Látogatás a Gesäuse Nemzeti Parkban (Keleti-Alpok, Ausztria) – Feljegyzések egy kirándulás kapcsán

„Kimentem a pusztinai nagy hegyre,
Letekinték, letekinték a völgybe,
Ott látám a kicsi kertes házunkat,
Édesanyám szedi a virágokat.”
Moldvai magyar népdal

Egy ilyen egyszerű népdalban is felfedezhető azon bölcsesség, ami valaha sokkal általánosabban megélt tapasztalat lehetett, külső és belső értelemben egyaránt. Életünk mindennapjainak síkjáról vagy „völgyéből”, a megszokott „hétköznapok” horizontjáról ki kell mozdulnunk, kellő magasságba emelkednünk, s onnan visszanéznünk, letekintenünk minderre, sőt mindenre. Szellemi értelemben ez naponta megtehető, sőt, akár odáig fejleszthető, hogy bensőleg folytonosan és rendíthetetlenül egy magas kőszikla csúcsán állunk. Olykor viszont a testiség, a fizikalitás szintjén is meg kell tennünk, meg kell tapasztalnunk, át kell élnünk, mit is jelent mindez. Átélni, ahogy szinte minden porcikánkat megfeszítve, lépésről lépésre tudunk csak feljebb jutni, fokról fokra, erőnkkel és időnkkel is gazdálkodva győzni szusszal a tempót, merthogy a hegyen nem lehet „gatyázni”, menni kell, az időjárás gyorsan megváltozhat, vihar jöhet és bajba kerülhetünk. A „csúcsélmény” pedig: korlátainkat és a végességet leküzdve meglátni a végtelen távlatot. Végül a visszatérésnek, hazajutásnak is megvan a maga öröme.

♦

Bármely magashegyi túrán egyfajta „metageográfiai” útmutatóként használhatjuk Julius Evola hegymászással kapcsolatos írásait, amelyekből itt csak egy gondolatot idézek: „Az önmagunk és a saját testünk közötti kapcsolat nagyon különböző a hegymászás és a síelés gyakorlása közben. A hegymászás sokkal inkább magában hordozza a saját test közvetlen érzését: egyensúlyozás, erőfeszítések, felkészülés, lendületvételek és lépések azok, amik előfeltételezik mindennek a teljes ellenőrzését (…), összefüggésben a mászás és a kapaszkodás, a fogás megválasztásának és megragadásának (…) különféle problémáival.”[1](Persze, e gondolatok születése óta sajnos – a síelés mellett – a hegymászásnak is kialakult egyfajta „divatja”, sőt iparága, és félő, hogy a hegymászók sok esetben nélkülözik a kellő mértékű spirituális átélést, csupán sportnak tekintve a tevékenységet.)

Ugyancsak megszívlelhetjük Marco Pallis szintén idevágó útmutatásait. Íme néhány figyelemreméltó sor: „számos magától értetődő ok van, amiért a hegymászás az Út és a Cél szimbolikájába beleépülhet; rögtön itt van a tény, miszerint a hegyre való feljutás, fizikai síkon, az aktivitás legtöbb formájánál nagyobb, kitartóbb erőfeszítést igényel, márpedig az erőfeszítés az útonjárástól egyetlen síkon sem választható el. (…). Mindaddig, amíg van még megteendő lépés, léteznek alternatívák, következésképpen összehasonlítási lehetőségek, ám a csúcson minden alternatíva egybefut; minden ezek közötti különbség, s ezáltal minden ellentét önkéntelenül szertefoszlik. Maga a csúcs nemcsak, hogy nincs a térben, ámbár az egész hegyet virtuálisan magában foglalja, de az időn és minden egymásra következésen is kívül áll, s rajta egyedül az »örök jelen« uralkodik.” [2]

