A termodinamika és az élet keletkezése
A saját szavainkhoz visszatérve, mielőtt belemennénk az evolucionizmus kritikájának kérdésébe, tisztáznunk kell, hogy voltaképpen mi is az evolucionizmus. Ezt azért kell feltétlenül megtennünk, mert az evolucionizmus megmentése érdekében sokszor nem pontos meghatározásokból indulnak ki.
Nos, számunkra az evolucionizmus azt jelenti, hogy 1. az első élő az élettelenből az élettelen természet törvényei szerint jött létre; 2. valamennyi élő egy első élőtől származik.
Az élőnek az élettelenből való létrejöttének tekintetében számos elképzelés bukkant fel. Ezek egyike sem állja meg a helyét. Engedje meg az olvasó, hogy ezzel kapcsolatban egy tréfás anekdotát mondjak el. Két kutató, az orosz Oparin és az angol Haldane két egymástól különböző elképzelést alkotott meg. Amikor megismerték egymás elképzelését, Oparin ezt mondta: „Az Ön elképzelése annyira valószínűtlen, hogy hamarabb hinném el, hogy az életet Isten teremtette.” Mire Haldane így válaszolt: „Az Ön elképzelése pedig olyan valószínűtlen, hogy hamarabb hinném el, hogy nincs is élet.” Ez ugyan tréfa, de azért ott van mögötte az a tény, hogy az evolucionizmusban a részleteket illetően számos értelmezési kísérlet van divatban, amelyek egymást cáfolják. Megoldás pedig nincs. Amikor az evolucionizmust kritizáljuk, nem elég, hogy a magyarázatok hiányára mutassunk rá, mert erre az evolucionisták, mint az angolnák kicsúsznak azzal a válasszal, hogy valahogy így van, majd idővel meglesz a pontos magyarázat. Ezért azt kell kimutatnunk, hogy a híres „valahogyant” a „sehogyan” szóra kell felcserélni, sőt bármiféle pontos naturalista magyarázat lehetetlen.
Ha figyelembe vesszük a fizika alapvető törvényeit, nyilvánvalóvá válik, hogy az élőnek az élettelenből az élettelen törvényei alapján bekövetkező létrejötte (szokásos nevén: abiogenezis, régi magyar kifejezéssel: ősnemzés) egyszerűen lehetetlen.
A termodinamika eredetileg a fizikának a hőjelenségekkel foglalkozó ága volt. Azonban annak a nagyon korai felfedezésnek a következtében, miszerint a mechanikai és a hőenergia egymásba átalakulhatnak, az energiaátalakulások általános elméletévé vált. Az első lépés ebben az irányban a 19. század elején a hő mechanikai egyenértékének Rumford (1753–1814) által történt meghatározása volt; a termodinamika két leglényegesebb főtételének kimondására a 19. század 40-es és 50-es éveiben került sor. Mayer (1814–1878)[1] 1842-ben fogalmazta meg az első főtételt, Clausius (1822–1888) pedig 1854-ben a másodikat.
A termodinamika első főtétele az energiamegmaradás közismert elve, miszerint a természetben energia nem keletkezhet és nem semmisülhet meg, hanem csak átalakulhat.
A második főtétel az energia degradálódásának avagy kiegyenlítődésének mindenki által ismert, de kevésbé hangoztatott elve, miszerint zárt rendszerekben az entrópia, vagyis a kiegyenlítődött és ezért felhasználhatatlan energia mennyisége állandóan növekszik: a természetben állandó energiakiegyenlítődés meg végbe. A természetben végül minden energia kiegyenlítődik, ez vezet az úgynevezett Clausius-féle hőhalálhoz.
A kinetikus hőelmélet (amely szerint a hő voltaképpen a molekulák mozgásának kinetikus energiája) kialakulásával a termodinamika második főtételének egy olyan megfogalmazása is megszületett, miszerint egy zárt rendszerben a folyamatok a valószínűtlenebb állapotból a valószínűbb állapot felé haladnak.
