Bár Győrffy István 1915-ös írása főként a tanyavilág kialakulásáról szól, mégis érdemes összevetni Papp Károly későbbi meglátásaival (lásd például az oldalunkon olvasható írásait), hogy egy teljesebb képet kapjunk az utóbbi két évszázad magyar tájának, és ezáltal ökológiájának alakulásáról. Az állattartásról növénytermesztésre átálló mezőgazdasági kultúra átalakulásának és a tanyavilág létrejöttének következtében égetően szükségessé vált a belvíz probléma megoldása, mely később egy olyan folyamathoz vezetett – csatornázásokkal, majd lecsapolásokkal –, aminek a következtében tulajdonképpen egy ökológiai katasztrófához jutottunk el: az Alföld talajvízszintje radikálisan lecsökkent, folyamatosan sivatagosodik és magának a tájnak az arculata is megváltozott.
Józan ésszel belátható, hogy a katasztrófa kiteljesedéséhez alapvetően nem egy ártó szándék vezetett (sőt mit több, eredetileg valószínűsíthetően a környezettel való együttélés szándékából bontakozott ki), hanem az a mintegy száz éven át tartó tevékenység, melynek fő jellemzője a mértéktelenség és a mohóság. Ennek következménye tehát, hogy a belvizek elvezetése a tájat meghatározó tavak lecsapolásával járó tájrombolásig jutott el. (– A szerk.)
♦

Ki ne látta volna az Alföldön jártában a sok apró fehér tanyát, amint az akácok, rakományok közül kivillanik?[1] Egy-egy vidéken sűrűbben vannak elhintve a község határában, máshol ritkábban látjuk, inkább a nagy uradalmak majorjai helyettesítik. Mi, akik már inkább ennek a századnak a gyermekei vagyunk, megcsóválnók a fejünket, ha valaki azt állítaná, hogy ezeknek az apró akácos kis tanyáknak a múlt század derekán legtöbb helyen még hírmondója sem volt. Gazdag ember rá nem szánta volna magát, hogy csendes falusi otthonát végképpen felcserélje a tanyán való lakással, mint ahogy ma sokan megteszik. Sőt, ki hinné, hogy volt olyan világ is, amikor a hatóság nem csak tiltotta, de még keményen büntette is a határban való építkezést és lakást. Tette pedig ezt egyrészt azon jámbor szándékból, hogy a betyárok ne találjanak maguknak búvóhelyet a tanyákon. Hogy az észszerű földművelés e miatt sokat szenvedett, az már nem tartozott az akkori közigazgatásra. De volt ennek más oka is.


Minden gyökerestől megváltozott azóta! A földközösség a szántóföldekre rég megszűnt, legfeljebb a legelők maradtak közösek. A rakoncátlan vizeket szabályozták; a nagy rétségeket, mocsarakat csatornák szeldelik keresztül. A lápok úszó szigetei leragadnak, a nádvágás, gyékényfonás, csíkászat, pákászat mindinkább ismeretlenebb foglalkozások lesznek. Ahol a lápokon ezelőtt még egy emberöltővel megtört a százados aszály szárító hatalma, ma az eke serényen forgatja a friss hantot. A réteket, legelőket nagyrészt felszántották, s az állattenyésztés alárendelt foglalkozás lett. Amilyen nehezen lehetett ráfogni száz év előtt az alföldi magyar embert a földművelésre, éppoly nehezen lehet most visszatartani attól, hogy a közlegelőt fel ne ossza.
Honnan van ez a gyors változás?

Száz esztendeje sincs, hogy az első gőzkocsi diadalmaskodott az Alföld sártengerén. Az első vasút után gyorsan épült a többi. Az alföldi gabonatermelés lenyűgöző béklyója, a siralmas közlekedés egy csapásra megszűnt. Az alföldi magyar gabona eljutott oda, ahova eddig csak a híre jutott. A világ legjobb gabonáját ma csengő aranyakkal fizetik, s ha nálunk rossz termés van, az egész világon megérzik. Az egykor vízjárta területeket, a legelőket, ma már majdnem mindenütt felszántották, s a gazda, hogy a határ legtávolabbi zugában lévő földjére is minden erejét idejét ráfordíthassa, tanyát épít.

