Az olasz antievolucionizmus
Talán itt van a helye, hogy megemlékezzünk két olasz kutató munkásságáról. Még Denton könyve előtt, 1980-ban megjelent a genetikus, Giuseppe Sermonti (sz. 1925) és a paleontológus, Roberto Fondi (sz. 1943) Dopo Darwin. Critica all’evoluzionismo [Darwin után. Az evolucionizmus kritikája] című munkája.[1] Ez a könyv elővételezi a későbbi – Dentonnal meginduló – tudományos antievolucionista irányzatot. Talán azért nem rájuk szokás hivatkozni, mert olaszul jelentek meg, és ezért csak szűk körben váltak ismertté. Talán az is hiba volt, hogy Sermonti olyan elméleti következtetésekre jutott, amelyek vitathatóak. Mindenesetre 1984-ben Fondinak megjelent egy újabb, Organicismo ed evoluzionismo [Organicizmus és evolucionizmus] című, elméletileg általánosító könyve.[2] A művet az teszi különösen érdekessé, hogy a szerző a primordiális metafizikai tradíciót tekinti világnézetének, és ebbe a keretbe helyezi el mondanivalóját. (Egyébként a könyv ajánlása: „J. E.-nek, mindörökké”. Sapienti sat… [Az okosnak elég…]) Hogy az olvasó ízelítőt kaphasson Fondi gondolatvilágából, lefordítottam a könyv 11., „Il »creazinismo«” [A „kreácionizmus”] című fejezetét, ezt a következőkben közreadom. (A könyv kérdés-felelet formájában íródott; a kérdező a könyv szerkesztője, Giovanni Monastra.)
Összességében: véleménye szerint ennek a gondolkodásnak [tudniillik a kortárs biológiai gondolkodásnak] mi a legfontosabb jellemzője?
Számomra nyilvánvalónak tűnik: a nagy ellentmondás… A mai biológia egyre inkább az élővilág „interakcionista” és kibernetikai, avagy holisztikus vagy organicista értelmezése felé tart… Ennek ellenére a biológia katedrálisának legmagasabb oltárán továbbra is felmagasztalva és mennydörögve az evolucionizmus misekönyve foglal helyet. A tudósok egyre növekvő számban – anélkül hogy legtöbbször egyáltalán számot vetnének vele – imáikat Arisztotelészhez, Linnéhez, Goethéhez és Cuvier-hez intézik; azonban mindig Lamarck és Darwin tabernákuluma az, amely előtt meggyőződésük szerint térdet kell hajtaniuk. Ez valóban képtelen helyzet, mégsem lepne meg, ha – tekintettel a modern világban rejlő „rejtett meggyőződés” szinte határtalan hatóerejére – még hosszú ideig fennmaradna. Végülis az asztalon fekvő kártyák megváltoztatásának receptje nagyon egyszerű: elegendő a darwinizmus és az evolucionizmus kudarcának illendő tudomásulvételét egy „felülvizsgált és megjavított” darwinizmus és evolucionizmus megtévesztő javaslatával helyettesíteni, és a játékot megnyerték. Pontosan ez az, amit Gould[3] és követői tesznek. Gyakorlatilag Darwin eszméitől diametrálisan különböző eszméket vallanak; ennek ellenére mindenféle intellektuális akrobatikát mutatnak be, hogy azokat egy „korszerűsített” darwinizmus eredményeként tüntessék fel.
„Az evolúció – állítja Stanley – már nem az, aminek tíz vagy húsz évvel ezelőtt mindnyájan – vagy majdnem mindnyájan – gondoltuk.” Akkor ezt kérdezzük: Rendben van. De akkor mi? És Gould válaszol: „Megszakított”, vagyis nem folytonos egyensúly, amely – hogy helyesen értelmezzük – „megköveteli a hierarchiát, és kétségbe vonja a redukcionizmust!”
De, az Isten szerelmére, nem éppen a holisztikus és hierarchikus világnézet, Arisztotelész és Linné öröksége volt az, ami ellen az evolúció megalapítóinak és követőiknek munkássága mindig is irányult? Ha ez a helyzet, akkor miért tartják a biológia oltárain továbbra is Darwin képmását és A fajok eredetének evangéliumát, ahelyett hogy félretennék, és Arisztotelész szobrával és az ő Fizikájával helyettesítenék őket?
Talán azért, mert attól félnek, hogy kreácionistákká válnak, miközben eltávolodnak a tudomány szilárd talajától és áttérnek a puszta hitre?
Ez a félelem véleményem szerint megalapozatlan, mivel Arisztotelész szemlélete egyáltalán nem volt kreácionista, és alapja semmiképpen sem a puszta hit volt.
Valójában az úgynevezett „kreácionizmus” nem más, mint annak az átdolgozásnak az eredménye, amelynek a katolikus keresztény gondolkodás a korábbi kozmológiákat, kiváltképpen a görög kozmológiát alávetette. Ezektől eltérően e gondolkodás a világot nem egy Legfőbb Ok által szükségszerűen irányítottnak tekinti, hanem úgy látja, mint egy olyan Isteni Lény teljesen szabad és érdek nélküli tettének eredményét, amelynek, mivel mindenható és végtelen, cselekvését semmi sem korlátozza. Ez utóbbi ezért ex nihilo [a semmiből – A ford.] bontakozik ki.
Platón nagyon közel áll a katolikus keresztény felfogáshoz, amennyiben a teremtésben annak a Mesterember-Istennek (avagy Démiurgosznak) jóságából fakadó tettét látja, aki a megsokszorozott jóságot akarja; ezért a világ okának tekintetében nem szükségszerű. Másrészt az isteni rendező tetteit mégis korlátozzák a létezés struktúrái (vagyis azok az ideák vagy szubsztanciák, amelyeket a Démiurgosz művének „modelljeiként” felvállal) és az alap differenciálatlan anyagi mátrixa (amely korlátozott szükségszerűségével korlátozza magát a művet); ezért a platóni „teremtés” nem a semmiből való teremtés.
A maga részéről Arisztotelész Istene is – mint Mozdulatlan Első Mozgató – oka minden mozgásnak a világban és a világ általános létesülésének, de nem oka ama világ szubsztanciális létezésének, amely éppen olyan örökkévaló, mint maga az Isten. A kozmosz szubsztanciális létezése szünolosz, vagyis az anyag és a forma harmonikus egysége, az, „amiből” a dolgok születnek, és az, „amire” törekednek, és ez a harmonikus egység nyilvánvalóan főként a biológiai egyedekben, az organizmusokban nyilvánul meg. Sőt az egész természet egyetlen mérhetetlen organizmusban ölt alakot, amelyben négy lényegi hierarchikus szintet különböztethetünk meg: a szervetlen természetet, a növényvilágot, az állatvilágot és az embervilágot. Az emberben éri el csúcspontját és foglaltatik össze az egész természeti létesülés, de a létezés hierarchiája itt nem áll meg, hanem eléri Isten, a Mozdulatlan Mozgató tökéletességét és stabilitását.
