Bevezetés[1]
A következő oldalakon egy szellemi és közösségi szövetség körvonalainak megfogalmazására teszünk kísérletet azzal a céllal, hogy újra felfedezzük az emberi alkotótevékenység lényegi dimenzióját és változhatatlan értelmét életünkben. Arra törekszünk, hogy a cselekvést visszavezessük a művészet értelemadó és valóságteremtő erejéhez, és felmutassuk együttműködésének jelentőségét a világegyetem minden mozzanatában megnyilvánuló isteni alkotóerőkkel. A „szövetség” kifejezés az élet- és cselekvésmódjaink mentén létrejövő összeköttetésre vonatkozik. Mivel az ember benső és külső világában egyaránt megvalósulhat, fennállásának nem feltétele a közösségi hálózatok kialakítása, noha ilyen keretek között is ápolható. Szövetség jön létre mindazok között, akik igent mondanak a világegyetem természetfeletti eredetű rendjére, törekednek annak megismerésére és saját, egyedül rájuk szabott, a nagy Egész összhangjához nélkülözhetetlen helyükön állnak.
A „művészet” értelmezésében hagyományos szempontokra támaszkodunk, aktualizálva és élő módon kezelve időben nem változó alapelveit. Ez lehetőséget ad arra is, hogy olyan irányelvként, mértékként és indítékként kezeljük, ami belülről hatja át és alakítja valamennyi alkotótevékenységünket, munkafelfogásunkat és -etikánkat, és amiben megismerés, azonosulásra és szabadságra törekvés van jelen. A művészet ténylegesen és ontológiai értelemben egy tevékenység végzésének rendjét és módját jelenti. Valaminek a létrehívását érzékelhető világunkban, ami azelőtt érzékekkel felfoghatatlan volt, legyen az egy tárgy, közösségi forma, naponta végzett életfenntartó tevékenységeink, a család harmóniája és békéje vagy egy nagyszabású műalkotás.
E perspektíva megközelítéséhez úgy kell felfognunk cselekvéseinket és alkotásainkat, hogy azok a létezés szerkezetében alapvető változásokat, visszavonhatatlan hatásokat eredményeznek. Így ismerhetjük fel, hogy tevékenységeinket „egyfajta csodálatos művészet, voltaképp az élet legeredendőbb művészete” hatja át és élteti – ahogy Rudolf Pannwitz fogalmazott. Ez az, ami „képes arra, hogy a hétköznapok erejét felszabadítsa és hozzánk vezesse. Ez kutatja fel és találja meg mindenütt a nagy életritmusokat és alakítja át azokat életérzéssé. E művészet teljességgel átjár bennünket, mi pedig minden pillanatban élünk is vele, azonban már nem vesszük észre, s így hasznunk sem származhat belőle. Hagytuk, hogy fal emelkedjen körénk, mely bezár és elkülönít. De ez csak egy fal, nem pedig egy helyrehozhatatlan veszteség, s így áttörésére is képesek vagyunk.” Igen, képesek vagyunk rá, sőt, szinte ez az egyetlen lehetőségünk, hogy Isten munkatársai lehessünk világalkotó tevékenységében. Mert az ilyesfajta művészi cselekvés lényege, hogy önmagán és a természet körén túlmutató célja van, s az élet egészével, a megismeréssel (theoria), az alkotó létrehozással (poiészisz) és az általános cselekvéssel (praxisz) egyaránt összeköttetésben áll. Mindenütt felfedezhető, ahol valami az adott célnak megfelelő hozzáértéssel, mértékkel, rendeltetésének megfelelő hasznossággal, a készségek és képességek helyes irányban való alkalmazásával egy magasabb rendű tudáshoz igazítva valósul meg önátadással, szeretettel, szabadsággal. Bármibe is fogjunk, a tevékenységeinket meghatározó alapfolyamatok nem változnak: az inspiráció inspiráció marad, a tervezés tervezés, a kivitelezés kivitelezés. Bármilyen alkotást hozzunk is létre, valójában mi magunk vagyunk a mű, mely kész formában életünk végére kibontakozik.
Ez emlékeztet bennünket újra és újra, hogy milyen úton kell elindulnunk: megtapasztalni, aktívan keresni és alkalmazni a tevékenységekben rejlő művészi elemet, mely kapocs a szakralitással. Ily módon újra egy felsőbb rend, a művelés és nemesítve alakító ráhatás érvényesülhet tetteinkben, elvezetve bennünket a formateremtő szemlélődés birodalmába. Ehhez azonban elsőként rá kell eszmélnünk: magára hagytuk munkálkodásaink körét. A szellemi igazságok hatósugarából kivonva elhanyagoltuk azokat – a munkában csak a szenvedés vagy a világi érvényesülés és vagyonszerzés aspektusait látva. Akár hanyagságból, akár restségből, vagy éppen spirituális szempontokból, de kiszolgáltattuk mindennapi életünk körét a világtörténelem legalantasabb erőinek. S most az emberi civilizáció és a természeti környezet egyaránt ennek hatásaitól szenved minden szinten, mert az emberi cselekvés, újra mondjuk, visszavonhatatlan és mélyreható átalakítást, valóságteremtést jelent. „Kín és verejték” éppen abból adódnak, hogy az ember elmulasztja az útonjárást, vagyis: a létezés magasabb törvényeihez és rendjéhez való aktív, szabad és önkéntes igazodásból fakadó áldások helyett a büntetéseket választja. Hozzáállása kényszerhelyzetet teremt, amelyben már csak a tevékenységek szenvedésteli oldalát látja és tapasztalja. Isten azonban nem a munkálkodás megszenvedését, fejvesztett fokozását vagy elhagyását kéri tőlünk, hanem azt, hogy fáradozásaink során is egyedül Őt tartsuk szem előtt, és amit ránk bízott, a tőlünk telhető legjobb módon, művészettel és önös érdek nélkül végezzük.
