Fölvilágosodottság, szabadság, haladás ama hatalmas jelszavak, melyekben korunk szelleme az emberiségnek legnagyobb javait jelöli meg.[1]
Magasztos szavak ezek mély értelemmel. Mint villamos szikra, lángra lobbantanak minden szívet, melynek érzéke van az emberi méltóság és boldogság iránt.
De hazudik a világ, ha magáénak tulajdonítja azt, mit e szavak kifejeznek, ha úgy tünteti föl a dolgot, mintha ő hirdetné először ez eszméket. Az isteni malasztnak[2] örvendetes híre, melyet Krisztus hozott a világra, semmi mást nem tanított, mint az igazi fölvilágosodást, szabadságot és az igazi haladást.
„Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12), mondja az Üdvözítő. „Az éj elmúlt, beköszönt a nappal; egykor ugyan sötétség valátok, de most világosság vagytok az Úrban” (Ef 5,8), kiált föl az Apostol.
„Ha a fiú titeket megszabadít, valóban szabadok lesztek” (Jn 8,36), mondja Krisztus, Apostola pedig azt tanítja, hogy ez a szabadság, „az Isten fiai dicsőségének szabadsága” (Róm 8,21).
„Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,8), kiált felénk Isten fia. S az apostolfejedelmek így figyelmeztetnek: „Növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk és üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében (2Pét 3,18), hogy fölfoghassátok minden szentekkel együtt, melyik a szélesség és hosszúság, a magasság és mélység, és hogy beteljetek Isten minden teljességével” (Ef 3,18 és az utána következők).
A legnagyobb fölvilágosodottságot, igazi szabadságot és a legfőbb haladást semmi sem szerzi meg az emberiségnek, csak Isten malasztja, melyet Krisztus hozott e világra.
A világ fölvilágosodottságot, szabadságot, haladást kíván Isten nélkül és Isten ellenére, önmagából és önmagának. De az ilyen fölvilágosultság csak sötétség, az ilyen szabadság csak szolgaság és rabság, az ilyen haladás csak visszaesés és bomlás.
„Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről vagyon, a világosság Atyjától”, mondja Szent Jakab (Jak 1,17).
A fölvilágosultság, szabadság és haladás, melyet az emberiség maga szerez meg, nem lépi át a legjobb esetben sem természetünknek és képességeinknek szűk korlátait.
A malaszt természetfölötti és isteni fölvilágosultságot és szabadságot kölcsönöz. Természetünk fölé Istenhez emel és ezzel végtelen és korlátlan haladást nyit meg számunkra.
Mert mi a fölvilágosultság és képzettség? Lelkünknek nem fölületes, hanem igazi és hasznos fölvilágosítása és megnemesítése. Tökéletesítés, mely kiemel eddigi állapotunkból és tökéletesebbe helyez.
A legnagyobb fölvilágosultság bizonyára az, amely a legfőbb igazságokra vet világosságot, s a legfőbb műveltség az, mely a legmagasabb tökéletességre vezet vagy annak megszerzésére eszközöket nyújt.
De milyen fölvilágosultságot szerezhetünk meg magunknak a malaszt nélkül? Hisz nélküle nem marad egyebünk, mint a magunk és embertársaink esze, s legföljebb ama pokoli kígyónak bölcsessége, mely a paradicsomban ősszüleinknek megígérte, hogy föl fogja őket világosítani, s e helyett a romlás mélyébe taszította. Értelmünk még a legjobb esetben is csak az érzéki dolgokról, természetes méltóságunkról és rendeltetésünkről világosít föl, erre is csak nagyon nehezen és nagyritkán tévedés nélkül.
Sajnos, hogy azok, kik magukat a fölvilágosultság apostolainak nevezik, nem ritkán az ember természetes értelmét sem képezik ki igazán. Nagy bölcsességnek tartják az embert az állatig lealacsonyítani, tőle akaratának szabadságát, lelkének halhatatlanságát elvitatni és túlvilági rendeltetését kétségbe vonni. Az érzékiséget helyezik az értelem helyébe, sötétségnek kiáltják ki a hitet és kívánják, hogy az érzéki világnak tanulmányozásába és élvezetébe merüljünk. Az egyháznak, sőt magának Istennek gyámságától meg akarnak szabadítani. Helyette könnyelmű, naponta változó korszellem gyámságának, az emberek hangzatos jelszavainak kellene magunkat alávetnünk, kik kényüket-kedvüket az igazság s bölcsesség mérővesszejeként állítják elénk.