Ami Plótinosz és az újplatonikusok Istenét illeti, az ő működése sem tekinthető szabadnak (abban az értelemben, hogy ha akarná, a világ akár meg is szűnhetne létezni), hanem az ő szükségszerű emanációjának [kiáramlásának – A ford.]. Ahogyan a fény természeténél fogva nem mondhat le arról, hogy sugározzon, úgy Isten sem teheti meg, hogy ne „tündököltesse” a világot. A világ minden elemét tehát úgy kell tekintenünk, mint a Legmagasabb Lét megannyi és sajátos emanációját, miáltal – minőségi oldalról – az egyik és a másik természete között nem szakad meg a folytonosság.
Honnan eredt tehát az „ex nihilo teremtés” felfogása? Az Ószövetségből biztosan nem. Valójában azt állítja, hogy Isten teremtette az eget és a földet, de egyáltalán nem mondja, hogy „semmiből való teremtésről” lett volna szó, sőt a világnak a „formátlan anyagból” való teremtéséről beszél (Bölcs 11,17).[4] Másrészt úgy tűnik, hogy az Újszövetségben sincsenek bármiféle új kozmológiai szemlélet explicit vonatkozási pontjai.
Valójában a katolikus-keresztény kreácionista felfogást Alexandriai Philón, az egyházatyák és a skolasztikusok dolgozták ki, akik egyszerre merítettek a zsidó örökségből és a görög gondolkodókból. És nem egyszerű szinkretizmusról volt szó, hanem egy eklektikus együttesről, amelyben a két fél kiindulópontjai nem felcserélhetőek és nem összeegyeztethetetlenek, hanem egy olyan doktrinális egységgé egészítik ki egymást, amely összefügg Jézus Krisztus életpályájának történelmi és teológiai tartalmaival.
Ezzel kapcsolatban Titus Burckhardt ezt írja:
„Nem kétséges, hogy a teremtés bibliai bemutatása különbözik a létezésnek az Egyből való emanációját hirdető plótinoszi tantól; mégis, ha nem ragaszkodunk a két terminológiához, és igazságot szolgáltatunk a metaforának, ez a különbség könnyen meghaladható. Valójában mi mást jelenthet az a bibliai állítás, hogy Isten a »semmiből« (ex nihilo) teremtette a világot, mint azt, hogy Isten a világot nem egy rajta kívül létező anyagból alkotta meg? De ha a világnak nincs más realitása, mint az, ami számára Istentől ered, akkor ebben az értelemben a világ Isten visszfénye és emanációja. Miközben a teremtés metaforája egy isteni aktivitás bemutatását idézi fel, az emanáció metaforája statikus természetű: egy olyan fényre emlékeztet, amelynek természete a ragyogás, és amely szükségszerűen ragyog, mivel van.
Ebben az értelemben a görög kozmológusok és az őket követő filozófusok a kozmoszt szükségszerű kifejezésnek és ezért örökkévalónak tekintették. Szerintük az entitásként felfogott kozmosznak nincs időbeli kezdete és nincs időbeli vége, miközben a Biblia szerint a világegyetem abban a pillanatban kezdődött, amikor Isten megteremtette. A két felfogás közötti látszólagos ellentmondás mindazonáltal megoldódik, ha tekintetbe vesszük, hogy az idő, mint a változás és elmúlás kifejezése, nem előzhette meg a teremtést. Az idő a világgal együtt teremtetett; ezért a világ kezdete nem időtermészetű, noha csak olyan szemlélet időbeli kifejezéseivel fejezhető ki, amely az isteni hatásokat szimbolikusan cselekvésként határozza meg. Ami az isteni emanációk elméletében hierarchiaként jelenik meg, amely egy magasabb valóság felől egy alacsonyabb valóság felé terjed ki, a teremtéstörténetben időbeli fordulatként mutatkozik meg. A testi világnak ténylegesen időbeli kezdete és időbeli vége van; azonban alapvető – ha úgy akarjuk, logikai – értelemben a világegyetem attól fogva, hogy előre nem látható tartama »Isten örök órájához képest« semmi, az időn kívül kezdődik és fejeződik be.”[5]
Mindenesetre mindez csak egy ezoterikusabb síkon válik nyilvánvalóvá, ahol természetes, hogy a különbségek végül kiegyenlítődnek. Az exoterikus szinten – ez a sajátosan vallási szint – a katolikus-keresztény és a görög vagy általában tradicionális kozmológia megkülönböztetése meglehetősen határozott. Az első közvetlenül egy megszemélyesített, a világtól független és tevékenységében szabad Isteni Lény ideáját idézi fel, miközben a másik egy személytelen Istenről beszél nekünk, amely nem térhet el a világ szubsztanciájától, és amelynek természete olyan, hogy a világ örök rendező centruma. E szemléletek közül csak az első nevezhető „kreácionistának”. A második nem.
Lehet, hogy tévedek, de az a benyomásom, hogy egy tudós, abban a pillanatban, amikor magát „kreácionistának” nyilvánítja, automatikusan megszűnik tudósként viselkedni. Attól a pillanattól kezdve – noha jóhiszeműen és anélkül, hogy ezzel egyáltalán számot vetne – valójában arra fog törekedni, hogy minden nagy problémát vagy rejtélyt ama személyes Isten akaratának tulajdonítsa, akiben hisz: annak az akaratnak, amely, amennyiben szabad és független a kozmikus létezés szubsztanciájától, egyben kifürkészhetetlen és kívül van megismerési képességének hatókörén. Egy „emanácionista” tudósnak viszont legalább megmarad annak a reménye, hogy „alulról” eljuthat az Istenség lényegi jellemzőinek megismeréséhez: először is azért, mert az Istenség nem szakadt el a világtól; másodszor azért, mert logikai szükségszerűség köti a világhoz. Ön mit gondol erről?
