A nyugati országhatáron, ahol a szelíd dunántúli lankák, a kisalföldi rónák és az Alpok előhegyei ölelkeznek, sajátságos tájat találunk.[*] A Fertő nádasokkal, szigetekkel megszakított tótükrétől egészen a Dunába ömlő vizek győri összefutásáig terjed az az ősi lápvilág, aminek ma már csak nyomait leljük meg a sűrű csatornahálózatban, méregzöld rétekben, barnásfekete tőzegtalajban és a különös települési viszonyokban. A Hanyságról szólunk, arról a tájról, amely a jégkorszaktól egészen a 19. század derekáig egyetlen vízjárta, lejtés nélkül való lápország volt. Neve ma már csak tájnév, de a hanyi széna, Hany Istók, hanyőr, hanyagos szavakban élő gondolati elem élénken őrizte meg a nép ajkán is a táj régi életét.
A Hanyság vagy Hanság a Rábaköz, Fertőmellék, Tóköz és Duna közt levő teknőt foglalta el és két feltöltődés, a Duna kavicshordalékából felépített mosoni sík és a rábaközi dombok között alacsonyabb lapály szerepét viszi. Szabálytalan kettős medencéje ötvenöt kilométer hosszan és tizenhét kilométer szélességben húzódik a Pomogy-Eszterháza között levő alacsony háttól a győrmegyei Lébényig, így területe mintegy százezer hold. Ennek a területnek az a legszembeötlőbb érdekessége, hogy a Dunántúlt annyira jellemző falusűrűség helyett itt nyoma sincsen községnek. Ezerholdas búzatáblák, cukorrépaföldek, hatalmas rétek és legelők közt járva, nincs templomtorony és Kapuvártól Mosonszentjánosig vagy Pomogytól Bősárkányig csak keskenyvágányú iparvasutak, fel-felbúgó cséplőgépek és nyílegyenes vízlevezető csatornák árulják el a kultúrtájat.
A település feltűnő hiányára és annyi más kérdésre, amely felötlik a Hanyság bejárásakor, a múlt adja meg a választ.
Abban az időben, amikor a pannóniai tenger borította még a Dunántúl legnagyobb részét, kéregmozgások emelték fel a Fertő nyugati oldalán húzódó dombsort és süllyesztették meg a tőle keletre eső síkságot. Ez a hansági teknőnek geológiai magyarázata, de hozzájárult az itt keletkezett lefolyástalan terület kialakulásához a jégkorszaki hideg pusztán végigsüvöltő szél és a későbbi áramló víz is. Alacsony térszín és a Rába–Duna mentén feltorlódó folyami hordalék alakították ki azt a tájformát, aminek hasonló nagyságú mását a Kárpátok medencéjében hiába keressük: a lápországot.
Ha tökéletes lenne a hanyi síkság, az ember évszázadokig, sőt évezredekig sem merészkedhetett volna ebbe a mocsárvilágba. Ámde a Teremtő bölcs akaratából lápszigetek tarkítják a lapályt s ezek az alig néhány méterre kiemelkedő kavicsdombok, löszös, futóhomokos gorondok lakóhelyet és az áradó vizek elől védelmet nyújtottak a lápok emberének. Mintegy ötven ilyen kiugrót ismerünk a Hanyságban és jellemző a róna laposságára, hogy a legmagasabbra emelkedő Szálas (százhuszonegy méter) is csak nyolc és fél méterrel nyúlik a legmélyebb lápfeneket jelző Királytó fölé. A lapos teknő nemcsak azért volt mocsár a múltban, mert ide gyűlt a környék lejtőiről minden esővíz, hólé, az Ikva, Répce, Keszegér vize és a legnagyobb víztömeget szállító szétágazó Rába, hanem azért is, mert a háromméteres tőzegfátyol szivacsként tartotta magában a vizet, mikor az áradások már valahogyan eljutottak a Dunába. Kisebb áradásokkor csak úszó lápszigetekkel tarkított, tavakkal teleszórt mocsárvilág volt a Hanyság, de a Duna nagy árvize, amely visszanyomta a Rábcát egészen a Fertőig és elöntötte a Rábaközt is, határtalan tengerré változtatta a tájat.
