„Vajon nem példa értékű-e a csermely? Nem épít, mégis hatalmas, királyi csarnok nő körülötte a fák ágaiból. Nem játszik semmilyen hangszeren, de azáltal, hogy az erdő adta lehetőségek ritmusa szerint folyik, szüntelen, tiszta zenével tölti meg csarnokát. Nem keresi a végtelent, de természetének törvényét követve mégis eltűnik a tenger ölelésében.”

Kurt Almqvist

 

 

„A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak […] az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel.”

Hamvas Béla

 

 

„Hogy mennyire összhangban áll egymással lelkünk és a zene – leghatalmasabb királyom –, nincs senki, aki ne tudná. Ugyanis bárki sajátmagán tapasztalhatja: semmi nem befolyásolja és gyönyörködteti lelkünket inkább, mint a zene. Ez ugyanis annyira elragadja a lelket, s arra hajlítja, amerre csak akarod: – hogy a kivételes bölcsességű régiek azt egyenesen az öröm forrásának és szerzőjének tartották – az örömnek, amely csaknem egész életünket, de mindenesetre annak jobbik részét alkotja. Így mondta a súlyosszavú Szókratész, az isteni Platón és a bölcs Püthagorasz – akik is a zenét olyannyira dicsőítették, hogy azt az isteni dolgok ismeretéhez mérték és azt tanították róla, hogy az a legmagasabbrendű műveltség, minthogy az idegeknek és a hangoknak az összhangjából fakad. Olyannyira, hogy azt mondták: a zene isteni ereje egyszerre járja át értelmünket és jellemünket s ezért azt az isteni bölcsesség ragyogása sugározza át.

Továbbá azt állították, hogy lelkünk maga semmi más, mint hangszer, amelyen – ha megfelelő számok szerint hangoljuk – létrejön az az együtthangzás, a különböző dolgoknak az az egysége, amely hihetetlen élvezetet szül. Ennélfogva a zenét olyan ősi eredetűnek következtették, amely a lélek teremtésével vette a kezdetét. S hogy valóban már a világ létrejötte óta megszámlálhatatlan sokan gyönyörködtek a zenében, erről a szent írások tanúskodnak. Hogy pedig minden korok kiváló férfiúi előtt nagy becsben állt a zene, ezt mind a régiek világi iratai, mind pedig a szent iratok tanúsítják.

Minthogy pedig tapasztalták, hogy a zene ereje lelkünket közelebb ragadja Istenhez, a mindenség alkotójához és a jóság forrásához; s hogy erejénél fogva dicséreteink, himnuszaink és énekeink hálateltebbé válnak, s hogy ezek így  a lelket is serényebbé teszik – ez okból lépett gyakorlatba az isteni szentségnek a dicséret e nemével való ünneplése. Ez a megfontolás vezérelte Isten népének hírneves vezérét, Mózest, amikor az egyiptomi királyon vett győzelméért ujjongó háladalt zengett Istennek, aki őt győzelemre juttatta. A legyőzhetetlen király, Dávid is bevezette Istennek dicsérő énekekkel történő magasztalását, amelyeket sokféle, választékos hangszer hangjával kísért – hogy a dicséret így fokozottan hasson az énekesek és a zenészek szívére, s ezáltal azok mélyebbre hatolhassanak Isten természetébe.” [*]

 

1. O combien est malheureux (Claudin de Sermisy)
2. De mes ennuys (Jacob Arcadelt)
3. Dormend' un giorno à Baia (Philippe Verdelot)
4. Faulte d' argent (Josquin des Prez)

 

5. D'amours me plains (Rogier Pathie)
6. Si gran' è la pieta (Jacob Arcadelt)
7. Ung gay bergier (Thomas Créquillon)

Előadó: Győri István (lant)

 

 

Qui habitat in adjutorio (Zsolt 91; Josquin des Prez)

Előadók: Lutz Kirchhof (lant), Carol Schlaikjer (ének)

 
Jegyzet

[*] Részlet Bakfark Bálint Krakkói lantkönyvének ajánlásából, melyet a Szerző Zsigmond Ágost királyhoz írt. In Homolya István, Benkő Dániel (szerk.): Valentin Bakfark: Opera Omia II. A krakkói lantkönyv (1565). Budapest, 1979, Editio Musica, XVIII–XIX. o.