A materiális világ esszenciálisan szellemi világ. Mit jelent az, hogy »szellemi«? Azt, hogy szubtilisebb, mint az anyagi? Ezt is, de nem ez a lényeg. A világ akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik.

László András

 

 

„A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

[…]

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok."

Komjáthy Jenő: Az örök dal (részlet)

 

 

„A Rig-véda azt tanítja, hogy Isten az egész természetben felismerhető – a hegyekben, dombokban, folyókban. »Az egyetlen szellem rajtam keresztül áramlik.« Amikor egy hegyen állva nem tudod, hol végződik a hegy, s hol kezdődik a tested, az az igazi imádság. Amint lélegzel, az egész természet lélegzik. Mikor kiengeded a levegőt, az egész hegy minden völgyével együtt a fuvallatokban lélegzik ki. Amint belélegzel, az univerzális életerő pránájának teljessége járja át a tested, csakúgy, mint a völgyeket, a folyókat, a hegyeket. Ez az egyedüli helyes kapcsolat a természettel.”

Szvámí Véda Bháratí

 

 

Kereszténység

 

Terra tremuit et quievit,
dum resurgeret in iudicio Deus.
Alleluia!

 

Megrendült a föld, majd megnyugodott, mikor Isten feltámadt az ítéletre. Alleluja!

 

Áldott vagy, Urunk, atyáink Istene!
Dicséretre méltó, dicsőséges
és mindenekfölött magasztos mindörökké!

Áldott a te dicsőséges szent neved,
dicséretre méltó,
és mindenekfölött magasztos mindörökké!

Áldott vagy dicsőséged szent templomában,
mindenekfölött dicséretre méltó
és mindenekfölött dicsőséges mindörökké!

Áldott vagy királyi trónodon,
mindenekfölött dicséretes
és mindenekfölött magasztos mindörökké!

Áldott vagy, aki a mélységeket szemléled
s a kerubok fölött trónolsz,
dicséretre méltó
és mindenekfölött magasztos mindörökké!

Áldott vagy az ég erősségében,
dicséretre méltó
és dicsőséges mindörökké!

„Boldogságos Krisztus Anyja, vigadozzál,
Mert a földre fényességet, vigaszt hoztál,
Boldogságot harmatoztál,
Drága bokor, édes bimbót virágoztál.

Nyiló rózsa, kérjük tőled, örök Szűztől,
Szabadítsd meg népedet a pokoltűztől,
S ha szívedből el nem űzöl,
Szolgálhassunk örvendezve, tiszta Szülőt.”

Dicsőítsétek és zengjétek szünet nélkül azt, ki eljött, mert azt mondta: akik hűek hozzám, öröklik a földet, szentélyem hegyét pedig kiválasztottaim öröklik, és örök boldogságot adok nekik, ahogyan láttam méltóságukat, amikor szentélyem hegyén lakott, amikor felemelt engem félelmet keltő formában az, aki megszilárdította a földet, kertet ültetett rajta, kiterjesztette az eget, ráerősítette a napot, szélessé tette a tengert, állatokat alkotott bele, aki fújja a szeleket, összekeverte a tűzzel, és belelehelt. Ő az, aki kimosta az özönvízben az elsőt, ami megöregedett, és megújította a világot eljöttével. Fel fogja támasztani a halottakat hangjának hallatára. Igazaimat hétszer ragyogóbbá teszi a napnál, koszorújukat pedig olyan ragyogóvá teszi, mint a kristály, és mint a tavaszi szivárvány, mely nárdusból van, melyre nem lehet rátekinteni, kalcedonból, mely smaragdzöld színben ragyog, drága topázból, gyöngyből, mely sárga fénnyel ragyog, mint a csillagok fenn az égen vagy mint a napsugár, mely szikrázik, és nem lehet belenézni.

Isten a földön van, Isten az emberek között van, nem tűz és harsonaszó által, nem füstölgő és homályba burkolódzó hegyen keresztül, nem a hallgatók lelkét rémületbe ejtő vihar által adja törvényét, hanem szelíden és kedvesen szól a vele egy fajtához tartozókhoz a testen keresztül. Isten a testben. Nem időszakonként működve, mint a prófétákban, hanem magával egy természetűvé téve az emberséget és azt magával egyesítve tulajdonává téve, és az ő miénkkel egynemű teste által önmagához vezetve vissza az egész emberiséget. Ezt kérdezik: Hogyan jut el a ragyogás egy által mindegyikhez? Milyen módon van a testben az istenség? Ahogyan a tűz a vasban. Nem helyét változtatva, hanem közölve magát. Hiszen a tűz nem szalad át a vasba, hanem megmarad a maga helyén, csak átadja neki erejét, és önmaga egészével tölti be azt, ami részesedik benne. Ugyanígy az Isten Ige sem mozdult ki önmagából, mégis köztünk lakozott (Jn 1,14), nem lett változás alanya, és az Ige mégis testté lett (Jn 1,14). Az ég sem vált meg attól, aki összetartja, és a föld is ölébe fogadta a mennyeit.

