A materiális világ esszenciálisan szellemi világ. Mit jelent az, hogy »szellemi«? Azt, hogy szubtilisebb, mint az anyagi? Ezt is, de nem ez a lényeg. A világ akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik.

László András

 

 

„A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

[…]

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok."

Komjáthy Jenő: Az örök dal (részlet)

 

 

„A Rig-véda azt tanítja, hogy Isten az egész természetben felismerhető – a hegyekben, dombokban, folyókban. »Az egyetlen szellem rajtam keresztül áramlik.« Amikor egy hegyen állva nem tudod, hol végződik a hegy, s hol kezdődik a tested, az az igazi imádság. Amint lélegzel, az egész természet lélegzik. Mikor kiengeded a levegőt, az egész hegy minden völgyével együtt a fuvallatokban lélegzik ki. Amint belélegzel, az univerzális életerő pránájának teljessége járja át a tested, csakúgy, mint a völgyeket, a folyókat, a hegyeket. Ez az egyedüli helyes kapcsolat a természettel.”

Szvámí Véda Bháratí

 

 

Sámánizmus

A természeti világhoz kapcsolódó imádság rítusai, ismételjük, teljes mértékben szimbolikusak voltak, s az indián sem tisztelte jobban a Napot, mint ahogy a keresztény hódol a keresztnek. A Nap és a Föld – egy magától értetődő példázat értelmében, alig többre tartva a költői metaforát mint a tudományos igazságot – szemléletében minden szerves élet szülői voltak. A Napból, mint egyetemes atyából, alkotóból és forrásból ered a megelevenítő princípium a természetben, s anyánk, a Föld hosszantűrő és termékeny méhében rejteznek a növények csírái és az emberi lények embriói. Ezért az irántuk való tiszteletünk és szeretetünk valóban saját szüleink iránt érzett szeretetünk imaginatív kiterjesztése volt. A gyermeki áhítat ezen érzése összekapcsolódott egy feléjük forduló szolgálatkészséggel, ahogyan egy apához fordulunk, oly örvendetes ajándékokért, melyeket csak kívánhatunk.

A tradicionális indián egyike volt az elképzelhető legszabadabb embereknek, ugyanakkor a legtöbb kötelezettséggel bíróknak is: a hatalmas préri, az erdőségek és a hegyek az övéi voltak; élettere tulajdonképpen nem ismert határokat; mégis egy pillanatra sem tudott elszakadni vallási univerzumától és az általa reá rótt szereptől. Egyfelől egy szigorúan szimbolikus tér vette körül – mintha hitvallása térbelileg kristályosodott volna ki körülötte –, másfelől azonosult a nagy ösvény engesztelhetetlen útirányával, ami az élet; akár időben vagy térben, az indián sosem hagyta el a látható szimbólumot, melyet átvitt a gyakorlatba és megélt; mondhatnánk azt is, hogy egyidejűleg alávetette magát és meg is valósította azt.


Charles Marion Russel: Invokáció a Naphoz (1922)

„A világ nagy vallási tradícióinak legtöbbjében az emberek katedrálisok, templomok vagy szentélyek formájában építettek kultikus központokat, és e központokban valamint a bennük megjelenített számos szimbolikus formában az univerzumról alkotott képüket fejezték ki. Kétségtelenül nem nehéz érzékelni e totalitást vagy megérezni, hogy az ember éppen a világ középpontjában van, ha Európa nagy középkori katedrálisaiban vagyunk. Az indiánok számára azonban maga a természet világa volt a temlom, és e szentélyen belül minden forma, funkció és erő iránt nagy tiszteletet tanúsítottak. Nem egyedülálló, hogy az indiánok minden őket körülvevő természeti formát szentnek tartottak, hiszen más tradíciók (például a japán shinto) szintén isteni megnyilvánulásokként tisztelték a teremtett formákat. Ám az indiánok attitüdjében csaknem egyedülálló az, hogy a természet és az élet tisztele vallásuk középpontjában áll: az őket körülvevő világ minden formája oly seregnyi értéket és jelentést hordoz, hogy együttvéve alkotják azt, amit »doktrínájuknak« lehet nevezni.” Joseph Epes Brown (Az észak-amerikai indiánok szellemi öröksége. Tradíció évkönyv, Debrecen, 2004, Kvintesszencia, 214. o.)