Előszó
Aki a különböző hagyományok természettel kapcsolatos tanításait a környezetvédelem jelenkori szempontjai alapján értékeli, könnyen arra a meggyőződésre juthat, hogy a tradicionális környezetfilozófia valamiféle elvont, bölcselkedő jellegű diszciplína, amely a természet eredetéről és voltaképpeni mibenlétéről mélyreható és kifinomult tudással rendelkezik ugyan, de nem ad semmiféle útmutatást azzal kapcsolatban, hogy „mit kell tenni”. Ez azonban nem így van. A hagyományos szemlélet minden területen, így a természeti környezet vonatkozásában is erősen gyakorlat-orientált, és kevés teret enged az absztrakt, életidegen teóriáknak. Csakhogy egészen mást ért „gyakorlat” alatt, mint a modern környezetvédelmi mozgalom. Ez utóbbi az embert pusztán természeti lénynek tekinti, aki semmiféle magasabb eredettel vagy önazonossággal nem rendelkezik, ennélfogva léte nem terjed és nem is terjedhet túl a beszűkült egyéniség és a földi-emberi világ horizontjain, ugyanakkor pedig e világ, ami számára az „önmegvalósítás” egyedüli forrását és környezetét képezi, szükségszerűen elkülönül tőle és szemben áll vele mint saját tudatától független anyagi valóság. Ebből a meglehetősen elfogult emberképből kiindulva a modern környezetetika olyan életmódbeli szabályokat határoz meg és olyan viselkedésmintákat ír elő, amelyek kizárólag a fizikai életfeltételek javítását vagy megőrzését, egyfajta „földi (ál)harmónia” megteremtését szolgálják, ennek megfelelően döntően külsőleges és technikai jellegűek, vagyis az ember benső életéhez szervesen nem kapcsolódnak, a környezethez való alapvető viszonyulását nem változtatják meg, és ami még fontosabb, önmaga művelésére, morális és lelki megtisztulására szinte egyáltalán nem adnak lehetőséget, a szellemi beteljesedésről nem is beszélve.[1]
Ezzel szemben a hagyományos szemléletben, amely az embert egy abszolút, isteni középpontból eredezteti, és legfőbb feladatának tekinti, hogy eme valóságba saját földi lényének átalakításán keresztül visszatérjen, a természeti környezet megóvása és gondozása e centrális életfeladat egyik fontos elemeként és részterületeként jelenik meg. E felfogásban a környezetet érintő emberi aktivitás elválaszthatatlanul összefonódik a személyes önkorrekció benső lépéseivel, illetve a természeti jelenségek tudati átélésének elmélyítésével. Ezért nincs helye, nincs létjogosultsága egy önálló – az egyéni és közösségi élet egyéb dimenzióitól és céljaitól független, illetve azokkal szembehelyezkedő – környezetetikának. Ugyanakkor nem meglepő módon azok az etikai jellegű alapelvek, amelyeket az egyes hagyományvonulatok e téren mégis megfogalmaztak, jóval mélyebbek, és sokkal nagyobb kihívás elé állítják az embert, mint a modern környezetvédelem „elvárásai”.
Kitűnő példával szolgál minderre a korai buddhizmus egyik szentszövege: A gószingai nagy tanítóbeszéd (Mahágószinga-szutta)[2] A szöveg a Buddha „nagyhírű, régi tanítványainak (abhinnyátá thérá szávaká)” beszélgetését örökíti meg, amely egy rendhagyó kérdés körül forog, és a környezethez való helyes viszonyulás néhány fontos követelményére világít rá.
A gószingai nagy tanítóbeszéd (részlet)
Így hallottam. Egy alkalommal a Magasztos Gószinga szálafa erdejének [egyik] ligetében időzött, számos nagyhírű, régi tanítványával együtt: a tiszteletreméltó Száriputtával, Mahámoggallánával, Mahákasszapával, Anuruddhával, Révatával, Ánandával, és más nagyhírű, régi tanítványokkal.
