Ökopolitikai felvetések a szellemi hagyományok távlatában II. – Tradicionális szempontok

Az ökológiai politika hagyományalapú alternatívája[1]

Az ember a földi létben nem képes életben maradni a természet tápláló adományai nélkül, ám bizonyos, hogy az Igazság adományainak – amelyeket a hagyomány közvetít a számára – elutasításával a testi halálnál is rosszabb következményekkel járó utat választ. A hagyomány éltető ereje mindig időszerű, és ez elsősorban nem egyfajta történeti tudatosságból fakad. Szellemi jelenlétet és aktivitást jelent, az Istenhez kapcsolódás hogyanjának átadását. Ez „az ember és a transzcendens világ közötti kapcsolat folytonosságának fenntartása, az emberiség isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak, mint az emberi sors egyetlen feladatának megőrzése.” (Hamvas Béla) Szemléleti kiindulópontjait az ember elsősorban nem azért tekinti érvényesnek, mert mások (őseink, tanítóink, könyveink) azt mondták, hogy igaz. Hanem azért, mert Isten létének bizonyítékát minden emberi lélek önmagában hordja, vagyis még mielőtt elfogadná egy szellemi tradíció alapeszméit, bizonyosságot szerez magában Isten létéről. Ez a legalapvetőbb kritérium, az első és legdöntőbb lépés, ami nélkül nem beszélhetünk az Egyetlen Igazságról és annak alkalmazásairól. Nem véletlen, hogy a természet is szüntelen erről a bizonyosságról tanúskodik.

A hagyományos szemlélet középpontjában az áll, hogy a világot, benne minden élőlénnyel, az örökkévaló Igazság tartja fenn. A természet csodálatraméltó törvényei, rendje és harmóniája révén szüntelenül erről beszél, ezáltal tanít és egész működésével feléje vezérel, még akkor is, amikor hatalmas erejével látszólag igazságtalanul sújt le az emberre. A természet – lényegében – mindig Isten Szavát követi, és az univerzum részeként ez alól az ember sem bújhat ki, amennyiben harmóniában kíván élni környezetével, de akkor sem, ha emberként csupán ember kíván maradni és nem akar lesüllyedni – nem az állatvilág szintjére, hiszen az állatok sem képesek mást tenni, mint amit Isten rendel a számukra, hanem – a szüntelen változó szenvedélyek által mozgatott, démoni ösztönlények színvonalára, akik már megfosztották magukat bármilyen, a földi létezésen túlmutató pozitív felismerés lehetőségétől.

Ebből következik, hogy az ökopolitika egyik legfontosabb problematikája, az igazságosság (lásd például a „környezeti igazságosság” [environmental justice] elméletét), a hagyomány távlatában nem antropocentrikus (emberközpontú) és nem ökocentrikus (természetközpontú), hanem teocentrikus (istenközpontú) kérdésként vetődik fel. Az igazságosságot a Legfőbb Princípiumból származtató környezetszemlélet, noha elméleti alapelvei és cselekvést szabályozó értékrendje világosan megfogalmazható, nem egy magának elsőséget követelő önálló ideológiaként jelenik meg, hanem az ember létbeli feladatával összefüggő tevékenységek szerves részét képező természetes cselekvésként: mint akarati-magatartásbeli imperatívusz. A modern környezetvédelem fontosnak tartja egy önálló ökológiai ideológia megfogalmazását, amelyben az igazságosságot a természetvédelemhez és az erőforrásokhoz igazítjuk, s amelynek az ember életében középponti helyen kell állnia ahhoz, hogy érdemi változás történjen környezetünk alakításában. Részben azért is, mert álláspontja szerint korábban nem fordítottak kellő figyelmet a környezeti kérdésekre (egyrészt, mert a gazdasági-technikai fejlettség nem járt ekkora környezetterheléssel, másrészt mivel az emberek figyelme korábban kevésbé összpontosult a természetre). Ezzel szemben egyértelműen kimutatható, hogy a hagyományos vallások és filozófiák tanításai (gondolunk itt például a platóni, arisztotelészi vagy a középkori skolasztikus filozófiára) önmagukban olyan mély, a cselekvést, gondolkodást alapjaiban átható környezettudatosságot foglalnak magukban, hogy elfogadásukból és követésükből adódóan fel sem merülhet a természetpusztítás.

