Ars Naturæ Online

„Ősszel, amikor egy lámpás fénye elég ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat – valójában az emberi sors, az emberi helyzet misztériumát éljük át. A természet elalszik – s mi fölébredünk. Látszatra leszűkül életünk; bezárkózunk. De ez a kiterjedés nélküli hely – ahol szobánk áll, és lámpásunk világít – a »kör középpontja«. Valódi helyünk. Mivel az ember, bár a természetben él, igazában a mindenség, az univerzum polgára. Mi több, az idő természetes folyamán túl az öröklété: Isten meghívottja. Valódi helye ezért jelképes. Látszatra egyetlen kiterjedés nélküli pont. Valójában az öröklét időtlen tágassága.”

„Hogy mennyire összhangban áll egymással lelkünk és a zene – leghatalmasabb királyom –, nincs senki, aki ne tudná. Ugyanis bárki sajátmagán tapasztalhatja: semmi nem befolyásolja és gyönyörködteti lelkünket inkább, mint a zene. Ez ugyanis annyira elragadja a lelket, s arra hajlítja, amerre csak akarod: – hogy a kivételes bölcsességű régiek azt egyenesen az öröm forrásának és szerzőjének tartották – az örömnek, amely csaknem egész életünket, de mindenesetre annak jobbik részét alkotja. Így mondta a súlyosszavú Szókratész, az isteni Platón és a bölcs Püthagorasz – akik is a zenét olyannyira dicsőítették, hogy azt az isteni dolgok ismeretéhez mérték és azt tanították róla, hogy az a legmagasabbrendű műveltség, minthogy az idegeknek és a hangoknak az összhangjából fakad. Olyannyira, hogy azt mondták: a zene isteni ereje egyszerre járja át értelmünket és jellemünket s ezért azt az isteni bölcsesség ragyogása sugározza át. (…).

Minthogy pedig tapasztalták, hogy a zene ereje lelkünket közelebb ragadja Istenhez, a mindenség alkotójához és a jóság forrásához; s hogy erejénél fogva dicséreteink, himnuszaink és énekeink hálateltebbé válnak, s hogy ezek így a lelket is serényebbé teszik – ez okból lépett gyakorlatba az isteni szentségnek a dicséret e nemével való ünneplése. (…). A legyőzhetetlen király, Dávid is bevezette Istennek dicsérő énekekkel történő magasztalását, amelyeket sokféle, választékos hangszer hangjával kísért – hogy a dicséret így fokozottan hasson az énekesek és a zenészek szívére, s ezáltal azok mélyebbre hatolhassanak Isten természetébe.”

Az utca pora és kövei oly becsesek voltak számomra, mintha csak aranyból lettek volna. Az ajtók eleinte a világ végét jelentették számomra; s amikor az egyik ajtón keresztül először pillantottam meg a zöld fákat, elbűvöltek és magukkal ragadtak, édességük és szokatlan szépségük hatására pedig szívem csaknem kiugrott helyéből, annyira különös és csodálatos lények voltak! És az emberek! Ó mennyire tiszteletre méltó teremtményeknek látszottak az idősebbek! Halhatatlan arkangyalok! A fiatalemberek ragyogó és szikrázó angyalok, a fiatal leányok meg az élet és a szépség különös, szeráfi példányai; az utcán bukfencező, játszó fiúk és a lányok pedig izgő-mozgó drágaköveknek látszottak: arról, hogy valaha is születtek, s egyszer majd meg kell halniuk, mit se tudtam. Minden örökösen megmaradt annak, ami a maga helyén volt. A nappal fényében az örökkévalóság nyilvánult meg, s mindazok mögött, amik szemem elé tűntek, valamiféle végtelenség sejlett, melyre egyfajta várakozással tekintettem, s amely minduntalan magához vonzotta figyelmemet. A város mintha csak az édenkertben állt vagy egyenesen a mennyben épült volna! Az utcák az enyémek voltak, a templom az enyém volt, az emberek az enyémek voltak, ruhájuk, ékszereik az enyémek voltak – akárcsak szikrázó szemeik, világos bőrük és pirospozsgás orcájuk. Enyém volt a bőrük, és enyém volt a Nap és a Hold és a csillagok – és az egész világ az enyém volt. S a körülöttem lévő világnak én voltam az egyetlen szemlélője, egyedül én gyönyörködtem mindebben. Fogalmam sem volt arról, hogy a dolgokat mások birtokolják, fogalmam sem volt a határokról és tulajdonról – hanem az összes javak és tulajdonok az én birtokomban voltak: minden kincs, tulajdonosával együtt, az enyém volt.