Mikor este lett, a tiszteletreméltó Mahámoggallána felkelt magányos elmélyedéséből, odament a tiszteletreméltó Mahákasszapához, és így szólt:
– Gyerünk, Kasszapa testvér, menjünk el a tiszteletreméltó Száriputtához, hogy halljuk a Tant!
– Legyen úgy, testvér! – válaszolta a tiszteletreméltó Mahákasszapa a tiszteletreméltó Mahámoggallánának.
A tiszteletreméltó Mahámoggallána, Mahákasszapa és Anuruddha elmentek hát a tiszteletreméltó Száriputtához, hogy hallják a Tant.
A tiszteletreméltó Ánanda látta, amint a tiszteletreméltó Mahámoggallána, Mahákasszapa és Anuruddha a tiszteletreméltó Száriputtához mennek, hogy hallják a Tant. Látva őket, odament a tiszteletreméltó Révatához, és így szólt:
– Révata testvér, ezek az igaz emberek a tiszteletreméltó Száriputtához mennek, hogy hallják a Tant. Gyerünk, Révata testvér, menjünk el [mi is] a tiszteletreméltó Száriputtához, hogy halljuk a Tant!
– Legyen úgy, testvér! – válaszolta a tiszteletreméltó Révata a tiszteletreméltó Ánandának.
A tiszteletreméltó Ánanda és Révata [is] elmentek hát a tiszteletreméltó Száriputtához, hogy hallják a Tant.
A tiszteletreméltó Száriputta meglátta a tiszteletreméltó Ánandát és Révatát, amint a távolban felé tartanak, és így szólt:
– Jöjjön csak a tiszteletreméltó Ánanda, üdvözlet a tiszteletreméltó Ánandának, a Magasztos kísérőjének, aki mindig a Magasztos mellett van! Ánanda testvér, gyönyörű [most] Gószinga szálafa erdeje, holdfényes éjjel van, a szálafák virágba borultak, mennyei illatok lengedeznek. Ánanda testvér, miféle szerzetes teheti [ilyen] ragyogóvá Gószinga szálafa erdejét?
– Száriputta testvér, egy szerzetes sok [tanítást] meghallgat, megjegyzi azt, amit hallott, szívébe zárja azt, amit hallott. Olyan tanításokat, amelyek üdvösek az elején, üdvösek a közepén és üdvösek a végén, [üdvösek] jelentésükben és megfogalmazásukban, és támogatják a szentéletet, ami egyedül tiszta és egyedül teljes – sok ilyen tanítást meghallgat és megjegyez, szóban elsajátít, elméjével átgondol, a szemlélésen keresztül mélyükre hatol. Így fejti ki a Tant a négy gyülekezetnek,[3] ékesszólóan és következetesen szóról szóra, betűről betűre, hogy a rejtett hajlamokat gyökerestül kitépje. Száriputta testvér, az efféle szerzetes teheti ragyogóvá Gószinga szálafa erdejét.
Miután ezt elmondta, a tiszteletreméltó Száriputta a tiszteletreméltó Révatához fordult e szavakkal:
– Révata testvér, a tiszteletreméltó Ánanda válaszolt [a kérdésre], saját meggyőződése szerint. Most a tiszteletreméltó Révatát kérdezzük: Révata testvér, gyönyörű [most] Gószinga szálafa erdeje, holdfényes éjjel van, a szálafák virágba borultak, mennyei illatok lengedeznek. Révata testvér, miféle szerzetes teheti [ilyen] ragyogóvá Gószinga szálafa erdejét?
– Száriputta testvér, egy szerzetes a magányos elmélyedésben leli örömét, a magányos elmélyedésre vágyik, a tudatosság benső lecsendesítésének szenteli magát, nem hanyagolja el a meditációt, birtokában van a belátásnak, és kedveli az elhagyott helyeket. Száriputta testvér, az efféle szerzetes teheti ragyogóvá Gószinga szálafa erdejét.