A környezetfilozófusok egy része vitatja ezt, mivel egyszerűen nem tudnak kilépni az emberközpontú és a természetközpontú paradigmák ütköztetéséből eredő problémahalmazból, megkísérelve minden eszmét e két csoportba préselni. Holott világosan megmutatkozik, hogy a hagyományos istenközpontú megközelítések maradéktalanul egyiknek sem feleltethetők meg. Ezekben ugyanis az embernek nem magát a természetet kell alapul vennie, nem is az embert mint kizárólag természeti lényt, hanem a természetet létrehozó és irányító princípiumokat, amelyek viszont az emberi öntételezés vonatkozásában is teljesen más perspektívákat tárnak fel és követelnek meg. Az említett filozófiai utak vagy a hagyományos vallások pontosan ezekre a szempontokra mutatnak rá. E tanítások alapján is arra következtethetünk, hogy a természettel kapcsolatos problémák az ember tevékenységéből eredeztethetők, ám döntően azért, mert adott esetben nem képesek maradéktalanul megérteni és megvalósítani azokat. A hagyományt félresöprő kritikusoknak úgyszintén előbb meg kellene érteniük és életgyakorlattá kellene tenniük azon vallási–filozófiai elveket, amelyeket ma túl könnyedén elutasítanak. Ha így tennének, beláthatnák, hogy a szellemi tradíciók különböző útjai az ember és a természet oly szoros szellemi összetartozását tárják fel, hogy követésük egyéni és társadalmi szempontból egyaránt teljes mértékben kizárja a természettel szembeni erőszakot, ugyanakkor mind az antropocentrikus, mind az ökocentrikus paradigmák elfogultságából eredő hibáktól mentesítenek. Általuk végre megismerhetnék a társadalmi összhang mibenlétét, s hogy az ember Igazság iránti hűsége elválaszthatatlanul összefügg a természet mindenkori állapotával.

Ma mindez persze roppant távolinak és sokak számára megvalósíthatatlannak tűnik. Nem gondolnak ugyanis a már említett legfőbb kérdéssel, hanem inkább a részletekben elveszve keresnek „univerzális” megoldást. Pedig a változáshoz mindössze egyetlen döntő lépést kellene megtenni. Ha ez megtörténik, az Igazság megszabadítja az embert attól, hogy a természetet pusztán anyagi létezőként szemlélje. Általa kapcsolatba kerül a természet szellemi irányító okaival, feltárul számára a természettel való legbensőségesebb rokonság, a kölcsönös függés értelme, a szűz természet harmóniájában és egyensúlyi állapotának fenntartásában való hatalmas felelőssége. Igazi egységet tapasztalhat meg a természettel, de nem a természetben, hanem a felette álló közös eredetben. Ekképpen a mindenséggel való egység átélése nem a földi létezőket tapasztaló érzékszervi érzékelés, hanem az emberi lélek legmagasabb rendű és legvalóságosabb, jelen pillanatban is a szüntelen változás világa felett álló szellemi-intellektuális körében valósul meg. A valóban holisztikus szemlélet kiindulópontjának is ez az egységfelfogás tekinthető. Az ember csak ezt az utat bejárva értheti meg, hogy a természet jelenlegi egyensúlytalanságai az ember szellemi állapotának kivetülései, tükröződései, és legnagyobb mértékben éppen az Igazság megtagadásának következményei.

♦

A hagyomány szerint az emberi lét, jelen földi körülményeit tekintve, nem az eredetileg hozzátartozó teljes létezés, nem az embert eredendően megillető létszinten áll. Ha meggondoljuk, erről létezése első pillanatától minden emberi lénynek tudomása van. Hiszen az emberi természet számos fogyatékosságtól, bűntől, tudatlanságtól és nyomorúságtól sújtott, amit ha életében néhány évtizedre sikerül is elfelejtenie, az öregség és a halál elemi erővel újra felidéz benne. De mi mással indokolható akár az, hogy él bennünk a földi javak felhalmozása iránti vágy, mely gyakran mértéktelen formákat ölt, túlfogyasztást és az erőforrások végletekig vitt kihasználását eredményezve? Az ember szellemi támasztékainak elveszítésével így próbálja visszaszerezni azt az ontológiai teljességet, ami lényegi valójától elválaszthatatlan. A tö­kéletesség elérése azonban nem a földi javak körében, hanem kizárólag benső, szellemi úton történhet meg. A hagyomány talaján ezért fogalmazódik meg legfontosabb célként az emberi létállapot ontológiai helyreállítása (amely a természetre is lényegi hatást gyakorol), ebből származtatva a földi tevékenységek mikéntjére és az eszközök vagy a technika használatára vonatkozó ismereteket, de az életmódbeli és a közösségi kapcsolatok fenntartását meghatározó alapelveket is. Ám nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberi állapot e központi jelentőségét mindig megelőzi a természet forrására, azaz Istenre való irányulás. Ez a benső aktivitás adja meg az ember feladatainak értelmét. Nem hagyhatjuk említés nélkül itt, hogy nem is oly régen e tudás minden emberi megnyilvánulás hátterében ott állt. Ma már mindössze babonának tekintik, pedig egykor, ha valaki megfeledkezett róla és „felborult körülötte a világ”, közössége elsősorban erre emlékeztette, és ha volt benne egy cseppnyi jóakarat, ő maga is ebbe az irányba fordult. Bolond lett volna elfelejteni, hogy amilyen mértékben eltér az igazságtól, olyan mértékben büntetést, ítéletet von magára – nem morális okokból adódóan, hanem mert a Mindenség Isten által meghatározott törvényszerűségeiből ez következik.

