Senki sem tagadná, hogy a modern tudomány és technikai alkalmazásai sok hasznot hajtottak a kortárs világnak, még ha hosszabb távon olykor ki is derül, hogy meglehetősen kétes értékűek. [1] Mindazonáltal sokan éreznek mély aggodalmat a tudományos felfedezések nyomában járó számos alkalmazást, közbeavatkozást és változást látván. Elég csupán olyan jelenségeket megemlíteni, mint a genetikus machinációk, a klónozás, a kriogenetika, az ipari betegségek, a „viselkedésmódosítás”, a gyógyszereknek ellenálló vírusok burjánzása, a nukleáris és biológiai hadviselés, a különféle környezeti katasztrófák, hogy indokolt balsejtelmek ébredjenek bennünk afelől, hová is tart velünk a tudomány és a technológia. Nem minden ok nélkül való, hogy az elmúlt két évszázad legnyugtalanítóbb és legnagyobb visszhangot kiváltó irodalmi alkotásainak némelyike éppen a nekilendült és elszabadult tudomány előre nem látott hatásaival foglalkozott – gondoljunk csak például Mary Shelley Frankenstein, vagy Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde című művére, esetleg Aldous Huxley antiutópiájára, a Szép új világra. Egyre több gondolkodó és komoly ember kérdőjelezi meg a „tudomány” üzemanyaga által hajtott és a technológia révén megvalósuló feltartóztathatatlan „haladás” modern jelszavát. Ebben a rövid kis cikkben szeretnék néhány általános megjegyzést tenni azon szempontokra vonatkozóan, ahogyan a tudományt felfogják a jelenkori világban, továbbá vázlatosan ismertetni egy perspektívát, mely szembeszáll a modern mentalitás természetével.
Az európai világnézetben döntő változás következett be a tizenhetedik században, annak köszönhetően, amire ma tudományos forradalomként gondolunk: Descartes, Bacon, Kopernikusz, Galilei és Newton voltak nagyhatású alakjai. A tudományos szemléletmód diadalmenete a huszadik századra többé-kevésbé elérte tetőpontját, megalapozván az uralkodó intellektuális ortodoxiát az európai értelmiség körében. A modern tudomány nem csupán pártatlan, úgymond elfogulatlan és „tárgyilagos” kutatási módja a materiális világnak; sokkal inkább a valóság természetével és annak felfedezésére, magyarázatára és irányítására alkalmas sajátságos módszerekkel és eszközökkel kapcsolatos igen specifikus és kultúrákhoz kötött előfeltételezésekbe ágyazódott tudományágak összessége. Valójában lehetetlen különválasztani a modern tudomány módszertanát annak teoretikus alapjától, amit a „szcientizmus” szóval illethetünk. A szcientista platform talán legfőbb pillére az a feltevés, hogy a modern tudomány önmagában hordozza a szükséges és elégséges eszközöket az anyagi világra vonatkozó minden vizsgálódáshoz, továbbá olyan autonóm és önszentesítő törekvés lehet és azzá is kell válnia, ami önmagán kívül semmiért sem felelős. Ez új eszme volt az emberi gondolkodás történetében, mely radikálisan szemben állt a tradicionális nézettel, miszerint a természeti világra vonatkozó bármely vizsgálódás csak a filozófia és a vallás nyújtotta nagyobb, átfogóbb kereteken belül folytatható megfelelő módon.
