Ars Naturae 5–8. szám

Jelen írásban amellett érvelek, hogy a Dél-Ázsiában kibontakozott gazdag védánta-hagyomány, különösen a gaudíja vaisnava védánta tradíció természetszemlélete termékeny talajt jelent egy ökozófia megfogalmazásához. A primordiális természet (prakriti) koncepciójára összpontosítom figyelmemet, illetve ennek a transzcendens valósághoz (brahman) való viszonyára.

„Az Úr lakozik mindenben,
mi ebben az eleven kozmoszban él és mozog.
Ezért annak örvendj, ami néked jutott […].”

Az őskori emberiség a betegséget lényegében másképpen értette meg, mint a történeti emberiség, s éppen ezért a gyógyításnak is lényegesen más módszerei fölött rendelkezett.

A természeti világhoz kapcsolódó imádság rítusai, ismételjük, teljes mértékben szimbolikusak voltak, s az indián sem tisztelte jobban a Napot, mint ahogy a keresztény hódol a keresztnek. A Nap és a Föld – egy magától értetődő példázat értelmében, alig többre tartva a költői metaforát mint a tudományos igazságot – szemléletében minden szerves élet szülői voltak.

A természetből kétfelé vezet az út: a természetalattiba, ami a hagyományellenesség, a modern ember útja, a „fejlődés”, a „haladás” babonájának végállomása; és a természetfelettibe, ami a tradicionális princípiumok és megvalósítás jegyében élt élet: az ember igazi és eredeti otthonának újra megtalálása.

A tradicionális indián egyike volt az elképzelhető legszabadabb embereknek, ugyanakkor a legtöbb kötelezettséggel bíróknak is: a hatalmas préri, az erdőségek és a hegyek az övéi voltak; élettere tulajdonképpen nem ismert határokat; mégis egy pillanatra sem tudott elszakadni vallási univerzumától és az általa reá rótt szereptől.

Ha az ember a világ megismerésére törekszik, képesnek kell lennie arra, hogy a világbeli megnyilvánulásokat, folyamatokat és törvényszerűségeket a saját tapasztalás közvetlenségében ragadja meg. Nem tekinthet úgy a fizikai környezetre és a többi létezőre, mintha azok teljesen függetlenek lennének a tudati átélés ama elementáris bizonyosságától, amelyben feltárulnak.

A tudatökológia nem egy irányzat a számos ökológiai irányzat között, és nem is egy ága az ökológiának. Inkább – eltérően az irányzat szó legfelszínesebb jelentéseitől – egy irányvonal, amely minden ökológiai irányzatban és diszciplínában hasznosítható, mely komolyan veszi.

A művészet lényege az alakítás, míg a természeté az alakulás. A művészet alkotásait megteremtik, a természet gyümölcsei megteremnek. A teremtés szót – amely a művészet felsőfokát, isteni arculatát jelenti – önkéntelenül is a természet szó közeli rokonának érezzük.

A világ szépségéről és megszentelt voltáról szóló bármely fejtegetés, ortodox perspektívából legalábbis, fel kell ölelje az ikon teológiájának és misztériumának felfedezését, azaz az ikonok hátteréül szolgáló doktrína és az ikonokon túli látomás feltárását is.

A szimbólumok formáik projekciói vagy árnyékai, ugyanúgy, ahogyan a test képe a léleknek, amelyet formájának neveznek, és ahogyan a szavak a dolgok képei. A forma a műalkotásban van mint annak „tartalma”, de nem találhatjuk meg, ha csupán az esztétikai felületekre és a hozzájuk való tulajdon érzéki reakcióinkra vagyunk tekintettel, épp úgy, ahogyan nem találkozhatunk a lélekkel, ha felboncoljuk a testet, és nem tehetjük rá a kezünket.

Ha föltételezhető, hogy a Teremtő olyan módon, bár számunkra elképzelhetetlen módszerrel és eszközökkel formálta meg a káoszt, ahogyan a fény és a hang révén nyer formát az alaktalan, formálható közeg, akkor a liturgikus cselekményeknek is törvényszerű módon követniük kell Őt: „Azt kell tennünk, amit az istenek cselekedtek hajdanában.”