Ha a környezetvédelmi törekvések (filozófiai és politikai szinten egyaránt) nem tagadnák meg ezt az emberi léttől elválaszthatatlan tényt és nem mellőznék következetesen az Igazság kérdéskörét, talán a legnagyobb lépést tehetnék a környezeti válság megoldása érdekében. Ebből kiindulva a földi harmónia megteremtéséhez nélkülözhetetlen tudás birtokába juthatnának azokról a „szellemi mértékegységekről”, amelyeket az embernek egyébként is minden tevékenységében alkalmaznia kell valamilyen mértékben, különben a civilizáció még a jelenleginél is rombolóbb és működésképtelenebb lenne. „Hagyomány”, „mérték”, „harmónia”, valóban, e három kölcsönösen összefüggő idea szem előtt tartása és eredeti jelentésének megértése elegendő lehetne még a jelenlegi kaotikus állapotok rendezéséhez is. Ökopolitikával foglalkozók gyakran mondják, hogy az igazi környezetvédelem talán soha nem lehet népszerű, mert mértéktartásra, az erények és a felelősség gyakorlására kötelezi az embert. Nos, ha a környezetvédelem nem népszerű, mit mondjunk az élet forrását jelentő Igazság ismeretével kapcsolatban? Pedig, megismételve a fentebb mondottakat, nélküle az erényeknek, a mértéktartásnak és a felelősségnek sincs semmi valós értelme, legfeljebb annyi, hogy az emberek nem eszik meg egymást a nyílt utcán. A nyugati világban az értelem igazságra való helyes irányulása oly mértékben hiányzik, hogy az emberi lét alapkérdéseit illetően a keresztény egyházak is egyre kevésbé érvényesítik a hagyományos szemléletet, nem azzal foglalkoznak, hogy a kinyilatkoztatott tanításukat megőrizzék, bátran és hittel képviseljék, hanem, hogy a világ kívánalmaihoz igazítsák, akár az igazság elárulása árán is. Ez különösképpen megmutatkozik a környezetvédelemmel kapcsolatos állásfoglalásaikban, ahol a kinyilatkoztatott tanítások helyett egyre inkább az anyagi értelemben felfogott természet kerül a középpontba. Ezzel párhuzamosan pedig egyre jelentéktelenebbé válnak a keresztény élet alapelvei, amelyek szívbéli követése önmagában is a negatív folyamatok megállításához elegendő környezettudatosságot alakítana ki az emberben.

♦

Az Igazságtól való elpártolásnak, s nyomában az emberi és természeti világ egyensúlytalanságainak komoly és messzire nyúló okai vannak, amiket itt nem elemezhetünk. Mindenesetre a fentebb vázolt álláspont szerint ebben döntő tényező az ember mibenlétével, léthelyzetével, tevékenységeinek értelmével, valódi céljával kapcsolatos tudás elveszítése. Mindezek történeti gyökere túlnyomórészt magában a humanizmusban lelhető fel, amelynek megvannak a még korábbi előzményei, s amely az önazonosítás és az Istennel való összeköttetés vonatkozásában hamis emberképet alakított ki, nyomában a racionalizmussal, az individualizmussal és egyéb „haladó” eszmékkel. Ezzel az áttörhetetlennek tűnő hadoszloppal szemben azonban nem jelent igazi megoldást sem a Gaia-elmélet, sem a mai ökocentrikus elmélet elfogadása. A ha­gyományos szemléleten alapuló környezetfilozófia és az azt alkalmazó politikai törekvések számára az istenközpontú ember- és természetszemlélet helyreállítása a megfelelő alternatíva. Elsőként annak feltárása, hogy az ember testi-lelki-szellemi vonatkozásban hogyan találhat önmagára. Pontosan a hagyomány segítségével, a végső Igazság tételezésével tudnia kell különbséget tenni az ember érzéki, fizikai, külső és változásra ítélt halandó énje, és benső, szellemi, halhatatlan és változhatatlan lényege között, abszolút szabadságot kizárólagosan a benső halhatatlan énnek tulajdonítva, az isteni képmás eredeti valóságának, amely az ember igazi, tökéletes valója.