A sok kis fehér tanya honfoglaló őseinkre emlékeztet, akiknek sátrai épp így voltak elszórva a végtelennek látszó pusztákon. Ma is úgy vándorol a magyar ember, mint hajdan. Korán tavasszal elhagyja téli szállását, a falut, s nyári szállására, a tanyára költözik ki. Szentgyörgynap táján fog a tavaszi szántáshoz, s ettől kezdve már nem sok dolga van a faluban. Ha hűvös idő jár, a jószágot beköti a tanyába, vagy ahogy sok helyen nevezik, az ólba, mert a tanyák legrégibb formája tulajdonképpen az ól. A magyar ember ugyanis inkább a jószágával gondol, mint magával, s először a jószág számára épít fedelet. Az ilyen ólszerű tanyában nincs is szoba, a gazda az egyik végében lévő jászolhoz beköti a jószágot, az ól másik végébe meg a szénatartót és a tüzelőt építi. A tüzelő sárpatkákkal körülvett hely, egyik sarkában van a főzőfa, amelyen a bogrács lóg, itt főzi a gazda a megszokott ételét: a lebbencset, tarhonyát, kását. A patkákon szokott estenden tanyázni a tanya népe, vagy a látogatóba jövő szomszédok, s szalma, csutka tüzénél beszélgetnek a termésről, időjárásról, a mindennapi élet örömeiről, bajairól. Nincs mécs, a tűz világít, már annyira, amennyire. Nem kell a beszélgetéshez nagy világosság. Ha kissé nedves a tüzelő szalma, gyakran olyan füst van az ólban, hogy nadrágos ember nem bírná ki. Néha a pislogó tüzet is alig lehet látni. Sőt a lovak is gyakori prüszköléssel tiltakoznak ellene, de a magyar ember egy kis füsttől nem ijed meg, azt tartja, hogy ettől tisztul a szem. Az efféle kis tanyáknak ablaka, kéménye nincs, a füst az ajtón tódul ki. A gazdálkodó ember hamar lefekszik, de néha a tüzelőben eltanyázgatnak késő éjszakáig is, s amikor már
„Este van, este van, a tűz sem világít
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit.
Gyéren szól a vendég, rá nagyokat gondol
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.”
Feloszlik a tanya, a szomszédok elszélednek, a tanyabeliek ledőlnek a tüzelői patkáin s kipihenik a nap fáradalmait.

De másforma ám a tanya képe, mikor már az asszony is kiköltözik. Ez már akkor szokott bekövetkezni, mikor már a baromfi Is élelmet talál a mezőn. Ilyenkor valóságos népvándorlás támad a tanyák felé. Mozgósítják az egész jószágállományt, meg van rakva mindenféle lommal a szekér is annyira, hogy a család alig tud rajta elhelyezkedni. A ház ajtaját, kapuját bezárják s a család iskolaköteles tagjainak keserves sírása közepette megindul a kis karaván a határ felé. Az iskolás gyermekeket a nagyszülők veszik gondjaikba, míg a nehezen várt vakáció elérkezik, de akkor már kötéllel sem lehetne őket visszatartani. Hogy is maradnának, ki őrizné a libákat, disznókat, lovakat, teheneket, ha ők itthon maradnának?

Ahol az asszony is kint nyaral, a tanya képe megváltozik. Az asszony nem alszik a tüzelőben, neki már külön szobát építenek. Még a tüzelőt is kidobatja, nem szereti, ha itt füstölgetnek, kormoznak a férfiak.
A jobbmódú gazdaembernek tanyása is van, aki télen-nyáron künn lakik s a nagyjószágot telelteti. De hovatovább egyre több magyar ember mond búcsút a falunak, s végleg kiköltözik a határba, a földjére. Az ilyen ember azonban már rangos házat épít magának, olyat, mint amilyet a faluban szoktak.