Miután ezt elmondta, a tiszteletreméltó Száriputta a tiszteletreméltó Anuruddhához fordult e szavakkal:
– Anuruddha testvér, a tiszteletreméltó Révata válaszolt [a kérdésre], saját meggyőződése szerint. Most a tiszteletreméltó Anuruddhát kérdezzük: Anuruddha testvér, gyönyörű [most] Gószinga szálafa erdeje, holdfényes éjjel van, a szálafák virágba borultak, mennyei illatok lengedeznek. Anuruddha testvér, miféle szerzetes teheti [ilyen] ragyogóvá Gószinga szálafa erdejét?
– Száriputta testvér, egy szerzetes a megtisztult, emberit felülmúló, isteni szemmel tekint le ezernyi világra. Ahogy egy jó szemű ember a királyi palota tetejéről tekint le ezernyi kerék körére, ugyanígy, Száriputta testvér, a szerzetes a megtisztult, emberit felülmúló, isteni szemmel tekint le ezernyi világra. Száriputta testvér, az efféle szerzetes teheti ragyogóvá Gószinga szálafa erdejét.
Miután ezt elmondta, a tiszteletreméltó Száriputta a tiszteletreméltó Mahákasszapához fordult e szavakkal:
– Kasszapa testvér, a tiszteletreméltó Anuruddha válaszolt [a kérdésre], saját meggyőződése szerint. Most a tiszteletreméltó Mahákasszapát kérdezzük: Kasszapa testvér, gyönyörű [most] Gószinga szálafa erdeje, holdfényes éjjel van, a szálafák virágba borultak, mennyei illatok lengedeznek. Kasszapa testvér, miféle szerzetes teheti [ilyen] ragyogóvá Gószinga szálafa erdejét?
– Száriputta testvér, egy szerzetes dicséri azt, ha valaki erdei remeteként él, és ő maga is erdei remeteként él. Dicséri azt, ha valaki koldusként él, és ő maga is koldusként él. Dicséri azt, ha valaki rongyokból fércelt ruhát hord, és ő maga is rongyokból fércelt ruhát hord. Dicséri azt, ha valaki a szerzetesek hármas köpenyét viseli, és ő maga is a szerzetesek hármas köpenyét viseli. Dicséri azt, ha valaki kevésre vágyik, és ő maga is kevésre vágyik. Dicséri azt, ha valaki megelégedett, és ő maga is megelégedett. Dicséri azt, ha valaki elkülönül [a világtól], és ő maga is elkülönül [a világtól]. Dicséri azt, ha valaki nem vegyül [a társadalomba], és ő maga sem vegyül [a társadalomba]. Dicséri azt, ha valaki megfeszíti erejét, és ő maga is megfeszíti erejét. Dicséri azt, ha valaki tökélyre jut az erényben, és ő maga is tökéletes az erényben. Dicséri azt, ha valaki tökélyre jut a kontemplatív összeszedettségben, és ő maga is tökéletes a kontemplatív összeszedettségben. Dicséri azt, ha valaki tökélyre jut a bölcsességben, és ő maga is tökéletes a bölcsességben. Dicséri azt, ha valaki tökélyre jut a megszabadulásban, és ő maga is tökéletes a megszabadulásban. Dicséri azt, ha valaki tökélyre jut a megszabadult tudásban és látásban, és ő maga is tökéletes a megszabadult tudásban és látásban. Száriputta testvér, az efféle szerzetes teheti ragyogóvá Gószinga szálafa erdejét.
Miután ezt elmondta, a tiszteletreméltó Száriputta a tiszteletreméltó Mahámoggallánához fordult e szavakkal:
– Moggallána testvér, a tiszteletreméltó Mahákasszapa válaszolt [a kérdésre], saját meggyőződése szerint. Most a tiszteletreméltó Mahámoggallánát kérdezzük: Moggallána testvér, gyönyörű [most] Gószinga szálafa erdeje, holdfényes éjjel van, a szálafák virágba borultak, mennyei illatok lengedeznek. Moggallána testvér, miféle szerzetes teheti [ilyen] ragyogóvá Gószinga szálafa erdejét?