„Aki minden ragaszkodásról lemondva, tetteit a Brahmanra ruházva cselekszik, arról lepereg a bűn, mint víz a lótusz szirmáról” (Bhagavad-gítá V. 10.); „semmi gonoszság nem tapadhat ennek tudójához, mint ahogy a lótuszszirom sem ázik el soha” (Cshándógja-upanisad IV. 14. 3.); „Ahogy az út szélére szórt szemétrakásból is kihajt / az édes illatú lótusz, a szemet gyönyörködtetőn, / a Megvilágosult Szentség tanítványa is kiragyog / tudásával a vak világ szeméthalmából fényesen” (Dhammapada 58–59.). A koreai irodalom egyik klasszikusa, Csong Cshol (1536–1593) így ír egyik költeményében: „Minél erősebb a záporeső, / a lótusz annál frissebb. / De a szirma, pillants oda: / egyáltalán nem lett vizes. / Szeretném, ha a lelkem is / tiszta lenne, mint a lótusz.”

Az aszfaltot elgondoló és megalkotó ember vajon milyen fogalmat alkothatott magának a természetről? Ami a mai városi környezetben körülvesz, az jórészt Tellum, a Föld belsejéből származik. Azt mondják, hogy a kőolaj, aminek ez a lesimított, szürkés anyag a mellékterméke, nem más, mint az ősi tengeri élet maradványainak a Föld mélyén összegyűlt üledéke; az aszfalton elhúzó, guruló fémdobozokat is ez az üledék táplálja; és persze maguk a járművek is a talaj mélységéből kitermelt ércek és más nyersanyagok származékai. Az aszfalt-utak világának „alapanyagai” tehát a természetből származnak és az emberi tudás hozza létre, miként a füvészkertet, mégis csalhatatlan bizonyossággal tudjuk azt, hogy az aszfalt-világ elválik az eredendőtől. De nézzük meg pontosabban, mi válik el mitől? A kert fenoménje mindenki számára nyilvánvalóvá teszi, hogy nem az ember és a természet áll szemben egymással. A helyes érzékünk, a biztos és jó ízlés képes pontosan elkülöníteni a művit a művészitől, a mesterségeset és a mesterkéltet a mesteritől. Tudja, hogy a mesterséges természetellenes, a mestermunka viszont természetes. (…).

De honnét ered maga a művészet? Elsődleges formájában a művészet túl van a munkálkodáson. Ezt abból is beláthatjuk, hogy a gondolkodás munkáját megelőzik bizonyos finom intuitív belátások, amelyek alapján kialakul az, amit látásnak, nyelvnek, hallásnak nevezünk. Azonban ezek az intuitív mozzanatok annyira alapvetőek és gondolkozás előttiek, hogy nem tudatosulnak, holott ezek képezik a mindennapi elmeműködések (láthatatlan) alapját. Minden művészi mozzanat, legyen az zene, írás vagy festészet, tudatosan vagy öntudatlanul ide tér vissza, ezen ontológiai régióba. A mai értelemben vett művészet számára e tudatfölötti mozgás nem igazán tudatosul. Inkább egy többé-kevésbé nehezen beilleszthető élményről szól, amit a művészek, gondolkodók, saját szubjektív lelkiállapotuk, alkatuk szerint megélhetnek elragadtatásként, a harmónia ritka pillanataként, vagy épp gyötrődő, bizonytalan, űzött állapotként.

