Pusztuló alföldi tájak

Papp Károly 1943-ban A földgömb hasábjain megjelent írása[1] – számunkra mint kordokumentum – javarészt a „Szeged-nyugati tavak világának” utolsó éveit mutatja be a lecsapolások időszakában. Szerencsére a jelenkori állapot már egy kissé kedvezőbb az akkorinál a területek rehabilitációjának eredményeképpen, de vélhetően a vidék arculata továbbra is jelentősen eltér a régi, tavakkal tarkított képtől. A cikkben említett  Madarász-tót és a Nagyszéksós-tót azóta rehabilitálták: az utóbbihoz visszatért látványos madárvilága, és partján alakították ki a mórahalmi bivalyrezervátumot is. A Kancsal-tó és a Kisszéksós lecsapolt medrei sajnos csak rétként és nádasként élnek tovább. (– A szerk.)

♦♦♦

A kultúra egyre fokozatosabb térhódítása, mely ma már sokkal többet vár a magyar földtől, szinte naponta alakítja a magyar föld arculatát. Hazánk természeti szépségeiről messzeföldön híres, jellegzetes alföldi tájai, tanyacsoportjai, tavai és erdei számtalan külföldi festőnek szolgáltak tárgyul. Sok külföldi jött Alföldünkre, hogy vászonra vesse a Hortobágy délibábját, a csöndes faluvéget, a folyóparti nagymosást, vagy akár az erdei tópartot, fehér tavirózsákkal.

A megindult és rohamosan előrehaladó csatornázás nagyon megváltoztatja a táj arculatát. Sok, tudományos szempontból ismeretlen tavunk tűnt el az utóbbi években. Főleg nagy veszély fenyegeti homokos-szikes talajaink vízállásait, amelyeknek gazdag állat- és növényvilága lelkes kutatókra vár.

Szeged határában, a Nagyszéksós kapitányság területén végbement változásokról, mint jellemző esetről szeretnék néhány szót mondani. Ez a környék az Alföld egyik legszebb, tájegységeiben legváltozatosabb vidéke. Bárhol álljunk is meg területén, úgy érezzük, mintha végeláthatatlan erdőben, néhány tanyával tarkított tisztáson állanánk. Környeskörül minden fa, a tanyai házikók is egy-egy facsoport aljában húzódnak meg, mint erdő mélyén az illatos ibolya. A talaj anyaga túlnyomórészt futóhomok, de a józan ésszel űzött és tervszerű építőmunka át tudta alakítani a futóhomokot. Hatalmas szőlőtáblák sötétlenek a fakó homokon, mellette végeláthatatlan rozstenger hullámzik a forró nyári szélben. A csatornázást elvégezni ilyen helyen a legnehezebb. A lerohanó víztömeg hamar elmossa a laza homokot, és ha dűlőút mellett fekszik, beomlásával a forgalmat akadályozza.

A környéken sok, kisebb-nagyobb kiterjedésű tó akad. Ilyenek: a Madarász-tó, Nagy- és Kisszéksós-tó és a Kancsal-tó, köztük a Nagyszéksós-tó már nincs meg. A megmaradottak is utolsó óráikat élik. Legnagyobb a Madarász-tó.

A Madarász-tó, miként neve is mutatja, madarakban rendkívül gazdag. A szárcsák rendkívül nagy száma szinte napjában vonzotta a városi vadászokat, akik vagy a gazdasági vasúton, vagy a MÁV vonatain vagy kerékpáron közelítették meg a Szegedtől mintegy 22 kilométernyire nyugatra fekvő, szélfújta horpadásban csillogó tavat. Amint a Nap „fahögyében” áll, elindulnak a gémek, hosszú karcsú testük mindig ott úszik a levegőtengerben, melyben tömérdek fecske, vijjogó sirály cikázik, s melyet hangos suhogással szelnek át a tömegbe verődött seregélyek. A nád között baktatva tömérdek nádirigót és mozdulatlanul meghúzódó bölömbikát látunk.