– Száriputta testvér, két szerzetes a magasabb Tanról beszélget. Kérdéseket tesznek fel egymásnak, és válaszolnak egymás kérdéseire, semmit nem hagynak válasz nélkül. A Tannal összhangban folyik közöttük a beszélgetés. Száriputta testvér, az efféle szerzetes teheti ragyogóvá Gószinga szálafa erdejét.
Miután ezt elmondta, a tiszteletreméltó Mahámoggallána fordult a tiszteletreméltó Száriputtához e szavakkal:
– Száriputta testvér, mindannyian válaszoltunk [a kérdésre], saját meggyőződésünk szerint. Most a tiszteletreméltó Száriputtát kérdezzük: Száriputta testvér, gyönyörű [most] Gószinga szálafa erdeje, holdfényes éjjel van, a szálafák virágba borultak, mennyei illatok lengedeznek. Száriputta testvér, miféle szerzetes teheti [ilyen] ragyogóvá Gószinga szálafa erdejét?
– Moggallána testvér, egy szerzetes uralja a tudatát, nem pedig a tudata uralja őt. Reggel abban a tudatállapotban, abban a beteljesült állapotban időzik, amelyikben csak időzni akar, délben abban a tudatállapotban, abban a beteljesült állapotban időzik, amelyikben csak időzni akar, este abban a tudatállapotban, abban a beteljesült állapotban időzik, amelyikben csak időzni akar. Ahogy egy király vagy egy király főembere, akinek a ruhásládája tele van különböző színű ruhákkal, reggel azt a ruhát[4] veszi fel, amelyiket csak akarja, délben azt a ruhát veszi fel, amelyiket csak akarja, este azt a ruhát veszi fel, amelyiket csak akarja. Ugyanígy, Moggallána testvér, a szerzetes uralja a tudatát, nem pedig a tudata uralja őt. Reggel abban a tudatállapotban, abban a beteljesült állapotban időzik, amelyikben csak időzni akar, délben abban a tudatállapotban, abban a beteljesült állapotban időzik, amelyikben csak időzni akar, este abban a tudatállapotban, abban a beteljesült állapotban időzik, amelyikben csak időzni akar. Moggallána testvér, az efféle szerzetes teheti ragyogóvá Gószinga szálafa erdejét.
Miután ezt elmondta, a tiszteletreméltó Száriputta e szavakkal fordult a tiszteletreméltó [szerzetesekhez]:
– Testvérek, mindannyian válaszoltunk [a kérdésre], saját meggyőződésünk szerint. Gyerünk, testvérek, menjünk el a Magasztoshoz, számoljunk be neki erről, és amit ő válaszol majd [a kérdésre], azt jegyezzük meg!
– Legyen úgy, testvér! – válaszolták a tiszteletreméltó [szerzetesek] a tiszteletreméltó Száriputtának.
A tiszteletreméltó [szerzetesek] elmentek hát a Magasztoshoz, üdvözölték őt, és oldalt leültek. Száriputta, miután oldalt letelepedett, e szavakkal fordult a Magasztoshoz:
– Uram, a tiszteletre méltó Ánanda és Révata eljöttek hozzám, hogy hallják a Tant. Én megláttam a tiszteletre méltó Ánandát és Révatát, amint a távolban felém tartanak, és így szóltam: „Jöjjön csak a tiszteletreméltó Ánanda, üdvözlet a tiszteletreméltó Ánandának, a Magasztos kísérőjének, aki mindig a Magasztos mellett van! Ánanda testvér, gyönyörű [most] Gószinga szálafa erdeje (…).”[5]
Miután ezt elmondta, a tiszteletreméltó Száriputta megkérdezte a Magasztostól:
– Ki az, aki helyesen szólt [közülünk], Uram?
– Száriputta, a maga módján mindegyikőtök helyesen szólt. Most pedig halljátok tőlem is, miféle szerzetes teheti [ilyen] ragyogóvá Gószinga szálafa erdejét. Száriputta, egy szerzetes a déli étkezés után, az alamizsnagyűjtésből visszatérve leül, lábát keresztbe teszi, testét kiegyenesíti, éberségét maga előtt megalapozza, és elhatározza: „addig nem mozdulok innen, amíg tudatom a ragaszkodást felszámolva a tisztátalan befolyásoktól meg nem szabadul!” Száriputta, ez efféle szerzetes teheti ragyogóvá Gószinga szálafa erdejét.