A jószág számára külön épít istállókat. A tanya mögött gyümölcsöskert, köröskörül kisebb-nagyobb melléképületek, kazlak, boglyák, akácfák vannak. Itt-ott sugár jegenyék nyúlnak ki az akácok közül.

Büszke is ezekre a gazda, mert megkülönböztetik a tanyáját a máséktól. Még nóta is van róla:
„Ki tanyája ez a nyárfás
Nem hallik be a kurjantás
Vagy alusznak, vagy nem hallják
Vagy talán nem is akarják.De egy kislány meghallotta,
Édes anyjához így szóla:
Hallja-e kend édesanyám,
Most ment erre az én rózsám.”
Bizony, a kurjantást csak a szép lány hallja meg, mert a tanya rendesen messzire bent van, nem építik dűlőútra, hogy ne legyen útjába a rossz embereknek.
A magyar ember nagyon szereti a földjét. Minden gondolata az, hogy gyermekeire földet hagyjon. Régen úgy danolták:
„Volt nékem egy fehér tanyám, leégett.
Azt sem tudom, hogy a lelke kié lett;
Be van írva orosházi tanácsnál,
No de sebaj, több is veszett Mohácsnál.”
Ma azonban nem hiszem, hogy akadna ember, aki ilyen könnyen lemondana a földjéről.

De ha közelebb megyünk a tanyákhoz, sokkal zajosabbnak, élénkebbnek látjuk, mint ahogy távolról hittük.
A tanya udvarán baromfiak, apró jószágok nyüzsgő serege teszi kellemessé a kis majorság képét. De akkor mozgalmas az élet igazán a tanyán, mikor az aratási munkák megkezdődnek. Az aratók kaszája fáradhatatlanul suhog a világ legszebb búzájában, s megszólal a nóta:
„Vagyok olyan legény mint te,
Vágok olyan rendet mint te.
Ha nem hiszed, gyere velem,
Fogd meg az én kaszanyelem.

Nincs a világon olyan munkásember, ki a magyar aratóval felvehetné a versenyt. Hajnali két órától éjjel tizenegyig is képes dolgozni, mégpedig hétszámra. De a magyar lány is megmutatja a marokszedésnél, hogy méltó párja a magyar legénynek. Hiába mondja a nóta:
„Ne menj kislány a tarlóra,
Gyönge vagy még a sarlóra.
Ha elvágod kis kezedet,
Ki süt nékem lágy kenyeret.”

Van ilyenkor sürgés-forgás a tanyán. A cséplés valósággal családi ünnep. Ki is rukkol ilyenkor a gazdasszony minden szakácstudományával. Gazduram meg bajszát pödörve nézegeti a tele zsákok egyre szaporodó bástyáját. „Elég jól eresztett!” „De volt már ennél jobb is!”
A tengeri törés rekeszti be az esztendő munkáját, melynek befejezése, a tengeri fosztás szintén ünnepszámba megy, mert nagy munkát nem ad, legfeljebb szívfájdalmat okoz egyik-másiknak, mint a nóta mondja:
„Hej fosztóka, kukorica fosztóka,
Hogy ott jártam, nincsen nyugtom azóta.
A szívem is, a lelkem is sírni vagy nevetni akarna
A szívem nyugalmától fosztott meg egy kis barna.”

Tengeritörés után a tanyák zaja elmúlik. A falusi gazda ismét hazaköltözik, akinek a jószága künn marad, arra ezentúl a tanyás vagy a gazda valamelyik legény fia visel gondot. Ha künn telel a gazda, behúzódik, mint a csigabiga, a házába. Nem lehet a rossz utak miatt a faluba járni, legfeljebb ha nagy a fagy, vagy a hó. Kihalt az egész határ, ahogy Petőfi mondja:
„Üres most a halászkunyhó és a csőszház,
Csendesek a tanyák, a jószág bent szénáz,
Mikor a vályú elé
Hajtják estefelé
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.”
Pihen a természet, pihen az ember, gyűjti az erőt a következő évre.

Jegyzetek
[1] Első kiadása: Az alföldi tanyák. In A nép barátja. Naptár az 1915. évre. 65—71. l.