A tó halállománya számottevő. Legtöbb a potyka, 7–8 kilogrammos példányai sem voltak ritkák. Idősebbektől szerzett értesülés alapján tudom, hogy az 1897. év előtt, vagyis a tó hitelesen bizonyítható első és egyetlen teljes kiszáradása előtt, még a 10 kilogrammos potykák is gyakoriak voltak. Harcsa is igen sok van, 4–5 kilogrammos példányok még az elmúlt években gyakorta kerültek hálóba. Nagyon sok a Madarászban a kárász, ezt különös szeretettel halászták a környék gazdái. Szinte helyi szokás, hogy az apró, 10–12 centiméteres kárászokat nagy tömegben kifogják, pikkelyeiktől és belső részeiktől megfosztják, így egy darabban paprikás lisztben jól megforgatva bádogsütőbe rakják. Miután kellően elkészültek, beteszik a forró kemencébe, melyben előzőleg kenyér sült. A húsos, zsíros kárászok „saját zsírjukban” sülnek meg. Az ilyen vacsora után csúszik a jó vörös homoki bor, mert hisz’ abból is van itt bőven.

A tóparti gazdák egy része rendszeresen halászott. A főhalász a tó keleti partján lakik és még a városba is igen sok halat szállított. Ez a halász – volt olyan alkalom nem is egyszer – egy teljes szekér halat vitt be a szegedi piacra. Általában a madarászi halnak jó híre volt. Nem szabad megfeledkeznünk teknősbékáiról sem, amelyet Budapesten is igen jól ismernek.

Ma már pusztulóban van ez a gazdag tó és a környék arculata hamar gyökeresen megváltozik. Már alig úszkálnak szárcsák a vízen, alig vijjognak a sirályok, alig lát az ember kiadósabb halat, a víz apad, egyre apad, s maholnap teljesen eltűnik. A gazdag állatvilág elpusztul, de hogy helyében milyen áldásban lesz része a környező gazdáknak: az a jövő titka. Mindenesetre mindannyian fájó szívvel siratjuk a gyönyörű tavat!

Másik, de már teljesen kiszáradt tó ezen a környéken, a Nagyszéksós-tó vagy mint általánosan emlegetik: Széksós-tó. Lecsapolását még a múlt eszetendőben megkezdték és az idén tavasszal fejezték be. Életében igen haragos tó volt. Rendkívül lapos medre már kisebb esőzésre is megváltoztatta a part arculatát. Átlagos mélysége alig volt 60 cm, területe viszont megközelítette a 700 kataszteri holdat. Halállománya hasonló volt a Madarász tóéhoz, itt is fogtak nem egyszer 8 kilogrammos potykát. A tó jellegzetessége volt, hogy bogárfaunája alig 1–2 Hydrophilus és Hydrous, esetleg valamely Dystiscidae-félére szorítkozott. Vizét – tudtommal– nem vegyelemezték, pedig térdig süppedő finom sikamlós iszapja és a víz különleges gyógyhatása számtalan fürdőzőt vonzott a környékre. Kár, hogy nem hasznosították, és hogy a tudomány számára szinte ismeretlenül veszett el!

A visszatért Délvidék egyik legszebb, de sajnos rohamosan pusztuló természeti szépsége a Kamaráserdő a horgosi határban. A fájdalmas emlékezetű megszállás rajta is meghagyta szomorú bélyegét. Valamikor hatalmas erdő volt, közepén óriási tóval. A tónak ma már csak igen kis része van meg és az egy hatalmas 8-ashoz hasonlóan észak–déli irányban húzódik végig az erdőben. Valamikor erősebb, ma egyszerű rozoga fahidacska köti össze a szűkületben a két partot. A múlt világháború előtt forgalmas és kiépített nyaraló- és kedvelt kirándulóhely volt. Északkeleti sarkán, egy kiemelkedő magaslaton várrom áll. Valamikor az erdő közepét díszítette. Ma ott áll az erdő szélén, kopasz, halálra nyúzott akácfák között. Még egy évvel ezelőtt 3–4 méter mély is volt a tó vize, amelyben igen szép potykákat találtunk. Vadregényes partján kiváló horgászó lehetőségek nyíltak. A tó déli vége már a felszabaduláskor is a szántás közé ért, a hajdani erdő óriási tölgyeinek durván vagdalt csonkjai ma már útjában vannak az ekének. Az, aki nem látta Kamarást, el sem tudja képzelni, hogy mily nagy számban és mily kicsi helyen tud összezsugorodni egy hajdan óriási erdő haldokló vegetációja.

