brit szigeteken a 17. században kialakuló liberalizmus politikai–világnézeti álláspontja a 21. század elején számos változatban él és virul, de a közgondolkodás számára egyszerűen az egyéni szabadság mindenek fölé helyezésével vált ekvivalenssé. (Ugyanez a közgondolkodás természetesen nem is sejti, hogy a korlátlan szabadság en bloc kizárja az egyenlőség párhuzamos meglétét.) E felfogás szerint minden törvény, beleértve a természeti, gazdasági, kozmikus törvényeket, korlátozza az egyén önkiteljesítő szándékait, emiatt negatív természetű. Pedig a törvények szükségesek, vagy legalábbis szükséges rosszak az egyén életében, s gyakran nem is könnyű érzékelni megtartó erejüket.[7] Az igazság kapcsolata a törvénnyel különösen szoros: mindenfajta törvénynek kell, hogy legyen igazság-arculata (nyilván nem a modern, gazdasági–politikai érdekek mentén sűrűn változó törvényekre kell gondolnunk), és megfordítva, minden igazságban van valami „törvényszerű”: ha változékony lenne, állandóság nélküli, már nem lenne igazság és nem lenne törvény sem. A logika törvényei Frege szerint ráadásul nem természeti törvények, hanem a természettörvények törvényei. Ha ezeknek a törvényeknek a jelentősége halványodik el, határtalan káosz keletkezhet minden területen.
2. A természettudományok háttérbe szorulása
Miközben az elektronikus eszközök népszerűsége (és természetesen piacuk) „robbanásszerűen” növekszik, a működésük feltételét jelentő fizikai (elektronikai-mikrofizikai) ismeretek fontosságának megismertetése egyre nehezebb. Az utazás soha nem látott méreteket öltött, korunk egyik legünnepeltebb divatja és szabadidős tevékenysége, ám a közlekedés fizikájának törvényei iránt már a tizennégy éves fiúk is alig érdeklődnek, pedig őket még néhány évtizede izgalomba hozták a gépkocsik és a vonatok. Fiataljaink jelentős hányada nézi az ostobábbnál ostobább „sci-fi”-filmeket (melyekben már „science”-elem alig, jóformán csak „fiction” fedezhető fel), a csillagászat, a relativitáselmélet, vagy az atommagfizika ugyanakkor sokkal kevésbé vonzó számukra. Több mint különös, hogy miközben nevetségessé teszik azokat, akik ilyen vagy olyan szintű „összesküvés-elméletekben” hisznek, komoly divatjuk van a hálózatos-ügynökös filmeknek, melyek sikerüket tulajdonképpen bonyolult cselekményszövésüknek és a – sokszor csak álságosan sugallt – szervesen komplexnek látszó időkezelésüknek köszönhetik.[8] Pedig azt már bizonyosan tudjuk, hogy nemcsak a reklámok és a pénz világa, de a sport, a kultúra, a „szellemi élet” „magasztosnak” és „mélyen emberinek” álcázott területe mögött is kőkemény politikai, etnikai, gazdasági érdekek húzódnak meg. Csak nem azért kell támadást intézni a logika és a természettudományok ellen, hogy a felnövekvő nemzedékek ne is keressék, ne is sejtsék meg az életüket irányító valódi törvényeket?
A középiskolai tanterem levegőjében a természettudományok elől való hallatlan elzárkózás érezhető. Pedig világossá lehetne és kellene tenni, hogy a kozmoszt (és benne a földi világot) átszövő törvények megmaradásunk zálogai is, olyan üzenetek, melyek jelentős részben még megfejtésre várnak. Az élő és élettelen természet módszeres megismerése törvények felfedezését, rendszeres alkalmazásukat jelenti, természettudományos „jóslást”. Ha népszerűtlenek a természettudományok, akkor szembe kell néznünk azzal a nyomasztó lehetőséggel, hogy a jövendő nemzedékek a háztartási gépek, a közlekedési eszközök működését alapvonalakban sem fogják érteni, azok használata során lépten-nyomon veszélyhelyzetekbe és balesetekbe sodródnak. Arról már nem is szólva, hogy azok a gondolkodási modellek is ismeretlenek maradnak előttük, amelyek az univerzális összefüggések felkutatását segíthetik. A „nyugati” országokban a fiatalok szerint már ma is a problémamegoldás leggyümölcsözőbb, szinte kizárólagos módja az sms-küldés. Csépe Valéria és más kutatók a kognitív fejlődés szempontjából nem csupán hátrányokat, hanem komoly lehetőségeket vélnek látni a „gombnyomogató” X-, Y-, Z-generációk körében, ám a pedagógustársadalom hiteles beszámolói szerint már egy Wikipédia-definíció megtalálása, vagy egy kétoldalasnál hosszabb cikk elolvasása is komoly gondot jelent fiataljaink többségének, s a lehetetlenséggel határos olyan problémát megoldaniuk, mely hagyományos könyvtári kutatást vagy önálló gondolkodást és fogalmazást igényel.
