A tulajdon elsősorban a jogtudomány, mégpedig a dologi jog fogalma.[1] A tulajdon a személyek legkiterjedtebb rendelkezési jogosultsága a dolgok felett, melyet a jogrend biztosít számukra. E jogosultság érvényesülési lehetőséget, szabadságot, gazdagságot és hatalmat jelent. Visszaélés esetén azonban: kizsákmányolást, ínséget, elnyomást, rabszolgaságot. A tulajdonjog hatalommal és szabadsággal, illetve tehetetlenséggel és szolgasággal való szoros kapcsolata az oka, hogy a tulajdon állítólagos magánjogi fogalma óriási politikai jelentőséggel bír. A jelenkori világválság szintén visszavezethető két olyan társadalmi rendszer szembenállására, amelyek kifejezetten a tulajdonkérdéshez való ellentétes viszonyulásban különböznek egymástól. A szembenállás közkeletű megfogalmazása így hangzik: kommunizmus vagy szabad magántulajdon.
A tulajdonjog határozza meg, hogy ki lehet tulajdonos, ki és mi lehet dolog, illetve hogy a személyek dolgok feletti uralmának hol szabjunk határt. Ez az uralom lehet korlátlan vagy számos vonatkozásban korlátozásnak kitett. Az osztrák Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch [Ausztriai Polgári Törvénykönyv – A ford.] háromszázötvennegyedik paragrafusa így szól: „A tulajdon jogként tekintve felhatalmazás, hogy egy dolog állagával és hasznai felett kényünk-kedvünk szerint rendelkezzünk, s mindenki mást kizárjunk ebből.”
E fogalmi meghatározás a tulajdonosi jog abszolutizálását, korlátlan, önkényig elmenő – a visszaélés jogát, a romanisztikus tan ius abutendijét beleértve – tulajdonszabadságot jelent.
E tulajdonfogalmat kétségkívül messzemenően korlátozzák a magánjog és a közjog további rendelkezései, kezdve a szomszédjogoktól a kisajátítás jogáig. Pontosan egybevág ez a romanisztikus tannal illetve a tizennyolcadik század – polgári jogrendünk keletkezési idejének – individualisztikus természetjogi tanával. E tanítás szerint a tulajdon lényegében korlátlan. Az ember egyik alapjogává nyilvánítják az abszolút tulajdonszabadságot. Ezt tekintjük vizsgálódásunk kiindulópontjának, és ezen állítólagos természetjogi fogalom igazságtartalmát továbbá az ebből fakadó következményeket szeretnénk megvizsgálni.
Az individualisztikus természetjog tulajdonfogalmának két lényeges ismérve:
1. A tulajdon a magánjog fogalma, a tulajdon magántulajdon. Amennyiben az állam tulajdonnal rendelkezik, szintén a magánjog alanya – az állam mint fiskus.
2. E tulajdonfogalom a személy dolog feletti uralmának az abszolutizálását jelenti. E pozitív jellegű abszolutizálásnak személyi és dologi irányban megvannak a maga negatív következményei, nevezetesen: a nem-tulajdonosnak a dologgal szembeni abszolút jogfosztottsága, s magának a dolognak az abszolút jogfosztottsága. Mivel a dolog minden jogával a tulajdonos rendelkezik, nem maradt hely a magánjogi és közjogi nem-tulajdonosok – a szomszéd, a munkavállaló, az önkormányzat és az állam – jogainak, hacsak a tulajdonos nem enged át szerződéses jogokat.
A dolog minden vonatkozásban jogfosztott. A dolog fogalma egybeesik a teljesen jogfosztott tárgyéval. Ellenben a jogalany a személy. Nem szabad, hogy a jogi fogalmakat összetévesszük a természettudomány fogalmaival, s a személy fogalmánál mindig hús-vér emberekre, a dolog fogalmánál pedig anyagi javakra gondoljunk. Hogy a jogrendben mi a személy és a dolog, azt maga a jogrend dönti el, nem pedig a természettudomány. Személy minden olyan realitás, amelynek a jogrend megadja a jogképességet. Szintén ide tartozik egy megszemélyesített tőke, például egy részvénytársaság vagy alapítványi célvagyon. A jogrendben nemcsak az állat, hanem elég gyakran az ember is lehet dolog: rabszolga, jobbágy.
Csakhogy az eleven élet kivonja magát minden abszolutizálás alól. A tulajdonjog abszolutizálása ellen elsősorban a nem-tulajdonosok tiltakoznak. Tiltakozásuk meghatározza a szociális válságok jellegét és súlyát. Azonban – ami eleinte kevésbé nyilvánvaló – maga a dolog is tiltakozik az abszolutizálás ellen. A dologgá való degradálódás nem csupán akkor érződik lealacsonyítónak, ha emberekről van szó. Az élő természet sem akar dolog lenni. Az állat- és természetvédelem nem csupán szentimentális ügy. Maholnap különösképpen a természetvédelem válik az emberiség sorskérdésévé, mely védelemre szorul az abszolutizált magántulajdon mohóságával szemben, hacsak nem akarjuk, hogy az emberek élősködő fogyasztási vágya tönkretegye az életlehetőségeket e Földön. Az ember természettel való együttélése az állat szubjektumkarakterének elismeréséhez vezet. Az univerzalisztikus természetfilozófia ismeri a világlélek (Weltseele) fogalmát, s ezzel elismeri a természet, mindenekelőtt az állatok, a növények és az erdő személyiségjellegét.
