„Vajon nem példa értékű-e a csermely? Nem épít, mégis hatalmas, királyi csarnok nő körülötte a fák ágaiból. Nem játszik semmilyen hangszeren, de azáltal, hogy az erdő adta lehetőségek ritmusa szerint folyik, szüntelen, tiszta zenével tölti meg csarnokát. Nem keresi a végtelent, de természetének törvényét követve mégis eltűnik a tenger ölelésében.”

Kurt Almqvist

 

 

„A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak […] az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel.”

Hamvas Béla

 

 

Útjelzők

Iránymutató emlékeztetők folyóiratunk és honlapunk írásaiból

„A szcientista platform talán legfőbb pillére az a feltevés, hogy a modern tudomány önmagában hordozza a szükséges és elégséges eszközöket az anyagi világra vonatkozó minden vizsgálódáshoz, továbbá olyan autonóm és önszentesítő törekvés lehet és azzá is kell válnia, ami önmagán kívül semmiért sem felelős. Ez új eszme volt az emberi gondolkodás történetében, mely radikálisan szemben állt a tradicionális nézettel, miszerint a természeti világra vonatkozó bármely vizsgálódás csak a filozófia és a vallás nyújtotta nagyobb, átfogóbb kereteken belül folytatható megfelelő módon. (…).

Noha a modern tudomány kétségtelenül számos materiális információt tárt fel, amely korábban ismeretlen volt, kiszorított a helyéből egy olyan tudást, amely végtelenül meghaladja ezeket. Amint Gai Eaton a modern tudomány sokat magasztalt »felfedezései« kapcsán megjegyezte, »Tudatlanságunk azon néhány dolgot illetően, melyek igazán számítanak, éppannyira elképesztő, mint a jelentéktelenségekkel kapcsolatos ismereteink bősége.« (…).

A tradicionális felfogás kulcsa a dolgok szimbolizmusának természetében rejlik – ez olyasfajta tudás, amely meglehetősen nehezen elfogadható és hozzáférhető a szcientista mentalitás számára. (…). Egy materiálisan pontatlan, de szimbolikusan gazdag nézet mindig inkább előnyben részesítendő a nyers tények világánál. A töredékes, materialisztikus és mennyiségi szemlélet zsarnokságának befolyása alá kerülvén a modern tudományt menthetetlenül korlátok közé szorítja saját ismeretelméleti bázisa. Spirituális valóságokról a modern tudomány nem tud és nem is tudhat egyáltalán semmit.”

„Természetesen sosem fogunk – és nem is kell, hogy ezt kívánjuk – visszatérni a kőkor ártatlan világához. Sosem tudjuk nem-ismertté tenni, amit a természet tudományos vizsgálata elénk tárt, miközben leírta számukra legapróbb részleteiben és a legtágabb körben a »természet zöld búrája« alatt rejlő képet. De amíg nem tapasztaltuk meg minden dolog egységét, nem mint természeti tényt, hanem élő jelenlétet, sohasem fogjuk, a korai misztikus Traherne szavaival élve, »helyesen« ismerni a világot. (…)

Szekuláris világunkban megszokott, hogy a tudósokra az igazság letéteményeseiként, a művészetekre pedig szórakozásként tekintünk: úgy vélem, ez egy teljességgel elhibázott attitűd. Talán meg kellene fordítani, mivel a költő feladata elénk tárni a valóság teljes látványát és tapasztalatát, mely magában foglalja emberiségünk minden aspektusát valamennyi kor kontextusában – avagy amely inkább minden kort meghatároz az örökkévalóval összefüggésben. Ilyen költők még ebben a században is írtak – gondolok itt Valéryre és Claudelre, Rilkére és Yeatsre, sőt még T. S. Eliotra és Edwin Muirra és Vernon Watkinsra vagy Robert Frostra is – de vannak még mások, akik kevésbé kiérleltek vagy nevezetesek.”

„»Mikor nincs mennyei látás, a nép elvadul«. Vissza kell tehát térnünk a kezdetekhez, az egyszerű »ház« és »szó« szavakhoz, hogy megérthessük az összetett »ökológia« szó jelentését. Szükséges ehhez, hogy a természet világát »házként« lássuk, amelyben élnünk kell, ám amelyet nem emberi, hanem isteni kéz emelt. Szükséges az is, hogy alaposan megvizsgáljuk ennek a háznak a különböző részeit, végigvonultatván azokat örömtől ragyogó szemeink előtt, s csodálkozva felismerjük: »Ez mind az enyém!« Csakhogy nem azért az enyém, hogy visszaéljek vele, hanem hogy használjam, élvezzem, sőt, szeressem.