Ésszerűnek találom ezt a megkülönböztetését. Azonban úgy gondolom, hogy ha valóban a tudományos síkon akarunk maradni, határozottan félre kell tennünk mind a „teremtés”, mind az „emanáció” kifejezést, hogy olyan szigorúan organicisztikus típusú megközelítést fogadjunk el, mint amilyen Arisztotelészé. A Sztagirita valójában az organikus természeti hierarchia okát – igen – egy Legmagasabb Entitásban látta; azonban ezt nem a priori posztulálta, vagy nem a hit puszta aktusaként ragadta meg. Ellenkezőleg. Ennek az Entitásnak a jellemzőit éppenséggel közvetett úton, logikai szigorúsággal, azoknak a feltételeknek az alapján vezette le, amelyek az érzékelhető világ fennállásának feltételei. A létezés tudománya és a teológia viszonyának problémáját Arisztotelész úgy oldotta meg, hogy a teológiát azonosította az ontológiával, és ezt a tényt legújabban a Metafizika Λ [L – A szerk.] könyvének – amely bizonyosan az istenség fogalma által felvetett problémával foglalkozó legfontosabb és legteljesebb arisztotelészi írás – pontos elemzését követően kielégítően tisztázta Carlo Natali.[6]
„Arisztotelész egész teológiai fejtegetését – mondja Natali – alapvető logikai-fogalmi struktúrája határozza meg és teszi egyedülállóvá a nyugati kultúra teológiatörténetében. Arisztotelész számára a teológia az a tudomány, amely a tapasztalatot tanulmányozza, miközben annak ontológiai jellegzetességeit egy transzcendens okra vonatkoztatja. […] Az a teológiaalkotás, amelyet Arisztotelész tanácsol, nem fejthető ki az aszkézis akármilyen formájával vagy az istenséggel való kapcsolattal: csakis a tapasztalati világ tanulmányozása az a közvetítő, amely képes hozzásegíteni ahhoz, hogy az istenségről megbízató információkat nyerjünk. Az a bíztatás, hogy Istent szolgáljuk és keressük, amely az Eudémoszi etika végén áll, meghívás a kozmosz struktúráinak kutatására, vagyis világunk tudományos tanulmányozására. Így Arisztotelész teológiai fejtegetésének köre ugyanazon organikus gondolkodás különböző mozzanatainak szükségszerű összefonódásával zárul, amelyben a „teológia” nem áll szemben a tudománnyal, hanem annak egyik módja, melyben kifejeződik az az impulzus, amely az emberi faj sajátja: hogy értelmet adva nekik és meghatározva okaikat racionálisan világítsuk át a jelenségeket.”[7]
Arisztotelész híres „finalizmusában” sincs semmi antropomorf és providencialisztikus [gondviseléshez kapcsolódó – A ford.]. Ahogyan M. P. Lerner és a mi Angelo Capeccink kimutatta,[8] Arisztotelész úgy használja a „cél” fogalmát, mint egy olyan struktúráét, amely képes egyesíteni és a tudomány számára érthetővé tenni a jelenségek sokrétűségét. „A cél fogalma tehát úgy születik meg, mint az eredeti és »általános« magyarázat követelménye – írja Capecci – vagyis mint a létezés és létesülés általános struktúrái megérthetőségének a követelménye, még akkor is, ha elismerhetjük, hogy a probléma megoldását úgy találtuk meg, hogy előnyben részesítettünk az »élet világának« környezetéből levezetett kategóriákat. […] Arisztotelész eljut oda, hogy olyan célt találjon, amelyhez funkciók (vagy akár diszfunkciók) kapcsolódnak, vagyis egy struktúrát. És a finalista magyarázat már úgy ölt alakot, mint »egy vagy több olyan funkció (vagy akár diszfunkció), amelyek egy egységből bontakoznak ki, amikor fenntartják és realizálják egy olyan szubsztancia bizonyos vonásait, amelyhez tartoznak«, ahogyan Nagel teoretizál két évezreddel később. A finalista magyarázat mint olyan nem tételez fel és nem foglal magában tudatos »célt«, sem providenciális »tervet«, vagyis nem kapcsolódik szükségszerűen a természet valamilyen antropomorf szemléletéhez (amelyet Arisztotelész esetében tagadnak a leghitelesebb legújabb tanulmányok), noha nem zárja ki a tudatosan hozott döntések és célok figyelembe vételét.”[9] Az organizmus alapvető vonása az, hogy az egész struktúra alá van vetve annak a célnak, hogy organizmusként tovább éljen, és ebből ered a másik alapvető vonása, miszerint a részek alá vannak vetve az egésznek. Ezért mondja az állatok vonatkozásában Arisztotelész, hogy egy ház nem a téglák és kövek függvényében létezik, hanem a téglák és a kövek léteznek a ház függvényében; és hogy „a természettudomány a szubsztanciák összetételével és teljességével foglalkozik, nem pedig a részekével, amelyek nem létezhetnek a szubsztanciától elkülönülve”. A részek alárendeltsége az egésznek, egyedül ez a szubsztancia, tehát az organizmus alapvető jellegzetessége. De ez a jellegzetesség nyilvánvalóan magának az organizmusnak a struktúrájából ered.
Azt hiszem, értem az Ön nézőpontját. Az Ön számára az igazi alternatíva nem az evolucionizmus és a kreácionizmus között van, hanem az evolucionizmus és az organicizmus között. Innen jön a beszélgetésünk számára választott cím is.
Kétségtelenül. Szorosan tudományos szempontból az „evolúció vagy teremtés” dilemma bénító és felesleges, amennyiben elkerülhetetlenül vagy zsákutcába, vagy egy kizárólagos irányba vezet. Azért, mert míg az első alternatíva – legalábbis bizonyos pontig – alávethető a kutatás tudományos módszerének, a második nem. Ahogyan Stanley helyesen mondja: „Az isteni teremtés nem egyedülálló fogalom, hanem a lehetőségek spektrumát nyújtja. A legszélsőségesebb lehetőség az, hogy a Genezist (Mózes 1. könyvét) vagy a teremtés bármilyen más elbeszélését szó szerinti igazságnak tekintjük… (De) a kreácionizmus kevésbé radikális formákat is ölthet. Alkalmazkodhat a geológiai kronológiához, azt állítva, hogy a fajok inkább csodálatos módon periodikusan teremtettek, mintsem hogy más fajokból származnának. Határesetben ez az eszme olyan felfogást képvisel, amely – hogy úgy mondjuk – »Allah akaratára« hivatkozik: mindaz, ami történik, isteni akaratból ered. Ami egyenértékű azzal az állítással, hogy minden, ami történik, Isten akarata. Ez azt jelenti, hogy az istenségre mindig hivatkozni lehet anélkül, hogy be lehetne bizonyítani az ellenkezőjét. A tudomány egyáltalán nem összeegyeztethetetlen ezzel a felfogással, de nincs is rá szüksége, sőt tekintetbe sem veheti. »Allah akaratát« nem lehet próbának alávetni, cáfolhatatlan, és ezért nem tudományos.”[10]
Ennek ellenére – azt mondanám, meglehetősen paradox módon – gyakran maguk a tudósok azok, akik hangoztatják az evolúció-teremtés dilemmát, ahelyett hogy elutasítanák. És ezt abból a nem egészen érdekmentes célból, hogy elhitessék, nincs más választásuk. „Éppen azért, mert tudósok vagyunk – mondják – kell evolucionistáknak lennünk.”
