Kultúra, életmód, önismeret

Felismerjük, hogy az életet egy mindent átható teremtő bölcsesség alkotta és tartja fenn, amely valamennyi lény természetének alapja. Mi több, a művészetet az ember eredetileg azért kapta, hogy e bölcsességgel való kapcsolatát fenntartsa, a természet világát eszerint művelje, az emberit pedig eszerint rendezze. A művészet a tudás és tevékenység együttesének olyan eszközeként adatott számunkra, amely egyértelműen azt célozza meg, hogy a természetben megpillantott, ám azon túlmutató tökéletességet, avagy a szépség végső teljességét elérjük.

Nagyon természetes, hogy sok minden akkor értékelődik fel a maga természetességében, akkor válik a reflexió tárgyává, amikor az ember eltávolodik tőle. Így van ez a természettel, amitől elszakadtunk és az uralmunk alá hajtottuk, így van a hagyománnyal, amiből kiszakadtunk és amit egyszerre nézünk le és igyekszünk őrizni, és így van a vallással, művészettel is.

Az életbe vetett ember úgy él, hogy övé az élet.
De úgy él-e a földbe vetett mag, hogy övé a föld?

Manapság ismét reneszánszát éli a zarándoklás, főként a jelen írás apropójául szolgáló, Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab út, ami az 1980-as évek végétől egyre több embert vonz. Az utóbbi években már kétszázezer fölé emelkedett a Caminót évente végigjárók száma. Az idősebb Szent Jakab apostol földi maradványait rejtő katedrális a spanyolországi Galícia tartomány központjában már a keresztény középkorban is a harmadik legnépszerűbb úti cél volt Róma és Jeruzsálem után.

„Munkák és napok” – Hésziodosz, az idős földműves költő e kifejezése minden másnál jobban felidézi életünk valódi szövedékét. A mezőgazdasági munka – mely nemes, minthogy összhangban áll a természet törvényeivel és ritmusaival – csodálatra méltóan alkalmas rá, hogy a világban jelenlévő isteni aktivitás felismerésében segítsen bennünket. A búza és a szőlő művelése, a kenyér és a bor erőteljes szimbólumok, melyek tiszteletére és a róluk való elmélkedésre Isten ösztökél minket, mikoron szemléljük, hogy Ő tette azokat közöttünk való titokzatos jelenlétének támasztékaivá.

Az állatok, növények szimbolikusan jelenítenek meg egy-egy ideát, arculatot a nagy isteni egészből. Istenre emlékeztető útjelzőkként is jelen lehetnek életünkben, ha jól figyelünk rájuk. Ezt a szemléletet a mai ember a háziállatok közelében szintén gyakorolhatja, ami azért is hasznos tapasztalat, mivel ezáltal egy-egy élőlényben nemcsak a dédelgetni való állatkát látjuk meg, hanem a benne rejlő misztériumot, ideát. Most a hűséghez leggyakrabban társított állatot, a kutyát fogjuk szimbolikai szempontból megvizsgálni.

Az őskori emberiség a betegséget lényegében másképpen értette meg, mint a történeti emberiség, s éppen ezért a gyógyításnak is lényegesen más módszerei fölött rendelkezett.

Az egészség több, mint a betegség hiánya. A betegség hiánya csak egyike az egészség jeleinek; talán nem is a legfontosabb. Az egészség egy belső és külső egyensúlyi állapot, egység, teljesség, hatalom. Nem pusztán valami fizikai vagy mentális vagy szellemi, hanem mindhárom aspektust magában kell foglalnia, különben nem teljes.

Nehéz út vezetett a betlehemi istállóig, hogy ott láthassák a megszületettet. „Per aspera ad astra”, göröngyös út vezet a csillagokig, Krisztus követése is a kezdetektől fogva ilyen, ahogy a napkeleti bölcsek, úgy mi is küzdelmeken, nehézségeken át érkezünk meg a jászolhoz.

A karácsony a születés ünnepe, egy olyan születésé, mely az emberiség új korszakát hozta el. Jézus a földi létezésünk alapjául szolgáló valóság keresésének új útját nyilatkoztatta ki; egy valóságét, amely sokkal mélyebb, mint bármely tudományos vagy filozófiai megközelítésből fakadó elgondolás valaha lehet; és olyan utat, amely a lelkek üdvözüléséhez vezet, ha gondolattal, szóval és cselekedettel hűségesen követik; nem kevesebb ugyanis az emberi élet célja.

Krisztus születésének mélyebb megértése, átélése kulcsot ad számunkra: a közénk eljött Isten által – akinek jelenléte az áthidalhatatlan szakadék betemetését jelentette – megérthetjük, hogy nem a rideg magány az ember sorsa, nem az örökös rohanásban való kiégés.

A melankólia és a derű ugyan egy tőről fakadnak, mégis egészen más termést hoznak. A közös alaphang a mulandóság, de a feloldás eltérő: a melankólia önmagát őrizve bezárul, a derű önmagát feladva kitárul.