Hogy ezt a kissé absztrakt fejtegetést közérthetővé tegyük, célszerű mindezt példával megvilágítani. Legyen két egyforma térfogatú szobánk, amelyeket ajtó választ el. Az egyik szobában a hőmérséklet legyen 15C°, a másikban 25C°. Nyissuk ki az ajtót! Kiegyenlítődés következik be, egy bizonyos idő elteltével a hőmérséklet mindkét szobában 20C° lesz. (Nincs mód arra, hogy a termodinamikai valószínűség fogalmával részletesen foglalkozzunk, azonban a köznapi gondolkodás számára is nyilvánvaló, hogy az utóbbi állapot valószínűbb, mint az előbbi.) Visszaállíthatjuk-e az eredeti állapotot? Ha rendszerünk teljesen zárt, akkor nem. Hiába csukjuk be újra az ajtót, mindkét szoba hőmérséklete változatlan marad, a valószínűbb állapot nem alakulhat át valószínűtlenebb állapottá. De ha rendszerünk nyílt, akkor igen. Az egyik szobában bekapcsolhatjuk a fűtőtestet, a másikban a légkondicionálót, és ennek segítségével visszaállíthatjuk az eredeti állapotot. Azt természetesen tudjuk, hogy az eredeti állapot visszaállításának az a feltétele, hogy a rendszerrel – esetünkben a két szobával – energiát közöljünk. Ez akkor következhetik be, ha a rendszer nyílt. De mit jelent az, hogy egy rendszer nyílt? Azt, hogy energiafelvételre alkalmas állapotban van. Ha az egyik szobában nincs fűtőtest, a másikban pedig nincs légkondicionáló, akkor az eredeti, kiegyenlítetlen állapot nem lesz helyreállítható. Természetesen feltételezhetjük, hogy a rendszerrel közlünk bizonyos energiát, például megvárjuk a nyarat, amíg a külső hőmérséklet 30C°-ra emelkedik, és akkor idővel mindkét szoba hőmérséklete 30C° lesz. De a két szoba között ebben az esetben nem lesz hőmérséklet-különbség!
Tekintsük egy másik példát. Egy telken egy házikót akarunk építeni. Odaszállítjuk a téglát, és lerakjuk. Hiába süti a téglákat a Nap, vagyis hiába közlünk a téglahalommal rengeteg energiát, csak az történik, hogy a téglák felmelegednek, de épület nem jön létre. Tehát a rendszer bizonyos szempontból (a hőfelvétel szempontjából) nyílt, de bizonyos szempontból (a felépülés szempontjából) zárt. Ahhoz, hogy ebből a szempontból is nyílt legyen, kőművesekre, vagyis nagyon komplex struktúrákra van szükségünk.
Az, hogy egy rendszer milyen szempontból nyílt, és milyen szempontból zárt, csak a rendszer konkrét vizsgálata révén állapítható meg. Tudjuk, hogy a Föld a rajta végbemenő élettelen folyamatok szempontjából bizonyos mértékig nyílt, hiszen a Napból származó energia bizonyos mértékig átalakul mechanikai energiává: a Földön létrejövő hőmérséklet-különbségek következtében levegőáramlás indul meg, amely akár villamosenergia előállítására is felhasználható.
Azonban látnunk kell, hogy az entrópiacsökkentés két legfőbb forrása az élőlények működése és az intelligencia, elsősorban az emberi intelligencia. Az ember épít a téglákból házakat, az ember készít fűtőtestet és légkondicionálót.
Vizsgáljuk meg most termodinamikai szempontból az abiogenezis kérdését.
A ma divatos paradigma szerint az élet abiogenezis révén jött létre. Mi tagadjuk ezt a paradigmát.
Hogy megértsük miről van szó, képzeljük el egy pillanatra, hogy sikerül egy élő sejtet létrehoznunk.
Elöljáróban megjegyezzük, hogy manapság ennek az elemi feltételei is hiányoznak. Noha a 20. század második felében a sejt mibenlétére vonatkozó tudásunk óriási mértékben gyarapodott, és ma már tudjuk, hogy a 19. század és Darwin elképzelésével szemben a sejt nem egy szerves pacni, hanem egy nagyüzemhez hasonló komplex struktúra, mégis távol vagyunk attól, hogy mindenre kiterjedő ismeretünk lenne a sejt pontos felépítéséről. De ezt egy percre felejtsük el, és tételezzük fel, hogy pontosan tudjuk, milyen egy sejt, és megkísérlünk létrehozni egyet; tételezzük fel továbbá, hogy ez a próbálkozásunk sikerrel jár. Vajon milyen körülmények között sikerült ezt elvégeznünk? Nyilvánvalóan nagyon komplex laboratóriumi körülmények között, nagyon speciális technológiai lépések segítségével, különösen vigyázva arra, hogy a létrehozott sejtet megóvjuk, hiszen nyilvánvaló, hogy éppen a második főtétel szerint, ha nem akadályoznánk meg, létezésének nagyon valószínűtlen állapotából a széthullásának valószínűbb állapota felé haladna. (Ezzel kapcsolatban is született egy tréfa. Egy óriási laboratóriumban, amely tele van különböző eszközökkel, harminc tudós tüsténkedik. Az egyik közli: reméljük sikerül bebizonyítanunk, hogy az élet az intelligencia teljes mellőzésével is létrejöhet.)