Ezt a magatartást teljességgel kritizálhatónak tartom, amennyiben téves azt állítani, hogy nincsenek más lehetséges alternatívák. Az evolúció alternatívája az organicizmus arisztotelészi öröksége. Ez valójában egyáltalán nem hivatkozik „Allah akaratára”, és a kreácionizmustól eltérően hivatkozási alapként egy ellenőrizhető realitást tételez fel: az élet jelenségének megnyilvánult különlegességét. Ez olyan különlegesség, amelynek magyarázata nem determinista típusú logikán alapul – mint amilyen az evolucionista logika –, hanem olyan kibernetikus vagy organicisztikus logikán, amely anélkül foglalja magába a determinista típusú logikát, hogy arra redukálható lenne.
Számomra immár világos az Ön álláspontja. Mielőtt azonban rátérnénk az angol-amerikai „tudományos kreácionizmus” elemzésére (ami természetes, amikor ehhez a ponthoz érkeztünk), szeretném megismerni az Ön véleményét egy másik tényről, amely engem kissé zavarba hozott. A tudósok, noha tagadják, hogy a kreácionista megközelítés tudományosan érvényes vagy megengedett volna, olykor mégis használják a teremtés fogalmát. Például a „folyamatos teremtés” kozmogóniai hipotézisére gondolok, amelyet Hermann Bondi, Thomas Gold és Fred Hoyle csillagászok képviselnek; avagy az elemi részek „teremtésének” és „megsemmisülésének” a szubatomfizikában [részecskefizikában – A ford.] meglehetősen gyakori felfogására.
A kérdés érdekes. Amennyiben paradoxnak tűnik, alá kell húznunk, hogy olyan esetekben, mint az Ön által idézettek, a teremtés fogalmának nincsenek többé azok a jellegzetességei, amelyek mindig meghatározták, egyáltalán nem utal egy első okra, vagyis egy Teremtőre. Ahogyan Milton K. Munitz írja: „A tudományos kozmológia immár nem igényli a világegyetem finalista jellegét; eltekint attól is, hogy bármiféle utalást tegyen a Teremtőre vagy a teremtés folyamatára. Még azt sem igényli, hogy ezek olyan misztériumok legyenek, amelyekben hinnünk kell, még akkor is, ha nem értjük őket. Amit meg akar őrizni mindössze az a tény, hogy az anyag eredeti formájában folyamatosan teremtetik”:[11] avagy egyszerűen „megjelenik” anélkül, hogy ez egyáltalán arra ösztökélne, hogy megkérdezzük a miértjét. Ez a magatartás azonban mind tudományos, mind filozófiai síkon nyilvánvalóan meddő és következetlen állásponthoz vezet. „Ha a Teremtő, a teremtés folyamata és a cél eltűnt, mi marad meg a teremtés fogalmából?”, teszi fel a legitim kérdést Munitz. „Nem veszíti el minden jelentését még az anyag megjelenésének és jelenlétének mint a teremtés következményének a leírása is? Nem veszett el talán nemcsak elsőleges jelentése, hanem különböző mérsékelt analóg módosulatai is, mint a metafizikában és a teológiában? Ha a teremtés fogalmának ma az egyetlen tartalma pusztán az, hogy az anyag megjelenik és jelen van, akkor ez távol attól, hogy teremtésről lenne szó, olyan tény, amely – ahogyan fentebb sugalmaztuk – tudományos magyarázatot igényel”.[12] Valójában, ha nem mondjuk ki, hogyan következett be az anyagnak ez a „megjelenése”, sehova sem jutunk el, és ennek az az eredménye, hogy az előfeltevés, amelyet alapvetőnek tételeztünk fel, döntően meghatározatlan marad. Sőt ebben az összefüggésben, maga a „teremtés” szó is puszta szükségmegoldássá alakul át, hogy véget vessen a vitának, mielőtt zavarba ejtő kérdés merülne fel.
Nekem úgy tűnik, hogy Munitz kritikája nagyon jól kiterjeszthető az ellentétes hipotézisre, a „folytonos teremtésnek” avagy a világegyetem stacionárius állapotának a hipotézisére is. A big bang avagy a kozmikus evolúció hipotézisére hivatkozom, amelyet először Georges Lemaître apát fogalmazott meg, majd George Gamow, Hans Bethe és Robert Dicke fejlesztett tovább. Mint ismeretes, e szerint a hipotézis szerint – amelyről úgy látszik, hogy jelenleg elnyeri a csillagászok legnagyobb részének egyetértését – a világegyetem egy óriási hőmérsékletű és sűrűségű primordiális anyagcsomó felrobbanásából származik; ez a robbanás a múlt egy jól meghatározott korszakában történt volna. Azonban arra nincs magyarázat, hogy ez az eredeti anyagcsomó hogyan alakult ki, és az, hogy a big banget mi okozta, szóba sem kerül.
Pontosan így van. És azután azt mondják, hogy bármilyen hipotézist vagy elméletet megismerhetetlen okok alapjára helyezni ellentétes a tudomány szellemével! Nekem tehát úgy tűnik, hogy ugyanilyen érvényes feltételezni az anyag, a forma és a komplementaritásukból eredő teljesség örökkévalóságát – ahogyan azt Arisztotelész tette.
Talán azt szeretné mondani, hogy a világegyetem tudományos modelljének nem kellene a világegyetem „kezdetéről” elmélkednie? De léteznek-e jelenleg ilyenfajta modellek?
Kétségtelenül léteznek! Az ötven évvel ezelőtti nem expanzionista kozmológiák más formában ma is léteznek. Canuto, Hoyle és Narlikar például – Paul Dirac bizonyos gondolatai nyomán – úgy vélik, hogy az egyetemes gravitációs állandó változásnak van alávetve. Létezik a csillagászok egy áramlata is – amelyet annakidején E. A. Milne kezdeményezett, és amelyet manapság főként J. Segal képvisel –, amely számára a kozmológiai idő nem ugyanazt jelenti, mint a csillagászati idő. Hogy azután ne is szóljunk a „pulzáló” világegyetem modelljéről, amely úgy tekinti a világegyetemet, mint big bang típusú robbanással kezdődő, tágulással folytatódó és egy robbanásszerű összeomlásba torkolló összehúzódással végződő ciklusok megszakítatlan folyamatát.[13]
Elérkezünk tehát a híres angol-amerikai „tudományos kreácionizmushoz”.
Az első mondandónk az, hogy nem egy új gondolati irányzatról van szó, amennyiben legalább ennek a [huszadik – A ford.] századnak az első évtizedeiig vezethető vissza.[14] Néhány évtizeddel ezelőttig lényegében úgy jelentkezett, mint tudományos-vallásos jellegű mozgalom, amelynek egyetlen célja, hogy összhangba hozza a természettudományok eredményeit egy mereven fundamentalista értelemben felfogott – vagyis a Biblia közvetlen szó szerinti értelmezésén alapuló – keresztény vallás feltevéseivel.[15] Ezek mellett az előfeltevések mellett tökéletesen logikus volt, hogy ez a mozgalom a „hivatalos” tudomány legvadabb kritikáit váltotta ki.