„»Ezért az Úr dicséretére, a mi vigasztalásunkra és szomszédaink épülésére új dicsőítő éneket akarok szerezni az Úr teremtményeiről, melyeket nap mint nap használunk, és amelyek nélkül nem élhetünk, de melyek által az emberi nem súlyosan vét Teremtője ellen. Naponta hálátlanok vagyunk ekkora kegyelemért, mert nem dicsérjük úgy Teremtőnket és minden jó adományozóját, ahogy illenék.« Ezzel leült, gondolkodni kezdett, majd nekifogott: »Mindenható, fölséges és jóságos Úr.« Dallamot is szerzett hozzá, és társainak megtanította, hogy énekeljék. Lelkének ugyanis akkora édességben és vigasztalásban volt része, hogy Pacifik testvérért akart küldeni, akit világi életében a költők királyának neveztek, és aki fejedelmi udvarokba illő nagy mestere volt az énekeknek, és néhány jó és lelki testvért kívánt mellé adni, hogy járják a világot, prédikálva és az Istent dicsérve. Azt akarta ugyanis és azt mondta, hogy mielőtt valamelyikük, aki tud prédikálni, prédikálna a népnek, és a prédikáció után is, énekeljék el az Úr dicséretét, mint az Úr komédiásai. A dicséret végeztével pedig azt akarta, hogy a prédikátor ezt mondja a népnek: »Mi az Úr komédiásai vagyunk, és azt kérjük, azzal jutalmazzatok meg bennünket, hogy igaz bűnbánatot tartotok.« Ezt is mondogatta. »Mert valóban mi mások az Isten szolgái, ha nem komédiásai bizonyos értelemben, akiknek az emberek szívére kell hatniuk és lelki örömre kell őket hangolniuk?« Ezt elsősorban a kis testvérekről szokta mondani, akiket a nép lelke üdvösségéért kapott. Az Úr dicséretének, amelyet szerzett, tudniillik a »Mindenható, fölséges és jóságos Úr« kezdetűnek címet is adott: »Naptestvér éneke«, mert a nap szebb minden más teremtménynél, és mindennél jobban hasonlít Istenre. Ezért szokta mondani: »Reggel, mikor a nap fölkel, minden embernek kötelessége lenne, hogy dicsérje Istent, aki teremtette őt, mert általa világosodik meg szemünk nappal. Este pedig, mikor bealkonyodik, minden embernek kötelessége lenne, hogy dicsérje Istent egy másik teremtményéért, a tűz testvérért, mert általa van világossága szemünknek éjjel.« Majd ezt mondta: »Mindnyájan olyanok vagyunk, mint a vakok, az Úr pedig e két teremtménye révén gyújt világosságot szemünknek. Így ezekért és minden más teremtményéért, melyeket naponta használunk, különösen és mindig dicsérnünk kell a dicsőséges Teremtőt.« Ezt egészségesen és betegsége idején is készségesen megtette és gyakorolta, és másokat is szívesen buzdított az Úr dicséretére. Sőt, amikor betegsége súlyosbodott, ő maga szokta elkezdeni az Úr dicséretét, később pedig társaival énekeltette, hogy az Úr dicséretének vigasztalása révén feledhesse a fájdalmak és a betegségek keserűségét. Így tett egészen halála napjáig.” Részlet Assisi Szent Ferenc Perugiai legendájából.