Nos, feltehetjük a kérdést: egyáltalán elképzelhető-e, hogy az élettelen természetben „spontán” végbemehetne az a folyamat, amely létrehozná az őssejtet? Az elfogulatlan válasz nyilvánvalóan az, hogy nem.
Nos, az abiogenezisnek bármelyik elmélete egyszerűen termodinamikai képtelenség. Az élet természetes úton nem jöhetett létre, ezért fel kell tételeznünk, hogy egy olyan természeten kívüli entitás hozta létre, amelyet nem korlátoznak az anyagi, a fizikai világ törvényei.
Visszatérve a második főtétel „megkerülésének” kérdésére, kétségtelen tény, hogy a világban, amelyben élünk, bőségesen előfordulnak entrópiacsökkentő, a valószínűből a valószínűtlen felé vezető folyamatok. Voltaképpen minden élőlény ilyen. Csakhogy itt érvényes Pasteurnek az a mai hivatalos biológia által semmibe vett, pedig minden empíria által alátámasztott megállapítása, miszerint „élő csak élőből keletkezhet”. A fordítottját persze természetes: naponta tapasztaljuk, hogy amint az élő szervezet, ez a rendkívül komplex és érzékeny struktúra, bármilyen sérülést szenved, akkor elpusztul, és a második főtételnek megfelelően szétesik. De az élet létezése feltételez egy őt megelőző élőt, amely tehát nem származhatott élettelenből.
Hogyan jöhetett létre az a lokális entrópiacsökkentő struktúra, amelyet élőlénynek nevezünk? Már utaltunk rá, hogy entrópiacsökkentő struktúrákat alapvetően csak intelligencia hozhat létre. Ha tehát következetesek akarunk lenni, abban a vitában, amely ma a materialista-naturalista felfogás és az értelmes tervezettség (angolul intelligent design, ID) felfogása között zajlik (erről a későbbiekben még bőven lesz szó), termodinamikailag csakis az értelmes tervezettség fogadható el. Az abiogenezis egyszerűen termodinamikai, fizikai képtelenség.
Mindaz, amit az abiogenezisről mondtunk, kiterjeszthető az evolúcióelmélet egészére. Termodinamikailag képtelenség az is, hogy egy egyszerűbb struktúrából, szervezetből egy komplexebb struktúra jöjjön létre, avagy egyszerűen egy biológiai rendszer egy másfajta biológiai rendszerré alakuljon át. Egy élőlény úgy van megkonstruálva, hogy magához hasonló élőlényt hozzon létre (természetesen a beleépített variációs lehetőségeknek megfelelően), de nem hozhat létre egy teljesen más struktúrát. Ez az értelmes tervezettség paradigmája.
Az, hogy ezt a paradigmát nyilvánvalósága ellenére a „hivatalos” tudomány miért nem fogadja el,[2] filozófiai-szociológiai elemzést igényel. Először is ott van a tanulási tényező. Az ember természetes tulajdonsága, hogy ragaszkodik ahhoz, amit egyszer megtanult. A jelenlegi kultúrában a közép-, sőt általános iskolai szinttől kezdve, a tudományos ismeretterjesztésen keresztül az egyetemi oktatásig az evolucionista gondolatokkal árasztják el mind a gyerekeket, mind a felnőtt lakosságot. Akibe az egyetemen beleverték az evolucionizmust, nehezen adja fel kialakult nézeteit. Másodszor: még rosszabb a helyzet azokkal, akik később az evolucionizmust tanítják vagy kutatási programjaikban felhasználják. Senki sem szereti bevallani, hogy tévedéseket tanított, vagy kutatási eredményei téves alapokon nyugszanak. Harmadszor nagyon fontos tényező az úgynevezett peer pressure, a kollegiális nyomás. Senki sem szeret szembekerülni munkatársakkal, nem beszélve arról, hogy itt nemcsak elvi kérdésekről van szó, hanem arról, hogy aki szembekerül, elveszítheti a publikációs lehetőségeket, sőt állását és a szakmában való elhelyezkedés lehetőségeit is. És végül itt van a negyedik, legfontosabb tényező. Az a világkép, amelyben a dolgok meg vannak tervezve, az egész élethez való másfajta hozzáállásra késztet, mint az, amely szerint minden a véletlen terméke, és életünknek valójában nincs értelme. A ma élő emberek többsége, bármilyen furcsán hangozzon is, jobban szereti az értelmetlen, viszont a pillanat élvezetét teljes mértékben lehetővé tevő életet, mint azt, amelyben az embernek kötelességei, feladatai vannak. Az értelmetlen világ nem kötelez semmire, az értelmes világ viszont igen. Az elfogulatlan vizsgálódás hiába mutat rá a világ értelmes tervezettségére, az értelmetlen világ vonzása hosszú ideig megakadályozhatja a helyes szemlélet uralomra jutását. Jól rávilágít erre George Waldnak (az 1967. évi fizológiai-orvostudományi Nobel-díj kitüntettjének) 1972-es nyilatkozata:
„Nem akarok Istenben hinni. Ezért azt választottam, hogy abban hiszek, amiről tudom, hogy tudományos képtelenség: az evolúcióhoz vezető spontán keletkezésben.”
