Kacagott a Nap a hűvös februári reggelen.[1] Az ég arca sima, szeme tiszta kék. Az ég királynőjének tüzes szekere elől menekül a sötét köd. Lomhán gomolyog a Tisza mély völgyében.
A föld még fagyos. Az éjjeli dérfagy ott csillog a kopár tarló árva fűszálain. Megszürkíti az egyszerű földműves porta avas zsupfedelét. – Csak az Andrássy-kastély karcsú tornyai tekintenek le büszkén és ezer pompázó színben törik meg a játszi napsugárt.
A tél múlik, örül a Nap. Megkönnyebbül az élők lelke. Mohón szívjuk magunkba a téli Nap első langyos leheletét.
A hajnali szél nagyon bizalmaskodik. Hűvös kezével cirógat bennünket. Kipirulunk a hűvös tavaszi reggelen.
Tiszadob magas községéből hamar a szántókon vagyunk és sietve keressük fel a szorgalmas halászokat a holt Tisza valamelyik kanyarulatában.
Akinek a tehene hosszú telet jósol
Töretlen utakon haladunk a „dög Tisza“ partján. A derék paraszt nép nem pihen. Itt nádat vág egy. A másik utánaöleli az éles nádcsomót. – Amaz meg megtérdeli a sima jégen és takaros kévébe köti.
Túlnan előbb vannak. Már rakják is a résznádat a szekérre és viszik a faluba. Mindenütt tisztességtudóan köszöntenek.
– Mindjárt nem kell már a törmeléknád, tavasz lesz – szól az egyik magyarhoz kísérőm.
– Odébb lesz még a‘ tanító úr – feleli a magyar.
– Ha az idő így jár, a jövő héten szántani lehet – tódítom.
– Bajosan hiszem! Hosszú lesz a tél – cáfol a hitetlen magyar. – Én csak onnan indulok ki, hogy az én fejőstehenem olyan jóízűen eszi a szalmát maga alól, pedig dúlásig áll előtte a széna. Ez mindig hosszú telet jelentett.
E jóslat után ballagunk tovább. – Előttünk egy nagy puhaföld-domb. Fél méter magas, az alja egy méter széles. Az egész felette laza építmény.
– Ehol a gözü is hosszú télre készült – szólt a kísérőm.
– Ejnye, de takaros fészek! – felelem én.
Előveszem vastag botomat és teljes erőnkkel bontjuk a halmot. Vékony földtakaró alatt tömérdek mindenféle mag van összehalmozva. Fűmagvak, gabona-, tengeriszemek és még sok más megennivaló. Csak a gözü nincs sehol. Lakása mélyén rejtőzködik.
A természet fenséges orgonája
A reggel melegszik. A kellemetlen hideg szél nyugovóra tért. A derűs napsugár ezer színben ragyog az üvegsima Tisza-jegen.
– De hallga! – mintha távol ütnék a jeget!
– Itt lesznek a halászok a kanyarulatban, vágják a jeget – magyarázza kísérőm.
– Menjünk át a jegen, ne kerüljünk – mondja a másik.
– Mély itt a víz, bátya? – kérdem egy partszélen nádaló embertől.
– Elég mély, lehet vagy négy-öt öl. Meghűtőzöm, mielőtt a sima jégre lépnék.
– Hát a jég elég vastag-e, bácsikám? – kérdem aggódó tekintettel.
– Nem nagyon. Úgy egy jó arasz, talán egy sukk is.
Én, a szárazföldi patkány, most megyek át az első jégkeresztségen.
– Csak bátorság! – biztatom magam és rátipegek a jégre.
– Csak a csíklyukra vigyázzon az úr, a jég megbírja! – kiáltja utánam.
Új erőt vettem és nekivágtam a jégmezőnek.
– Széjjel egymástól! – dirigál vezetőnk.
– Gyorsan menni! – kiált felém, aki a jég közepén csoszogtam.
Nem volt már hideg. Izzadt minden részem. Izgatott az út, a szép vékony jégtábla és az alattam levő hatalmas vízréteg.
A távoli kopácsolás gyorsabb és erősebb lett. Szólott a jég. Hangja mély. Mintha távoli békák szólnának a mélyből. Vagy alvilági orgona zúgna felénk. Sehol egy ember. Nem ütik a jeget.
– Miféle zaj ez? – kérdem végre, mikor a túlsó part száraz földjére teszem a lábam.
– Hízik a jég! – válaszol éltesebb kalauzom.
A közelben nagyot reccsen és vagy húsz méteres hasadás szalad végig a jegen. Megilletődök. Hátha most a víz közepén lennék?
– Dehogy hízik, hiszen hasadozik! – fordulok oda mérgesen.
Tovább megyünk a parton. A Nap egyre melegíti a jeget. A jég egyre szól, morog, zúg, ropog, pufog és csattog. Felséges zenéje ez a nagy természetnek, melyet a magas partok megerősítve adnak vissza. A Nap jóízűen nevet rajta. Ismét egy kanyar.
