Ars Naturae 9–12. szám

Manapság ismét reneszánszát éli a zarándoklás, főként a jelen írás apropójául szolgáló, Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab út, ami az 1980-as évek végétől egyre több embert vonz. Az utóbbi években már kétszázezer fölé emelkedett a Caminót évente végigjárók száma. Az idősebb Szent Jakab apostol földi maradványait rejtő katedrális a spanyolországi Galícia tartomány központjában már a keresztény középkorban is a harmadik legnépszerűbb úti cél volt Róma és Jeruzsálem után.

A környezetfilozófusok gyakran a szívükön viselik, hogy elhatárolódjanak az olyan gondolkozásmódtól, ami a természet érdekeit in toto nem veszi számításba vagy leértékeli. Mindazonáltal abbéli igyekezetében, hogy egy humanista vagy emberközpontú szemléleti kerettől megszabaduljon, a környezetfilozófia nemcsak arról mondott le, hogy bármilyen formában ragaszkodjék az ember más teremtmények feletti elsőbbségéhez, miként esetleg korábban tette, hanem ezzel összefüggésben arról is, hogy ragaszkodjék ama valóban emberi kvalitásokhoz, amelyeket a vallás természetünk részének tekint, és amelyek meghatározzák helyzetünket a természet viszonylatában.

A „buddhista közgazdaságtan (buddhist economics)” kifejezést a neves közgazdász, E. F. Schumacher használta először, egy olyan gazdasági felfogást értve alatta, amely a buddhizmus alaptanításait és etikai elveit alkalmazza a termelés, a fogyasztás, a tulajdonviszonyok, a közösségi kapcsolatok és a természettel való viszony kérdéskörére, mégpedig elsősorban azzal a céllal, hogy megoldást találjon a jelenkor „kihívásaira”.

Az egyszerű tény, hogy az emberi tapasztalásban léteznek például zöld falevelek, megmutatja, hogy a materializmus hamis. Jelen írás célja a modern materialista redukcionizmus természetfilozófiai tarthatatlanságának illusztrációja a minőségek valóságára alapozva. A materializmus elhibázottsága tehát bármiféle magasabb, szellemi vagy etikai szempontra való hivatkozás nélkül, pusztán a természetfilozófia szintjén megmutatható, amiatt, hogy e modern szemlélet nem képes számot adni az emberileg a leghétköznapibb módon tapasztalható minőségekről.

„Munkák és napok” – Hésziodosz, az idős földműves költő e kifejezése minden másnál jobban felidézi életünk valódi szövedékét. A mezőgazdasági munka – mely nemes, minthogy összhangban áll a természet törvényeivel és ritmusaival – csodálatra méltóan alkalmas rá, hogy a világban jelenlévő isteni aktivitás felismerésében segítsen bennünket. A búza és a szőlő művelése, a kenyér és a bor erőteljes szimbólumok, melyek tiszteletére és a róluk való elmélkedésre Isten ösztökél minket, mikoron szemléljük, hogy Ő tette azokat közöttünk való titokzatos jelenlétének támasztékaivá.

A hagyományos szemléletben, amely az embert egy abszolút, isteni középpontból eredezteti, és legfőbb feladatának tekinti, hogy eme valóságba saját földi lényének átalakításán keresztül visszatérjen, a természeti környezet megóvása és gondozása e centrális életfeladat egyik fontos elemeként és részterületeként jelenik meg. E felfogásban a környezetet érintő emberi aktivitás elválaszthatatlanul összefonódik a személyes önkorrekció benső lépéseivel, illetve a természeti jelenségek tudati átélésének elmélyítésével.

A mérgező hulladékok telepei és minden ehhez hasonló visszaélés a természettel szemben az emberi lélek állapotának tükre, e lélek minőségi állapota az, ami elkerülhetetlenül visszhangra lel az emberiség természeti környezetében; a természet ugyanis ama teremtmény kiterjesztése és függvénye, aki e világ középpontja és köldöke.

A legmélyebb élményben, amit egy műalkotás (vagy más emlékeztető) kiválthat, egész lényünk megrázkódik (szamvidzsita), gyökerekig hatóan. „Ízlelni ezt az ízt”, mely többé már nem íz, „az ikertestvére annak, amikor Istent ízleljük meg”, ahogy a Száhitja-darpana mondja; az „egyéni elfogultságtól mentes” kifejezés pedig már sejtetni engedi, hogy mindezzel együtt jár egyfajta ön-megsemmisítés – a semetipsa liquescere [’önmagától eloldódás’ – A ford.] –, és pontosan emiatt nevezhetjük „félelme­tesnek”, ha nem is akarjuk elkerülni.

A munka problémái és paradoxonjai, melyek túlságosan is nyilvánvalóak társadalmunkban, csak és akkor lesznek megoldhatóak és megmagyarázhatóak, ha készen állunk arra, hogy visszatérjünk egy spirituális antropológiához, ha hajlandóak leszünk elismerni teomorfikus [istenalakú] önképünket és helyreállítani tradicionális alaptermészetünket olyan lényekként, akik birtokolják a szellem, a lélek és a test szerves egységet alkotó hármas felépítését.

Az éjszaka nap mint nap átélhető misztériuma a természet sötéten ragyogó titka. Hosszú nyári éjszakákon, a kihalt város csöndjében néha megszólal a rigó: ujjongva trillázik a világ sötétjébe, s az éj nyugalmát átitatja és felhevíti az élet és halál megrendítő csodáját zengő lelkes melódia. Szinte szikrázó fénnyé válik a hang, akár az ember szívében felvillanó felismerések. Az éjszaka nem halott sötétség, hanem a fény bölcsője: a belé vetett kis fénymagot őrzi, óvja, rejti a világ fürkész tekintete elől, hogy aztán az teljes pompájában virágozzon ki.

Az idők kezdete óta ismeretes az azonosítás: a fa egyenlő az emberrel; csupán emitt több ínnal, amott kevesebb lombos ívvel megformálva. Szókincsünk is emlékeztet erre, amikor a törzsről beszélünk, a gyökerekről, a szívről, vagy egy idős emberről, aki még él és virul.

„A természet egy könyv, egy levél, egy tanmese. Tegyük fel, hogy a benne lévő betűket a lehető legjobban ismerjük, minden szavát képesek vagyunk kiolvasni és kiejteni, sőt, ismerjük a nyelvet is, amelyen íródott – mindössze ennyi elegendő lenne, hogy egy könyvet megértsünk, róla véleményt alkossunk, jellemezzük vagy belőle kivonatot készítsünk? A fizikánál többre van szükség, hogy a természetet értelmezzük. A fizika csupán az ábécé. A természet egy ismeretlent tartalmazó egyenlet; olyan, akár egy csupa mássalhangzóval leírt héber szó, melyhez az értelemnek kell elhelyeznie a pontokat.”