De lépjünk eggyel tovább. Ha következetesen alkalmazzuk a második főtételt, arra a következtetésre kell jutnunk,[3] hogy kezdetben az anyagi világban megvolt mindaz a komplexitás, amely most is benne van, sőt több komplexitás volt benne. Ez teljesen valószínűtlenné tesz minden olyan világképet, amely szerint a világfolyamat valamiféle káoszból indult volna ki, és úgy véli, hogy ebből a káoszból az „anyag önszerveződése” révén jött létre a komplexitás. Tehát a manapság nagyon divatos big bang „ősrobbanás” elképzelésével (hangsúlyoznunk kell, hogy nem filozófiai-ideológiai, hanem fizikai-termodinamikai alapon) egy más elképzelést kell szembeállítanunk, az úgynevezett big popping out, az „őskiugrás” elképzelését, amely szerint az anyagi világ a maga teljes komplexitásában ugrott elő a „semmiből” (természetesen a materialista-naturalista ideológia szerinti „semmiből”).
Ezzel a materialista–naturalista koncepcióval egy spiritualista–transzcendentista koncepciót kell szembeállítanunk. A termodinamika nem enged meg más koncepciót, mint azt, hogy az „őslétező” egy intelligencia, amely egyszerűen úgy hozza létre, „teremti” az anyagi világot, hogy gondolja – olyan intenzíven, hogy számunkra, az ősintelligenciához hasonló, de annál sokkal kevésbé intenzív intelligenciák számára elpusztíthatatlan „anyagnak” tűnik.
Ily módon nem fogadhatjuk el az úgynevezett „posztmarxista” vagy „posztkommunista” filozófia egyik kiváló hazai képviselőjének azt a vélekedését sem, miszerint a filozófia úgynevezett alapkérdése (vagyis hogy az anyag és a tudat közül melyik az elsőleges) eldönthetetlen. Mi úgy látjuk, hogy a kérdés eldönthető, mégpedig nem tisztán filozófiai spekuláció, hanem természettudományi vizsgálódás alapján.
Az imént említettem George Wald nevét. Wald tudós volt, igazi tudós, aki képes volt arra, hogy revideálja korábbi nézeteit. Húsz év elmúltával, 1992-ben ezt mondta:
„Újabban arra jöttem rá – be kell vallanom, ez először megdöbbentette tudományos érzékenységemet – […], hogy az elme nem az élet evolúciójának kései következményeként bukkan fel, hanem mindig létezett mint a fizikai valóság mátrixa, forrása és feltétele – hogy az a nyersanyag, amelyből a fizikai valóság ki van alakítva: az elme anyaga. Az elme szerkesztett meg egy fizikai univerzumot, amelyben megszületik az élet, és így végül kifejlődnek olyan lények, akik tudnak és teremtenek: tudományt, művészetet és technikát létrehozó lények.”