– Menjünk át a túlsó partra! – hangzik a parancs.
Nem szívesen vállalom. Botom hegyével próbálom a jeget. A tiszaparti ember mosolyogja jámborságomat.
– Csak bátran, nem lesz semmi baj! – biztatnak.
– Nem sietek, mert elesek!
– Most nem lehet elesni, nem síkos a jég.
Ez a második átkelés még kellemetlenebb. Előttem a jég összerepedezve. Mégsem pihen. Csattog. Éppen lábam előtt szalad el egy nagy hangos repedés. Megborzadok.
– Vigyázat, csíklyuk!! – kiált hátra tiszai vezetőm.
– Még ez is?! – sóhajtok fel.
És csakugyan, egy fél méterre balra tányér nagyságú helyen erősen nyelvel a híg víz.
– Hát ez nem fagyott be?! – kérdem.
– A hal nyalta ki, szelelőlyuk – feleli.
Nem hittem el, de gondosan kikerültem, hogy valamiképp egy hat-hétméteres vízbe ne lépjek e lyukon.
Már negyedjére keltünk át a nagy jégén s még mindig nem szoktam meg a jégi zenét. Ez az út volt a legrosszabb: a jégpáncél tele volt fehér foltokkal. Mintha himlős volna. E foltok alatt levegő, gáz van és sokkal vékonyabb, mint a színjég. Ezt a halászok sem szeretik.
Ég a Tisza
Lassan nekibátorodok. Áhítattal hallgatom a természet nagyszerű orgonahangversenyét, mely a Nap emelkedésével egyre erősödik. Gyönyörű rianások ezek. Ma azért szépek, mert az éjjel nagyon hideg volt. A jég alul megerősödött és a felső réteg nem bírja az alsó feszítőerejét, így magyarázza a tiszai ember.
A szeplős jégen a fehér foltokat figyelem. A természet pompás alakító művészete csodákat művelt itt. A tömör jégben pompás orgonafürt kékellik. Amott szőlőfürtök kocsányokkal a jégben. A kettő között egy szép fehér rózsa van kiképződve és ez mind levegőbuborékból.
Ettől meg a fehér folt felpuffadt. Pompás tejüveg vagy vékony porcelán ernyőhöz hasonlít. Amott már egy színes csiga házát mutatja. Erősen hegyes. Ez itt egy lapos kagylóház felfordítva. Talán éppen egy villanylüszter. Nem törődök a rianásokkal többé, csak nézem-nézem a légbuborékok csodás művészetét a jégben.
– Ebbe gájz van, a masinátul meggyúl – figyelmeztet vezetőm egy nagy foltra.
– Földgáz talán?! – kezdek érdeklődni.
Már veszi zsebkését és gyufáját, hogy bebizonyítsa a maga igazát. Az egyik ember késhegyével óvatosan megkopogtatja a fehér dudorodás tetejét. Ez finoman kireped, e pillanatban a másik égő gyufát tart rá és a hatalmas lángsugár zúgva, morogva szökell fölfelé. Ég néhány percig, aztán elalszik, víz sugárzik nyomában. A víz erős, nyomás alatt tartja a gázt, azért szökell olyan magasra a jég.
Valódi földgáz ez. A növény korhadásából a jég alatt összegyűl, a vizet leszorítja és a jeget sokáig nem engedi kifejlődni. Sokszor magától kipukkan, sokáig nem tud befagyni, nyílt víz lesz a helyén. Ezek a csíklyukak.
Mi pedig bontogatjuk a fehér foltokat, míg a skatulya gyufában tart. Egyik kisebb, másik nagyobb lángsugárt lövell. Ez hosszabb, az rövidebb ideig ég, rohog. Nappal gyenge fénye elvész a napsugárban, éjjel pompás tűzijáték.
– Ég a Tisza, látja az úr!
– Tényleg ég. Pedig azt tartja a közmondás: „Higgyed bolond, ég a Tisza!“ – felelem.
Én is, ha nem látnám, saját kezemmel nem gyújtogatnám a foltok gázát, talán el sem hinném. Pedig a nem bolond embernek is el kell hinni, hogy a Tisza ég, még pedig nagyon szépen ég.
Halászunk a jég alatt
Míg itt gyújtogatunk, egy jó állású magyar ember jött felénk. Egyenes, mint a nádszál, járása biztos, hiszen a csizmáján jégpatkó van. Megemeli sapkáját, köszön. A halászmester volt.
Éppen jegeltek. Széles táblájú fejszével léket vágtak két oldalon. – Könnyen megy. A jég sir, de hangja nem hallik messze. Ma már két tanyát jegeltek ki, most a harmadikat vágják.
A part mentén 8–9 méterre egy-egy szűk léket vágnak. Húszat-húszat egy oldalon. Felkanyarítják a Tisza közepéig s itt egy négyszögöles beadótanyát vágnak. Az alsó részen már oldalt, a parthoz közel vágják ki a kiszedőtanyát.