Az esztétika nyelvén ihletről beszélnek, a mítosz pedig a Múzsák kegyelméről szól. Ezek a meglehetősen elmosódó, fogalmi gondolkodással nehezen kezelhető kifejezések olyan tapasztalatokra utalnak, amelyek pontosan megfeleltethetőek bizonyos tudatos szellemi gyakorlatok során átélt tapasztalatoknak, és kivételes esetben a meditáció és a kontempláció során elért állapotokkal is analógiába hozhatók.

Olyan ez a szó a mély magánhangzóival és kemény mássalhangzóival, mint a kaszavágás hangja, amikor halk roppanással törik a búza kemény szára, és a búza meg a rozs sóhajtva dől a testvérekhez, akik még lábon állnak… Az arató kaszának más hangja van, mint annak, amelyik füvet vág. A puha fűben, lóherében, lucernában szinte suhog a kasza, és hang­jában sok az „s” betű, míg az arató kaszáéban úr az „r”. A füvet virágjá­ban vágják: a fű még talán sír egy kicsit, de a búza csírájában már ott van millió utód, mért sírjon? Kicsit ellenáll, pattog a kemény szár, aztán ma­rokra fekszik szépen, mint aki tudja, hogy ez a rend.

Mert a gabonákat marokra vágják, a markokból kéve lesz és a kévékből: kereszt.

A világ szépségéről és megszentelt voltáról szóló bármely fejtegetés, ortodox perspektívából legalábbis, fel kell ölelje az ikon teológiájának és misztériumának felfedezését, azaz az ikonok hátteréül szolgáló doktrína és az ikonokon túli látomás feltárását is. Az ikonok világa ugyanis nem csupán előfeltételez egy gondolkodásmódot és megkövetel egy életmódot, hanem új betekintéseket nyújt világnézetünkbe, új intuitív felismeréseket ébreszt a minket körülvevő világgal, illetve az örökkévalóval kapcsolatban, mely ott rejlik mindenben, amit látunk. Generációnkat olyan viselkedés jellemzi, amely a természeti kozmosszal kapcsolatos autizmusból fakad: a tudatosság avagy a felismerés egy bizonyos hiánya okozza, hogy a világ szépségét elhasználjuk, sőt elpazaroljuk. S ily módon saját gondjaink korlátai közé vagyunk zárva, a külvilághoz való hozzáférés nélkül. Megfosztattunk önmagunk és a külvilág közötti kontinuitástól, a bensőséges közösség és a kölcsönös növekedés lehetősége nélkül. Az ikon világa helyreállítja ezt a viszonyt azáltal, hogy emlékeztet minket arra, ami rajtunk kívül és felettünk áll, ahonnan végső soron az értéket és az életerőt kapjuk.

Az ikonfestő arra törekszik, hogy megvalósítsa a világ benső vízióját, a világ képét, ahogyan azt Isten eltervezte. Az „ikonikus” világ azonban nem egy irreális, képzeletbeli világ; inkább éppen ez a valódi világ, amely arra hivatott, hogy beléhatoljanak és átömlesszék ebbe a világba. Az ortodox ikonográfia megkísérli felfedezni, majd elénk tárni a mennyei királyság tapasztalatának valóságát ezen a világon. Valójában az ikon teológiai meggyőződéssel fejezi ki hitét e királyságban és ennek hatását a földi birodalomban. Sajnálatos módon deszakralizáltuk avagy természetétől megfosztottuk eme világot azáltal, hogy elszakítottuk a „mennytől”. Az ikon megfordítja az általunk ismert perspektívát és eltörli az „objektív” távolságot e két világ között. Nincs kettős rend a teremtésben. Nincs éles határvonal a „materiális” és a „spirituális” között. Az ikon leképezi Isten epifániáját a világban és a világ létezését Isten jelenlétében. Ez se nem idealizmus, se nem bálványimádás. Miként a meg nem született gyermek anyja méhében, az ikon megjeleníti számunkra az istenség látható csíráit a világban. Művészi volta és szépsége Isten művészetét és szépségét jeleníti meg a teremtésben. Az ikon e világban szólal meg, ám egy eljövendő kor nyelvén.