Összefoglalva: a termodinamika új paradigmája az, hogy az anyagi világot egy anyagon kívüli, transzcendens spirituális intelligencia hozta létre, mégpedig nem fokozatos fejlődés útján, hanem „készre teremtette”. Van-e ebben a világban fejlődés? Természetesen van, de ez nem az anyagi struktúráknak, hanem az intelligens lényeknek a tudati fejlődése. Így jött létre az „új paradigma”. Kissé fenntartással nevezem ekként, hiszen egyrészt potenciálisan már 1854 óta létezik, és csupán szociológiai kérdés, hogy mindeddig nem aktualizálták,[4] másrészt erről az új paradigmáról valaki azt mondhatja, hogy voltaképpen egy régi, sőt ősi paradigma, amely azóta létezik, mióta emberi gondolkodás van, vagyis a világ kezdete óta. Ez bizonyos szempontból igaz. Azonban ne feledkezzünk meg egy óriási különbségről. Az új paradigma új módon, a természettudományos vizsgálata révén született meg, amely sokkal szilárdabb alapot jelent, mint az az alap, amelyre az ősi paradigma épült.[5]
Az értelmes tervezettség elmélete
Az 1990-es években több olyan könyv is megjelent, amelyek új fejezetet nyitottak az antievolucionizmus-antidarwinizmus történetében.[6] E könyvek nyomán az Egyesült Államokban megalakult a Discovery Institute, amely egy mozgalom centruma lett. Ennek a mozgalomnak (angolul: Intelligent Design, rövidítve: ID) lényege, hogy mindenféle teológiai megfontolástól elzárkózva, kizárólag tudományos alapon arra a következtetésre jut, hogy a darwinista-neodarwinista felfogással szemben, amelynek két kulcsszava a mutáció és a szelekció – vagyis azt vallja, hogy a genetikai állomány véletlen mutációi, változásai és a legalkalmasabbak fennmaradása, kiválasztódása a felelősek az új fajok kialakulásáért –, ez a két kulcsszó nem magyarázza meg a fajok kialakulását, hanem ez a jelenség az értelmes tervezettség nyomait hordozza, és csakis az értelmes tervezettség feltételezésével magyarázható. Az értelmes tervezettség mozgalma elzárkózik attól, hogy válaszoljon arra a kérdésre, hogy ki a tervező. Hasonlatképpen azt szokták mondani, hogy ha megvizsgálunk egy autót, kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy az egy értelmes tervező gondolatai nyomán készült, azonban semmit sem tudunk megállapítani a tervező személyéről, a gyártás helyéről stb. Azonban e mozgalom hívei között bizonyos sokszínűséget is tapasztalunk, mert továbblépve szinte mindegyikük megismertet minket a tervezőre vonatkozó filozófiai elképzeléseivel. Legtöbbjük azt vallja, hogy a tervező egy természeten kívüli lény, de láttuk, hogy például Fondi egy a szokásostól eltérő, arisztoteliánus nézetet képvisel. Volt olyan is, aki azt feltételezte, hogy a földi élet tervezett, azonban a mi tudásukat messze meghaladó tudású, földön kívül anyagi testben élő lények tervezték meg és telepítették a Földre. (Megjegyezzük, hogy ez a scifi-ízű elképzelés nem aratott nagy sikert. Ugyanis ha a földi életet anyagi lények hozták létre, természetesen adódik a kérdés, hogy ezek a lények hogyan jöttek létre, és erre nincs válasz. Csak odébb toltuk a problémát. Az azonban mindenesetre vitathatatlan, hogy az értelmes tervezettség fogalmába még ez az elképzelés is belefér.) Vagy egy másik példa. Termodinamikai fejtegetéseinkkel az értelmes tervezettség valamennyi követője egyetért. Annak tekintetében azonban eltérőek a felfogások, hogy a big popping out valóban bekövetkezett-e (az én személyes véleményem és több hozzám hasonlóan gondolkodó véleménye szerint igen), avagy bizonyos transzcendens intelligenciák folyamatosan beavatkoztak a Föld életébe, és alakították ki a biodiverzitás mai formáját.
Ami az értelmes tervezettség elméletét és annak igazolását illeti, gondoljuk meg a következőket.
A biológusközösség azt gondolja, hogy bármiféle tényleges tervezettség nélkül (tipikusan a mutáció és szelekció darwinista mechanizmusával) számot adott a természetben található látszólagos tervezettségről. Amikor így tesznek, úgy tekintenek magukra, hogy a tervezettség ellen sikeres tudományos bizonyítékot hoztak fel. Mi ezt nem így látjuk, és szeretnénk a tudományba visszahozni a tervezettséget.
A mindennapi életben számos olyan esemény van, amelyet a tervezettségre való hivatkozással magyarázunk meg. Gondoljunk csak a törvényszéki nyomozás tudományára, a szellemi tulajdonjog, a biztosítási ügyek vizsgálatára, a rejtjelezésre – hogy csak néhányat említsünk. De amikor a földön kívüli intelligenciákat keresik, akkor is a tervezettségre utaló jeleket keresnek.