Miért mondja, hogy „néhány évtizeddel ezelőttig”? Jelenleg már nincs így?
Hogy pontosak legyünk, nincs így. 1974-ben az Institute for Creation Research (amelynek székhelye a dél-kaliforniai San Diegóban van) igazgatója, Henry M. Morris Scientific Creationism című könyvében[16] minden követőjének kifejezetten azt ajánlotta, hogy csak a kreácionizmus tudományos aspektusaival foglalkozzanak, tehát mellőzzenek a Bibliával kapcsolatos bármiféle utalást vagy megjegyzést. Sőt a könyvet két kiadásban publikálták: egyiket a nyilvános iskolák számára, ez nem tesz semmiféle utalást a Bibliára, a másikat a keresztény iskolák számára, amely tartalmaz egy „A Teremtés a Szentírás szerint” című fejezetet.
Világos, hogy ha a „teremtés” kifejezést pusztán verbális értelemben használjuk, vagyis egy első ok eszméjére történő bármiféle hivatkozás nélkül, a tudományos kreácionisták a big banget vagy a folyamatos teremtést követő csillagászokkal teljesen azonos helyzetbe kerülnek; ezért úgy találom, hogy igazságtalan megtagadni tőlük – ami gyakran megtörténik – a tudományos legitimitásnak azt a minősítését, amelyet vita nélkül megadtak olyan személyeknek, mint Lemaître, Eddington, Gamow, Bondi, Gold, Hoyle és számtalan fizikus.
Melyek azok a lényeges pontok, amelyeken a tudományos kreácionizmus alapul?
Legalább ötöt kiválaszthatnánk, amelyek mindegyike feltűnő és radikális ellentétben van azokkal az irányzatokkal, amelyeket a „hivatalos” tudomány immár régóta elfogadott: 1. a világegyetem, az energia és az élet váratlan megteremtése; 2. a Föld és az élet viszonylag új kezdete (nem régebben, mint 10 000 évvel ezelőtt!); 3. a múlt főbb geológiai jelenségeinek egy olyan katasztrofista, egyetemes özönvizet is magában foglaló paradigma fényében történő magyarázata, amely többé nem a Charles Lyell (Darwin barátja, akit általánosan a modern geológia megalapítójának tekintenek) által bevezetett uniformitarianizmus talapzatára épül; 4. biológiai változásoknak csak az eredetileg teremtett növényi és állati nemek (kinds) határai között történő elfogadása; 5. az ember és minden állat elkülönült eredete.
Ön hogyan tekint mindezekre az eszmékre?
Mielőtt válaszolnék, szeretnék két dolgot előre bocsátani. Először, úgy gondolom, hogy legalábbis vakság és felelőtlenség volna a tudományos kreácionizmus realitását nem felismerni és jelentőségét alábecsülni, különösen olyan történelmi pillanatban, mint a jelenlegi, amelyben egyre inkább vitatják az ortodox darwinizmust. Már csak azért is, mert ennek az áramlatnak nem kevés követője (csak magában az Egyesült Államokban több mint 700) hivatásos, akinek végzettsége tudományos szempontból rendben van, és aki általában jól tájékozott. Másodszor mivel magamat úgy tekintem, mint akinek a nézetei nagyon nyitottak, és kész vagyok a legmerészebb megoldások elfogadására is, feltéve hogy azok tudományosan tarthatóak (ha nem volna így, bizonyára nem írtam volna meg a Dopo Darwint), nem szándékozok a priori visszautasítani állításokat csak azért, mert első pillanatban hihetetlenek és tökéletesen ellentétesek a tudósok többsége által követett állításokkal. Viszont úgy vélem, hogy szükséges figyelmesen, a legnagyobb komolysággal és elfogulatlansággal megvizsgálni a tudományos kreácionisták minden álláspontját, mielőtt eldöntenénk, hogy részben vagy egészben el kell-e fogadnunk vagy el kell-e utasítanunk őket.
Ezt előre bocsátva nagyon hasznosnak tekintem a kreácionisták biológiai evolucionizmus és a geológiai uniformitarianizmus ellen irányuló kritikáit. Főként az utóbbiak tűnnek számomra különösen fontosnak, amennyiben képesek arra, hogy hozzájáruljanak annak jobb megértéséhez, hogy meddig a pontig tarthatjuk megalapozottnak vagy elfogadhatónak a földtörténetnek azt a rekonstrukcióját, amelyet a történeti rétegtani geológia eleddig felvázolt. Valójában nem szabad elfelejtenünk, hogy a mai napig a geológiában a katasztrofikus és nem uniformitárius típusú megközelítésre mindig mint egy gyermeteg, anakronisztikus, sőt reakciós mentalitás gyümölcsére tekintenek; olyannyira, hogy azt a kevés tudóst, akinek volt bátorsága nem leborulni ez előtt a tabu előtt (elég George McCready Price-ra, Hans Hörbigerre és Immanuel Velikovsky-ra emlékeznünk)[17] a „hivatalos” tudományos establishment azonnal száműzte. Emiatt is, vagyis azért, hogy harcoljunk a dogmatizmus minden formája ellen, a tudományos kreácionistákat úgy tekinthetjük, mint az „ördög hasznos ügyvédeit”; ezért írásaikat, ahelyett hogy a priori elutasítanánk, elfogulatlanul kell tekintetbe vennünk és értékelnünk. Egyébként manapság egyre inkább nő azoknak a „hivatalos” geológusoknak a száma, akik kritikusan tekintenek az uniformitarianizmusra.[18]
Mármost ami a tudományos kreácionista tézisekről alkotott személyes véleményemet illeti, azt kell mondanom, hogy nagyon sok kritikájukat osztom, amely az evolucionizmus ellen fordul, miközben fenntartom magamnak a jogot, hogy – mivel nem vagyok geológus – a jövőben döntsem el, meddig a pontig követhetem az uniformitarianizmusra vonatkozó kritikáikat és javasolt alternatíváikat. Pillanatnyilag csak azt mondom, hogy ezek a javaslataik engem nagyon kevéssé győznek meg. Különösen nehéznek – hogy ne mondjam: lehetetlennek – találom, hogy például elfogadjam, minden eddig megismert (fosszilis és aktuális) élő forma néhány ezer évvel ezelőtt egyidejűleg jelent meg, és hogy következésképpen az egyetemes özönvizet ezek közül egyedül azok élhették túl, amelyek ma is jelen vannak.[19]
Mindenesetre az, amiben valóban nem tudok a kreácionistákkal – és nemcsak velük, hanem a big bangnek vagy a világegyetem „folyamatos teremtésének” követőivel sem – egyetérteni, az pontosan az a tény, hogy a „teremtés” fogalmát szeretnék bevezetni egy fejtegetésbe, amely pusztán tudományos akar lenni. Ahogy előzőleg mondottam: ennek a fogalomnak valójában nincs semmiféle magyarázó jelentése, vagy pedig vallási típusú dogmatikus feltevésekre utal. Szerintem a valódi alternatíva – megismétlem – nem az evolucionizmus és a kreácionizmus, hanem az evolucionizmus és az organicizmus.