Gustav Radbruch, az 1949-ben elhunyt kiváló jogtudós így szól (Rechtsphilosophie. 5. kiad. 238. o.):
„Nemcsak az embernek, a dolognak is megvan a maga méltósága. A dolog a maga részéről azt követeli az embertől, hogy önnön értéke szerint kímélje, ápolja, használja és élvezze, egyszóval: szeretetet kíván. Így az ember dologhoz fűződő kapcsolatát az embertársi kapcsolathoz tesszük hasonlóvá, nem csupán akkor, ha háziállatokról van szó, melyeket egyetlen nem-jogász sem bátorkodik puszta dolgoknak nevezni, hanem akkor is, ha azok élettelen tárgyakként tárulnak szemünk elé. Az ember dologhoz való eme kölcsönös kötelességen alapuló viszonyát, a dolog ezen igényét, hogy ne csupán birtokolják, hanem saját törvénye szerint bánjanak vele, a vallásos ember az „istenáldás” szavában juttatja kifejezésre […]. Ez az oka annak, amiért az édesanya megtiltja gyermekének, hogy a kenyérrel játsszon.”
A dolog abszolút jogfosztással szembeni ellenállása különösen érthetővé válik, mihelyst a római jog dologfogalmát alkalmazzuk. A római jog nem csupán materiális dolgokat – res corporales –, hanem immateriális dolgokat – res incorporales – is ismer. Az Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch kettőszáznyolcvanötödik és kettőszázkilencvenkettedik paragrafusa értelmében „minden jogot” – például egy szolgálati szerződés vagy társasági alapszabály tartalmát – szintúgy immateriális dolognak kell tekintenünk. Ennélfogva pedig minden jog tulajdon alapját is képezheti. Csakhogy az életfontosságú jogok körében a dologfogalom abszolutizálása súlyos szociális megrázkódtatásokat okoz. Amennyiben a szolgálati szerződésre gondolunk, melynek tartalma ily módon a szerződő felek tulajdonává válik, úgy ez esetben az ember tiltakozik az ellen, hogy önnön munkája és teljesítménye – amelyet önmaga részének, tehát valami lehető legszemélyesebbnek tekint – az abszolút eldologiasítással lealacsonyodjon. A figyelem, amit a modern ipari társadalomban a „human relationsnek” szentelnek, a kezdeti jobb belátás következménye. A human relations – az emberi kapcsolatok – fogalma persze még igen szegényes.
Univerzalisztikus felfogás szerint minden lét egység, melyben semmi sincs meg jogok és kötelességek nélkül. A személyiség kategóriája – Othmar Spann kategóriatana szerint – a szellemi lét egyetemes módozata, és az organikus természet határaiig terjed. Analóg módon ez az anorganikus természetre is igaz. Isten semmit nem tett lába zsámolyává, mondja Spann. Semmi sem örökké középpont, semmi sem örökké kerület. A lét sokközpontúsága (Vielmittigkeit) kizárja az abszolút uralmat és az abszolút szolgaságot. Ezt Hegel is kimutatja A szellem fenomenológiájában, amikor is kifejti, hogy az abszolút uralom fogalma ellentmond önmagának, s ellentétébe csap át. Ezenkívül így szól Eckhart Mester: „Isten épp oly közel van a kőhöz, mint az emberhez.”
Ugyanakkor egy hamis romantika hibájába esnénk, ha megpróbálnánk szemet hunyni afölött, hogy az ember dologhoz való személyi jellegű közvetlen viszonya általánosan nem áll fenn illetve nem lehetséges. Egy háziállat vagy egy könyv személyes tulajdonát mégis csak másként kell értékelnünk, mint egy kereskedelmi cég árukészletét. A gazdasági tapasztalat azt mutatja, hogy a tulajdonos ez esetben dolognak, a legszűkebb és absztrakt értelemben vett vagyontárgynak tekinti az egyes árucikket, s csupán gazdasági hozamaiban, a pénzben kifejezett üzleti értékben érdekelt.
Nem szükséges, hogy e tényállást az univerzalisztikus tudomány letagadja. Univerzalisztikus felfogás szerint a jogtudomány dologfogalmát hasonlóan kell értékelnünk, mint a tőke fogalmát a közgazdaságtanban. Othmar Spann gazdaságtana ismeri a magasabb rendű tőke fogalmát. Ily módon léteznek magasabb rendű javak, melyek a dologi jog körében dolognak tekinthetők. Eközben azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy a jogtudomány csupán egy társadalmi résztartalom (Teilinhalt) – éppen a jog mint résztartalom – tudománya, a résztartalom mint rész pedig nem tehető egyenlővé az egésszel. A jog- és gazdaságtudomány számára megengedett, hogy minden jószágot eszköznek tekintsen, akár egy Beethoven-szimfóniát is, minthogy előadása kenyérkeresethez juttatja az embereket. Azonban óvakodnunk kell attól, hogy e tudományos absztrakciót az élet és a tudomány egészének tekintsük. A társadalom egyetlen résztartalma sem abszolutizálható. A dologfogalmat mint olyat nem, ám abszolutizálását el kell utasítanunk. Kritikánk a tulajdon abszolutizálására vonatkozik, mely szükségszerűen a privatizálása felé hajt.