Ha a tervezettség könnyen észlelhető a tudományon kívül, miért kell kitiltani magából a tudományból? Az kétségtelen, hogy a természeti tárgyaknál (nem úgy, mint az emberi produktumoknál) a tervezettség és a tervezetlenség nem különböztethető meg megbízhatóan. Azonban létezik annak szigorú kritériuma, hogy az értelmesen okozott tárgyakat megkülönböztessük a nem értelmesen okozottaktól.
William Dembski szerint valahányszor a tervezettségre következtetünk, három dolgot kell megállapítanunk: a valószínűtlenséget, a komplexitást és a specifikáltságot.[7] A valószínűtlenség biztosítja, hogy a kérdéses tárgy nem olyan automatikus és ezért nem értelmes folyamat eredménye, amelynek nincs választása abban a tekintetben, hogy mit hoz létre. A komplexitás biztosítja, hogy a tárgy nem olyan egyszerű, hogy könnyen lehetne a véletlennel magyarázni. Végül a specifikáltság azt biztosítja, hogy a tárgy az intelligenciára jellemző mintázatot mutat.
Az értelmes okok olyan dolgokat hoznak létre, amilyeneket nem értelmes okok nem tudnak létrehozni, és tevékenységüket nyilvánvalóvá tudják tenni.
Hogy a fentieket egy példával világítsuk meg, hivatkozzunk egy szélsőséges példára, a földön kívüli intelligencia keresésére. Hogyan képzelhető a földön kívüli intelligencia keresése? A külső térből jövő rádiójelek millióit kell megfigyelni. A térben sok természeti tárgy bocsát ki rádióhullámokat (például a pulzárok). A felfogott jeleket mintázatkereső programokkal programozott számítógépeken kell keresztülfuttatni. Amíg a jel nem egyezik meg valamelyik előre megadott mintázattal, átmegy a mintázatkereső szitán (még akkor is, ha esetleg a jelnek esetleg értelmes forrása van). De ha megegyezik vele, akkor joggal következtethetünk a jelek intelligens forrására. Például olyan jelet keresünk, amelyet 1186 ütés és szünet sorozataként kapunk meg. Ez a sorozat a prímszámokat képviseli 2-től 101-ig. Egy ilyen jelet a földön kívüli intelligencia döntő megerősítésének tekintenénk. A sorozat rendkívüli valószínűtlensége nyilvánvaló. Most nem számoljuk ki részletesen, de bárki utánaszámolhat, hogy mi annak a valószínűsége, hogy egy 1186 elemből álló sorozat éppen a prímszámokat adja ki, mégpedig a megfelelő sorrendben. (Tehát 2 ütés, 1 szünet, 3 ütés, 1 szünet, 5 ütés, 1 szünet, 7 ütés, 1 szünet, és így tovább, a sorozat végén pedig 89 ütés, 1 szünet, 97 ütés, 1 szünet, 101 ütés.) A sorozat nyilvánvalóan igen komplex. Egy olyan sorozat, amely az első két prímszámot adná ki, nem lenne kellően komplex. Ugyanakkor a fenti mintázat megegyezik azzal a mintázattal, amelyet eleve feltételeztünk.
A specifikált komplexitás a tervezettség észlelésének megbízható kritériuma. Minden esetben, amikor a komplexitás-specifikáltságkritérium tervezettséget mutat ki, és ahol a mögöttes kauzális történet ismert, az derül ki, hogy a tervezettség ténylegesen mindig jelen van. Közvetlen induktív általánosítással tehát kimondhatjuk, hogy amikor a kritérium tervezettséget mutat ki, a tervezettség valóban jelen van.
A tervezettség jelen van a biológiában. Bruce Alberts, az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia elnöke (aki egyébként evolucionista), ezt mondta:
„Az egész sejtet úgy tekinthetjük, mint egy gyárat, amelyben összekapcsolódó szerelőszalagok kidolgozott hálózata működik; ezek mindegyike nagy fehérjegépekből van összerakva […] Miért nevezzük a nagy fehérjeszerelvényeket, amelyek a sejtfunkció alapjai, gépeknek? Pontosan azért, mert a gépekhez hasonlóan, amelyeket az emberek azért találtak fel, hogy hatékonyan működjenek a makroszkopikus világban, ezek a fehérjeszelvények magasan koordinált mozgó részeket foglalnak magukba.”