Akárhogy is van, kevéssel ezelőtt azt mondta, hogy ezeket a dogmatikus feltevéseket a tudományos kreácionisták immár nem veszik tekintetbe.
Elméletileg így van, de a gyakorlatban még nagyon másképpen állnak a dolgok. Továbbra is rendszeresen kapok kreácionista brosúrákat, amelyekben – sajnos – a Bibliára való utalások és hivatkozások majdnem állandóan jelen vannak. Mindez tudományos oldalról nagyon veszélyes magatartást jelez.
Milyen értelemben?
Abban az értelemben, hogy ha a végsőkig viszik, egyenesen kellemetlen adatok mesterséges manipulációjához vezethet, csak azért, hogy egybevágjanak a Biblia tartalmával. Az evolucionisták nem ugyanezt tették-e Haeckel hamisításaival és a piltdowni csimpánzember csalásával?[20] Talán túlzok. De olvassa el azt, amit ebben a vonatkozásban Francis Hitching brit újságíró írt a The Neck of Giraffe című figyelemre méltó könyvében:
„Az Institute for Creation Research társelnöke, Duane Gish, aki a biokémia területén a Berkeley Egyetem szakértője, és talán sok más személynél jobban megközelíti az ICR által elképzelt ideális tudományos kreácionistát: nagyon intelligens, jól képzett azokban a tudományágakban, amelyekben szembe kell szállni az ortodox evolucionista elmélettel, kiváló és meggyőző mint szónok, mindig aktív, és teljesen elkötelezettje a Szentírásban kinyilatkoztatott igazságnak […] Amikor megkérdeztem tőle, hogy a kreácionista tudomány számára melyek voltak a legnagyobb nehézségek – azok a vitapontok, amelyeknél legkevésbé érezte, hogy könnyen tud válaszolni –, miután egy pillanatig gondolkodott, azt felelte, hogy a Föld látszólag hosszú életkora, amely a radiometrikus kormeghatározás legújabb eredményeiből adódott; és hogy a fosszilis dokumentációt úgy lehet értelmezni, mint ami ökológiailag teljes korokra mutat: a gerinctelenek korára, a halak korára, a hüllők korára, és így tovább a mai napig. Úgy lehet látni ezeket a korokat, mint amelyek önmagukat kontrollálják, és egyik követi a másikat, miközben a Biblia azt mondta, hogy ezek az özönvíz egyetlen epizódjába összpontosultak. »Ez aggasztotta Önt, mivel elég volt ahhoz, hogy megingassa a Szentírás igazságába vetett hitét? – kérdeztem – Nem, egyáltalán nem. Ez csak azt jelenti, hogy e témák tudományán addig kell dolgoznunk, amíg rá nem jövünk arra, hogy miért nem erősítik meg készségesebben a bibliai elbeszélést.«
Az ezekre a kérdésekre közönség előtt adott válaszában Duane Gish a kreácionisták szokásos logikáját követi: a bibliai elbeszélés igaz, ezért minden más felfedezés téves. Így az 1973-as American Biology Teacherben úgy érvelt, hogy ha egy Legmagasabb Lény teremtette és egy olyan katasztrófa, mint az özönvíz megváltoztatta a világot, akkor a radioaktív kormeghatározás nyújtotta bizonyítéknak egyszerűen nincs jelentősége.”[21]
Beszélgetésünk elején határozottan kimondtam, hogy nem lehet ellentmondás a tudomány által kimondott igazság és tradicionális kozmológia által hirdetett igazság között; ezért nemhogy nem találom tilosnak, hanem teljesen jogosnak tekintem, hogy egy e kozmológia tartalmához hű tudós bármilyen módon azzal foglalkozzon, hogy ezt összhangba hozza a tudomány eredményeivel. Másrészt viszont sohasem szabad elfelejtenünk azt a tényt, hogy mint ahogyan a Tradíció révén hozzánk eljutott bármilyen másik szakrális szöveg, úgy a Biblia is egy olyan típusú ismeretet foglal magában, amelyet nem tudományos-naturalisztikus és racionális jellegű megfigyelésekből és kísérletekből, hanem főként az aszketikus élet gyakorlatai révén megszerzett metafizikai és szuperracionális jellegű tapasztalatokból vontak le. És mivel tudjuk, hogy az effajta ismeretet általában mindig szimbolikus módon fejezték ki, állandóan figyelnünk kell arra, hogy ne keverjük össze a szimbólum jelentését annak puszta kifejezésével. Ezzel a bibliai Genezis esetében egyáltalán nem akarom azt állítani, hogy ez a két dolog, a jelentés és a szó szerinti kifejezés nem eshetne egybe; azonban biztonságosan tisztázni kellene, hogy ez a tény mindig érvényesül-e, vagy csak sajátos esetekben. Amiről – az angolszász fundamentalisták engedelmével – úgy hiszem, hogy egyáltalán nem könnyű.
Ezen egyetlen megfontolás fényében számomra úgy tűnik, hogy végtelenül naiv és kockázatos abból a feltevésből kiindulni, hogy mindannak, ami meg van írva a Bibliában, mindig valóban megtörtént történelmi események pontos elbeszélésnek kell lennie; nem pedig – olykor legalábbis – egy szimbolikus és archetipikus szövevény mögé elrejtett metafizikai jellegű tanításnak. Ezt a feltevést elfogadni valójában egyenértékű volna azzal, hogy valóságosan megtörtént eseménynek tekintjük nemcsak a ma élő számtalan állatfaj megmentését Noé bárkájának fedélzetén, hanem például Jónás történetét is, aki a Szentírás szerint három napon és három éjjelen át élt egy tengeri állat gyomrában. Ugyanezzel a logikával annak, aki úgy tartja, hogy az Odüsszeia és a Mahábhárata is metafizikai jellegű hiteles tanításokat nyújt, talán Polüphémosz küklópsz vagy Szatjavatinak egy halból való megszületése epizódjának a realitására kellene következtetnie?
Hányan vannak jelenleg a tudományos kreácionisták?
Nincsenek pontos számaink az Egyesült Államok és Amerika többi részének tekintetében. Azonban biztosíthatom, hogy sokan vannak, és számuk egyre növekszik, ahogyan azt – bizonyos aggodalommal – ellenfeleik is elismerik. 1972-től 1980-ig az Institute for Creation Research bevétele 354 000 dollárról 575 000 dollárra emelkedett. Jelenleg több mint 200 hallgatója van, és előadások, viták, könyvek, közlönyök, tudományos cikkek, a tömegmédiával való kapcsolatok, konferenciák, üzletek és nyári tanfolyamok gazdag programjával rendelkezik.