A ma „divatos” létértelmezések rossz relativizmushoz szoktattak bennünket: egyfelől felismeréseink, a dolgok és a természet rendjének viszonylagossá tételéhez, másfelől, hogy hamis középpontokat és vonatkoztatási módokat keresve mulandó és változó formákat abszolutizáljunk. Az isteni léttörvények felfedezéséhez és átéléséhez meg kell szabadulnunk e relativizmustól a valóban múlhatatlan minőségek jelenlétére koncentrálva. Mit jelent a hétköznapi fölé emelkedni? Túllátni a dolgokon? Szépséget, értelmet felfedezni történésekben és alkotásokban? Mit jelent olyan világban élni, amit nem kényszerítő szükségszerűségek, hanem szabadság és szabad vállalás által teremtett viszonyrendszer jellemez? Aki rátalál e kérdések forrására, újra megérti, miért beszéltek a nyugati kultúrkör legnagyobb filozófusai és teológusai lex æternáról (örök törvény) és lex naturalisról, a szívünkbe írt törvényről, mely szüntelen részesedés az örök igazságok rendjéből. Megtapasztalja a belső irányító (synderesis) osztatlan és tökéletes jelenlétét, mely cselekvéseinket a változó világnál magasabb renddel és értékekkel hangolja össze a szabadság és akaratlagosság jegyében. Feladatunk most sem más, mint az elmúlt és jövendőbeli korok embereié: összhangba hozni ténykedéseinket az isteni alkotóerőkkel, az ars világát a viriditasszal.
A művészet: teremtő erőtér
Viriditas
A viriditas latin kifejezés és alkotó életerőt jelent, amely az élet lehetőségeit biztosítja, és a kozmoszban megmutatkozó szépséges rend jegyében szüntelen megújítja. Elsőleges jelentése: a természetben feltáruló isteni erő. A szó a ’zöld’ (viridis) és az ’igazság’ (veritas) szavak összetételéből keletkezett (a magyarországi latinban a viridis jelentése: ’virágló’, ’egészséges’). Ez a természetben megnyilvánuló eleven hatóerő, üde és élénk forrás tör elő a növényekben, amikor leveleket és gyümölcsöket hoznak, ez az ember lélegző-átlelkesítő életprincípiuma, amely testi-lelki egészségünk, növekedésünk, aktivitásunk hátterében áll és mindennapi életünkben termékeny alkotóerőket serkent. De több is ennél. Az emberi cselekvésnek a létezés valamennyi területén jelenlévő mintája. Alkotó, megtermékenyítő erőtérként működik bennünk, életvitelünk és tevékenységeink alapját, mozgatóerejét képezve.
A viriditas élettűz (vigor), a vitalitás és a megújulás, megújítás lételve. Hildegard von Bingennél: „Isten megújító hatalma”, megtermékenyítő világbeli jelenléte, „legmagasabb és tüzes hatalom” („ego summa et ignea vis”), amely minden életet erővel tölt és lángra lobbant és átjár – „az isteni szubsztancia tüzes élete”, mely lángol „a mezők szépsége felett”, „szikrázik a vizekben”, és „ég a Napban, a Holdban, a csillagokban”, az emberben és az élőlényekben. A Föld kietlenné s üressé válik, ha az ember elszakad ettől az élettől és elveszti létezésének célját. Ezért van szükség Isten megújító és életadó beavatkozására. Ennélfogva az alkotó-teremtő Ige visszatükröződéseként a kozmosz hajtóerejét is jelenti, és ilyen értelemben az isteni valóság világegyetemben megnyilvánuló aspektusa. A viriditas kreatív alkotóerőként is megtapasztalható, jelen van az intuícióban, ihletben, a kitartó munkálkodásban egyaránt. Az égi erők egyfajta földi kifejeződése, életadó kisugárzása. Megnyilvánulásait legközvetlenebbül a természet tavaszi arcában fedezhetjük fel, de – lévén az élet általános hajtóereje – voltaképpen minden pillanatban megmutatkozik környezetünkben és az emberi lélekben. A viriditas művelhető, ápolható, kibontakoztatható mind a testben, mind a lélekben, ily módon a fizikai és szellemi egészség szinonimája is, a gyógyító, helyreállító folyamatokat irányító erők összefoglaló neveként értelmezhető.
A viriditas mindig jelenlévő, a létezés kibontakozásától elválaszthatatlan, transzcendens eredetű életvalóság, amely világnézettől független tény az egyetemes létezésben. Ott áll a társadalmi, a környezeti, a vallásos, a művészi tapasztalások, és valamennyi tevékenységünk hátterében, amelyet lényünk teljességének bevetésével végzünk. Jelenléte és egyensúlya azt jelenti, hogy az életet szellemi inspirációk által táplált megelevenítő alkotóerők hatják át (működtetik és alakítják), amelyek képesek összhangot és megújulást teremteni az életellenes erőkkel szemben. Isteni hatóerőként közvetíti azt, hogy „A sokféle tevékenység: a természeti, a mesterség, művészet és tudomány (ars) által kifejtett és az erkölcsi tevékenység a maga nagy változatosságában azt a mérhetetlen erőt, teremtőművészetet és jóságot mutatja, amely minden dolog »létezésének oka, megismerhetőségének alapja és életének zsinórmértéke«.”[2]
Saját létmód – a szívbe írt törvény és az ember küldetése
Az Ars et Viriditas mint eleven forrásra hangolt életrend, mint az emberi és természeti világban megmutatkozó isteni erőtérrel való személyes szövetség és az erre épülő közösségi hálózat lényege a létezést teremtő és átszövő isteni princípiumról való tudás megosztása, a vele való azonosulásra törekvés, és e princípium kifejezésre juttatása a cselekvő megvalósításban életünk minden pillanatában. E törekvésen alapul az igazságban és harmóniában megvalósuló élet, amit emberhez méltónak és boldognak nevezhetünk, mert benne az ember kiteljesíti az élet ajándékával együtt kapott, egyedi és megismételhetetlen értelmes célt, amiért világra jött. Az összhang és igazság megélése nem valamifajta konformizmushoz köthető látszólagos „harmóniában” testesül meg, hanem az abból fakadó elégedettséget és életminőséget jelenti, hogy életünkben, feladataink során megtettük, amit meg kellett tennünk, hogy legjobb tudásunk szerint elvégeztük a ránk bízott munkát, akkor is, ha azt látszólag kudarcok szegélyezték. Az ember a földi életben akkor boldog, ha alkothat és ezáltal beteljesítheti létfeladatát. Amennyiben tudjuk, hogy a helyünkön állunk, hogy azt végezzük, amit végeznünk kell, úgy ez a teljessé válás abban az esetben is megtörténik, ha a feladat nehéz, vagy kilátástalannak tűnik. „Beteljesítésen” a lényünket alkotó képességek kibontakoztatását, művelését, gyakorlását értjük: lényünk teljes bevetésével végbemenő alkotó cselekvéseket, amelyek igaz gondolkodással és az emberi élet legmagasabb, transzcendens céljára való törekvéssel párosulnak. Nincs köze tehát a mai értelemben vett és egyfajta rosszul értelmezett önmegvalósításhoz – ez nem az elvtelenség vagy életromboló és pusztító áleszmék „ellenaszkézise”. A beteljesedés és kibontakozás lényege nem a mulandóhoz való kapcsolódásban, hanem az örökkel létrejövő összefonódásban világlik fel.