♦

A hegymászást kísérő, kihívást jelentő és bensőleg megélt lelki mozzanatok között van egy, ami korábbi hegyvidéki útjaim (Pireneusok, Svájci-Alpok, Júliai-Alpok, Korzika, Kárpátok, Észak-anatóliai hegység) során is szinte mindig felmerült. Egy alföldi ember számára különösen szokatlan lehet, ha az előrehaladás a síkból kimozdulva egyszersmind felfelé történik, ami természetesen plusz energiát igényel, ráadásul a magassággal arányosan a veszélyesség mértéke is nő. Ilyenkor – főleg, ha az ember látja, honnan hová kell eljutnia – a kétely és a kishitűség démona azt súgja: „nem tudod végigcsinálni, úgysem jutsz fel odáig, kár a gőzért” és más hasonlókat. Ellenszerként mindig a fülembe csengett a régi magyar közmondás: „Erős akarat diadalt arat”. Ehhez adódott hozzá a tapasztaltabb útitársaimtól rám ragadt elszántság, a korábbi sikerek és élmények emléke, no meg az újabbak elérésének és megtapasztalásának remélt öröme is. Meg kell említenem: előfordulhat az is, hogy az ember átesik a „holtponton”, és szinte megtáltosodik vagy megmámorosodik az előrejutás örömétől. Ilyenkor viszont mintha taktikát váltana a „kisördög”, a „figyelmetlenség démona”, és éppen azt súgja: „ne törődj semmivel, csak törj előre” – sok baleset származott már ebből világszerte. Ennek ellenében tehát a hegymászáshoz elővigyázatosság, óvatosság és megfontoltság is szükségeltetik.

♦

Érdemes gyakran felidéznünk, hogy bármilyen magas hegyre jut fel valaki – legyen az akár a Csomolungma –, az még mindig a természeti világhoz tartozik, és nem a természetfelettihez. Egy szentírási példával illusztrálva, amikor Mikeás próféta így szól: „Gyertek, menjünk fel az Úr hegyére, [amely] a hegyek orma fölé emelkedik, magasabb lesz minden halomnál” (Mikeás könyve 4,1–2; hasonlóan Izajás próféta könyvében, 2,2–3), teljesen nyilvánvaló, hogy ez szellemi értelemben veendő. [3] Amíg a kövekből álló hegyekre spiritualitás nélkül is felmászhatunk, addig Isten „hegyére” csak a szellemi utat járók juthatnak fel. Ez nem valami kiváltság, hiszen elvileg mindenki erre hívatott, csak nem mindenki vállalkozik rá. „Ó, jaj azoknak, akik / Nem másszák meg a magasságokat…” (József Attila: Tanítások, 8; 1923 őszén).

A karmelita Keresztes Szent János a misztikus életvitelt és az Isten megismerése felé vezető utat hasonlította hegymászáshoz, [4] a ferences Szent Bonaventura pedig a latin mens (’elme’, ’ész’, ’értelem’, ’gondolkozás’, ’cél’) és mons (’hegy’) szavak összefüggésére utal egy helyen: „ascendere in montem, id est, in eminentiam mentis” (’felmenni a hegyre, vagyis az értelem legmagasabb pontjára’). Tegyük hozzá, a latin monstro (’mutat’, ’rámutat valamire’, ’felvilágosít’, ’előír’), monstrum (’isteni intés’, ’jel’; átvitt értelemben: ’ijesztő jelenség’, ’rémség’, ’csoda’, ’hihetetlen dolog’), monstrator (’útmutató’, ’tanító’, ’oktató’; mondhatnánk: „hegyivezető”), monstrabilis (’kiváló’, ’nevezetes’) szavak jelentésösszefüggései is tanulságosak. Továbbá a koncentrált tudatállapotra vonatkozó szanszkrit kifejezés, az „ekagrata”, éppen a hegy szavunk másodlagos jelentése (’valaminek a csúcsa’) alapján fordítható így: „egyhegyűség”.