Mi több, amennyiben önmagunkra úgy gondolunk, mint férfira és nőre, akiknek a logosz hatalma, a szavakban való szólás képessége megadatott – továb­bá, ha eltöprengünk ama képességünkön, hogy visszhangozhatjuk az isteni nevet: »Én vagyok« –, s ha végül ráébredünk, mennyire különbözünk a többi élőlényektől Isten házában, amely a természet világa – csak akkor válik számunkra természetessé, hogy megrendülve átérezzük mindeme dicsőség teljes súlyát. Csak ekkor válik természetessé feltenni a csodálkozó kérdést: »Ki vagyok én, hogy ily megtiszteltetésben van részem?« Egyidejűleg csak ekkor válik természetessé a világba kiáltani, miként Péter tette a szent hegyen: »Jó nékünk itt lennünk!«”

„Hogyan jöhet létre közvetlen kapcsolat a lélek és egy anyagi (például látott) tárgy között? Minthogy a lélek vagy a szellem – egyfelől – és az anyag – másfelől – egymástól lényegidegen (wesensfremd), nem tudnak egymással »érintkezni« bármilyen tág értelemben is ragadjuk meg ezt a fogalmat. Vagyis közvetlen kapcsolat a lélek és az anyag között nem lehetséges. (Emiatt lehetetlen közvetlen »kölcsönhatás a test és a lélek között«; egyébként épp úgy, mint a »parallelizmus« – amit másutt kifejtettem.) Ezért az érző lélek ismét csak valami lélekszerűhöz, szellemszerűhöz, intelligibilishez kapcsolódhat.

Nos, amivel az érző lélek érintkezik, az valójában tényleg valami anyagtalan: a dolgok intelligibilis, lényegi oka, princípiuma (Wesensgrund), amelyet egy igazi, a fizikára módszertanilag rárótt egyszerűsítéseket meghaladó természetszemléletnek el kell ismernie: létezik valami immateriális, ami a természeti dolgok alapjául szolgál! Azt állítjuk (és ezt másutt alaposan megindokoltuk), hogy minden anyagi természeti dolog – például egy kristály – alapjában egy immateriális gyökér, valami térelőtti és térfölötti, intelligibilis fekszik. A dolgok ezen immateriális gyökerei abban különböznek az emberi szellemtől, hogy nem gondolkoznak, viszont teret öltenek (verräumlichen)!

Valójában egy immateriális fejeződik ki az anyagi természeti dolgokban, például egy kristályban, egy térelőtti és térfeletti, amely csak bennük ölt teret. Az emberi szellem gondolkozik, a természeti létezők térbelivé válnak!”

„Az embernek, ahhoz, hogy a természettel egyáltalán kapcsolatba kerüljön, a természet feltétlen alapját képező szellemszerű (geistähnlich), a dolgok immateriális gyökerei felé kell fordulnia! (…)

Ősi tanítás szerint csak a hasonló ismeri fel a hasonlót. A lélek, a szellemi csak szellemszerűvel (geistartig), az immateriális csak immateriálissal léphet közvetlen kapcsolatba. A szellem csupán önmagával, csupán vele hasonlóval (gleichartig) érintkezik. Magával a térbeli anyaggal nem érintkezhet közvetlen módon.

Most pedig lépjünk tovább: minden érzékszervi érzékelés, úgy az ingerekhez kötött, mint a rendkívüli, a léleknek a dolgok immateriális gyökereivel való közvetlen kapcsolataként nem egyéb, mint az embernek a természet bensőségével való társas együttélése (Mitleben, Gemeinleben). Ezt az együttélést, minthogy itt a szellem a fölérendelt, magasabb fél, a természet bensőjének az ember szellemébe való »visszakapcsoltságának« is nevezhetjük.

A természet emberi szellembe való »visszakapcsoltsága«, azaz »benne­foglaltsá­ga«­ mint fogalom révén döntő lépést teszünk az ember és természet viszonyának a megismerésében: alapjaiban csak ebből kiindulva érthetjük meg az ember és a természet együttélését (Miteinanderleben, Gemeinleben).”