A természetben megnyilvánuló elevenség és megújító erő rámutat saját emberi természetünk kibontakoztatásának módjára. A „saját természet” valójában egyszerre egyedi, ugyanakkor bizonyos általános típusok szerint rendeződő létezési mód. Említettük, hogy létmódunk megvalósítása avagy kiteljesítése nem azonos az önkényes érdekérvényesítéssel. Ellenben annak a tervnek és célnak a felfedezése és megvalósítása bontakozik ki általa, amiért világra jöttünk. Ez a terv lényünkbe kódolt üzenet arról, hogy mi dolgunk a világban és hogyan hajtsuk azt végre. Megvalósítása kivétel nélkül alkotói szemléletet követel és művészi értelemben történik, ahol a művészi teremtés, létrehozás (a latin ars és görög tekhné fogalmak eredeti értelmében) részben lényünkbe írt, részben elsajátítható ismereteket, szabályokat, léttörvényeket felölelő, képességeink és készségeink által kibontakoztatott tudást foglal magában. Így válik a létezés egyetemes rendjével egybehangzó értelmes emberi élet feltételévé: lelki-szellemi és anyagi igényeket szolgáló cselekvés- és magatartásmódok végzésében, illetve eszközök és tárgyak elkészítése során.
Saját létmódunk megvalósítása elválaszthatatlan a művészet most vázolt értelmétől, a művészi értelemben kiteljesedő cselekvő élettől. Ebben a cselekvő életben ugyanúgy a viriditast fedezzük fel a maga teremtő kreatív formájában, ahogyan a természeti környezet rendjében. A saját létmód tevékenységek általi megvalósítása voltaképpen a teljes emberi személyiség kibontakoztatva meghaladásával egyenértékű. Olyan életminőséget realizál, amelyben a külsőleges foglalkozások immár nem terelik el az embert életének végső céljától, hanem támasztékot nyújtva hozzá vezetik. De egy, az embernél magasabb rend és törvény értelmében és feltétlenül abba ágyazódva. Eszerint az egyén érték- és mértékrendje abban áll, hogy életét, tevékenységeit és felismeréseit milyen fokon képes az egyetemes rend léttörvényeihez igazítani. Tevékenységeink tökélyét nem a mások műveivel való összehasonlítás alapján mérhetjük meg. A művészet és az alkotás értéke nem valamely más alkotáshoz viszonyul, hanem saját képességeinkhez és tevékenységeinkhez, továbbá egy abszolút mértékhez, amely a létezéshez való egész viszonyulásunk alapja. A viriditas fogalmában rejlő analógia szerint: ahogy a növények a Nap felé fordulnak és képesek a Napból jövő fényt és hőt egyedileg és mégis egy általános törvényszerűség szerint energiává és életté alakítani, úgy kell az embernek is a szellem és Isten felé fordulnia, a belső Nap fényétől és melegétől áthatva alkotnia és tevékenykednie.
Művészettel áthatott élet
A viriditasra érzékeny életszemlélet tehát a változhatatlan isteni Princípium fényében tekint a természeti és ember alkotta környezetre. E szerint élni annyi, mint állandó összeköttetésben lenni Isten teremtő és életadó őselveivel, amelyek alkotják és fenntartják a világot. A teremtő fény a csillagvilágon keresztül a létezés minden pillanatát beragyogja, és térképet rajzol számunkra, amit ha megfelelően olvasunk, nemcsak a fény forrásának útmutató üzenete tárul fel számunkra, hanem segítségével el is juthatunk a végső Forráshoz.
Az ember csak művészettel képes megközelíteni és leképezni a természet működését, legbensőbb valóját éltető erőteret egyéni és közösségi életében. Művészet és élet eredendően nem két különálló valóság, hanem egységet alkotnak. Hiszen mindazt, amiben „élet van”,[3] és ez bizonyos feltételek között emberi alkotásokra is igaz, művészet hatja át. Felismerjük, hogy az életet egy mindent átható teremtő bölcsesség alkotta és tartja fenn, amely valamennyi lény természetének alapja. Mi több, a művészetet az ember eredetileg azért kapta, hogy e bölcsességgel való kapcsolatát fenntartsa, a természet világát eszerint művelje, az emberit pedig eszerint rendezze. A művészet a tudás és tevékenység együttesének olyan eszközeként adatott számunkra, amely egyértelműen azt célozza meg, hogy a természetben megpillantott, ám azon túlmutató tökéletességet, avagy a szépség végső teljességét elérjük. Ez az őseredeti és lényegét tekintve metafizikai célra irányuló aktus hozza létre használati tárgyainkat, alakítja környezetünket, ez az, amivel közösséget, civilizációt építünk, s amivel életünket kormányozzuk. A művészet nem más, mint az a bennünk működő szeretetaktus, amely örök törvényekhez igazodik és örök valóságokat jelenít meg a változás és mulandóság birodalmában.