A malaszt ezzel ellentétben természetesen engedelmességre kötelez Isten iránt, mert Isten fiaivá tesz. S amint nem gyalázat, hanem a legnagyobb kitüntetés és szerencse, hogy Isten fiai lehetünk, éppen úgy szerencséseknek kell magunkat tartanunk, ha Isten gyámolítására bízhatjuk magunkat és hozzá járhatunk iskolába.
Mert csak itt ismerjük meg az igazságot a maga teljességében. Itt természetfölötti fény világosít föl, melynek csalhatatlansága minden kétséget eloszlat, látókörünket a végtelenségbe kiterjeszti és az egész világ fölé magasan fölemel.
A malaszt megmutatja egész méltóságunkat, mely Isten fiainak méltósága. Tudtunkra adja természetfölötti rendeltetésünket, melyet Isten boldogító szemlélésében fogunk elérni. Biztosan és csalhatatlanul mutatja az utat, mely a mennyei boldogsághoz vezet. Nemcsak értelmünknek világát tökéletesíti, hanem új, végtelenül tökéletes világosságot ád. Megszabadít előítéleteinktől, melyekkel érzékeink körülhálóznak. Egyedül a malaszt szabadít meg az emberi tekintet és az úgynevezett közvélemény szolgaságából, és biztos ítéletet nyújt a világról és ezernyi bajáról. „A lelki ember pedig mindent megítél, és ő senkitől sem ítéltetik meg”, mondja az Apostol (1Kor 2,15).
Ki merészli ezután még állítani, hogy Krisztus malasztja a fölvilágosultság útjában áll, mikor maga az igazi fölvilágosultság? Ugyan mit törődünk azzal, hogy a világ gúnyol és a sötétség bajnokainak nevez. Az első keresztényekhez hasonlóan szent büszkeséggel kellene magunkat fölvilágosodottaknak neveznünk, miután részünk volt abban a nagy szerencsében, hogy Isten a világ sötétségéből kiszabadított és csodálatos világosságára hívott.
Mennyire megfogyatkozott a mi hitünk, hogy szégyelljük az isteni világosságot, mintha bizony az emberi tudásnak gyönge pislogásával sem érne föl. Azt hisszük, hogy nagyot cselekszünk, ha a kinyilatkoztatás tanítását megcsonkítjuk, s a kor szellemével s annak tévedéseivel egyeztetjük össze.
Amint egyedül a malasztos keresztény ember igazán fölvilágosodott, úgy egyedül csak ő igazán művelt is. Természetesen csak akkor, ha lelke mélyéből vallja magát kereszténynek, Isten fiának, Jézus Krisztus testvérének s tanítványának és ezen méltóságának megfelelően viselkedik. Amit a világ műveltségnek nevez, az csak külső ügyesség az illemben és társalgásban. A legjobb esetben természetes szellemi képességeink kiművelése. Az emberek előtt ugyan nagynak és fényesnek tetszik mindez, de Isten szemében a legtöbbször semmivé olvad.
Az igazi és legfőbb műveltség az, mely Isten képét vési lelkünkbe és arra képesít, hogy mint Istennek házanépe s az angyalok barátai, már itt e földön, méltóságunknak megfelelő mennyei életet éljünk. Ettől a műveltségtől még a világ fiai sem tudják magukban csodálkozásukat megtagadni. Csak azért gúnyolják, mert érzik alaposságát és remélik, hogy kicsinyhitűségünkben gúnyolódásuk befolyása alatt kevesebbre fogjuk becsülni s el fogjuk hagyni.
A másik jó, amit a világ ígér, de amit igazán és teljesen csak a malaszttal érünk el, a szabadság.
Nincs szó, mellyel annyiszor visszaéltek volna, melyet annyiszor félremagyaráztak volna, mint éppen ez.
Első tekintetre úgy látszik, hogy a malaszt legkevésbé sem szerez szabadságot. De mélyebb vizsgálódás után az ellenkezőről fogunk meggyőződni.