Az „abszolút” szó szerinti értelemben – az absolvere, eloldani igéből eredően – „eloldottat” jelent. A kényszertől való eloldódás megszabadulást, a gonosz hatalmával való szakítás megváltást, abszolúciót jelent. Egy valódi egészleges, univerzális összefüggésből (Ganzheitszusammenhang) való eloldódás viszont leválást (Abfall), hűtlenséget. Minthogy azonban a tag – univerzalisztikus felfogás szerint – az Egészbe való visszakapcsoltság nélkül nem életképes, az abszolutizálás létveszteséget, válságot, hanyatlást (Verfall) jelent. Minden leválás (Abfall) egyszersmind elhullás (Verfall). E hanyatlás és felbomlás (Auflösung) előrehaladtával azonban sajátos tendencia mutatkozik meg, oly módon, hogy bizonyos pontján megpróbálják lezárni és rögzíteni ezen eloldódási folyamatot. A leváló tag középpontnak nyilvánítja magát, s meg akarja akadályozni a további kibomlást. Felfelé és lefelé abszolutizálja magát. Az eloldódott tag ettől fogva magára hagyatott, abszolútnak és szuverénnek nyilvánítja magát. Ez az abszolutizmus lényege.
Az abszolutizálás azonban egyúttal teljes privatizálást jelent. Az egészleges összefüggésből kioldott tag már nem rendelkezik más cselekvési irányelvvel, mint saját önkényével. Hatalmi körét privát szférájaként, magántulajdonaként fogja fel. Az abszolút uralkodó az államot, a vallást (cuius regio, illius et religio [Akié a föld, azé a vallás – A szerk.]) – még inkább alattvalóinak életét – magántulajdonának tekinti, éppúgy, ahogyan egy gazdasági jószág abszolút magántulajdonosa abszolutizálja e tulajdont. A „privát” szó nem is hangzik oly emelkedettnek, hogy egy átfogó, globális vitában alkalmas jelszó lehessen valamely párt számára. Nem jelent többet, mint „megfosztottat” (a privare – megfosztani igéből). A megfelelő görög szó még drasztikusabban hangzik. Az abszolút magántulajdonos felmenti magát a kötelességek alól, egyszersmind megfosztja magát tulajdonának ontológiai és morális előfeltételeitől. Maga alatt vágja a fát. A tulajdonosnak egy hivatalt kell ellátnia. Önkény és visszaélés számára nem marad hely és jogalap. A rendelkezési hatalom csupán hűbér, mely az ezzel kapcsolatos kötelességek teljesítésétől függ. A hivatal latinul munus. Épp a „kommunizmus” szó utal – amire már Leopold Ziegler is felhívta a figyelmet – a tulajdon hivatali s ily módon közösségi jellegére. Nagy birtokok, kiváltképp ipari vállalatok tulajdonosainak világossá kell tenniük önmaguk számára, hogy tulajdonukat a privát önkény terepének vagy közfunkciónak tekintik.
A fogalmak önmozgásának bemutatása absztraktnak, s így élettelennek tűnhet. Ezért az ebből nyert belátásokat még el kell mélyítenünk az abszolutizálási folyamat történeti szemléltetésével. Látni fogjuk, milyen messzire és mélyre nyúlnak a tulajdonjog privatizálódásának gyökerei. Ezért kérem, ne higgyék, hogy terjengős beszédemmel elkanyarodok a témától. Univerzálisan gondolkozni azt jelenti, hogy figyelembe veszünk minden szellemi vonatkozást, a sajátos jogi illetve történeti gondolkozást pedig nem fogadjuk el abszolútként. Szeretném nagyvonalakban szemléltetni Önökkel ezen felbomlási folyamat történetét, mely magában foglalja az abszolutizálódás és a privatizálódás valamennyi mozzanatát. Ebből majd kitűnik, milyen szellemi előfeltételek alapján jött létre a magántulajdon abszolutizálódása.
A középkor már egyáltalán nem tűnik számunkra oly „sötétnek”, amilyennek a felvilágosodás tizennyolcadik századi filozófiája hitte. Az általános felbomlás e korában el kell ismernünk, hogy a középkorban – hozzávetőleg a tizenegyedik században – grandiózus szintézis vált valóra. A kereszténység szubsztanciájából, mely egyúttal közvetítve továbbfejlesztette az antikvitás hagyományát a Nyugat számára, illetve az európaiak, különösen a germán vezetői réteg politikai és jogi szubsztanciájából olyan szintézis jött létre, amely ugyan kétségkívül nem volt tökéletes, s minden zavartól mentes, de a relatíve legtökéletesebb, időbeli és térbeli terjedelem szerint pedig a legátfogóbb és legzártabb egyesülés volt, amely történelmünkben valaha megvalósult. Arra az időszakra gondolunk, amikor III. Henrik kihirdette Isten békéjét [a treuga Deit – A ford.], amikor a cluny-i mozgalom megújította az egyházat, az erős és öntudatossá vált Nyugat pedig a Szent Föld meghódítására vállalkozott. Ez a középkori univerzalizmus kora. A Nyugat vallási és egyúttal messzemenően politikai egységet alkotott.