Minden embernek, akár tagadja ezt, akár nem, tudomása van az örök szépség és virágzás égi valóságáról. Ugyanakkor saját életünkben is tapasztalhatjuk, hogy a tökéletesség-teljesség-határtalan szépség birodalmát – a maga közvetlenségében és makulátlanságában – sehol sem lelhetjük fel földi körülmények között, hiszen jelen állapotában a természet és az emberi lélek is csupán emlékeztethet rá, mert a változékonyság, a romlás bizonyos formái mindkettőben felfedezhetők. Itt a Földön tetteink által csak törekedhetünk a teljességre és tökéletességre, de soha nem érhetjük el igazán. Ez a felismerés azonban bizonyítja, hogy az élettel együtt kapott tudással rendelkezünk az igazi tökéletességről, rendről és szépségről: hiszen hogyan is lennénk képesek érzékelni és belátni a hibákat, eltévelyedéseket, tapasztalni az elmúlást és hanyatlást, ha nem lenne tudásunk a romolhatatlan, igaz és teljes létről? Bármely alkotó cselekvést vegyük alapul, intuíciónk újra és újra emlékeztet bennünket a valóságra, amelynek eléréséért küzdelmeket vállalunk, tetteket hajtunk végre. A művészet ebben a vonatkozásban a helyreállítás műve. Alkotásaink visszautalnak arra az eleven és titkos erőtérre, amely a természeti formák és létezők megismételhetetlen egyediségét szüntelen létrehívja. S utalnak arra, hogy mintha bennünk, „született alkotókban, készítőkben, csinálókban”,[4] éppen az a vágyakozás munkálkodna tevékenységeink mögött, hogy a természet e benső erőterében részesedjünk, s hogy figyelmünket feléje fordítsuk.
„(…) a művészetnek főszabálya: természetet követni mint tanítvány, s így a művészet Isten unokája”[5]
Egy alkotó ember ekképpen fogalmazott a természeti világban nekünk íródott titkosírás kapcsán: „Különféle utakon járnak az emberek. Aki nyomon követi és összehasonlítja ezeket az utakat, különös alakzatokat lát majd születőben; alakzatokat, amelyek mintha csak a nagy titkosírás részeit képeznék, amelyeket mindenütt látunk, a szárnyakon, a tojáshéjakon, a felhőkben, a hóban, kristályokban és kőképződményekben, a fagyott vízen, a kőzetek, növények, állatok, emberek belsejében és külsején, az égbolt fényeiben, a szurok és üveglapokon, ha megérintjük vagy bekenjük őket, a reszelékben a mágnes körül és a véletlen különös egybeeséseiben. Bennük sejtjük a kulcsot, a nyelvtant eme csoda-íráshoz.”[6] Ahhoz, hogy megfejtsük és megértsük e titkosírás nyelvtanát, túl kell látnunk a természet külsőleges és változó adottságain és benső változhatatlan életébe kell hatolnunk, ahol a legnagyobb alkotóerőkkel találkozunk. Ez a behatolás és megismerés nemcsak intellektuális tudás, hanem egyszersmind beleérzés, amellyel a világot tisztábban és teljesebben látjuk, mint fizikai szemeinkkel. Ha ez megvalósul, a csillagok többé nem kívül, az éjszakai égbolton, hanem magában az emberben, a lélekben ragyognak fel. Kitárul számunkra, hogy a természet nemcsak a látható természet, hanem legfőképp a fizikai szemnek láthatatlan erőtér (viriditas), amelyre a változás árnyéka nem vetül, s amely valójában az isteni művészet tevékeny arculata.
Ember- és természetképünk talán legfontosabb elemét pillanthatjuk meg itt: hogy a szüntelen változó természetben képesek vagyunk meglátni az örökkévalóság ragyogását és állandóságát, s a természet megannyi elemében e fény felé fordulás, és e fénynek való megnyílás legszebb példáját, mert bárhová tekintünk, nem feledkezünk meg a múlhatatlan abszolút szépségről, magáról Istenről, amelyhez képest a világ minden ragyogása elhanyagolható. E szemléletben a vágyakozás nem a mulandó dolgok, hanem az örök valóság elérésére irányul. Ennek figyelembevételével érthetjük meg a Nyugaton évszázadokig elevenen élő és ma is érvényes alapelv értelmét: omnis ars naturæ imitatio est, vagyis hogy „minden művészet a természet utánzása”. Az ember részesedni kíván a teremtés eme isteni folyamatában, ami a természetben feléje irányul, és a szellemi hagyományok szerint ez valóban meg is illeti őt. Társteremtője Istennek, azért helyeztetett a földre, hogy munkálkodjék benne, hogy művelje és őrizze. A teremtés pedig a káosz kozmosszá alakítása: a szellem átjárja és elrendezi a formátlan anyagot. Más szavakkal, amikor az építész egy szakrális épületet készít, a formátlan anyagból oly módon hoz létre organikus épületet, hogy Isten alkotó tettét imitálja. Amikor a borász végigköveti a borkészítés folyamatát, Isten világmegújító tettét ismétli, ugyanígy tesz az ács, a takács, a halász, a katona, az írnok és valamennyi mesterség: „áhítattal, szenvedéllyel, metafizikai hangsúllyal, életre-halálra teszi azt, amit tesz, és tudja, hogy tettének eredménye nem az övé, hanem ezzel hozzájárul a világ fölemeléséhez és átszellemítéséhez.”[7] Szerszámaik rituális eszközök, munkájuk egyszerre egész lényüket követelő aktív cselekedetek és a végtelen szépség szemlélésének támasztékai. A szépség itt nem, vagy nem csupán esztétikai kategória. A szépség az alkalmaság, megfelelőség egyszerre érzékelhető és értelemmel felfogható beteljesülése. A lét irányunkban megnyilatkozó tökéletessége, az akarat hajtóereje, hogy önmagunk és környezetünk művészi átalakítását a hasznosság és igazságosság jegyében végezhessük: akaratunkat Isten akarata szerint hajlítsuk. A szépség az örök teljesség értelemhordozó és egységteremtő megnyilatkozása. Az alkotó ember, ha kimondatlanul is, de szíve mélyén szüntelen az ősi filozófiai elvet tartja szem előtt élete és munkája során, célja: a szépség és igazság összhangjában megvalósuló tökéletesség elérése.