Filmajánlóinkban olyan alkotásokra szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyek valamiképpen utalnak a teremtés szépségében is megnyilatkozó természetfeletti valóságra. Filmekre, amelyek segítséget adhatnak a szavak, képek és zenei hatások kompozíciója mögötti szellemi perspektívák felfedezéséhez és életbe emeléséhez, s amelyek sajátos vizualizációs erejüknél fogva könnyebben megragadhatják az erre fogékony lelket. Természetesen nem állítjuk, hogy a mozgókép kifejezetten elsőrendű formája lenne a szellemi valóságok közvetítésének, és azt sem, hogy életünkben ugyanazt a szerepet töltheti be, mint a religio értelmében vett archaikus művészetek. Ám a létezés egyik elsőrendű jellegzetessége a nagyfokú összetettség, tehát akár egy filmben is valamely idea számtalan arculata tárulhat fel az értő figyelem számára, s hogy éppen milyen minőségben és összefüggésben mutatkozik meg, az elsősorban személyes, benső irányultságunktól függ. Ha a szemlélő megfelelő hozzáállást alakít ki magában, a filmművészet területén is csodálkozva tapasztalja majd: a Szellem ott nyilvánul meg, ahol akar.

„»Mikor nincs mennyei látás, a nép elvadul«. Vissza kell tehát térnünk a kezdetekhez, az egyszerű »ház« és »szó« szavakhoz, hogy megérthessük az összetett »ökológia« szó jelentését. Szükséges ehhez, hogy a természet világát »házként« lássuk, amelyben élnünk kell, ám amelyet nem emberi, hanem isteni kéz emelt. Szükséges az is, hogy alaposan megvizsgáljuk ennek a háznak a különböző részeit, végigvonultatván azokat örömtől ragyogó szemeink előtt, s csodálkozva felismerjük: »Ez mind az enyém!« Csakhogy nem azért az enyém, hogy visszaéljek vele, hanem hogy használjam, élvezzem, sőt, szeressem.

Mi több, amennyiben önmagunkra úgy gondolunk, mint férfira és nőre, akiknek a logosz hatalma, a szavakban való szólás képessége megadatott – továb­bá, ha eltöprengünk ama képességünkön, hogy visszhangozhatjuk az isteni nevet: »Én vagyok« –, s ha végül ráébredünk, mennyire különbözünk a többi élőlényektől Isten házában, amely a természet világa – csak akkor válik számunkra természetessé, hogy megrendülve átérezzük mindeme dicsőség teljes súlyát. Csak ekkor válik természetessé feltenni a csodálkozó kérdést: »Ki vagyok én, hogy ily megtiszteltetésben van részem?« Egyidejűleg csak ekkor válik természetessé a világba kiáltani, miként Péter tette a szent hegyen: »Jó nékünk itt lennünk!«”

A cseresznyeszedés más életrendhez tartozik. Ahhoz, ahol nincs idegesség és sietség és túlerőltetés, és minél rövidebb idő alatt minél többet. Ahol nincs hajsza. A cseresznyeszedés nem megnyugvás. A munkabarbarizmussal semminemű viszonylata nincs. Ahhoz, hogy az ember cseresznyét tudjon szedni, egyszerűnek kell lenni, vagyis normálisnak. Egyébként csak kapkod, és jobban teszi, ha futballmeccsre megy. A cseresznyeszedés tökéletesen izgalommentes foglalkozás. Ha az ember a fa tetején jól elhelyezkedett, kosarát alkalmas helyre, keze ügyébe akasztotta, a kampót, hogy a külső gallyakat be tudja hajlítani, szépen az ágra fektette, mindenre van idő. Gyönyörködhet a tájban, akár az alatta levő kertben, amelynek arca innen felülről egészen más, mintha en face lenne a szomszéd fákkal. Rágyújthat, közben hallgatja a fülemülét vagy a rigót, és nézi, hogy a napfény miképpen ragyog a nyugati égen, a habos jégkristály felhő gomolyán. Közben a cseresznye szárát tövén óvatosan megfogja, a növés irányának ellenkezőjére fordítja, hogy az könnyen engedjen, és erőszak nélkül leváljék. A gyümölcsöt a kosárba teszi, kettesével, hármasával, ahogy éppen sikerül. Három szemnél többet egyszerre nem ajánlatos, mert a gyümölcs megsínyli.