3. A „romantikus” hajlamú művészet- és tudományfelfogás
Még mindig tartja magát az a – jelentős részben hamis – művészetfelfogás és értelmezés, mely a gazdag és teljes emberi életet valamiféle álságos művészies allűrök közepette képzeli el. Kevésbé ismert ugyanakkor, hogy – példának okáért – Goethe milyen tisztelettel viseltetett a természettudományok iránt (végzett botanikai, osteológiai, földtani, ásványtani, meteorológiai, színelmélettel kapcsolatos, továbbá tudománytörténeti kutatásokat), tehát számára az irodalom vagy akár a festészet művelése egyáltalán nem zárta ki a világ természettudományos, logikai törvények szövetére rendezett megértését, sőt, szervesen kiegészítette azt. A kérdés nem csupán az, hogy fontosak-e a természettudomány vagy a matematika törvényei, hiszen ezek nélkül is értelmes, céltudatos és boldog életet élhet valaki. Uralkodóvá vált a felfogás, mely az egyéni élet alakításában is elutasít mindenféle logikai és egyéb szabályt. Ez viszont beláthatatlan veszélyeket hordoz magában, annak ellenére, hogy végső elemzésben persze igaz, csak éppen egy univerzális és végtelenre nyitott emberre igaz. Éppen az ember határtalanul szabad lényét jellemzi, hogy eredendően berzenkedik a szabályoktól, ám rabságot jelent a törvények olyan értetlen és reflexszerű elutasítása is, mely nem képes fölülemelkedni a törvények világán, csak rombolni tudja azt. A liberális felfogás, a technicizált tudomány és a „romantikusként” beállított, rajongó, ösztönös és kreatív gondolkodás mind ugyanarra az alapra támaszkodik: arra a korlátolt hitre, hogy nincs Törvény, nincs Igazság sem, pusztán a föld.
Hogyan függ össze egy tudományos fogalom, egy tudományterület mélyreható átalakulása az életfelfogás és a valóság szemléletének megváltozásával? Ennek megvilágítására tegyünk még egy kitérőt! Vessünk egy pillantást az idő fogalmának és jelentőségének átalakulására. Az ókorból ismert szerzők közül Seneca és Szent Ágoston végeztek leginkább mélyreható elemzéseket e területen. Eredményeikben nem az idő egzakt meghatározására törekedtek, inkább az emberi életben betöltött hallatlan jelentőségére irányították a figyelmet. Miként a logika esetében, a modern tudomány áthelyezte a vizsgálódás súlypontját egy absztrakt és minőségtelen időfelfogásra, eközben – talán nem is meglepő módon – elhalványodott az idő szubjektív jelentése és jelentősége, összefüggése a valóság mélyrétegeivel. Ebből nem tűnik túlságos merészségnek azt a következtetést levonnunk, hogy a modern-posztmodern kor egészen meglepő méreteket öltő időfecsérlése a hétköznapokban, a szórakozás, a „kultúra” területén is mélységesen és szervesen, oda-vissza kölcsönhatás módján összefügg a tudományos időfogalom változásaival és e fogalom jelentőségének átalakulásával (vagy épp jelentőségének visszaszorulásával). De hasonló helyzet figyelhető meg a tekintély esetében is. Ma minden tekintély, minden hatalom negatív értékelést és megítélést kap, ha nem egyenesen az erőszakosság, a gonoszság tulajdonságaival ruházzák fel. Pedig a tekintély, a valódi hatalom jelenléte nélkülözhetetlen már a legegyszerűbb közösségi probléma rendezésénél is, hogy egy város vagy egy ország felmerülő nehézségeinek megoldásáról ne is beszéljünk. Ha leromboljuk a tekintélyt vagy megsemmisül az idő értelmes felhasználásának lehetősége és még elenyészik a logikus gondolkodás értéke is, akkor igen kevés és szűk valódi, messzire mutató távlat nyílik a fiatal generációk előtt. Hamvas Béla – a mottóban is idézett művében – a rá jellemző láttató erejű és drámai szavakkal festi le az efféle „szabad és spontán” ember néhány óráját: „Csak emlékezni nem. Felejteni, egyik pillanatról a másikra az egészet elfelejteni, újból kezdeni, de még mielőtt megkezdte volna, eldobni és elfelejteni, újra kezdeni. Nőkhöz jár, hogy felejtsen, iszik, hogy felejtsen, utazik, hogy felejtsen, olvas, tanul, ír, hogy felejtsen. Végül az orvos. Mozi és varieté, sajtó, képeslap, cirkusz, koncert, futballmeccs, rendőri rovat, botrányok, politika és munka, munka, munka. Felöltözik, hogy színházba menjen, de elfelejti és a vendéglő felé indul, ezt is elfelejti, és a mulatóba ér, pálinka helyett sört rendel, de sör helyett rumot iszik, elfelejti, az egyik kurvával megbarátkozik, de elfelejti, és a másikkal megy el. Közben viccel, dadog, szónokol, trágár, hebereg, hadonászik, felugrál, káromkodik, hadar, összetegeződik.”[9]
Ezek alapján már nem is meglepő, hogy a pályaválasztás, a párválasztás, az élet „nagy dolgai” és nagy döntései során is sokkal több az ad hoc meghozott, rövid távú, átgondolatlan döntés, mint az átgondolt. A „majd csak lesz valahogy” felfogása megtermi gyümölcsét: felbomló kapcsolatok, sodródó fiatalok különösebb céltudatosság és komoly életfelfogás nélkül. Ezen jelenségeknek természetesen más okai is lehetnek (és vannak is bizonnyal), de nem a legjelentéktelenebb ok ama belátás hiánya – és legalább a törekvésé e belátás szerinti életre –, hogy a kozmosz, a földi élet, a társadalom egyaránt szigorú törvényeknek engedelmeskedik.