A filozófiai realizmus a középkor legragyogóbb filozófiai teljesítménye, az univerzáliavita – vagyis az univerzáliák, az egyetemes fogalmak, az Egészek (Ganzheit) realitásáról szóló vita – volt a filozófiai diskurzusok uralkodó témája. A középkori realizmus tételezte, a nominalizmus vitatta az Egészek ontológiai valóságát. A szellemi küzdelem két évszázadon át tartott. A tizennegyedik század első felében a nominalizmus kerekedett felül. A nominalista filozófia, mint például William von Ockham, tagadta az Egészek valóságát, a dolgokat, a tagokat kivonta az egészleges összefüggésből, magukra hagyta és ilyen módon abszolutizálta őket. Ezzel a filozófiai világkép egysége odaveszett.
E folyamatnak megvolt a maga megfelelője a logika területén. Az egyetemes fogalom, az Egész szilárd alappal rendelkezett Platón ideatanában és – jóllehet kevésbé határozottan – Arisztotelész formafogalmában. A középkori logika, a logica antiqua is ehhez igazodott. Már a tizenharmadik század vége felé győzelemre jutott a logica moderna, a modern logika, mely tudományos módszerrel szolgált a nominalizmus számára. Ebből az időszakból ered az egyetemes fogalmak feloldódása, a matematika logikába való betörése. Az egyes fogalom került középpontba, ennek alapján pedig olyan egyetemes fogalmat dolgoztak ki, amely tisztán mennyiségi jellegű. Ezen időszaktól kezdve a tudományos viták során igen nehéz képviselni az univerzalisztikus gondolkozást, mivel a fogalmi nyelvezet, amit a logika órákon tanulunk, messzemenően nominalisztikus.
Az egységes világkép felbomlásának további szakaszát jelenti a filozófia és a teológia közötti kapcsolat megszakadása. Amennyiben azonban kivonjuk a teológiát a filozófiából, olyan szekularizációs folyamat indul el a tudományos megismerés valamennyi területén, amelynek materializmusban és ateizmusban kell végződnie, s amelyet a Nyugat makacs következetességgel végigjárt. Ha az elsőt szem elől tévesztjük, a másodikat tekintjük elsőnek. Ha a tudományban ignoráljuk a Teremtőt, a természet teremtő jellege és a történelem teremtő útja sem válhat többé érthetővé számunkra. Ennek pusztító következményei voltak a társadalom- és a jogfilozófiára nézve.
A teológusok először is kétségbe vonták az állam szakrális természetét. Az állam képviselői a szellemi függés okán – később dacból és haragból – tudomásul vették az állam szakrális területről való kiszorulását, s abszolutizálták az állam szekularizációját. A fogalom, mely mindenekelőtt kérdéses volt, az üdvösség (latinul: salus). Az egyetemes üdvösséget kezdetek óta az állam feladatának tekintették, bár a fogalma még nem hasadt szét szakrális és profán területre. Az üdvösség szakrális meghatározottságú csorbítatlan rend, amely iránt állam és egyház egyformán kötelezve voltak. Az üdvösség nem földi boldogságot, hanem elsősorban csorbítatlan rendet, tökéletességet, szentséget (Heiligkeit) jelent. Az üdvözítés (Heilen) [heilen: gyógyítani – A ford.] bizonyos tekintetben megszentelést (heiligen) is jelent. A latin salvare igéből (üdvözíteni, gyógyítani) ered a salvator (Megváltó) kifejezés, ami a németben: Heiland [jelentése: Szabadító, Megváltó. A kereszténységben Jézus Krisztus „titulusa” – A ford.]. Miután azonban a földi üdvösség különvált az örök üdvösségtől, földi boldogságként értelmezték, s mint ilyet abszolutizálták és privatizálták. Jelen századunkban a jólét merőben privatizált, szubjektivisztikus és eudaimonisztikus fogalmához értünk: az állam mint a kötelesség nélküli individuum privát életszínvonalának és garantált fogyasztásának jótállója és finanszírozója.
A társadalomfilozófia e folyamata a jogfilozófiában végbemenő jelentős és markáns fordulattal vág egybe. A tizenharmadik–tizennegyedik század fordulóján a természetjog fogalma a rend felbomlása során szinte elkerülhetetlen változáson ment keresztül. Aquinói Szent Tamásnál a természetjog még a lex æternára [örök törvény – A szerk.], az isteni törvényre alapozódó objektív rendet jelentette. A természetjogot szakrális, nem pedig természettudományos értelemben határozták meg. Szent Tamásnál biztosított volt a jog teonómiája [Isten törvénye szerinti volta – A szerk.]. A jogfilozófia lex æternától való elszakadása a természetjog szekularizációjához vezetett, amely viszont csak a tizennyolcadik században jutott végstádiumába. E folyamat csakhamar megmutatkozott abban, hogy a természetjog fogalma objektív rendből szubjektív jogigények katalógusává alakult. A jus naturale [természetjog – A szerk.] egyes számú alakból jura naturalia [természetes jogok – A szerk.] többes számú alak, a nominalizmus szubjektív, természetes jogai lettek. A német-amerikai származású katolikus filozófus, Heinrich Rommen „A természetjog geneológiájáról” szóló néhány évvel ezelőtt megjelent tanulmányában (Thought, XXIX. évf. 403–425. o.) meggyőzően tárta elénk e folyamatot. Így szól:
„Szent Tamásnál a »jura naturalia« terminus nem fordul elő többes számban, s néhány modern tomista láthatólag büszke a tényre, hogy Szent Tamás egyáltalán nem számol (szubjektív) természetjogokkal, hanem csak az objektív rendet tartja szem előtt, éppen, amikor a »jura naturale« terminust használja.”