Európában viszont a tudományos kreacionisták leginkább a brit Creation Science Movementbe tömörülnek. Az e mozgalom által publikált periodikák előfizetőinek száma körülbelül 500, Olaszországban pedig én vagyok az egyetlen.
Úgy szeretném befejezni ezt a beszélgetést, hogy egy kicsit Önről beszéljünk. De talán jó lenne először, ha a kreácionisták témáját úgy zárnánk le, hogy legalább megemlítsük polemikus tevékenységüknek az evolucionistákkal szembeni – hogy úgy mondjuk – „igazságszolgáltatási” aspektusait. Ahogyan már bizonyára kitalálta, a két évvel ezelőtt Arkansasban lefolytatott perre gondolok.
Igen. Az ügy 1981-ben a San Diego-i Creation Research Center igazgatójának, Kelly Seagreavesnek Kalifornia állam ellen benyújtott panaszával kezdődött. Kalifornia ugyanis megengedte, hogy az iskolákban az evolúciót úgy taníthassák, mintha nyilvánvaló, igazolt tény volna, nem pedig puszta tudományos elmélet. Seagreaves úgy vélte, hogy ez megsértette azok szabad vallásgyakorlását, akiknek hite nem egyezik ezzel az elmélettel; ezért azt kérte, hogy a tudományos órák tananyagát tárgyaló könyvek az élet eredetével kapcsolatban semleges pozíciót foglaljanak el. Seagreaves azt sugalmazta (anélkül azonban, hogy formálisan és határozottan kérte volna), hogy equal time-ot [egyenlő időt] fordítsanak az evolúcióra, illetve a Bibliában kifejtett teremtésre. Ha nincs evolúció, speciális teremtés van: tertium non datur – érvelt Seagreaves; és mivel sem a teremtés folyamatát, sem az evolúció folyamatát, mivel mindkettő hiten alapul, nem lehet tudományosan igazolni, tehát – hitet a hit mellé – a két modellt apriorisztikus részrehajlás nélkül egymás mellé kell állítani, és így mind az evolucionistákat, mind a keresztényeket kielégíteni.
Hasonlók alapján 14 amerikai állam törvényhozói olyan törvényeket hoztak, amelyek előírták, hogy ki kell fejteni a kreácionista nézeteket a természettudományos órákon. Florida egyik tankerülete elrendelte, hogy tanítsák a kreácionista eszméket a biológiaórákon, míg Kaliforniában, Minnesotában, Illionois-ban és Iowában a biológiatanárok óráik anyagába önkéntesen iktathatták be ezeket az eszméket. Texas iskolaügyi törvényhozása előírta, hogy a nyilvános iskolákban használatos biológia-tankönyvek kifejezetten mondják ki, hogy az evolúció elmélet, nem pedig tény. Különböző kiadók ezért az általuk kiadott biológia-tankönyvekben drasztikusan csökkentették a darwini elméletnek szentelt terjedelmet, vagy pedig a tudományos kreácionizmust ismertető szakaszokat fűztek a szöveghez.
1981 márciusában Arkansasban benyújtottak egy törvénytervezetet, amelyben előírták, hogy 1982-től kezdve mind az evolucionizmust, mind a kreácionizmust oktatni kell a nyilvános iskolákban, mégpedig egyforma buzgalommal és időtartamban. Ezután az evolucionisták ellentámadásba lendültek. A Polgári Jogok Amerikai Szövetsége panaszt tett Arkansas állam ellen, azt állítva, hogy az equal time általa kihirdetett törvénye megsértette a polgári és vallási jogoknak az USA alkotmánya által szentesített szétválasztását, mivel „tudománynak” nyilvánítva kötelezővé tette egy sajátos vallás – a fundamentalista keresztény vallás – oktatását. A pert, amelyre Ön is emlékeztetett, Little Rockban, Arkansas székhelyén folytatták le 1982 februárjában. A vád tanúi voltak Stephen Jay Gould, Francisco Ayala és Harold Morovitz. A védelem tanúi között foglalt helyet Chandra Wickramasinghe, Robert Gentry és Wayne Friar.[22] Az ítélet a kreácionistákra nézve nagyon hátrányos volt, mivel megállapította, hogy tudományuk nem tudomány, hanem „puszta és egyszerű erőfeszítés arra, hogy a teremtés bibliai változatát bevezessék a nyilvános iskolák tantervébe”; mindazonáltal azt is elismerte, hogy az evolucionista tételeket tudományos elméletként, nem pedig igazolt bizonyosságokként kell bemutatni és tanítani. És valóban néhány hónappal később New York állam elkobzott három középiskolai tankönyvet, mivel a kreácionizmus vallási doktrínáját egy szintre helyezték az evolúció tudományos elméletével, avagy az utóbbit nem megfelelően fejtették ki.
Noha a kreácionisták egyáltalán nem bátortalanodtak el, sőt arra készülnek, hogy új csatákat vívjanak, számomra úgy tűnik, hogy igazságszolgáltatási viszontagságaik már eddig is több mint elégségesek voltak annak igazolására, hogy mennyire sürgető számukra megszabadulni a Szentírásra való minden hivatkozástól. Esetleges későbbi sikereik egyedül attól függenek, hogy mennyire sikerül félretenniük mindenféle vallási jellegű jogcímet, és csak a korrekt kutatás és az elfogulatlan tudományos spekuláció síkjára korlátozódniuk.[23]
Jegyzetek
Szerkesztői megjegyzés: a folyóiratunk korábbi lapszámaiban megjelent írásokat az adott lapszám szerkesztési elveinek megfelelően közöljük az Ars Naturae Online weboldalon, így ezen írások formázási, szerkesztési módjai eltérhetnek az oldalon alkalmazott megoldásoktól.
[1] Giuseppe Sermonti és Roberto Fondi: Dopo Darwin. Critica all’evoluzionismo. Milano, 1980, Rusconi.
[2] Roberto Fondi: Organicismo ed evoluzionismo. Roma, 1984, Il corallo – Il settimo sigillo.
[3] [Stephen Jay Gould (1941–2002) (Niles Eldredge-dzsel együtt) az úgynevezett „megszakított egyensúly” (punctuated equilibrium) elméletének megalkotója. E szerint az evolúciós változás az evolúciós stabilitás hosszabb periódusaihoz képest viszonylag gyorsan következik be. A megszakított egyensúly elmélete a paleontológiai leletekkel jobban összhangban van, mint a korábbi felfogás, nagy nehézsége viszont, hogy ezekre az „ugrásokra” semmiféle magyarázatot sem próbál adni. – A ford.]