♦

A csúcsra felérők egyfajta jutalma a már említett „távlat”, aminek szintén van egy mélyebb, spirituális értelme. Magát a szót gyakran a perspektíva szinonimájaként is használják, ami a latin perspiciere (’keresztüllát’, ’átlát’) származéka. Ebből adódik átvitt értelme is: egy terv vagy életút várható sikerességére utal, de jelentheti azt is, hogy egy nézőpont elég hatékony a megfigyelt jelenség áttekintésére. „Távlat” szavunk viszont nemcsak a távolsággal és messzeséggel, hanem a távozással, eltávolodással, elkülönüléssel is kapcsolatos. A nyelvújítási táv pedig „a rajt és a cél közötti távolságot” jelenti. Mindezt továbbgondolva: a „spirituális hegymászás” végső célja, hogy megszokott közegünkből távozva, onnan eltávolodva a megfelelő távlat révén kellő messzeségbe lássunk, túl mindenen, s olyan látás – egyszersmind tudás – birtokába jussunk, amely már nem ütközik semmilyen akadályba. A hegyre menet – természeti szinten is – általában erdőn kell áthaladnunk, és bizony már itt eltéved, aki „nem látja a fától az erdőt”. Amint „jelképek erdején át visz az ember útja” (Charles Baudelaire), jó, ha megtanuljuk olvasni e jeleket, miként egy túrázónak is csak így hasznosak a turista-jelzések. Az erdőhatáron túl azután egyszerre megváltozik térélményünk: hirtelen minden tágassá válik, látszólag minden akadály eltűnik a tekintetünk elől. Már közelebb érezzük a célt, viszont hirtelen jöhet egy felhő, és még annyit sem látunk, mint az erdőben…

Gstatterboden kempingje fölötti hegytömb reggeli fényben

Egy további tanulságot is meg kell említenünk. A hegycsúcsról körbetekintve válik igazán nyilvánvalóvá, hogy az átlátszónak hitt levegő is valójában anyag, még ha légnemű is, hiszen minél távolabb van valami, annál halványabbnak, elmosódottabbnak látszik. A meteorológia ezt „légköri átlátszóságnak” nevezi (ami annál kisebb, minél több a por, a pára vagy a szmog), a művészettörténet pedig „levegő-távlatnak”. Csontváry festészetében például ez az egyik meghatározó tényező. Bizonyos képei pedig (például a Vezúv környéki romokról) „történelmi távlatokat” is mutatnak. Voltaképpen minden tájképi látványnak van földtörténeti távlata is, hiszen minden képződmény vagy jelenség a térbeli megjelenésén túl visszautal arra az időbeli folyamatra, amelynek során létrejött.

♦

Ausztria hatodik, legfiatalabb (2002-ben alakult) nemzeti parkjában tett látogatásunk természetesen nem csak hegymászásból állt. A tiszta és csodálatos természeti környezetben növény- és állatfajok sokaságát sikerült megfigyelnünk. Az alpesi rétek vadvirágainak szívderítő látványa mellett láthattunk például egy szirti sas (Aquila chrysaetos) párt, vándorsólymot (Falco peregrinus), havasi pityert (Anthus spinoletta), kövirigót (Monticola saxatilis), fenyőszajkót (Nucifraga caryocatactes), keresztcsőrűt (Loxia curvirostra), hegyi billegetőt (Motacilla cinerea), és a Nemzeti Park jelképének számító billegető cankót (Actitis hypoleucos). Amit mindenképpen ki kell emelnünk, az a terület biodiverzitásának magas foka, vagyis hogy a méretéhez képest rendkívül sok faj él meg itt, közülük több endemikus (csak itt előforduló, bennszülött). Csak orchidea-féléből például több, mint 50 fajt regisztráltak. (Megjegyzem, világszerte éppen ezen a téren jelentkezik legfájóbban a természet pusztulása és romlása: amíg fajok sokasága tűnik el és hal ki, addig bizonyos fajok – az úgynevezett „özön- vagy invazív” fajok – tömegesen szaporodnak és terjednek el, akár újabb kontinenseket is meghódítva, legtöbbször az őshonosak rovására. Vagyis a természetben ugyanaz történik jelenleg, mint amit az emberi társadalmak vonatkozásában megfigyelhetünk…)

Alpesi mák (Papaver alpinum) fehér változata

Borzas havasszépe (Rhododendron hirsutum)

Kerek foltú gyöngyházlepke (Mesoacidalia aglaja)