E jogfilozófiai fordulat jelentős következményekkel járt a jogtudományra és a jogtörténetre nézve. E kibontakozás előmozdítója egy régi keletű kari vita, amely jogászok és teológusok – a Bolognai Egyetem jogászai és a párizsi Sorbonne Egyetem teológusai – között zajlott le. A szekularizációs folyamat pontosan megfelelt a jogászok mentalitásának, akik nem voltak hajlandóak elismerni tudományuk valamely más tudománytól való függését. Kedvükre szolgált, hogy rábukkantak valamire a jog területén, ami abszolutizálható és bizonyos mértékben kanonizálható. Ez a római jog volt. A jogászok olasz egyetemeken, főként Bolognában tanultak római jogot, a tizennegyedik század folyamán pedig létrejöttek a jogi fakultások az éppen akkor alapított német egyetemeken, s kiképezték a jogászok rendjét, amely csak akkoriban kezdett jelentőssé válni. Évszázadokkal később e rend vezető pozícióra tett szert az állami tisztviselői kar csúcsán. A „Szent Birodalmat” és a szakrális királyságot felváltotta a világi beállítottságú territoriális állam. Az elkövetkező évszázadokban a jogászok – akik a tizennegyedik században erőteljesen kibontakozó területi államokban vezető tisztviselőket állítottak – visszaszorították a klérust és a lovagságot. A római jog gyakorlati átvételére a tizennegyedik–tizenötödik században került sor. Elsősorban a római magánjogot vették át, amely egyrészt magas fokú technikai érettséget ért el, másrészt ez felelt meg leginkább a szubjektív jogok privatizálásában és abszolutizálásában megnyilatkozó új szellemnek. A római magánjog átvétele nem magyarázható a hazai jog elégtelen voltával, amely éppen a tizenharmadik században bámulatos fejlődésen ment keresztül. Az átvétellel nem kerekedtek felül a válságon, sokkal inkább jelentősen fokozták. Amióta átvettük a római dologi jogot, egyáltalán nem tudunk kilábalni a tulajdonjog válságából.
A hazai jog nem ismert különbséget magánjog és közjog között. A tulajdon nem abszolút, hanem a hűbérjogi társadalmi rend keretében kötött, kötelezett és rétegzett volt, kiváltképp egy irányító és ellenőrző funkcióval bíró úgynevezett felső tulajdonra – dominium directum [vagy dominium superior – A ford.] –, illetve egy használati tulajdonra – dominium utile –, végrehajtó és pártfogolt státusszal, amely a fő tulajdonos irányában bizonyos szolgáltatásokra kötelezte a használókat. Azonban a hűbéri kötelékben álló emberek között elsőlegesen nem dologi jogi vagy általában véve magán-, hanem személyi jogi, politikai, szövetségi viszony állt fenn. Nyilván előfordultak feszültségek és válságok. A stedingi parasztok tragédiája a fő tulajdonnal való visszaélés egyik példája az érett középkorban. Mihelyst azonban a tudomány a földbirtokkal kapcsolatos valamennyi jogot abszolút jognak nyilvánította, mind a felső tulajdonosok – a földesurak –, mind a használati tulajdonosok – a parasztok – önnön tulajdonrészük abszolutizálását sürgették, és valóságos osztályharc vette kezdetét, mely említésre kerül a Kommunista Kiáltványban. A tizenhatodik századi parasztháborúk jelentették e küzdelmek tetőpontját. A harcoló parasztok a régi jogra és szokásra hivatkoztak, a híres tizenkettedik cikkelyben pedig a röghöz kötöttség eltörlését követelték. Eleinte leverték a parasztokat. Hűbéri kötelességüket pusztán dologjogi jobbágysággá abszolutizálták. A németek lakta Keleten felszámolták a parasztságot, oly módon, hogy a létrejövő központosított nagybirtok földmunkásaivá degradálták. A fejedelmek csak a tizennyolcadik század folyamán siettek a szorongatott parasztok segítségére, a tizenkilencedik században pedig eldőlt a használati tulajdonosok felső tulajdonosok ellen folytatott háborúja, ám a használati tulajdon abszolutizálásából folyó kedvezőtlen következmények sem maradtak el. A szlávok lakta Keleten, ahol az uralkodóház részéről hiányzott a kellő belátás, a magántulajdon felszámolásával csak a bolsevizmus vonta le a földbirtok abszolút privatizálásából adódó következtetést.
Az iparban – amely egyre nagyobb jelentőségre tett szert a tizenkilencedik században – a tulajdonjog privatizálása szinte még végzetesebb következményekkel járt, mint az agrárjogban. Az agrárválsággal párosult az ipari válság. A Kommunista Kiáltvány korához érkeztünk. Száz évvel később egy kommunista hatalom világhatalommá nőtte ki magát.
Vajon helyes alternatíva-e ebben a globális harcban a „szabad magántulajdon, vagy kommunizmus” alternatívája? Vajon fenntartás nélkül odaállhatunk az abszolút magántulajdon oldalára? Vajon remélhetjük-e, hogy ennek jegyében győzelmet aratunk?