A szabadság csak akkor igazi szabadság, ha mentesség a gonosztól és a jónak akadályaitól, vagyis ha szabadság a jóra. A szabadság a jó és rossz között csak annyiban szolgál javunkra, amennyiben vele annál nagyobb elhatározással és értelemmel fordulhatunk a jó felé. Ezt a szabadságot az égben elveszítjük, mert ott csak a jót akarhatjuk.[3]
Mármost éppen a malaszt adja azt a képességet, hogy mentek legyünk a gonosztól és szabadok minden jóra. A malaszt erőt ád szellemünket megszabadítanunk érzéki vágyainknak fölötte nagy befolyásaitól, melyek az állatig alacsonyítanak le bennünket. Erőt ád nemcsak természetes erények gyakorlására, hanem természetfölötti jócselekedetek végzésére is, melyekkel örök üdvösségünket kiérdemelhetjük.
Szóval a malaszt megszabadít és megvált mindentől, ami legfőbb boldogságunkat megzavarja, vagy megakadályozza és képesít mindenre, ami előmozdítja. Szinte azt mondhatnók, hogy olyan szabaddá tesz, amilyen maga Isten. Ezt akarja jelezni az isteni Megváltó a következő szavakkal: „Az igazság megszabadít titeket” (Jn 8,32).
Egyedül attól az alárendeltségtől nem képes és nem akar megszabadítani, mellyel Istennek tartozunk, mert csak Istennel és Isten malasztjával diadalmaskodhatunk boldogságunknak minden akadályán, minden ellenségén. Azért kell vele szemben alárendeltségben és függésben maradnunk.
De ezen függés is fölséges szabadság nekünk, mert nem egyéb, mint legbensőbb egyesülésünk Istennel.[4] A gyermek atyjának, ara vőlegényének van alárendelve, de nem úgy, mint a szolga urának, mert az előbbiek mintegy egy személyt alkotnak. Hasonlóképpen mi is egyek vagyunk Istennel a malasztban. Az ő szabadsága a mi szabadságunk, az ő uralma a mi uralmunk, az ő ügye a mi ügyünk. S ha neki szolgálunk, nem a szolga szeretetével tesszük, hanem a gyermeknek atyja iránt érzett legszabadabb és legnemesebb szeretetével.
Az Isten fiainak ezen magasztos mennyei szabadságát, a malasztnak szabadságát a kereszténység kilátásba helyezi minden embernek, aki a neki fölajánlott isteni fiúságot elfogadja és hasznára fordítja.
A leghatalmasabb király és a legnyomorultabb szolga, a dúsgazdag és a szegény koldus, az úr és a cseléd, szóval kivétel nélkül minden ember elnyerheti ezen szabadságot. Mindnyájan egyformán igényt tarthatnak rája.
Semmi földi hatalom soha el nem rabolja tőlünk. Magunkkal hordozzuk akkor is, ha bilincsekbe vernek és rabszolgák sorsára taszítanak.
Ebben a szabadságban a szolga egyenlő az úrral, mert itt mindenki király. Ha pedig az egyik a másiknak szolgál, azt Isten iránt érzett szabad szeretetből teszi, mert Isten rendelte így. A szolga tudja, hogy ha urát malasztban és erényben fölülmúlja, akkor Isten szemében nagyobb és szabadabb uránál.[5]
Hol vannak mármost a szabadság apostolai, akik Isten malasztja nélkül ígérnek szabadságot? Milyen gyalázatosan élnek vissza ezen magasztos szóval, hogy a legnyomorultabb szolgaságot rejtegessék! – Mert Isten nélkül nincsen jó, nélküle nincs igazi szabadság. Ha Isten nélkül akarunk szabadok lenni, ez annyit jelent, mintha nélküle akarnánk létezni. Éppen akkor, mikor az ember egyenlő akar lenni Istennel, mikor istenné akar lenni, akkor esik vissza teljes semmiségébe és legalacsonyabb szolgaságba.