Így beszélt a Magasztos. A tiszteletreméltó [szerzetesek] lelkesen üdvözölték a Magasztos szavait.
Kommentár
A tanítóbeszédben felsorolt „erények” a Buddha által kijelölt szellemi út egy-egy specifikus tényezőjét képezik, és ilyen értelemben a buddhista hagyományon belül pontosan körülírt jelentéssel bírnak. Ha azonban Száriputta felvetését komolyan vesszük, egy átfogóbb megközelítésben úgy kell tekintenünk ezekre, mint a környezethez való helyes viszony alapvető normáira, amelyeket nélkülözhetetlen minden embernek – egyéni képességei és lehetőségei szerint – elsajátítania ahhoz, hogy a természetet „ragyogóvá tegye (szóbhati)”, vagyis eredeti tisztaságát, szépségét és rendjét helyreállítsa.[6] Az alábbiakban e második – nem kizárólag buddhista – megközelítést követve a szerzetesek által megfogalmazott válaszok néhány lehetséges értelmét világítjuk meg.
Ánanda a széleskörű doktrinális ismeretek fontosságára mutat rá. A helyes cselekvés előfeltétele a helyes viszonyulás, a helyes viszonyulás előfeltétele pedig a megértésen alapuló tudás, ami a környezetetika vonatkozásában elsősorban a természet eredetével és mibenlétével kapcsolatos tanítások megismerését jelenti – egészen odáig elmenően, hogy nemcsak „megjegyezzük” (dháta), „szóban elsajátítjuk (vacsaszá paricsita)” és „elménkkel átgondoljuk (manaszá anupekkhita)” mindazt, amit tanultunk, hanem egyúttal „a szemlélésen keresztül (ditthijá)” ennek „a mélyére hatolunk (szuppatividdha)”, vagyis benső bizonyosságként, lényünket átformáló eleven igazságként ragadjuk meg. Ám csak olyan tanításokat szabad elfogadnunk, amelyek „üdvösek az elején, üdvösek a közepén és üdvösek a végén (ádikaljáná maddzshékaljáná parijószánakaljáná)” – azaz a kiindulópont, az út és a cél, az aktuális helyzet, az elvégzendő feladatok és a végső lehetőségek tekintetében is világos támpontokat adnak, emellett az ember „üdvét”, létének beteljesítését szolgálják –, ugyanakkor pedig támogatják a „szentéletet (brahmacsarija)”, vagyis a tiszta, feddhetetlen, Isten felé törekvő életet. Más szóval, a helyes környezetvédelmi gyakorlat elképzelhetetlen a valódi ideológia, az életet vezérlő életfeletti ideák tudása nélkül. Ha ez nincs meg, vagy csak látszólag van meg, vagy megvan ugyan, de torz és hamis, akkor cselekedeteinket „rejtett hajlamok (anuszaja)” fogják irányítani, és egészen más gyümölcsöt hoznak majd, mint amit látszólag és névlegesen „akartunk”.[7]
Révata a „magányos elmélyedés (patiszallána)” erényét emeli ki. Első pillantásra ez inkább káros, mintsem hasznos a jelenkori környezetvédelem szempontjából, amely az aktivizmusra épül és a közösségi szemléletet hangsúlyozza. Valójában azonban ez a képesség minden önzetlen és hatékony cselekvés feltétele. Ha ugyanis az ember nem képes arra, hogy a világból képletes vagy konkrét értelemben visszavonuljon, és a hétköznapi életre jellemző szétszórt és zavarodott állapotot felszámolva saját tudatának centrális mélységei felé forduljon, akkor létének és tetteinek nem lesz súlya, nem lesz szilárd alapja, s így minden aktivitása szükségszerűen felszínes és erőtlen marad. Másrészt ha kizárólag „kifelé fordul”, ha „bele van zuhanva” a világba, és folyamatosan az érzékek nyújtotta kielégülést keresi, a környezettel való kapcsolatát végső soron önző szándékok fogják vezérelni. Számára a természet a vágy tárgya vagy a léte fenntartásához szükséges erőforrások tárháza lesz, melyet csak azért védelmez, hogy minél tovább kihasználhassa, akár egy háziállatot. A valódi önzetlenség a befelé fordulásból és az elmélyült magányból fakad, amelyben az ember egy rövid időre nemcsak a világtól, hanem saját személyétől is „eloldódik (patilíjati)”.[8]