[4] [Ebben a vonatkozásban a szerző nem pontos. Salamon bölcsessége azok közé a könyvek közé tartozik, amelyeket a protestánsok apokrifnak [hivatalosan el nem ismertnek], a katolikusok deuterokanonikusnak [másodlagosan kánoninak] neveznek. Héber változatuk nem ismeretes, az Ószövetség görög változatában, a Septuagintában találhatók. Ez még nem volna probléma; azonban az ex nihilo teremtés egy másik apokrifban, a Makkabeusok második könyvében expressis verbis szerepel: „tekints az égre és a földre és mindenre, ami bennük van: mindezt Isten semmiből alkotta” (7,28). Azonban mivel az ószövetségi apokrifek főként hellenisztikus hatásokat tükröznek, mindez nem érinti a szerző következőkben kifejtett megállapításait. – A ford.]
[5] Titus Burckhardt: Scienza moderna e saggezza tradizionale. Torino, 1968, Borla, 28–29. o. [Több forrásnál a hivatkozás nem az eredetire, hanem az olasz fordításra hivatkozik. – A ford.]
[6] Carlo Natali: Cosmo e divinità. La struttura logica della teologia aristotelica. L’Aquila, 1974, Japadre.
[7] Uo. 194. és 197. o.
[8] Angelo Capecci: Struttura e fine. La logica della teologia aristotelica. L’Aquila, 1978, Japadre.
[9] Uo. 222–223. o.
[10] S. M. Stanley: The New Evolutionary Timetable. Olasz ford. L’evoluzione dell’evoluzione. Milano, 1982, Mondadori, 200. o.
[11] Milton K. Munitz: Space, Time and Creation. Olasz ford. Spazio, tempo e creazione. Torino, 1959, Taylor, 163–164. o.
[12] Uo. 164. o.
[13] Vö. J. C. Pecker: Espansione sì o no? L’Astronomia, 6. sz. 1980.
[14] A híres tenessee-i daytoni peren kívül, amely 1925-ben volt, el kell mondanunk, hogy 1932 óta Nagy-Britanniában is létezik egy „Evolution Protest Movement”, amely rendszeresen publikál antievolucionista tartalmú brosúrákat és könyveket. Újabban ez a mozgalom, a fiatalabb, szervezettebb és harcosabb Egyesült Államokbeli „Creation Research Society” példáját követve, nevét „Creation Science Movement”-re változtatta.
[15] Katolikus környezetben az érdeklődők emlékezhetnek a Biblia tartalmai és a modern tudományok közötti antievolucionista értelemben végrehajtott összeegyeztetésre, először a francia G. Salet és L. Lafont által (L’évolution régressive. Paris, 1943, Aux Editions Franciscaines), majd Rev. P. O’Connell által (vö. Origine e preistoria dell’uomo, I sei giorni del creazione és Il peccato originale alla luce della scienza. Pinerolo, 1963, 1965, 1969, Alzani kiad.). Mindenesetre nagyon vitatható kísérletekről van szó.
[16] Henry M. Morris (szerk.): Scientific Creationism. San Diego, 1974, Creation-Life.
[17] Miközben Hörbiger és McCready Price írásai manapság fellelhetetlenek, Velikovskyéit többször újra kiadták. A Velikovsky művei által a hivatalos tudományos establishmentben keltett reakciók tekintetében lásd: A. De Grazia: The Velkovsky Affair. New York, 1966, University Books. Editors of „Pensee”: Velikovsky Reconsidered. London, 1976, Sidgwick & Jackson. D. Goldsmith (szerk.): Scientists Confront Velikovsky. Ithaca, 1977, Cornell University Press. L. M. Greenberg: Velikovsky and the Establishment Science. Glassboro, 1978, Kronos. [Velikovszkij néhány munkája magyarul is ismert. – A szerk.]
[18] Vö. például: R. Gallant: Bombarded Earth. London, 1964, Baker. D. V. Ager: The Nature of the Stratigraphical Record. London, 1981, Macmillan. Emlékezhetünk a dinoszauruszok és a későmezozoikus élet legnagyobb része nagy meteor hatására bekövetkezett kipusztulásának – immár elmélet rangjára emelkedett – hipotézisére (ld. C. Lamberti: Chi ha ucciso i Dinosauri? L’Astronomia, 7. sz. 1980.).
[19] Vö. J. C. Whitcomb és H. M. Morris: i. m.
[20] A piltdowni majomemberrel kapcsolatos csalás tekintetében vö. R. Millar: The Piltdown Man (London, 1974, Granada), főként pedig M. Bowden: Ape-Man. Fact or Fallacy? (Bromley, 1981, Sovereign). Figyelemreméltóan érdekesek azok az írások is, amelyeket S. J. Gould szentelt a kérdésnek, in Il pollice del panda (Roma, 1984, Editori Riuniti) és in Quando i cavalli avevano le dita (Milano, 1984, Feltrinelli).
[21] Francis Hitching: The Neck of the Giraffe. London, 1982, Pan, 116–121. o.
[22] Ld. J. Gorman: Judgment Day for Creationism. Discover, III. évf. (1982) 2. sz. Noha az equal time-ról szóló törvény megfogalmazói nagyon figyeltek arra, hogy mellőzzenek bármiféle utalást Istenre vagy a Bibliára, és így leküzdjék az iskolában történő vallásoktatásnak az USA-ban fennálló alkotmányos akadályait, a Little Rock-i per során világosan kiderült, hogy az a teremtés és az az özönvíz, amelyre a „tudományos kreácionisták” hivatkoztak, pontosan a Bibliában leírt teremtés és özönvíz. A kreácionisták érdekében tanúskodó tudósok közül a legismertebb Chandra Wickramasinghe volt; ő kijelentette, hogy az élőlények genetikai programjai, bonyolultságuk következtében nem alakulhatnak ki véletlenszerűen, és ezért azokat egy értelmes Teremtőnek kell megterveznie. Mindazonáltal tanúvallomása a kreácionisták ellen fordult, amennyiben megerősítette, hogy egyetlen komoly tudós sem tulajdoníthat a Földnek évmillióknál alacsonyabb kort.
[23] [A helyzet lényegében a könyv megjelenése óta eltelt közel harminc évben sem változott. Míg egyrészt a tudomány szintjén az értelmes tervezettség elméletének megjelenése döntő fordulatot hozott, az iskolai oktatást érintő, rendszeresen lefolytatott pereket az antievolucionisták sorozatban elvesztik. Ennek alapvető oka az, hogy képtelenek megszabadulni a vallási beütésektől, noha ez ma már könnyen elvégezhető lenne. Mindemellett meg kell jegyeznünk, hogy a dolgok érdemét tekintve az amerikai bíróságok rendre olyan döntéseket hoznak, amellyel az ateista naturalizmust – nem deklaráltan, de rejtve mégis, az Egyesült Államok alkotmányának vonatkozó pontjait teljesen kiforgatva és az alkotmány szellemével teljesen ellentétesen – az Egyesült Államok államvallásává teszik. – A ford.]