Az alkotó szemlélet hármassága
Képesek vagyunk tehát arra, hogy egyszerre érzékeljük a természet mulandóságát és őseredeti fényét, amely az örökkévalóság felragyogása. Felismerjük, hogy a világban levő mulandóság és változandóság megjelenésében felelősségünk van. S hogy egykor a természettel együtt mi magunk is az örökkévalóság részesei voltunk, de egy bizonyos elhajlás és alászállás következtében a természettel együtt eltávolodtunk attól. A szellemi hagyományok szerint a művészet azért adatott számunkra, hogy általa is a helyreállítás művét végezzük el, s a boldogság és teljesség őseredeti állapotát visszakaphassuk.
Éppen ezért az alkotó szemlélet három irányú rátekintést követel az embertől. Ezt a hármas látást kell újra kimunkálnunk magunkban: a fizikai mellett egy értelmit és egy szemlélődő-intellektuálist. Míg fizikai szemeinkkel a lehető legszélesebb terjedelmében érzékeljük a körülöttünk megnyilvánuló világot; az értelem szemével megpróbálunk rálátni önmagunkra mint emberre, és mindarra, amit emberként sajátunknak tudhatunk (ami a helyes önismeretnek felel meg); egy kontemplatív-intellektuális látással viszont igyekeznünk kell megpillantani önmagunkban Istent és a dolgokat, amint Istenben vannak őseredeti valóságuk szerint. Ez az a hármas szemléletmód, ami megromlott, s ami a viriditasra fogékony megismerésben megújítható és megújítandó, és feltétele annak, hogy igaz valóságában éljük meg létezésünket. Fizikai szemeinkkel úgy érzékeljük a világot, ahogy az ember mindig is látta; az értelem szeme, így önismeretünk azonban elhomályosodott, a kontemplatív-intellektuális szem pedig valósággal megvakult. A művészetek és a művészi értelemben vett alkotó cselekvés feladata (legyenek azok teoretikus művészetek, mesterségek, vagy mindennapi cselekvések), hogy önmagunkra, a világra és Istenre való rátekintésünket helyreállítsák, hogy meggyógyítsák szemeinket. Egy, az isteni erőtér működésére fogékony teológus[8] megközelítése szerint egykor, az őseredeti állapotban az embernek elégséges volt a természet könyve ahhoz, hogy az isteni bölcsesség szemlélésére irányuljon – a valóságot az isteni művészet összefüggésében látta, az anyagvilágot összekötötte a szellemivel: önmagában. És bár a dolgok nagyszerűségéből és szépségéből adódóan az ember ma is megismerhetné azok végső eredetét,[9] ez már csak az örök Ige segítségével lehetséges: mert a világ csak a kinyilatkoztatás fényében tárja fel újra alkotóját.
Az Istennel való szövetség ebben az igazságban tárja fel a természettel és az élettel való szövetség alapját. Az örök művészetben levő mintát kell alapul vennünk, attól tanulva, aki a dolgokat kezdetben összeillesztette és elrendezte. Minden igaz művészet, mesterség, tudomány változhatatlan és csalhatatlan törvényeken alapul, melyek az örök törvény érzékeinkbe, lelkünkbe, elménkbe, intellektusunkba hatoló fénysugarai. A mesterségek, művészetek, az érzéki és értelmi megismerés és a kegyelem fénysugarai ugyanabból a „forrásvilágból származó különféle fények szabad kiáramlásai”.[10] Ezek világítják meg a mesterségekkel létrehozott alakokat, a természeti formákat, a szellemi igazságokat és az üdvösség igazságát.
Az alkotó ember összhangteremtő cselekvésmódja
Az Ars et Viriditas nem egy „új” művészetfelfogást megfogalmazó kezdeményezés. A tevékenység, a művészet és alkotás ugyanazon formáját élteti, amelyet az emberiség mindig is ismert. E felfogás, ha nem is megszakítatlan folytonosságban, de elválaszthatatlanul részét képezi egy elmélyülten alkotó mesterember, földműves, tudós, felfedező vagy mérnök életének. Az alkotóerők megelevenítő, koncentrált és felszabadító jelenlétéről, ha jól végzik munkájukat, valamennyiüknek tudomása van. Ez az, amiben művészet–tudomány–mesterség egysége valamiképpen ma is fellángol. S ha megnyilvánulásait egyre kevésbé tapasztaljuk világunkban, a hibát magunkban kell keresnünk. Gyógyírként pedig ismét rá kell találnunk cselekvéseink értelmére, eredendő céljára, lehetőségeire, a szemlélődéssel való mély és bensőséges viszonyára. Egyszerűen újra kell tanulnunk szeretni magát a tevékenységet, az alkotás folyamatát, elemeit, szabályait, feltételeit, alanyi és tárgyi követelményeit, meglátni értéküket, rendeltetésüket. Ha csak az eredményekre koncentrálunk, nem vesszük észre, hogy a kreatív és alkotó folyamatok mélyén ugyanaz az erőtér van jelen, mint ami a kész műben csodálatot ébreszt.