A fa tetején, cseresznyeszedés közben olyan tapasztalatra tettem szert, amit sem zongorajáték, sem írás, sem gondolkozás, sem utazás közben nem éltem meg. Ez a szabadságról való tapasztalat.

Fel lehet tenni a kérdést, számít-e valóban, hogy a természetet egy elmén és tudaton kívüli mechanizmusnak hisszük, vagy éppen ellenkezőleg, úgy tartjuk, hogy egy folyton változó képfolyam áramlása az elménkben, májá. Nem ugyanazt a világot látjuk-e mind, bárhogyan vélekedjünk is róla? Úgy mondanám, hogy bár az érzés-benyomások ugyanazok lehetnek, a tapasztalatok eltérőek. A tényszerű megfigyelés és egy eleven találkozás közti különbségről van itt szó. A materialista számára a természetes világ más, lélektelen, élettelen, értelmetlen. A materializmus megjelenésével maga a tudatosság változott meg, ahogyan Blake is megállapítja, mikor azt írja: „Megfigyelik, mi van most bent, kívülről”, és e külsővé tett természet „messzi-távolivá” válik, „egy kicsinyes és sötét tájon”, ahol mindennek az értelme és értéke lecsökkent és kiüresedett.

De a megfigyelt objektumból a megfigyelő elmébe áthelyeződve a külsőnek és belsőnek ama „szétszakítottsága”, melyről Blake beszélt, összeforr. Ez esetben az univerzum nem áll szemben velünk; Martin Buber szavaival többé nem egy „én-ő”, hanem egy „én-te” viszonyról beszélhetünk. Az univerzum egy velünk, nem pusztán abban az értelemben, hogy testünk anyaga illeszkedik anyagi rendszerébe, hanem egy egészen más értelemben: a természet életünkkel együtt él, „feléled”, jelentéssel, minőségekkel bír és rokonságban áll velünk. A természetben semmi sem ellentétes lelkiállapotainkkal és gondolatainkkal, késztetéseinkkel és bánatainkkal, gyönyöreinkkel és nevetésünkkel. Minden megtalálja a természetben saját nyelvét. Szeretetben élhetünk világunkkal, mindent megtapasztalhatunk egyfajta véget nem érő dialógusként, nem csupán az élő teremtményekkel, hanem a nappal, a hegyekkel, a fákkal és kövekkel is. A tudományos kísérletezés egyszerű méricskéléseinél sokkal mélyebben beszélnek ők mindarról, ami bölcsességünket alkotja. Egyek vagyunk a természettel, nem pusztán elenyésző részekként egy roppant mechanizmusban, vagy jelenségeinek elkülönült szemlélőiként: a természet maga is emberi mivoltunk területévé lesz. Más szóval emberivé válik. Ez a mi világunk, értünk, velünk, általunk teremtődött, és az életünkkel együtt él.

„(…) szándékunkban áll rávilágítani, hogy a katolikus (és nem csak római katolikus) művészetszemléletben, utánzás, kifejezés, részesülés, a művészet lényegi mivoltáról való három állítás; nem három különböző vagy ellentétes, hanem három egymást kölcsönösen átható és egybeeső meghatározása a művészetnek, amely e hármasság egysége.