♦

Egy kirándulásnál – főleg, ha csak néhány napra tervezhetjük – különösen kedvező, ha választott úti célunk egymáshoz közel eső természeti és kulturális látnivalókat egyaránt kínál, hiszen akkor rossz idő esetén is lesz alternatívánk, illetve egy fárasztó túra után jól esik egy kis városi séta vagy múzeumlátogatás. Esetünkben erre az Enns folyó kiszélesedő völgyében fekvő Admontban adódott kiváló lehetőség. Itt található Stájerország legősibb kolostora, a „Szent Balázs bencés rendi apátság”, benne a világ legnagyobb kolostori könyvtárával, régi kéziratokkal, szépművészeti múzeummal és egy jelentős természettudományi kiállítással (Benediktinerstift Admont Bibliothek & Museum).[5] Temploma egy 1865-ös tűzvész során leégett, újjáépítése a regensburgi székesegyház mintája alapján gótikus és román stílusban történt. Különös szépségét éppen ez a „régi-új” jellege adja. A tűzben egyébként a könyvtár kivételével szinte az egész kolostor elpusztult, így azt is újjá kellett építeni. 1937-ig itt őrizték a legjelentősebb románkori kódexet, ami „Admonti Biblia” néven vált híressé, és magyar vonatkozásai is vannak.[6]

♦

Hazafelé menet az amúgy is szoros programunkat még megtoldottuk egy kisebb túrával: megnéztük a Gams-patak vadregényes szurdokvölgyét (Nothklamm, „Gams bei Hieflau”-ban), [7] ahol a csak ilyen helyen élő, és ritkán megpillantható vízirigót (Cinclus cinclus) is sikerült megfigyelnem.

Végezetül még annyit, hogy e terület Budapestről indulva 4,5–5 órás autózással elérhető, akár hétvégi programnak is beiktatható. Szállásnak Gstatterboden kempingjét [8] ajánlom. Egy biztos, aki ide ellátogat, minden lehetőséget megkap, hogy külsőleg és bensőleg egyaránt kellő magasságba emelkedjen, és hetekre vagy akár hónapokra feltöltődjön hegyi levegővel, patakcsobogással, szikla-keménységgel és virág-virulással…

A fotókat a szerző készítette. További képek megtekinthetők az Ars Naturae Online Flickr-oldalán.

Jegyzetek

[1] Julius Evola: A sí pszichoanalízise. In A múló ember típusa, és további tanulmányok. [Budapest], [199?], Camelot Kiadó /Regulus kollekció 1/, 43. o. Imregh Monika fordítása. A témával kapcsolatban lásd még például uő: Meditációk a hegycsúcsokról. Tradíció évkönyv, Debrecen, 2004, Kvintesszencia Kiadó, 249–252. o. Valamint A. K. Coomaraswamy: Utak egyazon csúcsra. Tradíció évkönyv, Debrecen, 2002, Kvintesszencia Kiadó, 17–28. o.

[2] Marco Pallis: Az Út és a Hegy.http://www.tradicio.org/kvintesszencia/trad98pallisuthegy.htm. Baranyi Tibor Imre fordítása.

[3] Ezzel kapcsolatban egy ortodox ikon-típusra szeretném felhívni a figyelmet. Jézusnak a Tábor-hegyen történő „színeváltozása” (gör. metamorphószisz, lat. transfiguratio), vagyis isteni dicsőségének felragyogása még a feltámadás előtti emberi testében (Mt 17,1-9), gyakran ábrázolt jelenet. Ezek mindegyikén Jézus két oldalán Mózes és Illés is látható, mindhárman külön hegycsúcson állnak. Mondhatni, eljutottak „pályájuk csúcsára”, önmaguk betetőzésére, saját „szellemi hegyükre”. A reneszánszban viszont ez az ikonográfiai elem (nyilván annak nem értése miatt) eltűnik, és csupán egyetlen hegyen zajlik a jelenet, sőt olyan ábrázolással is találkozhatunk, ahol már hegy sem látható, vagy legalábbis igencsak „ellaposodott” (és ezt akár képletesen is érthetjük).

[4] „A Kármelhegy útja” című művéhez készítette az alábbi rajzot, ami egyfajta útmutató térkép. Ennek kapcsán érdemes azt az alkímiai ábrázolást is felidéznünk, ami Mons Philosophorum (Bölcsek Hegye) címen vált ismertté.