Amit eddig a viriditas kapcsán felvetettünk, abból nem következik, hogy az emberi tevékenységeknek nem lehetnek negatív oldalai, hogy nem léteznek ember- és életellenes irányba hajló megnyilvánulásai. A szellem által vezérelt kultúra azonban mindig pozitív előjelű, abban az értelemben, hogy támogatja, fenntartja, valamint egy felsőbb rend értelmében szabályozza és előreviszi az életet. Amikor azonban az emberi tevékenységek a világot fenntartó viriditas működésével ellentétes irányokba mozdulnak el, már nem beszélhetünk igazi kultúráról, művelésről, sem alkotó és teremtő tevékenységről. Emberi művek szintjén a szellem megnyilatkozásának határozott kritériumai vannak, s ha ezeket nem biztosítjuk, egyfajta „hiány” lép fel, ami tökéletlenséget, torzulást és alászállást eredményez. Az ilyesfajta „mesterkedések” semmilyen módon nem támogatják az emberhez méltó élet kialakítását.
Ember és gép
Ma a gépkorszak, az ipari és tudományos forradalmak technikai innovációk szintjén végbement eredményei úgyszólván „megkérdőjelezhetetlenek”. Nem csupán a technikai vívmányok és alkalmazásaik „pozitívumai” miatt, de abban az értelemben is, hogy kritikájuk erőtlen és célt tévesztett. Ahhoz viszont, hogy az itt középpontba állított alkotói szemlélet újra életünk része lehessen, látnunk kell e technikai előretörés negatív hatásait, amelyeket – az emberi munka állítólagos és vitatható megkönnyítése érdekében – éppen az emberi tevékenységek szintjén okoztak. Ahogy egy ismert kortárs dráma- és forgatókönyvíró fogalmazott: „Emberi mivoltunk zülléséért a gépesítésben próbálunk kárpótlást találni. A pokol valószínűleg egyenlő a végtelenségig vitt modernizációval.”[11] Nos, egy ilyesfajta kijelentést azok értékelnek, akikben fennáll egyfajta óvatosság, körültekintés, hogy ne mondjuk, bizalmatlanság az automatizált folyamatokkal szemben, és érzékelik annak problematikáját, milyen vészterhes, amikor egy ember által létrehozott automatizált rendszernek „döntésképességet” tulajdonítanak, vagy hogy mennyire „félrecsúszott” gondolkozásra utal az, ha „alkotásnak” neveznek valamit, amit ugyanezen automatizált folyamat a virtuális vagy fizikai térbe vetít az emberi elme által beazonosítható jelentéssel rendelkező alakzathalmazként. Felismerik az olyan „létszemlélet” hiányosságait, amely nem csupán a természetfelettire, de a természet alsóbbrendű szubtilis szintjei iránt is érzéketlen, ily módon képtelen megragadni, milyen kapcsolat állhat fenn a gépesítés és a démoni, vagy az emberi tudatosság küszöbe alatti világok között. A technikai civilizáció olyan fokra jutott, hogy értékének megítélése ember és ember, ember és természet, ember és Isten életteli viszonyában megosztó határvonalat vagy falat képez.
Nyilvánvaló, hogy gépekkel nem oldhatók meg legalapvetőbb létkérdéseink. Aki legalább érzi ezt, leszámolt magában azzal az illúzióval, hogy a gépek átvehetik helyettünk az „uralmat”, ami az emberiség kezdetétől adatott isteni megbízatásunk. Belátja, hogy ez a fajta „gépuralom” óhatatlanul pusztításba torkollik, mert az uralom gyakorlásához mindenekelőtt a szeretet és megértés képességei szükségesek: tudni kell kezelni az egyetemes „intertextualitást”, a sorok között olvasni, félszavakból, apró jelekből, láthatatlan gesztusokból érteni. És mindenekelőtt tudni kell a dolgok fölé emelkedni, egy problémahalmaz, vagy alkotói folyamat közepén egyszerűen elengedni a létrejött feszültséget, és nyitottnak maradni, hogy a megoldás váratlanul és felszabadító erővel megjelenhessen. Sokszor maga az alkotói munka megmagyarázhatatlan és elkerülhetetlen nehézségei, küzdelmei során tudatosan kialakított, a megoldásra vagy egyszerűen a továbblépésre irányuló nyitott és kitartó, elcsendesült várakozás, belső intenzív és osztatlan figyelem az, amelyben lényünk minden változandóságon túli, legmélyebb pontja felszínre tör. Elemi példák ezek, melyekre a gép soha nem lehet képes, mert hiányzik belőle a viriditas, az élet szüntelen megújító és átlelkesítő tüze, hajtóereje.
Itt rejlenek ugyanakkor ama civilizációs és önismereti kérdések, amelyek bizonyos szükségszerűségeket állítanak elénk. Mert ha nem fedezzük fel újra azt, ami az emberben sajátosan emberi életjelenség, úgy nem leszünk képesek valódi választ adni a kihívásra, amit a „mesterséges intelligencia” vagy a génmanipuláció állít az emberiség elé. Vagyis újra fel kell ismernünk az értéket az emberi gondolkodásban, cselekvésben, alkotásban. Újra meg kell látnunk az ember mint létező földi jelenlétének igazi értelmét. Nem egy új humanizmus jegyében, hanem az emberi lét eredetének és kezdettől fogva adott rendeltetésének, törvényszerűségeinek értelmében. Újra kapcsolatba kell lépnünk az életadó erőkkel, környező világunkkal, és újra meg kell tanulnunk a megfelelő helyükön kezelni a dolgokat. Ha nem így teszünk, és ez az idő már itt van, a saját magunk alkotta gépek olyan tevékenységek elvégzésére kényszerítenek majd bennünket, amelyekhez sem lélek, sem szeretet nem szükséges, s amelyeket egyébként nem is kellene elvégeznünk. Íme, a technika, akárcsak a munka, egyszerre átok és áldás, és szemléletünkben rejlik a választás lehetősége.