A modern tudományt a reneszánsz óta tartó kibontakozása során egyfelől az empirikus filozófia támogatta, biztosítva számára az intellektuális logikai alapokat, másfelől pedig a technológia és az ipar, teret adván alkalmazásainak. Eljárásait tekintve racionális, analitikus és empirikus, tárgyára vonatkozóan materialista és kvantitatív, alkalmazásai pedig haszonelvűek. A modern tudomány tehát természeténél fogva képtelen megérteni vagy befogadni bármely érzékfeletti rendbe tartozó valóságot. A tudományból (egy kutatási módszerből) akkor lesz szcientizmus (egy ideológia), amikor elutasítja saját kompetenciája határainak elismerését, tagadja a saját hatáskörén kívül fekvő források autoritását, és jogot formál, legalábbis elviekben, egy mindenre kiterjedő érvényességre, mintha bármit képes lenne megmagyarázni, s mintha nem volna ellentmondásos empirikus alapokon igényt tartani a teljességre. (Figyeljük csak meg Stephen Hawking bizarr és meglehetősen abszurd pretenzióit „A mindenség elmélete” kapcsán!) [*]
A szcientizmus kritikája igen felkapott napjainkban, mind a tudományos társadalomban, mind azon kívül. A modern tudomány bizonytalan filozófiai alapjai, ismeretelméleti homályosságai, az arra való képtelenség, hogy saját találmányait beillessze a karteziánus–newtoni keretek közé, a tudás és hatalom utáni fausti hajsza következményei, a hadiiparban megjelenő diabolikus alkalmazások, a társadalomtudományok dehumanizáló redukcionizmusa – mind erőteljes támadásnak vannak kitéve az utóbbi időkben. A fizikusok új „felfedezései” és a kvantumelmélet paradoxonjai összekuszálták az idővel, térrel és anyaggal kapcsolatos konvencionális feltételezéseket; Heisenberg bizonytalansági elve, a káoszelmélet és az „új fizika” kihúzta a talajt ama „objektivitás” lába alól, amire a tudomány oly büszke volt; a materialista tudomány mechanisztikus elképzelései, a Tudomány maga és a tudományos nyelvezet alkalmatlannak találtattak azzal a zavarba ejtő jelenséggel szemben, melyre az európai tudomány eleddig vaknak bizonyult. Mindenhol repedések jelennek meg a modern tudomány építményén. Titus Burckhardt tradicionális nézőpontból világítja meg az érintett kérdéseket, azt írván:
„Valójában jó néhány repedés mutatkozik a modern tudomány épületén, amelyek nem pusztán annak tudhatók be, hogy a jelenségek világa meghatározatlan és így semmiféle tudomány sem járhat a végére. Ezek a repedések éppenséggel a tudomány kizárólagos jellegéből erednek, abból, hogy szisztematikusan figyelmen kívül hagyja a valóság nem-anyagi jellegű dimenzióit. A repedések egészen a modern tudomány alapjáig nyúlnak, és olyan látszólag »egzakt« területekre is kiterjednek, mint a fizika; tátongó hasadékká válnak, ha az élet formáinak vizsgálatával foglalkozó tudományágakat nézzük, hogy a pszichológiát ne is említsük, ahol a testi világ szintjén viszonylag érvényes empiricizmus furcsa módon teljesen idegen területre tolakodik. E repedések, amelyek nem csak az elmélet területét érintik, távolról sem ártalmatlanok; éppen ellenkezőleg, technikai következményeiket tekintve megannyi katasztrófacsírát jelentenek.” [2]
A társadalomkritikusok egyre gyakrabban hívják fel a figyelmet egy totalitárius materializmus, egy instrumentalista racionalizmus és a hozzájuk kapcsolódó technológia veszélyeire. Azt látjuk, hogy a racionalitás számára lehetővé tették, hogy eszköz helyett az ember definíciójává legyen, szerény szolga helyett zsarnoki kényúr. Érzékeljük, hogy a környezet eltorzulása benső állapotunkat tükrözi, hogy a környezeti válság egy szellemi válságban gyökerezik, melyet semmilyen mértékű tudomány és technika nem képes önmagában orvosolni. Ismerjük Viktor Frankl állításának igazságát, miszerint
„Napjaink valódi nihilizmusa a redukcionizmus […]. A kortárs nihilizmus többé nem a semmi szócskát suhogtatja fejünk felett; a mai nihilizmus álcája a »semmi-több«-ség. Az emberi jelenség így vált puszta epifenomenonná [másodlagos, kísérő jelenséggé – A ford.].” [3]
Olyan kritikus gondolkodók, mint René Guénon, Theodore Roszak, E. Fritz Schumacher és Wendell Berry ráébresztettek minket a modern tudomány szűklátókörűségére és annak veszélyeire, amit William Blake, a nagy látnok költő „egyszeres látásnak” nevezett.