A logika nem végső irányító elv. Pusztán a logika premisszái és szillogizmusai alapján nem épül fel a jó élet. Ha az érzéseink nem volnának olykor csalókák, hagyatkozhatnánk akár rájuk is. Ha nem kényszerülnénk percről-percre kiélezett döntéshelyzetekbe, nem kellene saját magunk vagy mások számára érveket és ellenérveket gyűjteni, nem lenne szükségünk a következtetés tudományára. A teljes és harmonikus emberi élet fölött terül el az emberfeletti határtalan régiója, a logika törvényei természetesen itt sem alkalmazhatók. Az értelmi rendezés nem emel föl az öröklétbe. Ugyanakkor a logika háttérbe szorulását nem lehet másként értelmezni, mint annak szomorú példájaként, amikor az ember lemond még természetes adottságáról is, arról az értelemről, mely kiemelhetné az állatvilágból. Ráadásul merő kalandvágyból, tompaságból, múló divatból mond le róla. Elgondolni is félelmetes: mi lesz így azon tulajdonságok sorsa, amelyek többek, mint a logika, magasabbak, mint az értelem, lévén a természet- és személyiségfölötti szférák részei?
Jegyzetek
[1] William Calvert Kneale, Martha Hurst Kneale: A logika helye a tudományok között. In Irving M. Copi, James A. Gould: Kortárs tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről. Gondolat, Budapest, 1985, 15. o.
[2] Uo. 16. o.
[3] Ernest Nagel, James R. Newman: A Gödel-bizonyítás. Uo. 71. o.
[4] E tragikus kettősséget példázza Gödel életének befejezése is. Miután – a tudományos közvélemény jelentős részének máig tartó nagy szomorúságára – megfogalmazta ontológiai istenérvét, attól rettegve, hogy megmérgezik, 1978 januárjában Princetonban éhen halt. Kortársaink többsége számára ebből a tragikus végből logikusan az istenhit abszurd volta következik.
[5] Györkössy, Kapitánffy, Tegyey: Ógörög–magyar nagyszótár. Budapest, 1993, Akadémiai, 637. o. A szó egyik egyik legérdekesebb jelentése a ’szám’ – mely archaikus megközelítésben tehát ugyanabba a körbe tartozik, mint a ’mítosz, mérték, őselv’ – ezek szintén a logosz jelentései. Ma viszont a szám elsősorban darabszám, árfolyam és kamat. Minő áthidalhatatlan távolság!
[6] Pauler Ákos: Bevezetés a filozófiába. Budapest, é. n. Danubia, 22. o.
[7] „A szabadosság elveszejt” – hirdeti a Pannonhalmi Apátság barokk ebédlőjének freskója, mely egy éppen szétpattanó abroncsú hordót ábrázol. A képet egyébként az a Sajghó Benedek apát (uralkodott: 1722–1768) festtette, akinek keménykezűségére jellemző, hogy Bécsbe panaszra induló szerzeteseit karhatalommal, bilincsbe verve hozatta vissza. Ugyancsak a szabály erejét fogalmazza meg az ókori eredetű „Tartsd meg a szabályt és az megtart téged” aforizma.
[8] A valóban összefüggő, egyedi és mégis univerzális művészi időkezelés példájaként lásd Enyedi Ildikó filmjének elemzését: Gregus Zoltán: A megnyíló idő. Enyedi Ildikó Bűvös Vadász című filmje a husserli időkezelés tükrében. In Pethő Ágnes (szerk.): Köztes képek. A filmelbeszélés színterei. Kolozsvár, 2003, Scientia, 125–157. o.
[9] Hamvas Béla: Szarepta. Budapest, é. n. Medio Kiadó, 123. o.