Anuruddha szerint a természeti környezethez való helyes viszony kulcsa a „megtisztult, emberit felülmúló, isteni szem (dibbam csakkhum viszuddham atikkantamánuszakam)” birtoklása. Ez arra az élményre utal, amikor az ember – például a tudat emberfeletti hátterére irányuló reflexión keresztül – átmenetileg felülemelkedik az önátélés közönséges módozatain, és mintegy „Isten szemével”, az isteni valóság fényében szemléli a természetet és a világot. Nem a szükségszerűséget látja benne, hanem a szabadság tündöklő játékát, nem a tehetetlenséget, hanem a rendíthetetlen szilárdságot, nem a korlátozottságot, hanem a végtelenbe nyitottságot, nem a létezők különbözőségét, hanem a létformák végtelen sokszínűségét – az „ezernyi világot (szahasszam lókánam)”. E sajátos látásmód alacsonyabb fokon összefügg a szépség és a fenség érzékelésével, illetve ennek az érzékelésnek az elmélyítésével, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a környezeti beavatkozások helyes módját és „stílusát” meghatározzuk. Aki nem érzékeli a természet szépségét, nem fogékony erre, vagy nem tartja fontosnak és nem veszi figyelembe, az akarva-akaratlanul be fogja szennyezni és el fogja csúfítani környezetét.
Mahákasszapa válasza nem szorul különösebb magyarázatra. Mára már a környezetvédők egy része is felismerte, hogy bizonyos fokú önmegtartóztatás és aszkézis nélkül lehetetlen megoldani a legégetőbb környezeti problémákat. Nem véletlen azonban, hogy ezen a téren eddig igen csekély eredménnyel jártak a környezeti szemléletformáló kampányok. Az önmegtartóztatás ugyanis csak akkor válhat tartós, őszinte törekvéssé, és az életet gazdagító erénnyé, ha nem külső vagy belső kényszeren, hanem saját elhatározáson alapul. Ehhez először is be kell látnunk azt, hogy egyéni vágyaink hajszolása rabságba és függőségbe taszít minket, így ezek korlátozása nem veszteség és hiány, hanem a szabadság felé tett első lépés. E tudásra támaszkodva fokozatosan át kell vennünk az irányítást saját személyünk, akarati és érzelmi életünk felett, és meg kell ízlelnünk az autonóm létezés örömét, a „heroikus boldogságot”.[9] Ez a benső átalakulás minden tényleges életmódbeli korrekció kulcsa, és azok számára is kiváló alkalmat ad a „gyakorlásra”, akik esetleg nem az erdei remeték vagy a vándor-koldusok, hanem a környezettudatos hétköznapi polgárok életét élik.
Mahámoggallána a „felsőbb Tan” (abhidhamma) megvitatását, az erről folyó „beszédet” (kathá) tekinti elsődlegesnek. Ez a buddhizmusban a lét és a tudat végső alkotóelemeinek (dhamma) a vizsgálatára utal, tágabb értelemben ugyanakkor összefüggésbe hozható magával a tudományos attitűddel, illetve mindazon diszciplínákkal, amelyek a természet minőségi arculatával foglalkoznak. A „tudományosság” kritériuma kétrétű feladatot jelöl ki számunkra. Egyrészt részletekbe menő alapossággal fel kell tárnunk ama megfelelések, kölcsönös függőségek és egymásra-hatások komplex rendszerét, amelyeken keresztül saját testi-fizikai lényünk szervesen összefonódik az élő és élettelen környezet elemeivel és folyamataival. Másrészt fel kell ismernünk a természetben uralkodó harmóniát és rendet, amely egy magasabb, nem emberi és nem természeti princípium egyetemességéből fakad, és a létszintek hierarchiáján keresztül minden egyedi létezőt, sajátosságot és funkciót magasabb egységbe foglal. E kettős tudás és érzékenység teszi lehetővé, hogy a természeti környezettel eleven és közvetlen kapcsolatban maradjunk, és cselekedeteinket ne az erőforrások végletes és egyoldalú kiaknázásának vágya, hanem az egységtudatból fakadó harmónia igénye vezesse.