„A Teremtés egészében és részleteiben véve is Isten manifesztációja, megnyilvánulása, az ember számára pedig egy értelmezendő »jelekből« álló kinyilatkoztatás. Érvényes ez vajon az ember alkotta dolgokra is? Az ember mikrokozmikus lezártságában is a kozmikus rendet képviseli és ilyen mértékben egy istenhez hasonlatos erőt birtokol, ezáltal pedig képes tárgyakat »teremteni«, amelyek látszólag éppoly valóságosak és szerves egységet alkotók, mint a »természetes« avagy Isten által létrehozott teremtmények. Hol a helyük ezeknek a dolgoknak? Ezek is egy szimbolikus rend részei saját szimbolikával? A kérdésre természetesen igen a válasz, ugyanis semmit sem csinálhat az ember, ami ne volna bizonyos fokig szimbolikus, mivel ez a Teremtés egyik legfőbb sajátossága, így házai, bútorzata, ruhái és egyéb ingóságai is mind jelképeznek valamit. Magától értetődően vonatkozik ez a technológiailag magasabb vagy alacsonyabb szintű gépekre is. Amikor az ember alkot, létrehoz valamit, egy Istenéhez hasonlatos démiurgoszi hatalmat gyakorol.”

„A Föld vérzik, a természeti környezet pedig példa nélkül álló módon szenved az ember támadásaitól. A probléma már túl nyilvánvaló ahhoz, hogy tagadni lehessen, javasolt megoldásokban ugyan nincs hiány, de többségük elégtelen. A Földet nem gyógyítja meg valamiféle társadalmi újjászervezés vagy változtatás a technológiában, amely nem képes a természet világát másként kezelni, mint merő kvantitást, amellyel ügyesen kell gazdálkodni az emberi igények kielégítésére, legyenek azok valósak vagy csupán kitaláltak. Minden ilyen jellegű intézkedés kozmetikázás csupán, amely szükségképpen felületi kezelést jelent.”

„A természet tehát egyfajta tanítás, egy primordiális Szentírás. Hogy »elolvashassuk« és szívünkbe fogadhassuk ezt a szentírást, »Istent kell látni mindenütt«, ébernek kell lennünk arra a transzcendens dimenzióra, amely minden kozmikus helyzetben jelen van, látnunk kell »az Örökkévaló áttetszőségét közvetlenül és a mulandóban« (Coleridge).”

„A természet szépsége legmagasabb szintjén az Isteni szépség közvetlen teofániája és a Paradicsom egyfajta visszatükröződése (…). Csaknem minden normális emberi lénynek van érzéke a természet effajta szépségének üdvös hatását és gyógyító funkcióját illetően. A természetben ez a gyógyító hatás összekapcsolódik az egészséggel, a teljességgel és végső fokon a szentséggel. (…).”

„A művelés nem egyéb, mint a szeretet szellemének realizálása; s az embernek bizonyos tekintetben az anyagi természetben semmi más feladata nincs, csak az, hogy az apai szellemet realizálja; mindabban, ami anyagi és természeti: a földben, az embertársban, a közösségben, saját képességeiben. Ez az egyetlen életcél és életfeladat, az ember legyen a természet ura, gondviselője, mestere, királya. Ez a szakrális életrend. Ez az emberi élet minden vonatkozásában és mozzanatában szellemi, s ezért teljes egészében kultusz.”

„Az őskori művelés célja nem a kultúra volt, hanem: a földet paradicsommá tenni. Paradicsommá tenni úgy, hogy a megszentelt tevékenységgel, ami akkor a munka neve volt, jólétet, virágzást, bőséget, szépséget fakasztani. A természet nem volt az ember ellensége, hanem az esszenciák tárháza, amely önmagát rendelkezésre bocsátotta, s abból az emberi életet szent örömmé lehetett emelni. Mert az öröm nem egyéb, mint »a természeti élet kiegészítése«, s aki örömet akar elérni, az a létet teljessé akarja tenni. A földi boldogság attól függ, hogy sikerül-e a földet virágossá, széppé, gazdaggá tenni; sikerül-e az életet a szeretet atyai szellemének törvényei szerint rendezni; sikerül-e minden zavart és homályt leküzdeni; sikerül-e az emberek között, az ember és a természet között a szeretet szellemét realizálni. Ha sikerül, a természet bőséggel ontja gazdag kincseit, a nép és a föld örömben él, az ember boldog és a természetből paradicsom válik.”