Maholnap a Kamaráserdő is a múlté lesz. A tó, melynek partján oly sokan találtak szórakozást, kiszárad. Néhány faja ott halálra ítélten áll a száradó tó partján s várják a halálos fejszecsapást, amely – a jelek szerint – nem soká várat magára.

Állóvizeink mellett folyóvizeink szabályozása is igen változtatja a környék arculatát. Az új medrek sok helyen még nem mutatnak oly nagy változást, kisebb folyóink új átvágásai csaknem csupaszon fekszenek a sima terepen. Valamennyi folyónk közül a Tisza mentén látni a legváltozatosabb tájegységeket. Ott, ahol az apadás rohamos, az állóvíz különleges hínárflórája, a fűzfahajtásokon fennakadva, valóságos őserdei jelleget ad a tájnak.

Ha tudományos szemmel vizsgáljuk egy-egy morotva arculatát, értékes adatokra bukkanunk. A régi lakók egy része eltűnt, de pótlásul számtalan új fauna- és flóraelem jelenik meg. A folyóvizek jellegzetes állat- és növényvilágát az állóvizek vegetációja váltja fel. Az utóbbi minden tekintetben sokkal gazdagabb. A kutatásnak itt tág tere nyílik, csak sajnos kutatóink nagyon ritkán jelennek meg ezeken a tájakon, és így számtalan különleges ritkaság tűnik el anélkül, hogy arról valamit is tudnánk. Csak egy példát hadd említsek az érdekesebbek közül :

A Cicindela litoralis (parti cicindéla) folyó- és állóvizeink partjának jellegzetes bogara. A szegedi határban lecsapolt, hajdani Széksós tó környékén három év alatt egyetlen példányát sem találtam. Ez év július 15-én, midőn Hantos Mihály kedves kartársammal a száraz medret tanulmányoztuk, néhány példányát láttam. Tovább haladva, egy esővízállás partján tömérdek példányára akadtam. A nagy meder közepén észak–déli irányban végighúzódó levezető főcsatorna apró vízállásainak partja pedig valósággal feketéllett az ezer és ezer Cicindelától. Olyan sűrűn voltak a nedves partrészen, hogy gyűjtőhálóm egyetlen csapására egy ízben 52 példány maradt a hálóban. Aki ismeri a Cicindelák hihetetlen fürgeségét, az valóban ritka zsákmánynak tartja fogásomat. Rövid félóra leforgása alatt 500 egynéhány példányt szedtem össze. Ez a faj ezen a vidéken eddig ismeretlen volt.

Az Alföld, mint zárt medence állatvilága, főleg rovarvilága, a sok buzdítás ellenére, csak nagy vonásaiban ismert. Most, amikor a táj arculata, az állatok valamint a növények életkörülménye ilyen változó, nem szabad tétlenül nézni a tömegpusztulást. Régi erdeink, vadvirágos rétjeink, füzes folyópartjaink napról-napra változnak és új, talán szebb, de nem ősibb jellegű tájegységeink születnek az elhaltak hantjain.

Jegyzet

[1] Forrás és első megjelenés: Papp Károly: Pusztuló Alföldi tájak. A földgömb, XIV. évf. 11. sz. (1943. november). – A szerk.