Fenti vizsgálódásunk nemleges választ ad ezekre a kérdésekre. A teljes, üdvözítő megoldás azonban nem lehet „merő” kompromisszum; originális, a tudomány és az élet követelményeinek eleget tevő, teremtő megoldásnak kell lennie. Ez, véleményem szerint, az univerzalisztikus társadalomfilozófiából kiindulva lehetséges. Természetesen használatra kész, minden helyzetre alkalmas receptekről itt nem lehet szó, csupán alapelvekről, melyeket a mindenkori helyzet követelményei szerint kell ki- és áttagolnunk. Ebből hozzávetőleg a következő alaptételek adódnak:
1. A „dolog” nem természettudományi, hanem szellemtudományi fogalom. Itt ugyanazon kérdésfeltevésről van szó, mint a gazdasági jószág fogalma esetében. Ahogyan létezik magasabb rendű tőke, úgy a jogtan számára is léteznek magasabb rendű dolgok, melyeket gazdasági hasznosításuk ellenére sem foszthatunk meg eredendő értéküktől. A dologi javak a személy külső szféráját képezik, amelybe – Hegel tulajdonfogalma értelmében – akaratát helyezheti, s ezáltal tulajdonává teheti. Ebből következően a tulajdon határa ott nyugszik, ahol a dolog értelmes használatára való képesség megszűnik. Amennyiben a helyes használat több személy együttműködését kívánja, a dolog feletti uralomban több személy részvétele válik szükségessé. Példaként vehetjük a szolgálati szerződést, melynek tartalma a romanisztikus tanítás szerint semmi más, csak immateriális dolog. De ebben az esetben egyszersmind és legfőképpen egy konkrét gazdasági feladatban résztvevő személyek – a munkaadó és a munkavállaló – valódi közösségéről van szó. A munkaviszonyt és az ezzel kapcsolatos tulajdonjogot oly módon kell kialakítani, hogy e közösség a legjobban teljesítse a maga feladatát. Vagyis a dologi jog az értelemszerűen kialakítandó személyi jog külső szférája. A személyi jog azonban lényege szerint nem magán, hanem közösségi, szövetségi jellegű.
2. Az abszolút magántulajdon egyfelől, a kommunizmus másfelől csupán az igazság egy-egy oldala. Azonban a felet nem szabad egésznek tekintenünk. A tulajdon privatizálása a lét, minden lét univerzális, egészleges karakterét sérti. A kommunizmus pedig a személyiség megsemmisítésére és a társadalom abszolutizálására irányuló kísérlet. Felfelé a társadalom ilyetén abszolutizálása a szociálison túli kötelékének tagadásához, pánszociologizmushoz vezet, ami különösen tisztán kifejezésre jut Karl Marxnál. Lefelé viszont a kommunizmus a társadalom kitagolásának megakadályozására, az Egész önnön síkján való abszolutizálására és a saját élet kioltására irányuló embertelen kísérlet. Vagyis szolgaság, bürokratizálás, a saját személyes élet és kezdeményezés elfojtása, az emberekkel szembeni bizalmatlanság, a túlfokozott ellenőrzés, a tömegek erőszakos elnyomása.
3. Az univerzalisztikus társadalomfilozófia felismeri mind az egyik, mind a másik oldalon lévő igaz elemeket, azokat határaikon belül helybenhagyja, s gátat vet abszolutizálódásuknak. Az egyik oldalon helyes mozzanat, hogy a társadalom tagjának joga van a megfelelő saját élethez és a szükséges dologi eszközökkel való ellátáshoz. A személyi szférának egy reálszféra felel meg, jogilag biztosított rendelkezési hatalom a dolgok tekintetében, pontosan meghatározott élő, közvetlen viszony a személy és a dolog között, a használati tulajdon.
E használati tulajdon természetét és jelentőségét a kommunizmus félreismerte. Ennek okán folyton-folyvást ellentmondásba kerül a mindennapi élet tapasztalataival. Az embernek nincs szüksége olyan tulajdonra, amely a felső tulajdon szintjén bizonyos mértékben elkorcsosul. A munkásság – a kommunizmus évszázados nevelése ellenére – már nem érdekelt a további államosításokban, miután felismerte, hogy számára használati tulajdon ily módon nem jött létre.
A kommunizmus igazságeleme – amit mindazonáltal durván elferdítettek – a tulajdon közösségi jellegében rejlik, a tényállásban, hogy a társadalom felső tulajdona nélkül nem létezhet tulajdon, a magántulajdon tehát nem abszolutizálható. A használati tulajdon kötelességekkel járó tulajdon.
4. A fő tulajdon és a használati tulajdon helyes viszonyára úgy lelünk rá, ha teremtő módon alkalmazzuk az univerzalisztikus kategóriákat, kiváltképpen az Egész részekkel szembeni rangelsőbbségéréről szóló arisztotelészi tételt, illetve Othmar Spann felismerését, miszerint az Egész önmagában nem bír jelenléttel, sokkal inkább a tagokban születik meg. A legnagyobb és legelevenebb kitagolási bőség (Ausgliederungsfülle) biztosít teremtő életet, mely a gazdaságban produktivitást jelent. Ezért hívja Othmar Spann a saját életet megelevenítő kitagolásnak (lebendigmachende Ausgliederung), s ezért állítja fel Walter Heinrich a decentralizáció tételét.