Isten nélkül a szabadság nem mentesség a rossztól és képesség a jóra, hanem inkább mentesség a jótól és tehetetlenség a jóra, következőleg a gonosznak és a bűnnek rabszolgasága.[6] Aki a szabadságot abban keresi, hogy a malaszt és igazság édes igáját magáról lerázza, az magára veszi a bűnnek és büntetésének kemény igáját és a bűnnek rabszolgája lesz. Elveszíti az isteni fiúság fenséges méltóságát és annyira lealacsonyítja magát, hogy addig, amíg újra Istenhez vissza nem tér és magát neki alá nem veti, még a megtérésnek, a lelki fölemelkedésnek erejét is nélkülözi.
Mentsen meg Isten malasztja ezen iszonyatos szabadságtól! Világosítson föl minket, hogy üdvösségünket fölismerjük és csak azon szabadságot keressük, amelyet maga hozott az égből!
Akkor bizonyára kellően fogjuk méltányolni azt a szabadságot is, melyet a korszellem annyira magasztal. Bizonyára nem fogjuk túlbecsülni és mindenkor a lélek és lelkiismeret szabadságának megszerzésére és megőrzésére fogjuk legfőbb gondunkat fordítani.
A fölvilágosodás, műveltség mellett a világ nem kevésbé hangoztatja a haladást is. Fáradhatatlan, föltartóztathatatlan haladás a mai kor jelszava.
De hová, meddig haladjunk, kérdezzük joggal. S feleletet a haladás apostolai sem tudnak adni. Csak azt hajtogatják, hogy a régi romjain új világot kell építeni. De jól érzik ők is, hogy itt a földön semmi sem elégít ki, semmi sem boldogít. – Akkor talán a föld fölé emelkednek és az égre szállnak? Legkevésbé.
Az igazi haladás éppen a malaszt eszközölte haladás. Haladás, előmenés Istennek vezetése mellett, mert megyünk s ő vezet, repülünk, s ő visz. Haladás ez, mely a föld fölé s magunk fölé emel az égig, igazi hazánkig, a fölséges Istenig. Haladás ez, mely a végtelen űrt a véges és végtelen közt kitölti és Istennel egyesít. Haladás, mely sohasem nyugszik, mindig előretör, s mint a malaszt folyton gyarapodik s a végtelenségig öregbedik. Haladás, mely nem testünk jólétét, lelkünk természetes műveltségét emeli, hanem testünket, lelkünket Isten képére és hasonlatosságára idomítja.
A világnak haladási kísérletezése ellenben hasonlít a féreg csúszásához, mely nehézkesen mászik és a hozzátapadt talajból nem tud kiemelkedni. Bizonyára nevetséges volna, ha ilyen jámbor féreg haladásával dicsekednék a kőszáli sas előtt. De hát akkor Isten és az ég angyalai nem mosolyognak-e, vagy jogos fölháborodásukban nem bosszankodnak-e az emberek őrült hányavetiségén, kik azt hiszik, hogy emberfölöttit tettek, midőn az utazás kényelmére, a földi közlekedés megkönnyítésére valami újat találtak föl?
Nézzük mi csak a világ haladását Isten és az angyalok szemével s ne törődjünk azzal, hogy a világ maradiaknak csúfol. A világ nem tudja, hogy mit akar és mit mond. Mi pedig tudjuk, mit akarunk.
Jól tudjuk, hogy Isten szárnyain a földről az égbe emelkedhetünk. Tudjuk, hogy Isten a bennünk megkezdett művet be is fejezi (Fil 1,6). Tudjuk, hogy a kereszténység tanításának magva buzdítás fáradhatatlan növekedésre és haladásra.
Hiszen azért jött Isten fia a mennyből, hogy nekünk odavezető hidat verjen, hogy minket, mint sas a fiókáit vállain égbe vigyen (MTörv 32,11).
Mutassuk meg hát a világnak, hogy mi is komolyan törődünk haladásunkkal, mint a világ a maga haladásával! Tiszteljük, becsüljük meg haladásunkat a világ előtt! Ne legyünk lanyhák, gondatlanok azon az úton, amelyen haladunk. Hisz éppen a keresztények lanyhasága az, ami a világ gúnyolódását legjobban fölhívja. De ha első gondunk az, hogy előre haladjunk mindabban, amiben a haladás legszentebb kötelességünk, akkor Isten kegyelméből a kötelességeink körébe vágó földi dolgokban sem fogunk elmaradni. mert itt is áll az Írás szava: „Keressétek előbb az Isten országát és az ő igazságát, a többi majd hozzáadatik nektek” (Mt 6,33).