A tett iránya
Maga az alkotás folyamata ad tehát bizonyságot, hogy a tett helyes iránya csakis az abszolút igazság irányában állhat. A nagy filozófusok és teológusok az alkotói folyamatok legmélyére láttak, amikor kifejtették, hogy mindaz, ami a természeti vagy emberi szférában létrejön, valamifajta bölcsesség által keletkezik. Az előremutató és összhangteremtő alkotások igazságból születnek, „igaz gondolkodással párosult alkotó lelkialkattal” valósulnak meg, hogy a nagy ókori filozófus meglátására utaljunk. Van abszolút igazság, és vannak belőle következő egyetemes és megváltozhatatlan léttörvények, amelyek követése a teljes, normális, minőségi élethez vezet. A követés azonban soha nem kényszer, „pusztán” lehetőség. Az ember nincs kényszerítve arra, hogy az igazságnak megfelelően éljen. Itt lakozik a szabadság végső metafizikai értelme. De a létezés egy végtelenül bölcs és igazságos művész által úgy van megalkotva, hogy a benne megnyilvánuló rend törvényei kifejezetten nekünk szóló műalkotások, amelyeket szemlélve és amelyekben elmerülve az emberben szeretet és tettvágy ébred a „másolásukra”, újra és újra ismételt leképezésükre és gyakorlásukra, egyszóval újjáteremtésükre és a velük való összetartozás átélésére. Az etika eredetileg nem kitalált viselkedési szabályok gyűjteménye, hanem e „műalkotások” (léttörvények) szabályrendszeréből levont mintázat. Az etika elvei nem a jó magaviselet közmegegyezésen alapuló elemei, hanem szellemi belátások alapján megrajzolt útjelzők, melyek az abszolút szépség felé mutatják az irányt. Milyen módon? Úgy, hogy harmóniát teremtenek, összhangba hoznak a létezés egyetemes alapelveivel, törvényeivel, a világot teremtő folyamatokkal.
Vajon képesek vagyunk-e észrevenni a létezésbe rejtett legnagyszerűbb művészi alkotásokat, s ha igen, megérintenek-e bennünket olyannyira, hogy katartikus élményben részesüljünk, és életünk új szintre lépjen? A válasz attól függ, hová húz a szívünk. Az ember mindig annak megfelelően cselekszik, ahol a szíve. Tettei olyan irányba terelik sorsát, amit igazán szeret. Ha nem az abszolút igazság irányába állunk, csak „az emberiség megsegítését” és „egy jobb világ építését” kínáló újabb illúzió zsákutcájába juthatunk, amelyekről a történelem számos tragikus példával szolgál. Itt újra visszautalhatunk arra, amit e kérdéskörről fentebb megállapítottunk: akinek az igazság és törvényszerűségeinek felismerése nem megy a létezés szépséggel és csodákkal teli műveiből, annak nyitott szívvel és lélekkel a kinyilatkoztatás felé kell fordulnia.
Alkotó munkaéthosz
Sokszor és sokan megállapították, nap mint nap saját bőrünkön érezzük, hogy a munka „a társadalmi kérdések sarokpontja” (II. János Pál). A puszta tény, hogy felmerülhet a kérdés: „az ember vajon miért nem elégedett az ipari civilizáció nyújtotta előnyökkel, az általa felkínált munkatevékenységekkel”, rámutat arra, hogy az embernek a cselekvés szintjén sem csupán anyagi igényei vannak, hanem olyanok is, amelyek a fizikai javakon túlmutatnak. Rámutat továbbá, hogy nem pusztán testi létező, hanem elsősorban szellemi.
A munkakérdés megoldását illetően éppen egy magyar gondolkozó volt, aki nyíltan és egyértelműen vetette fel, hol kellene kezdenünk. „A művészi munkában – írja – az ember a szellemi értékeket közvetlenül megvalósítja, s így az anyagi természetet közvetlenül műveli. Ez a munka minden egyéb munkának példaképe, s irigyelt álma. És egészen biztos, hogy amíg az élet minden területén ugyanazt a realizálást, amit a művész él, nem sikerül megvalósítani, addig mindennemű munkareform, törvény, elmélet, kényszer teljesen hiábavaló. Nem bérkérdés ez, nem a munkaidő kérdése, nem szociális kérdés, hanem egyes-egyedül az, hogy: a művésznek az anyagi természettel való viszonya a szeretet atyai szelleme.”[12] Abban a pillanatban, amikor sikerülne ismét a „primordiális teremtő tevékenység”, „az atyai szellem” realizálásának megnyilatkozásává tenni, a munka problémája megoldódna. Bár az alkotó szemléletű életrendben is elkerülhetetlenül jelen van a szenvedés, felmerülnek nehézségek, mégis összehasonlíthatatlanul teljesebb életet jelent, mint az anyagi javakért való küszködés, amelyben a munkaórák a „szabadidő” utáni sóvárgásban telnek. Ahogy egy jelenkori gondolkozó fogalmazott a „hobbi” kapcsán: „A gyárban vagy irodában végzett munka után az emberek hazatérnek, hogy szabadidejükben gyakorolják azt, amit korábban munkaként végeztek.”[13] Sajnálatos módon a napi munkatevékenységek hajszájában csak a „hobbi” ad nekik örömöt és további lendületet. Az értelemmel és lélekkel végzett tevékenységből fakadó áldást így tapasztalhatják meg.