Michael Behe Darwin’s Black Box [Darwin fekete doboza] című könyvében[8] bevezeti a redukálhatatlan komplexitás fogalmát. Egy rendszer redukálhatatlanul komplex, ha néhány egymástól függő részből áll, úgyhogy akár egy rész eltávolítása teljesen tönkreteszi a rendszer működését. Behe ezt írja:
„Egy redukálhatatlanul komplex rendszert nem hozhatnak létre […] egy elődrendszer csekély, szukcesszív változásai, mert egy redukálhatatlanul komplex rendszernek egy olyan elődje, amelyből hiányzik bármely rész, per definitionem működésképtelen […] Mivel a természetes szelekció csak olyan rendszereket választhat ki, amelyek már működnek, ezért ha egy biológiai rendszer nem jöhet létre fokozatosan, integrált egységként kellett létrejönnie, egycsapásra, hogy a természetes szelekció egyáltalán hathasson rá.”
Behe redukálhatatlan komplexitás fogalma és Dembski komplexitás-specifikáltság kritériuma közötti kapcsolat már közvetlen.
Tehát a tervezettség észlelésének van egy megbízható kritériuma. Ez a kritérium a tervezettséget szigorúan a világ megfigyelhető vonásaiból észleli. Továbbá a valószínűségszámításhoz és a komplexitáselmélethez tartozik, nem pedig a metafizikához és a teológiához. És noha nem lehet logikailag bizonyítani, olyan kényszerítő statisztikai igazolása van, hogy el kell fogadnunk. Ez a kritérium döntő a biológiában. Amikor komplex, információban gazdag biológiai struktúrákra alkalmazzuk, észleli a tervezettséget.
Azzal, hogy lemondott a tervezettségről, a tudomány túlságosan sokáig dolgozott a fogalmi kategóriák ki nem elégítő készletével. Ez a valóság beszűkített látásmódjához vezetett, és eltorzította azt, hogy a tudomány hogyan érti meg nemcsak a világot, hanem saját magunkat is. A tervezettségnek a tudománytól való elzárása eltorzítja a tudományt, és a materializmus szócsövévé teszi, ahelyett, hogy az igazságot keresné.[9]│[10]
Végszó
Röviden áttekintettük az evolucionizmus és az evolucionizmussal kapcsolatos kritikai megnyilvánulások történetét. A rendelkezésünkre álló keretek nem tették lehetővé, hogy minden kérdést részletesen elemezzünk, sőt bizonyos kérdésekre ki sem tudtunk térni, mint például az evolúcióelmélet és az informatika viszonyára, vagy a genetika és az evolucionizmus összeegyeztethetőségének problémájára, vagy pedig a természetes szelekció szerepére.
Végeredményben azonban kijelenthetjük, hogy az evolucionizmus a gondolkodó ember szemében összeomlott. Az elfogulatlan és előítéletmentes gondolkodás számára az evolucionizmus és az értelmes tervezettség vitája eldőlt – annak ellenére, hogy az evolucionizmus még tartja hadállásait. Joggal beszélhetünk az antidarwinizmus győzelméről. Az igazság kimondatott, egyre többen állnak ki mellette. „Szkeptikusok vagyunk azoknak a véleményeknek a tekintetében, amelyek szerint a véletlenszerű mutációk és a természetes szelekció számot tud adni az élet bonyolultságáról. A darwini elmélet bizonyítékainak gondos vizsgálatát bátorítani kell.” Ezt a nyilatkozatot több mint 800 természettudományi doktori fokozattal rendelkező személy írta alá (közöttük e sorok írója is).[11] Hiszünk abban, hogy végül omnia vincit veritas [az igazság mindent legyőz].
Befejezésül idézzük Malcolm Muggeridge-t: „Én magam meg vagyok győződve arról, hogy az evolúcióelmélet – kiváltképpen az, hogy milyen széles körben alkalmazták – a jövő történelemkönyveinek egyik nagy tréfája lesz. Az utókor csodálkozni fog, hogy egy ilyen gyatra és kétes hipotézist ilyen hihetetlen hiszékenységgel fogadtak el.”[12]
Jegyzetek
Szerkesztői megjegyzés: a folyóiratunk korábbi lapszámaiban megjelent írásokat az adott lapszám szerkesztési elveinek megfelelően közöljük az Ars Naturae Online weboldalon, így ezen írások formázási, szerkesztési módjai eltérhetnek az oldalon alkalmazott megoldásoktól.