Az imitáció (mimészisz, anukriti, pratimá stb.) fogalma a művészet minden tanulmányozója számára oly ismerős lesz, hogy elegendő csupán egy rövid ismertetés. Hogy az utánzás az általunk figyelembe vett bölcseleti összefüggésben nem »hamisítást« jelent, a szótári definíció is világosan kifejezi: az imitáció »egy érzékelhető dolog rokonsága ideájával; az ideális forma imaginatív megtestesítése«; a forma lévén »egy dolog esszenciális természete (…) mint anyagtól elkülönülő jelleg vagy fajta, amely a dolgot mint egyedet megkülönbözteti; formáló princípium; formai ok« (Webster). Az imagináció [képzelet] az idea felfogása egy imitábilis [utánozható] formában. Valóban, minta (paradeigma, exemplar) nélkül semmi sem készülhetne el, kivéve merő véletlenségből. Ebből eredően adatott Mózesnek a parancs: »Nézd meg, és arra a mintára készítsd, amelyet a hegyen mutattam neked.« »Feltéve, hogy soha nem lehetne létrehozni egy szépséges utánzatot, kizárólag szépséges minta szerint, és hogy nincs olyan érzékek útján felfogható dolog, amely hibátlan lehetne, kivéve, ha egy archetípus hasonlatosságára készült, amelyet egyedül az intellektus láthat, Isten, amikor látható világot akart teremteni, elsőként az intelligibilis világot formálta meg teljes mértékben, avégből, hogy egy minden tekintetben isteni és testetlen mintát használhasson.« »Isten akarata meglátta a kozmosz szépségét és utánozta azt.«”

Ha pedig föltételezhető, hogy a Teremtő olyan módon, bár számunkra elképzelhetetlen módszerrel és eszközökkel formálta meg a káoszt, ahogyan a fény és a hang révén nyer formát az alaktalan, formálható közeg, akkor a liturgikus cselekményeknek is törvényszerű módon követniük kell Őt: „Azt kell tennünk, amit az istenek cselekedtek hajdanában.” Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint hogy az istentiszteleti cselekményekben az egyszerűség és a szépség, a ritmus és a harmónia kéz a kézben kell járjon, ha a liturgia megvalósulására és körülményeire a szakrális művészet elnevezést szeretnénk alkalmazni.

Az áldozati cselekmény ugyanis az Első Áldozatbemutató tettének utánzása, tehát a liturgikus zene nem egyszerűen az ízlésnek s a füleknek szóló „dekoráció”, „függelék”, hanem a Teremtés módszerének is követése.

Mivel a szellemi újjászületés egyben új teremtés (Krisztus feltámadása új kezdet), ugyanez az alapelv érvényes a spirituális transzformáció és a zene kapcsolatára is.

A szépség az isteni üdv tükröződése, minthogy pedig Isten maga az Igazság, az Ő üdvének tükröződése a boldogság és igazság elegye, amely minden szépségben fellelhető.

A formák lehetővé teszik a spirituális igazságok – vagy valóságok – közvetlen és „plasztikus” megélését. A szimbólum geometriája szépséggel átitatott, amely viszont a maga sajátos módján szintén egy szimbólum. A tökéletes forma az, amely az igazságot a szimbólum formai szabályainak szigorában, a stílus tisztaságában és értelmességében testesíti meg. (…).

A szépség kozmikus, pontosabban földi funkciója, hogy az értelmes teremtmény emlékezetében felidézze – platóni értelemben – az archetípusokat, egészen a Végtelen ragyogó Éjének archetípusáig elmenően. Ebből következik, hogy a szépség teljes megismerése megköveteli az erényt, sőt azonos azzal: más szóval, ahogy az objektív szépség vonatkozásában különbséget kell tennünk a külső forma és a közvetített üzenet mélysége között, éppúgy különbséget kell tennünk a szépség érzékelésében is az esztétikai érzés és lélek ennek megfelelő szépsége, vagyis a különféle erények között. Túl bármiféle „érzékek nyújtotta vigaszon”, a szépség üzenete egyszerre intellektuális és morális: intellektuális, mert az esetlegességek világában a Szubsztancia arculatait tárja fel számunkra, amelyek nélkül legfeljebb csak az absztrakt gondolkozáshoz tudnánk fordulni; és morális, mert emlékeztet minket arra, hogy mit kell szeretnünk, vagyis mivé kell válnunk.