Száriputta szerint az tudja a természetet felvirágoztatni, aki „uralja a tudatát (csittam vaszam vattéti)”, és ily módon birtokában van a tökéletes szabadságnak: „abban a tudatállapotban, abban a beteljesült állapotban időzik, amelyikben csak időzni akar (jája viháraszamápattijá ákankhati […]viharitum tája viháraszamápattijá […]viharati)”. Az uralom itt nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy személyes vágyainkat minden külső tényezővel szemben érvényre juttatjuk, vagy minden más lényre erőltetjük. Éppen ellenkezőleg, ahhoz, hogy bármin is uralkodjunk, meg kell haladnunk saját passzív, feltételekhez kötött „egyéniségünket”, és meg kell ragadnunk azt a személyfeletti méltóságot és erőt, amely minden megnyilvánulás autonóm, teremtő forrását képezi. A profán ember „hatalmi” törekvése, amit a modern környezetvédelem olyannyira kárhoztat, és amiben a természet megrontásának legfőbb okát látja, sokkal inkább benső gyengeségből fakad, és a lét feletti uralom elveszítését, mintsem a birtokbavételére irányuló legitim igényt tükrözi. Ezzel szemben a valódi uralom mindig szent (gör. hierarchia): ez az ember legfőbb, királyi erénye, amely kiemeli őt a többi létező közül, és lehetővé teszi számára, hogy a természetet ne csak megvédje, hanem tettein keresztül meg is szentelje, vagyis egy magasabb létezés tökéletességébe emelje.
Míg a szerzetesek mindegyike egy-egy partikuláris képességet vagy attitűdöt emel ki válaszában, a Buddha arra az általános irányulásra mutat rá, amely mindezek alapját és fő hajtóerejét adja. Ez pedig nem más, mint a tudat megtisztítására irányuló szakadatlan és fáradhatatlan törekvés. Minden benső és külső zavar vagy romlottság elsődleges oka, hogy az ember a személyes „ragaszkodásokon (upádána)” keresztül „tisztátalan befolyások (ászava)” hatalmába kerül, amelyek végső soron önmaga és a természet pusztulásához vezetnek. A környezeti problémák „csupán” e tudati megfertőződés és megbetegedés külső, fizikai tünetei. Ha azt hisszük, mindezeket egy kis lelki fitness-szel és néhány technikai beavatkozással orvosolni lehet, olyanok leszünk, mint az egyszeri orvos, aki egy súlyos rákos betegséget fejfájás-csillapítóval vagy bőrápoló kenőccsel próbál kezelni. Valódi megoldást ezzel szemben csak egy átfogó tudatökológiai megközelítés nyújthat, amely a tradíciók által közvetített tudásra és életgyakorlatra épül, és soha nem téveszti szem elől az ember emberfeletti eredetét, sem pedig az ember és a természet tudati összetartozását.[10]
Páli nyelvből fordította, előszóval, jegyzetekkel és kommentárral ellátta:
Laki Zoltán
Jegyzetek
[1] „Az átlag nyugati ember (…) nem tudja, hogyan élhetne helyesen, szívvel és hittel, olyan spontán és minden erőlködéstől mentes életritmusban, amelyben igazán békére lelhet, és amely pozitívan hat egész környezetére. Ha követ is bizonyos környezetvédelemmel kapcsolatos elveket, általuk nem tud jobb emberré válni. Mivel ezen elvek nem nyújtanak hozzá megfelelő »eszközöket«, szempontokat, ezért saját magában nem képes megszüntetni a környezetszennyezés alapvető okát. Továbbra is egy fogyasztó marad a sok közül, aki legfeljebb megválogatja, mit vásárol, igyekszik nem pazarolni, nem szemetelni és szelektíven gyűjteni a hulladékot, várva a beígért földi harmóniát.” Kocsi Lajos: Ökopolitikai felvetések a szellemi hagyományok távlatában. Magyar Hüperión (Budapest) III. évf. 1. sz. (2015. tavasz) 110–111. o.
