Aratás

Olyan ez a szó a mély magánhangzóival és kemény mássalhangzóival, mint a kaszavágás hangja, amikor halk roppanással törik a búza kemény szára, és a búza meg a rozs sóhajtva dől a testvérekhez, akik még lábon állnak… Az arató kaszának más hangja van, mint annak, amelyik füvet vág. A puha fűben, lóherében, lucernában szinte suhog a kasza, és hang­jában sok az „s” betű, míg az arató kaszáéban úr az „r”. A füvet virágjá­ban vágják: a fű még talán sír egy kicsit, de a búza csírájában már ott van millió utód, mért sírjon? Kicsit ellenáll, pattog a kemény szár, aztán ma­rokra fekszik szépen, mint aki tudja, hogy ez a rend.

Mert a gabonákat marokra vágják, a markokból kéve lesz és a kévékből: kereszt. De amíg odáig eljut a gabona, idő telik el.

Péter-Pál-napja felé keményebben suhognak már a gabonák a szélben, és szőkülni kezdenek. Először a rozs, aztán a búza, ezzel majdnem egy időben a tavaszi árpa és legutoljára a zab.

A szőküléssel egyidejűleg a gabonák magva tejesedik (tejes érés), és ha összenyomjuk, édes, tejszerű nedv szivárog belőle. Ez a jövő évi csíra „anyateje”, mely ugyan besűrűsödik később, de az elvetett mag vizet szív magába, s a föld alatti növényke ebből él, amíg lábra nem áll, azaz gyö­keret nem ereszt.

A tejes érés után jön a viaszérés. Ilyenkor gabonák körömmel szétvág­hatók, mint a puha viasz, és ez az ideje az aratásnak. A viaszérésben levő mag jól ül, és megkapaszkodik polyvabölcsőjében. Még együtt él a szárral, még táplálkozik rajta keresztül, s az ilyen viaszérésben aratott gabona nem pereg.

Amikor a mag már annyira megkeményedett, hogy csak foggal tudjuk szétharapni: megérett, teljes érésben van. Ilyenkor már a bölcső, a kalász magtartó levélkéi meglazulnak. Hivatásuk véget ért, a gabonaszem nem táplálkozik többé, hanem – örök rendeltetésképpen – a földre vágyik. Ha az­tán szél kerekedik: nagy kár éri a gazdát, mert a mag kipereg.

A viaszérésben aratott mag még később sem pereg annyira, amikor a keresztben teljesen beérik, mert életműködését a kasza akasztja meg, és jobban kitart a kalászban.

Az idén később kezdődik az aratás, mert a gabonák is érzik a hűvös időjárást, és nehezebben érnek be. Ez azonban nem nagy baj. Nagyobb baj lenne, ha hirtelen hőség szakadt volna a búzamezőkre, ha a tejes érésben levő mag hirtelen beszáradt volna, mert akkor apró lenne a mag, sok az ocsú, és a gazda szomorúan öntené egyik kezéből a má­sikba a cséplőből kifolyó gabonát, s azt mondaná:

– Hát ez, bizony, megszorult!

De azért az aratás már megkezdődött. Először a visszatért Bácskában – hála Isten! –, aztán jön az Alföld, a Dunántúl, Erdély és a Felvidék.

Mindennap északabbra kezdődik az aratás, és mindennap máshol len­dül meg a kasza. A nap még alszik valahol a felhőágyában, egy-egy álmos csillag fent van még az égen, amikor a gazda már megemeli kalapját:

– Na, emberek, Jézus nevében… – s a hűvös hajnalban elindulnak a kaszák kenyérszerző útjukra.

Ettől kezdve már nincs megállás. Napkeltétől napnyugtáig. Ha sürget az érés, még vasárnap is. Dől a verejték, éget a nap, az izmok szakadásig feszülnek, de a munka megy, a gabona fogy, és nőnek a tarlók.

Azt mondják, ünnepel ilyenkor a magyar ember. Arat! Bizonyára igaz ez, hiszen a munka ütemében, az életében, a kenyérszerzésben ünnep van, de a maga fenségében nehéz ünnep ez nagyon. Húsz-huszonöt napon át napi tizenhárom-tizenhat órát aratni, hajladozni, kötözni, emelni megállás nélkül emberfeletti teljesítmény, és meghatódás és tisztelet nélkül nem szabadna senkinek ezt a szót kimondania, hogy: aratás…

Utána a cséplés ehhez képest már majális, mert beszélgetni is lehet, egy kicsit pihenni, helyet cserélni. Az aratásban kevés a beszéd, megállás nincs, mert ha egy kasza megáll, megáll az egész munka.

Ez pedig lehetetlen, mert az aratás részért megy, és csak a saját kenye­rét lebzselheti, aki akarja. Ilyen pedig nemigen akad.

És ha arra gondolunk, hogy ilyen munka után estére kelve a magyar embernek még dalolni is van kedve, megérthetjük a csodát, hogy mi tartott meg bennünket ezer esztendeig itt a népek országútján, és vallhatjuk bát­ran, hogy a harcban és az aratásban elsők vagyunk a világon.

Hiszen más népek is aratnak, és másutt is dolgoznak. Azt sem mon­dom, hogy az kisebb munka, de hogy napi teljesítményben a magyart el nem érik, az bizonyos.

Ilyenkor mindig arra a háborús íróra gondolok, aki látó szemmel nézte a nagy háborúban az embert és a teljesítményeket. Ez az író nem magyar volt, tehát nem hazabeszélt.

Elmondta, hogyan mentek tűzvonalba a csapatok. A monarchia összes ezredei, összes népei mind a maguk egyéniségének megfelelően. Az első fogcsikorgatva kívánta az ellenséget, a másik káromkodott, a harmadik a kötelességtudás, a negyedik a nyugalom glóriájával. Volt, aki gúnyosan fittyet hányt a halálnak, és volt, aki ment, mint a gép. És ekkor jött egy kis csapat, és énekelt... Az író elbámult, és ezt a népet örökre a szívébe zárta, mert ott, a halál küszöbén minden nép megtette a kötelességét, de dalolni csak a magyarok daloltak.

Azért ha az aratásból hazatérők nótáját halljuk, gondoljunk rájuk sze­retettel és tisztelettel, mert a nóta mögött harc van. A nóta mögött fáradt­ság, tarlósebzett lábak és feltört kezek vannak. A nóta mögött kenyér van, és a nóta mögött, a búzakeresztek mögött az életünk és magyarságunk van.