Ebből következik, hogy minél sokrétűbben kitagolt és decentralizált a gazdaság és ezzel a tulajdonrend, annál egészségesebb a gazdaság és a jog, annál teljesítőképesebb és szilárdabb, válságtűrőbb egy ilyen rend. Ezért a helyes vállalatvezetés nem bürokratizál, hanem decentralizál, megelevenít, funkciókat enged át, rendelkezési hatalmat és felelősséget tagol ki, s mindenütt közeli viszonyokat létesít a munkatársak és az általuk kezelt dolgok körében. Ez a bizalom apró gesztusokkal kezdődik, nagyobb kiváltságokban és jövedelemrészesedésekben folytatódik, végül használati tulajdonná erősödhet, illetve kell, hogy erősödjön. Receptek nem adhatók erre. Hogy azonban a modern társadalom eltérő elméleti beállítottsága ellenére sem veheti félvállról e tételeket, azt az utóbbi évtizedek jogi fejlődése mutatja. A látható kezdemények persze vadhajtások és sokszor ellentmondásokkal teli kompromisszumból erednek. Elég gyakran túlzásokba is estek. Ugyanakkor érdekes, hogy Ausztriában 1914 óta öt különböző politikai rendszer hajtott végre decentralizációs intézkedéseket a tulajdonjog területén, miközben a mindenkori utódrendszer – az egyébként fennálló ellenséges viszony ellenére – átvette és megtartotta ezen intézkedések zömét, ami amellett szól, hogy az alaptendencia megfelelő. A dologi jog és legújabbkori fejlődése tekintetében három fontos területre szeretném felhívni a figyelmet.
Ami a földmagántulajdont illeti, alulról és felülről nézve szükségképpen jelentős korlátozásban volt része, s további kötelezettségeket kellett elviselnie. Az ingatlanforgalmi jog és az örökbirtok-törvény jelentősen korlátozta az elidegenítés szabadságát és az öröklés önkényét. A használat vonatkozásában úgyszintén korlátozásokat vezettek be és pótlólagos kötelezettségeket róttak ki. Gondoljanak például az erdőtulajdonosok erdőirtási jogának korlátozására! Lefelé jelentős korlátozás történt, mindenekelőtt a haszonbérlők védelméről szóló törvényalkotással, illetve a mezőgazdasági munkásokról szóló szociális törvényalkotással.
Hasonló előrelépés állapítható meg a városi lakóházak tulajdonjogával kapcsolatban! Az 1914. évi császári rendelettel életbe lépett a lakásbérlők érdekvédelme, felülmúlva ezzel a tulajdon és a bérleti szerződés romanisztikus abszolutizálását. A második világháború előestéjén – miután a törvényileg védett főbérlők abszolút használati jogot s ezzel jelentős visszaélésre való jogot biztosítottak a maguk számára – a lakásbérlői érdekvédelmet szintén kiterjesztették az albérlőkre. Szükség volt rá, hogy megfelelő kötelezettségekkel – különösképpen az állagmegőrzés kötelezettségével – terheljék az oltalom alatt álló főbérlőket. Ez olyan előrelépés, amely ugyanakkor még igen keserves életet mutat. Ami a nagy lakóházakat illeti, fontos decentralizációs intézkedés az Ausztriában 1948-ban bevezetett lakástulajdon, melynek bevált mintájául a középkori emelettulajdon szolgál.
Azonban a legfigyelemreméltóbb előrelépés az ipari nagyvállalatok körében mutatkozik. Mi az, ami ott még ténylegesen megmaradt a magántulajdonosok abszolút tulajdonából és visszaélési jogából? A vállalatvezetés már messzemenően közhivatallá vált, mint az alkalmazottak és a munkások mindennapi kenyeréért való gondoskodás. Ugyanakkor egyfajta munkavállalói társtulajdon felé is kezdünk előrelépni, anélkül, hogy eddig számos ilyen irányú törvényi rendelkezés született volna. Hiszen a tulajdon rendelkezési hatalmat és használatot jelent. Ez vajon egyedül – vagy akár csak túlnyomó részben – a formális tulajdonosakat illeti meg? A nagyvállalat fokozott mértékben követte a decentralizáció törvényét azzal, hogy a rendelkezési hatalmat folyton átengedte a közép és alsó szintű vállalatvezetés számára. A dolgozók nyereségrészesedését viszont – amely inkább teljesítmény- és jövedelemalapú bérezésnek nevezhető – egy használati tulajdon kezdeményeként, bizonyos tekintetben fordított tizedként kell felfognunk. A hűbéri jogban a fő tulajdonost megillető helyesen értelmezett tized és a modern ipari munkás helyesen értelmezett teljesítmény- és hozamalapú bére se nem járadék, se nem ajándék, hanem a használati tulajdon és a felső tulajdon kifejeződései. Az univerzalisztikus tulajdontan értelmében sokkal inkább e közeli viszony továbbfejlesztésével – a vállalati dolgozókhoz rendelt használati tulajdon irányában –, mintsem az államosítással kerekednénk felül a szociális válságon.