A vizeknek ez óriási birodalmában természetesen korán megkísérelte az ember az ármentesítést. Mellőznünk kell a vizekkel vívott harcok ezerhatszáz éves történetét, csupán azt jegyezzük meg, hogy a Galerius római császár korától (Kr. u. 4. század) mindmáig terjedő munka legfőbb állomása az 1932-ben elkészült rábatoroki fedeles-gát megépítése volt. Ez tette ártalmatlanná az elöntések igazi okozóját, a Rábát és szorította vissza a hajdani mocsárrengeteget a mai harmincezer holdas Vad-Hanyságba. Ez is fogy, tünedezik…
A szabályozások óta a Hanyság vízrajzilag igen kedvező helyzetbe került, mert a keresztül-kasul átszelő csatornák nemcsak levezetik a káros vizeket, hanem el is látják a tájat szárazságok idején a szükséges nedvességgel. Érdekes, hogy a vízkérdés mégis kísért a vidéken. A sekély kutak talajvize ivásra alig alkalmas, hanyagos, poshadt ízű és ahol nincsen elég ártézi kút, ott ma is gyakori betegség a golyva. A múltban meg éppenséggel sűrű volt a rossz ivóvízzel magyarázható betegség, nagy a torzszülöttek száma. Ilyen lehetett a népmonda titokzatos Hany Istókja is, kit esztelen, gyermekként leltek 1749-ben a kapuvári erdőkben.
Bármily egészségtelen volt a mocsár, az idetelepedett ember mégis szerencsés helyzetbe került, mert két táj érintkezővonalán élt. Ezért oly ősi a település mindenütt, ahol a hanysági láp találkozik a mosoni vagy rábaközi magasabb szinttel. E települések ‒ melyek a csiszolt kőkorszaktól kezdve megtalálhatók Sarród, Csorna, Lébény, Pomogy határában ‒ főfoglalkozása évezredekig a halászat és vadászat volt. Biztos nyomaink arra, hogy a fejlettebb életigényt jelentő állattenyésztés és földművelés is elterjedt, csak a honfoglaló magyarság korából vannak. A mocsarak poshadt vizében ugyan csupán sárízű halak éltek, de a folyókban és a hanyi tavakban olyan arányokban halászták a Dunából visszaúszó pontyot, sügért, lazacot, kárászt, hogy hosszú ideig ‒ a 18. század végéig ‒ a medreket vesszősövényekkel, nádfonadékkal eltorlaszoló halászok miatt nem lehetett ármentesíteni. Bősárkány, Kapi, Réti, Fehértó, Sövényháza községek jórészt kizárólag halászatból éltek s e falvak házainak udvarán még a múlt század végén is csónak, varsa, háló állt. A hagyomány szerint Pusztasomorja régi neve Vízenálló Geszternice s a községek régi pecsételőiben halak, hableányok, szigonyok, pelikánok láthatók. Bél Mátyás írja, hogy a hanyságmenti lakosok gyakran szárazon is halásztak. Ezt úgy kell értenünk, hogy az árvizekkor tőzeg fölé került halak a víz levonulása után nem tudtak visszaúszni a folyókba s a lakosság könnyűszerrel összeszedhette azokat. Szekérszám hordták haza ilyenkor a halat; egy részüket elfogyasztották vagy eladták, másik részével pedig libát, sertést hizlaltak. Az ilyen hallal hizlaló házakat szagukról már messzire föl lehetett ismerni.[1]