„Az ember nem egyrétű természet, hanem kettős lényegből tevődik össze. Ezért az egyik része által – amelyik a jobbik, és (hogy nyíltabban kimondjam, amit kell), amelyik éppen ő maga –: halhatatlan; a másik része által pedig, amelyik esendő, s amelyet egyedül ismernek belőle azok, akik csak az érzékeiknek tudnak hitelt adni – halandóságra és változandóságra van kárhoztatva” – írja egy középkori szerző. Ez a megkülönböztetés tudattalanul ma is újra és újra megtörténik, mikor az ember lezárt, individuális lényével, vágyaival, ösztöneivel azonosítja magát – csak éppen negatív formában, életéből kizárva a boldog élethez nélkülözhetetlen forrást, voltaképpeni önmagát. Visszautalva írásunk elejére, ha az embert pusztán vágyak, szenvedélyek, kívánságok harácsoló kötegének tekintjük, valóban kártevőként kezelhetjük, amely minden élőlény és a bolygó számára is veszélyes. A külső ember nem tudja, mit csinál, mert nem tud utat mutatni számára a belső. A külsőt állandóan szenvedélyei rángatják, míg a belső éhezik és szomjazik, idegen a saját hazájában, mert nem fogadják be, beteg és rabságban szenvedő, és nem látogatják meg (vö. Mt 25, 31–46). A hagyományt valóban figyelembe vevő ökológiai politika szegénység ellen folytatott küzdelmének is első lépésben a belső ember megnyomorítását kell felszámolnia. Az anyagi nyomorúságnál a benső lelki-szellemi nyomorúság, az isteni fényt nélkülöző élet, sokkalta szenvedéstelibb. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? Hisz mit adhat az ember cserébe a lelkéért?” (Mk 8,36–37) Ha csak a külső énnek kiszolgáltatva élünk, egyre inkább rabláncra verjük magunkat és erről még csak nem is tudunk. Olyanok maradunk, mint a különböző vágyaktól hajtott asszony, aki „mindig tanul, de az igazság ismeretére soha el nem jut” (vö. 2Tim 3,6–7).

A hagyományos emberkép és természetszemlélet visszaállításával a dolgok nem úgy változnának meg, hogy egyszerre mindent aranyfényben kezdenénk látni. Inkább bizonyos dolgok, eszmék végre elveszítenék felettünk hatalmukat, nem uralkodnának többé rajtunk, jobban a helyükön kezelnénk létbeli helyzetüket, funkcióikat és hozzájuk való viszonyunkat. Megváltozna ugyanakkor a politikát illető felfogásunk is, visszanyerné elsőleges és minden ember számára kötelező értelmét: a benső, halhatatlan ember uralmának egyéni és társadalmi érvényesítését (valójában ez lenne a sokat hangoztatott „társadalmi ügyekben való részvétel” első lépése is). Csak innen érthető, hogy a létezés nem annyi, amennyi időt e földön eltöltünk. Hogy itt nincs hosszú távú maradásunk, és hogy a célok, eszközök, lehetőségek dimenzióit miért mindig ennek fényében szükséges felmérnünk, meghatároznunk és kezelnünk. A jólétet hiába gondoljuk el más-más horizontális keretek között, ha a megteremtését mozgató alapeszmék nem változnak: ha nem ragaszkodunk az Igazsághoz, és annak megértését és alkalmazását nem tartjuk elengedhetetlennek. Az Igazság felismerésében pedig soha nem a mennyiség kérdése számít, hanem a minőségé. Aki megteszi és többé el nem hagyja azt, megtette, amit lehetett. A jólét mai földi illúzióját hirdető szemléletet jól példázza Hajnal István egy megállapítása: „Az emberi társadalom építkezését nem felülről, elképzelt, nagy célokért kell kezdeni, hanem alulról, a kicsinyek biztosításával, mert különben a közjólétből a kevesek jóléte lesz.” (Idézi Lányi András: Az ökopolitika és a hagyomány. Ökotáj 31–32. sz. [2003]) Nem ellenséges érzülettel, de ezzel szemben a hagyományt figyelembe véve azt mondom: az emberi társadalom építkezését felülről kell kezdeni, nem elképzelt célokból, hanem az értelemmel belátható örök igazságokból kiindulva. Kicsik és nagyok szíve egyaránt így lelhet békére. Az úgynevezett „földi jólét” az égi adományok nélkül teljes illúzió: nem él jól az, aki nem Istennek tetszően él, még akkor sem, ha azt hiszi, úgy érzi, hogy jól él, mert látszólag megvan mindene és vágyainak szabad utat engedhet. Másrészt pedig jólétben él az, aki tudja, hogy életét és a világot, amelyben él, Istentől kapta egy meghatározott cél érdekében, s hogy e rendeltetés beteljesítése a földi élet egyetlen feladata, függetlenül attól, hogy a gondviselés milyen megpróbáltatások elé állítja.

Az írás első része itt olvasható >>>