E helyütt persze utalnunk kell egy kortünetre, amely valóban kérdésessé teszi a tulajdonjog egészséges továbbfejlődését. Ez pedig nem más, mint a tömegek gátlástalan, kötelességmentes fogyasztás iránti hajlama. A tömegek többé nem a felső tulajdonban való, annak felelősségével és kockázatával járó részesedésért küzdenek. Sokkal inkább a tulajdon használati elemeinek állandó növeléséért, vagyis a használati tulajdon fogyasztásnövelő felduzzasztásáért, miközben megfeledkeznek a tőkeképzésről. A paraszt, aki a fakitermelés korlátozásáról szóló rendelkezéseket minden eszközzel kijátssza, mivel személygépkocsi vásárlását kívánja finanszírozni, egy bérház törvény által védett bérlői, akik vonakodnak attól, hogy annyi kamatot fizessenek, amennyi lehetővé teszi a ház épületállagának fenntartását – e szemléletbeli elfajulás figyelemre méltó bizonyítékai.
Ugyanez érvényes az iparra. Már korábban említettük, hogy a munkások helyes ösztönüket követték, amikor a további szocializációs törekvések iránt érdektelennek mutatkoztak. Ellentmondásokkal teli korunkban azonban nem mindig könnyű egy társadalmi jelenséget értelmezni. A tömegek tulajdonrend megváltoztatása iránti közönye azzal is magyarázható, hogy az emberek időközben rájöttek, a tulajdon nem csak a fogyasztás forrása, a tulajdonnal járó kötelezettségeket pedig nem hajlandóak vállalni. A szabad világban számos állami vállalat által felmutatott alacsony gazdasági eredmény jórészt e vállalatok dolgozóinak és alkalmazottainak gyenge bér- és munkafegyelmével magyarázható. Rendelkezési jogosultságra, felelősségre és befolyásra – amihez viszont a tulajdon szolgál eszközül – a tömegek nemigen gondolnak; szinte kizárólag fogyasztáson, életszínvonalon és szabadidőn jár az eszük. Nincs többé földínség, létezik viszont vidékről való menekülés, mely egyre komolyabbá válik. A földműves egyre nehezebben talál valakit, aki birtokát átveszi, az ifjú földműves pedig egyre nehezebben talál magának asszonyt, minthogy a fiatal nők igyekeznek elszökni a mezőgazdaságból. A városi bérházak bérlői nem saját tulajdonban lévő családi házért, hanem önkormányzati lakásért törik magukat. Az iparban való érvényesülési vágy túlságosan kevéssé fordul a felelősségre való készség és a tulajdonrészesedés irányába, a tömegek szinte csak a fogyasztás növelésében érdekeltek.
Ahhoz, hogy a tulajdoneloszlás és a tulajdonrétegződés új jogi formáit sikerrel lehessen kibontakoztatni, előbb a széles rétegek szemléletbeli változására kell, hogy sor kerüljön. Az eltömegesedésnek persze mélyen rejlő oka van, éppúgy, mint a tulajdon abszolutizálódásának. Ráadásul ugyanabból a gyökérből erednek: a jólét és az üdvösség fogalmának elkorcsosulásából, melynek okaira rávilágítottunk.
5. Semmilyen körülmények között nem engedhetjük, hogy egy jelszó rabjaivá váljunk, annál kevésbé, mivel a kibontakozás mozgásban van, és az élet bőséges lehetőségeket kínál, a legkülönfélébb jogi formákat igényli és hozza létre. Egy úgynevezett magánvállalkozás lényegében mintaszerű közösségi üzemmé is válhat törvényhozói intézkedések, megfelelő állami felügyelet, a már széles körben elterjedt kollektív szerződés, még inkább a tulajdonosi érzület és attitűd, a vállalat közösségi szelleme által. Ugyanakkor egy állami vállalat bizonyos személyek magántulajdonává fajulhat, amennyiben ezen állami vállalatot a felügyelet nélküli, hozzáállásukat tekintve pedig hitvány bürokrata- és menedzserréteg abszolút magántulajdonaként kezeli. A következmények ekkor sokkal súlyosabbak, mivel nem magának a menedzserrétegnek kell viselnie a költségeket, ahogyan a kötelességmulasztó magánvállalkozónak mégis csak ezt kell tennie. Ilyen esetben előfordul, hogy az állam abszolút felső tulajdona átalakul abszolút használati tulajdonná, s ennélfogva a menedzserek abszolút magántulajdonává.
Az ilyen lehetőségekre való emlékeztetés – amely azonban nem igényel példákat – mutatja, hogy a tulajdonjogot nem szemlélhetjük önmagában, sokkal inkább be kell építenünk az életkörök egészleges rendjébe. Ezért bátorkodtam átfogó szellemi és történeti összefüggésbe helyezni a tulajdon problémáját. Univerzalisztikus szemlélet szerint ahhoz, hogy tulajdonjogunk egészségessé váljon, az egész társadalmi rend gyógyulási képessége szükséges.
Fordította: Berkó Dániel
Jegyzet
[1] E tanulmány alapjául szolgáló előadás 1958. szeptember 7-én, a Gesellschaft für Ganzheitsforschung Filzmoosban (Ausztria) tartott évi rendes közgyűlésén hangzott el. [Forrás: Josef Lob: Eigentum in ganzheitlicher Sicht. Bécs, 1959, Jacobi, 16 old. – A szerk.]
