Reményik Sándor: A karácsonyfa énekel
Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba.
A szűk szobában is terem öröm,
Gyúl apró gyertya ínség idején,
Óh csak ne legyen sorsom bús közöny,
Óh csak legyek a fény forrása én,
Apró gyermekek bálványozott fája,
Én az idegen, én a jövevény,
Égő fenyőfa, égő áldozat,
Akit az Isten ősi otthonából
Emberek örömére elhozat.
Csak rajzolódjék mélabús árnyékom
Imbolyogjon a szűk szobák falán,
Mindegy, hogy mi lesz velem azután.
♦
Komornak, búsnak hathat Reményik Sándor verse, így a karácsony ünnepe előtt, amikor mindenhonnan dől ránk a világ öröme, a vásárlás, a fogyasztás okozta „boldogság”. A zenének álcázott zajok, érzelgős szólamok áradata, melyből csak a lényeg hiányzik; a szentimentális giccs elfedi az ürességet a sokaság előtt. Jobb is nekünk, ha kimaradunk ebből a forgatagból.
Ezen jelenségekkel ellentétben az ember számára mindig is szükséges volt az igazi ünnep, mivel kiemel a monoton hétköznapok világából, kiszakít a rohanó életből. Tekintetünket levehetjük az örökös változásról, a zavarosan vibráló történésekről, az itt és most jelenvalóra figyelhetünk. Alexander Schmemann így fogalmazott: „Isten az örök Életet, az idő, a rohanás közepette nyilatkoztatta ki”;[1] a rohanás, a pillanatnyi öröm, bánat, kielégültség spiráljában tengődik az emberiség, de ebből sem lehetetlen kitörni.
Krisztus születésének mélyebb megértése, átélése kulcsot ad számunkra: a közénk eljött Isten által – akinek jelenléte az áthidalhatatlan szakadék betemetését jelentette – megérthetjük, hogy nem a rideg magány az ember sorsa, nem az örökös rohanásban való kiégés.
Reményik verse érdekes támasztékként szolgálhat az átélésben. Ahogy a versben megszólaló fenyő mondja: „hadd legyek a fény forrása én” – vajon nem erre kellene nekünk is mindennap törekedni? Szűk szobákban, távol a világtól, valami többet, nemesebbet keresni és felmutatni. Az ünnep is erre figyelmeztet: nemcsak egy dolgozó, fogyasztó eleme vagyok a sokaságnak, hanem valami ettől különlegesebb, az anyagi világon túli fény tükröződése.
Jézus Krisztus, a megtestesült Ige, az Isten emberi testbe rejtőzve, mint drágakő egy ládában, olyan kincs, amely felfedte magát. Ennek a felfedésnek első állomása volt a születés, a világba való belépés, eljött közénk, aki fátylak, arcok, képek mögött addig is és utána is velünk volt, van. Az ünnep lényege így is megragadható: Ő van, és én, aki a fény forrása akarok lenni, belőle származom, hozzá térek meg, köztünk már készen áll a híd, amely ugyan keskeny, ám mégis átvezet a túlsó oldalra.
Nem vagyunk magunkra hagyva, hiába a hírek, rémhírek szűnni nem akaró áradata, amely azt erősíti, hogy nincs menekvés, nincs felénk nyújtott védő kar; s azt a hamis illúziót kelti, hogy majd mi, emberek, a magunk erejéből, mi megoldjuk, bálványozva magunkat, az elképzelt megmentőinket, hogy aztán az élet mégse forduljon jobb irányba, csak haladjon a karaván tovább, mindenki másszon vissza a saját mókuskerekébe, maradjon csak láncszem a mindent gúzsba kötő bilincsen. De ha ott este, amikor elcsendesül a világ, a csendben – ahol az igazán nagy opusok születnek –, félhomályos szobánkban a fényben ragyogó fenyőnkre tekintünk, gondoljunk rá, hogy Ő nem valahol és valamikor, hanem itt és most van. Minden a mindenben.
Jegyzet
[1] Alexander Schmemann: A világ életéért. Győr, 2001, Kairosz Kiadó, 83. o.