Nyilvánvaló, hogy a fizikai világ – bármilyen szinten és mélységben tekintünk rá, a szubatomi dimenziótól a csillagrendszerekig – érzéki minőségekből épül fel: szín és alak, hang, tapinthatóság, íz és illat alkotja. Minden élő és élettelen létező a maga közvetlen, megnyilvánult létében e minőségek komplex egységeként ragadható meg. Ezek azonban az érzékelő tudathoz tartoznak, az adott tudati-érzékelési funkció esszenciális természetét tükrözik. A szín, az alak, a látható tér vagy a fizikai fény például kizárólag a látásban, a látással összefüggésben, a látó tudatosság egy specifikus vetületeként és módozataként létezik. Ugyanez érvényes a többi érzékre és azok tárgyaira is. Ezért a kérdésre, hogy miből van a világ, csak azt felelhetjük: tudatból van, szubsztanciális alkotóeleme maga a tapasztaló tudat (…).

(A fényképet készítette: Lerch András ©)

A saját tapasztalaton alapuló, előzetes ítéletektől mentes szemlélet minden olyan megközelítés sajátja kell, hogy legyen, amely az igazság megismerésének és képviseletének az igényével lép fel. Különösen igaz ez a természeti-fizikai valóságot leírni szándékozó „világi” felfogások esetében, amelyek a vallásos vagy teológiai állásponttal szemben éppen az elfogulatlanságra, a közvetlenül átélt valóság iránti hűségre hivatkoznak. Minthogy itt a vizsgálat tárgya az emberi tapasztalat szintjén is közvetlenül megfigyelhető, ez a hozzáállás a maga keretei között jogosult. Azonban a közvetlenség elvét komolyan kell vennie az embernek. Ha ezt komolyan veszi, be kell látnia és el kell fogadnia, hogy a létezés saját tudati önátéléseként ragadható csak meg. Ily módon teljességgel irreális minden olyan világértelmezés, amely éppen a közvetlen tapasztalás és a megismerő tudat segítségével akar bizonyítani – vagy akár csak felvetni – egy olyan létezőt és létet, amely kívül esik a saját tudat világán. Ennek megfelelően a tudományos vagy hétköznapi „materialista” nézetek – vagyis mindazon nézetek, amelyek bármilyen értelemben egy tudattól független valóság meglétét tételezik – a legkevésbé sem realisták, és a szigorú tapasztalati realizmus vonalán soha nem is képesek saját állításaikat igazolni.
 

A természeti világhoz kapcsolódó imádság rítusai, ismételjük, teljes mértékben szimbolikusak voltak, s az indián sem tisztelte jobban a Napot, mint ahogy a keresztény hódol a keresztnek. A Nap és a Föld – egy magától értetődő példázat értelmében, alig többre tartva a költői metaforát mint a tudományos igazságot – szemléletében minden szerves élet szülői voltak. A Napból, mint egyetemes atyából, alkotóból és forrásból ered a megelevenítő princípium a természetben, s anyánk, a Föld hosszantűrő és termékeny méhében rejteznek a növények csírái és az emberi lények embriói. Ezért az irántuk való tiszteletünk és szeretetünk valóban saját szüleink iránt érzett szeretetünk imaginatív kiterjesztése volt. A gyermeki áhítat ezen érzése összekapcsolódott egy feléjük forduló szolgálatkészséggel, ahogyan egy apához fordulunk, oly örvendetes ajándékokért, melyeket csak kívánhatunk.