A beadótanyán bevetik a 70 öles hosszú, hét öl széles óriáshálót. Könnyen megy. Egy nyolcméteres hajtórúdra 30–40 méteres kötelet kötnek. Ez a csat vagy apacsfához van kötve, mely fa a háló szélességét fogja át. Ezt a hajtófát elindítják jobbra. Balra ismét a másik fa megy. Könnyen szalad a sik jég alatt. A lékig ér, ahol egy rossz vasvillával löki tovább egy-egy ember.
Két halászlegény jobbról, kettő balról a második léken várja már a kötelet. Amint megérkezik, a vállukon keresztülvetett nyakló segélyével, nagy erővel húzzák a hálót. Jégpatkóval felszerelt lábukat megvetik a jégen. Nehezen bírják. A háló pedig szép lassan vonul a jégpáncél alatt a folyón keresztbe és lábolja a nagymélységű vizet.
Az átlátszó, tiszta jégen szépen látható. Látni, amint a felzavart álmos halak csaponganak. A menekvés már nehéz, mert a kör záródik. Mi a jégen követjük a hálót.
– Ez a legszebb halászati munka! – figyelmeztet a halászmester.
– Nincs sár, piszok – mondja a másik.
– De a víz hideg – jegyzem meg.
– Megszoktuk mán ezt mink.
A vontatók megállanak. Hárman is nekiveselkednek a kötélnek, húzzák, de nem jön egy tapodtat sem.
– Megálljunk, héé!! – kiált a túlsó part felé halászunk.
– András! Hozz csak fejszét, kampót, nézzük, mi a baj.
András a kiszedőlyuk mellett álló kis szánkáról felveszi a szerszámokat és sebes léptekben jön a folyón keresztül.
A halászmester a jégen át észrevette a bajt. Egy öreg tuskó lefogta a hálót. Meg kell szabadítani. Mi nem látunk semmit.
– Itt vágj hamar egy léket!
A fiú vágja a kemény jeget. A léken át felszedik a háló farát, átviszik a tuskón és megy a húzás tovább. A két pár húzólegény dolgozik istenigazában.
A hajtórúd elérte a kiszedőtanyát. Az egyik hajtólegény megfogja, kihúzza a vízből és szalad vele a másik tanya beadójáig. A másik ember már kényelmesebb. Ez csak kihúzza a rudat, aztán a sima jégen megdobja és szalad a hosszú rúd a másik tanyáig. A két apacsfa lassan előbúvik.
A víz libeg. Halak úszkálnak a zárt körben. A halászmester veszi a nagy tartó rudat és e görbe alkotmánnyal összetartja a háló alját, hogy a hal meg ne szökjön. A legények eloldják a csattfát. A bő nyíláson öten fejik az óriási hálót a jég alól. A halászmester szemben áll velük és dirigálja őket.
– Ne siess a tetejével!
– Neked András sok léhised van.
– Mi az a léhis? – kérdezem.
– A háló két ina között levő háló.
– A tetejével el vattok maradva!
– Nem sok lesz itt! – mondom.
– Szokás szerint fizet – feleli a mester.
A háló farában néhány hal fetreng. Irgalmatlanul kihúzzák és a jégre vetik. A jég a nagy munkában a sok ember alatt lehajlott és a kiszedőből bő víz árasztotta el.
A zsákmány megelevenedik a jég vizén. A harcsakölyök óvatosan mászik a nyílás felé. Az álmából felvert csuka öntudatlanul is a lék felé veti magát. Hiába, a fogolyra vigyáznak.
A hálót a hínártól kitisztítják s a kis szánkón lévő nagy kosárba teszik. A néhány halat a háló alá szuszakolják.
– Kevés ez, barátom! Kevés – töröm meg a csendet.
– Örvény volt itt, uram; itt nincs hal. Azért húztuk meg, hogy a halat kizavarjuk a vackából. A másik tanyán többet fogunk.
– Hány tanya megy meg naponta?
– Három; ha sietünk négy is.
– Érdemes a munkára?
– Megjárja ez, mert naponta 40–50 kiló halat fogunk és annak 60 percentje a mienk.
– Hát ebéd nem lesz?
– Mink nem ebédelünk. Csak reggel munka előtt és este munka után eszünk.
– Persze halat – jegyzem meg.
– Uram, a hal gyenge ítél ehhez az erős munkához. A hal csak mással jó. Szalonnát sütünk.
– Az valamivel erősebb étel – jegyzem meg.
A hálót már újra felszerelték. A halászmester elköszönt és siet bevetni. Ettől sok függ. Személyesen van jelen.
A távoli toronyban delet harangoznak. A harang szava ott kóborol a kopasz fűzfák ágai között: vagy a két part között bolyong. A jég már nem ropog: kinyújtózkodott. Lágy fuvallat lengedez a déli verőfényben.
Mi szerencsével bocsátjuk újra jég alá az óriási hálót.
Jegyzet
[1] Forrás: A Földgömb I. évf. (1929) 2. sz. 41–44.o. – A szerk.