Jegyzetek
[1] Forrás: Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége. Budapest, 1905, Stephaneum Nyomda R. T. 405–415. o. A Budapesti Papnövendékek Magyar Egyházirodalmi Iskolájának fordítása. – A szerk.
[2] [A „malaszt” a régi magyar nyelv különleges szava. Nem teljesen azonos a „kegyelemmel”. Régi nyelvemlékeink is bizonyítják, hogy – mint Kerényi Dénes írja – „a malaszt és a kegyelem között lényeges különbség van. A »malaszt« szó csak az Istentől kapható, különleges ajándékra vonatkozik, a »kegyelem« szó sokkal általánosabb értelmű, kegyelmet ember is adhat. A régi katekizmus szerint van segítő malaszt és megszentelő malaszt, ezek kegyelmi eszközök. »A segítő malaszt által Isten fölvilágosít és megerősít minket lelkünkben, hogy az üdvösségre szükséges jót megismerhessük és megtehessük, a bűnt pedig elkerülhessük. A megszentelő malaszt által Isten a halálos bűnöktől megtisztítja és megszenteli lelkünket.« (Kiemelés – A szerk.) Az ilyen értelmű malaszt felel meg a latin gratia szónak. A kegyelemnek fordított misericordia és pietas Isten irgalmasságát, megbocsátását, kegyességét hangsúlyozza olyan értelemben, ahogyan – a maga módján – az ember is tud irgalmazni, megbocsátani. A Pallas Nagylexikon (1896) szerint a malaszt »isteni kegyelem, Istentől adott ajándék – Krisztus ingyenes ajándéka –, amelynek adományozási oka csupán az isteni jóság«.
A magyar nyelv finom kifejező, megkülönböztető képességére mutat, hogy különbséget tud tenni a csak Istennek tulajdonítható malaszt és az általános értelmű kegyelem között. Erre gondolva nem volt szerencsés az új liturgiában a malaszt szó kiküszöbölése, mert ez megszüntette a nyelvünkben évszázadok óta élő, lényeges különbségtételt. A magyarítás ebben az esetben éppen annyira nem volt indokolt, mint amennyire indokolatlan lenne az Eucharisztia szó kiküszöbölése és a magyar »hálaadással« való helyettesítése. (…) amint az ünnepi ruházat, a földíszített oltár, az áhítatot ébresztő, szép templom Isten iránti hódolatunk kifejezője, és segíti értelmünknek, lelkünknek Istenhez emelését, hasonlóképpen javunkra válik az is, ha az imádság szavai szebbek, kifejezőbbek, gondolatokban gazdagabbak lesznek, és jobban, igazabban tudnak tanúskodni Isten iránti szeretetünkről.” Kerényi Dénes: Malaszt, kegyelem és a magyar nyelv gazdagsága. http://web.axelero.hu/kesz/jel/05_02/malaszt.html (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01.) – A szerk.
[3] Augustinus: CLVII. levél 8. Enchiridion 30. fej. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiæ I. 62. 8 ad 3. Marcos de Santa Teresa: Compendio Moral Salmaticense III. 9. 4. 20. Jean Baptiste Gonet: Clypeus theologiæ thomisticæ contra novos ejus impugnatores XX. 54.
[4] Augustinus: 32. levél 51; In Psalmos 99, 115; De musica I. 6. 5. 14; De moribus ecclesiæ catholicæ I. 1. 12. 20; De quantitate animæ XXXIV. 78.
[5] Jean-Joseph Surin: Catéchisme spirituel de la perfection chrétienne 10. 8. Ambroise de Lombez: Traité de la paix intérieure IV. 10. Dominicus Schram: Institutiones theologiæ mysticæ § 306. André-Marie Meynard: Traité de la Vie Intérieure I. 3. 310 és az utána következők, 518 és az utána következők. Edouard Lehen: Der Weg zum inneren Frieden III. 1. 1.
[6] Augustinus: De libero arbitrio I. 1. 10. 21; Sermones CXXXIV. 3. Gregorius Magnus: Homilien zu Ezechiel I. 3. 13. Clairvauxi Bernát: De gratia et libera arbitrio I. 6. 16–18.