[2] Maddzshima-nikája 32. In V. Trenckner (szerk.): The Majjhima-nikaya (A Pali Text Society kritikai kiadása). I. köt. London, 1888, Oxford University Press, 212–219. o.
[3] A szerzetesek, apácák, férfi és női világi követők „négy gyülekezetének (csatasszannam pariszánam)”.
[4] Szó szerint: „ruhapárt (dussza-jugam)”
[5] Ezen a ponton Száriputta és Moggallána szó szerint megismétlik a Buddhának az eddig elhangzott beszélgetést. A Buddha külön-külön jóváhagyja mind a hat szerzetes válaszát, rámutatva arra, hogy mindegyikük a saját lényének megfelelően és így önmagára nézve „helyesen” felelt a kérdésre (jathá tam szammá bjákaramánó bjákarejja), mivel éppen azt az erényt emelte ki, amelyben ő személy szerint a leginkább jeleskedik. Ezt a szövegrészt az ismétlések elkerülése végett a fordításból kihagytuk.
[6] A tanítóbeszéd központi kérdésében szereplő szóbhati ige jelentése „ragyogni”, „szépségben tündökölni”, illetve (műveltető értelemben) „felékesíteni, megszépíteni, fénnyel áthatni”.
[7] Vö. Kocsi Lajos: i. m. 110. o. „A »zöld gondolat«, úgy tűnik, a legnagyobb erőfeszítések és természeti katasztrófák ellenére sem kap »zöld utat«, vagy másképpen fogalmazva, mintha minden jó szándék ellenére sem azt az utat járná, amit hirdet, és nem ama cél felé haladna, amelynek elérését mindennél fontosabbnak tartja. Abban az esetben pedig, ha eddigi eredményeit mégis a céljai eléréséhez vezető lépésekként kell értékelnünk, akkor nem egy (környezet)tudatos, hanem egy kommunisztikus társadalomban élő, az emberi lét magasabb minőségeitől megfosztott és a fizikai-testi kondíciókhoz odaláncolt emberiség jövőbeni képét vetítik elénk.”
[8] A korai buddhizmus felfogása szerint a magányban vagy „egyedüllétben (ékatta)” elővételezett módon megtapasztalhatjuk azt a feltétlenséget és „ürességet (szunnyatá)”, ami a szellemi út végcélja. Ennek az átéléséhez pedig nagy segítséget nyújthat számunkra maga az „erdő (arannya)”, az erdő „észlelése (szannyá)”. Vö. Csúlaszunnyata-szutta (Maddzshima-nikája 121.) In Robert Chalmers (szerk.): The Majjhima-nikaya (A Pali Text Society kritikai kiadása). III. köt. London, 1899, Oxford University Press, 104. o. „(…) a szerzetes nem törődik a falu észlelésével, nem törődik az emberek észlelésével, csak az erdő észlelésén alapuló egyedülléttel.”
[9] Vö. Julius Evola: A felébredés doktrínája. Tanulmány a buddhista aszkézisről. Debrecen, 2003, Kvintesszencia Kiadó, 139. o.
[10] [A témához kapcsolódóan lásd még Laki Zoltán: Lángban álló világ. Megjegyzések a korai buddhizmus természetszemléletéről. Ars Naturæ Online. Ökofilozófiai műhely, http://www.arsnaturae.hu/termeszet_religio/buddhizmus/laki_langban_allo_vilag (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01. – A szerk.]