Noha a modern tudomány kétségtelenül számos materiális információt tárt fel, amely korábban ismeretlen volt, kiszorított a helyéből egy olyan tudást, amely végtelenül meghaladja ezeket. Amint Gai Eaton a modern tudomány sokat magasztalt „felfedezései” kapcsán megjegyezte, „Tudatlanságunk azon néhány dolgot illetően, melyek igazán számítanak, éppannyira elképesztő, mint a jelentéktelenségekkel kapcsolatos ismereteink bősége.” [4] Mindez jól megmutatkozik ama tudósok önelégültségében és lekezelő magatartásában, akik szeretik feltételezni, hogy „kinőttük” őseink „babonáit”. Íme egy véletlenszerűen kiemelt példa egy köztiszteletben álló kortárs tudóstól:
„Én magam sok más tudóshoz hasonlóan abban hiszek, hogy a lélek a képzelet terméke csupán, s amit elménknek nevezünk, nem több az agyunk funkcióiról való beszédmódnál […]. Ha egyszer hozzászoktatjuk magunkat ama eszmékhez, melyek szerint azért vagyunk itt, mert egyszerű kémiai összetevőkből fejlődtünk ki a természetes szelekció folyamata során, feltűnővé válik, hogy a modern világ problémái közül mily sok teljesen új megvilágításba kerül.” [5]
Íme a burjánzó materializmus gyümölcse, a „tudás nélküli intelligencia”. Erről eszünkbe juthat Frithjof Schuon megjegyzése, miszerint a békák racionalizmusa nem más, mint a pocsolyák fenekén élve tagadni a hegységek létezését: ez is egyfajta logika, ám semmi köze a valósághoz. [6]
Közhelyszámba megy manapság, hogy korunk betegségeinek jó része a „hit” és a „tudomány” közti szakadékból származik, de csak kevesen tudtak valamelyest is meggyőző eszközökkel és javaslatokkal előállni e kettő kibékítésére. Természetesen a liberális teológusok és „mítosztalanítók” ömlengései és kompromisszumai sem segítenek e tekintetben, nem jelezvén többet, mint a vallás alig leplezett kapitulációját a tudomány előtt. (A szóban forgó esetre elég példaként felhozni az angol teológus, Don Cuppitt műveit.) Ám nem szabad elcsábulnunk azoktól a látszólag megegyezést kereső tudósoktól sem, akik hajlandónak tűnnek némi teret engedni a vallási egyetértésnek, miközben végig kitartanak amellett, hogy a tudomány semmi lényegesben nem engedhet (erre a mentalitásra aligha találhatnánk jobb példát E. O. Wilson roppant népszerű, de igen zavaros művénél, a Consilience-nél). [7] A tradicionális metafizikai felfogás fényében azonban a „tudomány” és a „vallás” közötti sok látszólagos ellentét egyszerűen elillan. Nem szükségszerű ugyanis, hogy a vallásos hiedelmeket a szemétdombra hajítsuk pusztán azért, mert a modern tudomány „cáfolja” azokat; ahogy nem szükségszerű ellentmondani sem minden olyan ténynek, amit a modern tudomány feltár – feltéve persze, hogy amit a tudomány tényként közöl, valóban tény és nem bizonytalan hipotézis csupán.