[1] Az, ami Mayerrel történt, jellemző példája annak, hogy mi történik azzal, aki nem tartozik a tudományos establishmenthez, és jelentős, a megszokott paradigmába be nem illeszthető felfedezést tesz. Mayer orvos volt, nem fizikus, felfedezését először elutasították, sőt miután meglehetősen harciasan tiltakozott az elutasítás ellen, elmegyógyintézetbe zárták. Később rehabilitálták. – Sajnos, a jelenleg érvényes magyar alkotmányban van egy olyan mondat, amely tudományos viták eldöntését a tudomány hivatalos testületeire bízza. Ennek a mondatnak törvénybe iktatóit jó szándék vezette: ki akarták zárni annak lehetőségét, hogy a politika beleszóljon a tudomány ügyeibe. Azonban nem gondoltak azokra a veszélyekre, amelyek a tudomány intézményesülésével járnak.
[2] Majdnem azt mondtam, hogy miért nem vitatja, de erről szó sincs: az értelmes tervezettségről a „hivatalos”, mainstream tudomány még vitatkozni sem hajlandó, hanem a leggorombább módon elutasítja, nevetségessé igyekszik tenni, sőt rágalmazza.
[3] Természetesen feltételezve azt, hogy az anyagi világ törvényei, amióta az anyagi világ fennáll, változatlanok, és azóta természeten kívüli tényező nem avatkozott be az anyagi világ működésébe. Ez nyilvánvalóan nem biztos, hogy igaz, azonban egy naturalista világképnek, ha nem akarja, hogy az alapjai összedőljenek, el kell fogadnia.
[4] Jellemző Engelsnek A természet dialektikája című művében a második főtétel elleni kifakadása, amelynek indítéka az az egyébként helyes felismerés, hogy a második főtételből egy időben korlátozott, kezdettel és véggel rendelkező világfolyamatra kell következtetnünk. Engels nem tudományos alapon, hanem az „örök anyag” materialista elvéből kiindulva fakadt ki. Egy személyes megjegyzés: az én szememben Engelsnek ez a kifakadása leplezte le végképp a „tudományos szocializmus” tudománytalan voltát. – 2009-et „Darwin évének” nyilvánították, mert ekkorra esik Darwin születésének kétszázadik, és főműve, A fajok eredete megjelenésének százötvenedik évfordulója. Mi úgy látjuk, hogy Darwin a tudomány és az emberi gondolkodás félrecsúszásának egyik fő felelőse, és abban bizakodunk, hogy munkásságát nemsokára nemcsak egy kis csoport, hanem az egész tudományos közvélemény óriási tévútként fogja értékelni. Megjegyezzük, azon elv alapján, miszerint minden rosszban van valami jó, a Darwin elindította irányzatnak is van pozitív termése: nem filozófiai spekuláció, hanem elképzeléseinek természettudományos kritikája révén sikerült bebizonyítani a gondolkodásunkat az ókor óta kísértő epikuroszi-hedonista szemlélet tarthatatlanságát.
[5] A tanulmányunkhoz kapcsolódó további megfontolások a következő honlapokon találhatók: www.ertem.hu; www.kezdetek.hu
[6] Például Phillip E. Johnson: Darwin on Trial [Darwin a törvényszék előtt]. Downer Grove (IL), 1991, InterVarsity Press. Michael J. Behe: Darwin’s Black Box. The Biochemical Challeng to Evolution [Darwin fekete doboza. Az evolúció biokémiai kihívása]. New York, 1996, Touchstone. William A. Dembski: Intelligent Design. The Bridge Between Science &Theology [Intelligens tervezettség. Híd a tudomány és a teológia között]. Downer Grove (Ill.), 1999, InterVarsity Press.
[7] William A. Dembski: Intelligent Design. Id. kiad. Magyarul: Intelligens tervezettség. Híd a tudomány és a teológia között. Győr, 2007, Laurus Kiadó.
[8] Michael J. Behe: Darwin’s Black Box. Id. kiad. Magyarul: Darwin fekete doboza. Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása. Budapest, 2002, Harmat Kiadó.
[9] A fenti gondolatmenet részletesebb kifejtéséhez lásd Dembski: i. m. 5. fej.
[10] Az olvasó figyelmébe ajánljuk még a következő, a közelmúltban magyarul megjelent könyvet: Jonathan Wells: Darwinizmus és intelligens tervezettség. Budapest, 2010, Kornétás Kiadó.
[11] Az aláírók teljes listája megtalálható: www.dissentfromdarwin.org
[12] Malcolm Mudgeridge: The End of Christendom. Grand Rapids (MI), 1980, Erdmans, 59. o.