Hal, csík, rák mellett a vízimadarak ezernyi válfajából is válogathatott a táj régi embere, ha eledelszerzésről volt szó. A vízityúkok, szárcsák és vadlibák nemcsak húsukkal táplálták a fészkelőhelyet jól ismerő és megközelítő csónakost, hanem tojásukkal is. Ezt adta a tó és mocsár, a legmélyebben fekvő szint. E fölött a káka és nád övezete következett; ez volt a legnagyobb kiterjedésű és a szabályozások előtt megközelítette az ötvenezer holdat. Házfedéltől kezdve kerítésen, házieszközökön, tüzelőszeren keresztül egészen takarmányul szolgáló cukorban dús fiatal nádhegyig és alomig számtalan értékkel látta el az ittlakót. A nádvágás ősztől tavaszig tartott s vagy csónakról kocérral, vagy pedig a befagyott vízen jégtoló kaszákkal arattak. A gyér lakosság persze nem tudta a nádrengeteg egész termését learatni, a fölösleget tehát meggyújtották. A ropogó náderdő égése Győrig, Sopronig ellátszott, ám a következő évben annál dúsabb volt a termés. A törökkor elmúltával, mikor megszűntek a kóbor hadak útonállásai, a hanyságiak kiterjedt kereskedést is űztek a náddal és München, Nürnberg gyáraiba szállítottak. Az ármentesítést közvetlenül megelőző időkben pedig Eszterházán létesült gyár, mely évente nyolcszázezer kéve nádat dolgozott fel; ma messze földről hozzák a Hanyságba a nádat. Ugyanígy idegen tájakról hozzák most ide a kákát is, jóllehet a híres augusztusvégi hanyi kákaaratás régebben valósággal ünnepszámba ment. Bár a nyersanyag a mocsárvilággal együtt el is tűnt, a belőle kifejlődött háziipar mindmáig megmaradt. Pintérkákát, szatyrot, kasokat és kosarakat fonnak.
Azok a szintek, amelyek már nem állottak folytonosan víz alatt, a híres hanyi szénát adták. A jobbágykorban ez adta a lakosság legfőbb pénzforrásait; a bécsi fiákerosok lovai a múlt században csaknem kizárólag ezt a szénát fogyasztották. De az édes és savanyú széna volt az alapja a fejlett állattenyésztésnek is. A többszáz darabból álló szilaj magyar fajtájú gulyák sokszor hasig süppedtek a vizenyős talajba, átúszták a tavakat és télen-nyáron künn éltek a legelőn. Csak a nagy havazások idejére terelték az állatokat baromszállásokra. A vízmentes legelőkre juhokat hajtottak, a Tóközben pedig híres lovakat tenyésztettek.
A jobbágyfelszabadítással nehezebbé vált a hanysági falvak élete. A szárazra került területeket a nagybirtokosok (Esterházy herceg, Frigyes királyi herceg, Wenckheim gróf) majorsági, házi kezelésbe vették s a kishatárú, túlszaporodott községek népe százas rajokban tódult Amerikába. Nem kétséges, hogy ennek következménye a tájon újabban fellépett egyke, sőt a legutóbbi szabályos munkáshiány is. A mintaszerű kezelésű nagybirtokokon ma már a búza- és cukorrépatermelés a fő foglalkozási ág s jellemző a szűz talaj termékenységére a termésátlagok két adata: búzából 18‒22, cukorrépából 250‒280 mázsát ad egy hold hanysági telkesített föld. Mintaszerű állattenyésztés egészíti ki a szántógazdálkodást és nagyfontosságú a táj mai életében a tőzegkitermelés is. Villanyfejlesztéssel, fűtéssel és trágyaként adja vissza most a régi mocsárvilág sokat pihentetett erőit. Kapuvárott, Csornán, Mosonszentjánoson és Mosonszentmiklóson gőzmalmok vannak, Petőházán és Hirmen cukorgyárak, Kapuvárott pedig húsárugyár dolgozza fel a táj mai termékeit.
A 72 százalékot meghaladó nagybirtokterület aránytalanságait a legutóbbi években a Pünkösdvásárhelyen megindult telepítő-mozgalom enyhíti.
A Hanság vidékére komoly feladat vár. Természeti adottságai miatt hazánk egyik leggazdagabb tája. Az ember dolga a gazdag lehetőségeket kiaknázni, a magyarságé pedig e nyugati végvidéken időálló, erős népi bástyát kiépíteni.