A tradicionális felfogás kulcsa a dolgok szimbolizmusának természetében rejlik – ez olyasfajta tudás, amely meglehetősen nehezen elfogadható és hozzáférhető a szcientista mentalitás számára. Senki sem tagadná, hogy bizonyos nézőpontból a Föld nem a Naprendszer középpontja; ez azonban nem ok arra, hogy lemondjunk arról a sokkal fontosabb igazságról, amit az univerzum geocentrikus leírásának szimbóluma hordoz. Egy további példa: többre becsülendő abban hinni, hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot és a menny a föld lapos felülete fölötti égi szférában terül el, mint pontosan tudni a távolságot az egyik csillagködtől a másikig, s közben elfeledkezni az e szimbolikában kifejeződő igazságról, nevezetesen, hogy minden jelenség magasabb Valóságtól függ, mely meghatároz minket, s emberi létezésünknek értelmet és célt ad. Egy materiálisan pontatlan, de szimbolikusan gazdag nézet mindig inkább előnyben részesítendő a nyers tények világánál. A töredékes, materialisztikus és mennyiségi szemlélet zsarnokságának befolyása alá kerülvén a modern tudományt menthetetlenül korlátok közé szorítja saját ismeretelméleti bázisa. Spirituális valóságokról a modern tudomány nem tud és nem is tudhat egyáltalán semmit. Miként Frithjof Schuon megjegyzi,
„Aligha létezik reménytelenebbül csalfább vagy naivabb illúzió – sokkal naivabb, mint az arisztotelészi asztronómia! – annál, mint abban hinni, hogy a modern tudomány, a maga szédítő hajszájában a »végtelenül kicsi« és a »végtelenül nagy« után, végül a vallási és metafizikai igazságok és doktrínák utolérésével és azok újraegyesítésével végződik.” [8]
Arról, hogy a szcientizmus győzelme miképpen vette ki részét az ember elembertelenítéséből, nagyon sok írás született az elmúlt években. Jottányit sem számít, hogy a kortárs tudósok milyen gyorsan tagadják meg most a hitelüket vesztett „tényeket”, melyek az ember és valódi öntudata között álltak – például a tizenhetedik század mechanisztikus elméleteit –, méghozzá azon az alapon, hogy végül is csupán ideiglenes hipotézisek voltak, melyeket egy sokkal „humánusabb” tudományos látásmód jegyében most már feladhatnak. Nyilvánvaló tény, hogy a modern tudomány nem „humanizálható” vagy „reformálható” önmagából kiindulva, mivel olyan premisszákra épül, amelyek egyszerre inadekvátak és embertelenek.
Fordította: Umenhoffer István
Jegyzetek
[1] [Forrás: Sacred Web. A Journal of Tradition and Modernity, http://www.sacredweb.com/online_articles/sw14_oldmeadow.pdf – A szerk.]
[*] [A témával kapcsolatban lásd Vukics András „Válasz Stephen Hawking filozófiaként tetszelgő metafizikájára” című írását honlapunkon. – A szerk.]
[2] Titus Burckhardt: Cosmology and Modern Science. In Jacob Needleman (szerk.): The Sword of Gnosis. USA, 1972, Penguin, 131. o. [Magyarul: Kozmológia és a modern tudomány. In Őshagyomány (Budapest), 10. sz. (1993. február) http://oshagyomany.vidya.hu/OH10/OH1009.html – A szerk.]
[3] Idézi E. F. Schumacher: A Guide for the Perplexed. London, 1977, Jonathan Cape, 15. o. [Magyar nyelvű kiadás: Tévelygők útikalauza. Budapest, 2005, Kairosz Kiadó. – A szerk.]
[4] In Tomorrow, XIII. évf. (1964) 3. sz. 191. o.
[5] F. Crick: Molecules and Men. Idézi T. Roszak: Where the Wasteland Ends. New York, 1972, Doubleday, 188. o.
[6] Frithjof Schuon: Logic and Transcendence. New York, 1975, Harper and Row, 42. o.
[7] E. O. Wilson: Consilience. The Unity of Knowledge. New York, 1999, Vintage. Ezt a művet igen aprólékos kritikának vetette alá Wendell Berry Life is a Miracle. An Essay against Modern Superstition című munkájában (Washington DC, 2000, Counterpoint).
[8] Frithjof Schuon: Dimensions of Islam. London, 1969, Allen and Unwin, 156. o.