Igy lett nekem a Pilis szent hegy, hol a misztérium s a szilencium lakik, s hol nagy történelmi emlékek járnak. Szent hegy, hol hajdanában emberek telepedtek meg, kik megilletődve a lét s az élet szent titokzatosságától, ezt a hegyet is szent földnek nézték, s tiszteletből a szent föld iránt szerettek rajta mezítláb járni. Itt laktak régen azok, kik meleg tekintettel s elragadtatással nézték ezt a szép hegyvidéket s élték át a pilisi telet és nyarat, főleg pedig a tavaszt, mikor az színesen s formásan megjelent a rétek virágainak s a mezők liliomainak mezében, s élvezték a természet s a lelkek föltámadását, mikor hosszú fagyoskodás után – mert a cisztercita-monostorokban nem voltak kályhák – a húsvéti napsugárban a megdicsőült Krisztus-arc villanásait szemlélték. Mily nagyot kellene a Pilis hegyén a szellemi világ ez áramlatairól, ez elmélyedésekről s fölmagasztalódásokról gondolnunk! Most is sokan járnak a Pilis hegyén, de fogalmuk sincs azokról a lélekrengésekről, melyek hajdanában Cordova felől Párison és Clairvaux-n át az egész nyugatot megrengették s itt is jártak. Kevesen tudják, hogy e hegyen azoknak a régi szellemi csatáknak rengéseit kellene megérezniök, melyek az első reneszánsz vajúdásaival jártak. Körülöttünk ott ma is minden énekel; az erdők zúgnak, a harangvirágok csendet és szépséget harangoznak, a csipkerózsák ki-kigyúladnak, a mécsvirágok világítanak; csak a lelkünk szürke s az érzésünk fásult. De álljunk bele a Pilis történetébe, multjába, vonuljunk be az erdő beszédes csendjébe, magába az erdőbe, Szent Bernátnak e nagy theológiai iskolájába, melyet többre látszott becsülni a Saint Victor, Saint Jacques des Prčs, Sainte Genévičve párisi iskoláinál: álljunk szóba a nagy magiszterekkel, a „quercus” és „fagus” megteremtett szálfáival, s talán megtapasztaljuk mi is azt, hogy mennyivel jobb égni, mint tudni. Égni s élni… ez volt Szent Bernát pragmatizmusa. S ezt értem meg a Pilis hegyén; megérzem, hogy a mult a jelenben lüktet, s hogy az az igazi s gazdag élet, melyben a mult is, a hagyományok is, az idők s a helyek története is mint bátor, erős s jelenvaló öntudat él.

Hálát adok neked, hogy tennen hasonlatosságodra teremtettél engem, lelkemet értelemmel és szabadakarattal felékesítéd, énérettem az eget földet, ezekben való állatokat teremtéd, engem a földnek, vadaknak és madaraknak urává tettél, és azt akarád, hogy egek forgásai, a Nap, és az égben tündöklő csillagok, a tél és nyár, az éj és nap, a fák, mezők és folyóvizek nekem szolgáljanak; sőt az égben lakozó boldog angyaloknak seregét is szolgálatunkra rendeléd. Mindeneket az ember alá vetél, Uram! hogy az embernek kemény akaratát magadhoz hódoltatnád. Mindenek urává tevél minket, hogy mi téged urunknak vallanánk és neked szolgálnánk. Hálákat adok neked, én Istenem! hogy testemet szép érzékenységgel, ép tagokkal, illendő termettel felékesítéd; hogy éltető tagjaimat oly csodálatosan helyheztetéd belém, oly alkalmatosan rendeléd minden munkámra, hogy semmi okosság és emberi bölcsesség ezt elégségesen nem csodálhatja. Annak okáért annyi ajándékit látom Felségednek énbennem, mennyi érzékenység, mennyi tag, mennyi erecske vagyon testemben.

Amíg az ember részt vesz a Teremtő művében, a világot szent és igazságos módon kormányozza, addig a munka áldásnak mutatkozik. Azonban – amint a tanulmány elején is láttuk – a történelem során mindig fáradság és kényszer is tapad hozzá, ami ily módon arra a bibliai képre emlékeztet minket, amely a munkát az isteni átok következményeként állítja elénk. A munka ebben az „átokszerűen áldásos megbélyegezettségben” – ahogy a vallásfilozófus Leopold Ziegler (1881–1958) nevezte – olyan más közismert szavakkal (Völkerworte) osztozik, mint a „tabu” vagy a „sacer”. Egyszóval mindkettő: átok és áldás. Ez tény, egyszerűen bele kell törődnünk.


Molnár C. Pál: Szent Ferenc és a gubbioi farkas

 

A munka által az életnek tehát emberibbé kell válnia, mivel valódi embertársi köteléket képez, és mivel az ember benne valósítja meg önmagát azáltal, hogy emberhez méltóbbá alakítja a Teremtő által reá bízott világot. E keresztény alapelvekből eredő végkövetkeztetést az alábbi szavakba önthetjük: az emberi munka elsősorban nem „birtoktöbbletre” (Mehrhaben), hanem „léttöbbletre” (Mehrsein) törekszik. A tradicionális keresztény éthosszal a munka valóban egyetemes érvényű, szakrális értékelésben részesül. Mi történt tehát a modern világban, amiért ez a morál már nem állja meg a helyét?