Fentebb már vázoltuk, miként jutottunk ide: az ember eltért attól az iránytól, ami cselekvéseinek mértéket ad, így nem tudja képességeit, legmélyebb ösztönzéseit egy inspiráló és iránymutató életcéllal összehangolni, nem látja benső késztetéseinek közvetlen és szerves egybetartozását környezetével, így tevékenységeinek ok-okozati hálója sem tárul fel előtte. Érzi ugyanakkor, hogy hajlamai továbbra is hatalmukban tartják személyiségét. Ezért ahhoz, hogy a munka újra művészetté legyen, az embernek a helyén kell állnia a világban. Azt a tevékenységet kell végeznie, ami képességeinek, hajlamainak, legbensőbb késztetéseinek megfelel. Ez az alanyi feltétel. A munkakörülmények ehhez képest másodlagosak és sokkal egyszerűbben kezelhetők. A legegyszerűbb eszközök és körülmények is sokadlagos jelentőségűvé válnak, ha olyan tevékenységet végzünk, ami bizonyos értelemben mi magunk vagyunk, amiben felismerjük magunkat, így belső és külső világunk sajátos, csak általunk átélhető egységét tapasztaljuk meg.
Arról van szó tehát, hogy a cselekvés, a tett átélésének különböző módjai léteznek. Ugyanaz a tevékenység az egyik ember számára áldás, a másiknak átok. Így a munkának ma is két arca van: egy fáradságos és egy lehetőségekkel teli. De a munka elveszti kényszerítő és szenvedést okozó jellegzetességeit, ha a tevékenységet – követve a mesterség szabályait és etikáját – művészetként éljük meg, olyan művészetként, amelynek kritériumait az isteni örök törvényben és annak emberi tükrében, saját létmódunkban találjuk meg. Egy önként vállalt, szívbéli döntéssel megtehetjük a lépést afelé, hogy Isten ránk vonatkozó akaratát ne kényszerűen, hanem felszabadultan és örömmel kövessük, s ezáltal Isten kezébe adjuk a lehetőséget, hogy átvezessen bennünket minden nehézségen, végül elvegye tőlünk a kényszer és büntetés terhét, melyek valójában éppen amiatt nehezednek ránk, mert a tevékenységekben rejlő művészi és alkotó életerőket és a velük járó döntési lehetőségeket nem ismerjük fel.
Szemlélődés és cselekvés
Minden művészettel végzett tevékenység szemlélődésből születik, a szemlélődés cselekvésbe való átvitele. A mesterember egész tevékenysége során a megalkotandó mű örök belső formájára tekint. Hol van ez az idea? Nem az idő és tér általunk tapasztalt világában és nem a fantázia birodalmában, hanem a valóság egy más, magasabb rendjében, amelynek „lakói” soha nem változnak, ugyanakkor mindannak az eredetét képezik, amit a Földön megismerhetünk és megtapasztalhatunk. És bár a csupán földi javakat és anyagi motivációt szem előtt tartó embernek hihetetlennek hangzik, de sokkal lényegibbek, valóságosabbak, elevenebbek és erőteljesebbek, mint bármely földi létező. Az ideára való intenzív koncentráció az alkotótevékenység legnélkülözhetetlenebb eleme. Kapu a mindennek életet adó és múlhatatlan formákon túli valósághoz. Ezért a szakrális civilizációkban imával és böjttel, rituális keretekkel készítették elő a szemlélődés és létrehozás aktusát. A szemlélődést szabadnak, a létrehozást szolgainak tekintették, mert a szemlélődésben a szellem és a lélek szabad megismerő tevékenységet végez, a cselekvés során pedig meghatározott szabályokat, megkerülhetetlen léttörvényeket követ. De mindkettőt szeretettel és önátadással végzi. Így nem keletkezik ellentét e kettő között, mert a szabad szemlélődés gyümölcse ad életet a szabálykövető cselekvésnek.
A „Laborare est orare” elv ma már csak gúnyolódások tárgya, holott nagyrészt éppen ama alkotó és szemlélődő benső állapot kifejezésre juttatását jelenti a tettben, amiről itt beszélünk. Az alkotó benső állapot mély és elkötelezett imádságos életből fakad, és ennek értelmében az imában szemlélt örök valóság ad inspirációs forrást bármely cselekvés megtételéhez. Ez az ima azonban nem csupán a ténykedéshez „ragasztott” elem. Maga a cselekvés, a mozdulat és a mögötte álló benső késztetés válik imádsággá, figyelemből és szeretetből táplálkozó tetté, mert nincs egyetlen pillanata sem, amelyben az Istenről való tudatosság megszakadna, ekképpen minden mozdulat, minden művelet, de még az elhibázott cselekedetek is Őt dicsőítik. Az ima itt a munka lényegi kifejeződése, és a munkatevékenység a munkás legbensőbb lényének, szellemi magjának egyenes kibontakozása, feltárulása. Ez az elsőleges értelme annak, hogy valamit elkészíteni, világra hozni annyit jelent, mint a láthatatlant a látható világba hívni. Alkotó az, aki hidat képez a kettő között, összeköti a változás birodalmát a változhatatlannal.
Az alkotói szemlélet emberi oldala
Az ember lényegi természetéhez tartozik, hogy bármilyen életterületen képes hidat teremteni. Képes rá, hogy a látható és láthatatlan közötti összhangot a legkülönfélébb helyzetekben megvalósítsa. Mindegy, hogy valaki fizikai vagy szellemi tevékenységet végez, hogy ételt, ruhát, házat vagy más tárgyakat készít, mindegy, hogy szervez, tervez, irányít, elrendez, tanít, nevel vagy földet művel, mindig adott számára a lehetőség a dolgok, létezők, gondolatok, késztetések, tárgyak, folyamatok összeillesztésére, a megfontolt és alkotó cselekvésre annak megfelelően, Aki a dolgokat az örök kezdetben összeilleszti és megalkotja. Ez a kultúra lényege, és a pap ugyanúgy ennek megfelelően végzi rítusait, mint a földműves. Ezért mondhatjuk azt, hogy minden ember művész valamely életterületen. Az igazán fontos nem a munka típusa, hanem a munka alanya, a cselekvés átélésének és kivitelezésének módja. Egy evangéliumi példával élve: Péter, Jakab és János mindenüket odahagyták, hogy Mesterüket követhessék. Mesterségük azonban velük maradt. „Halászok” maradtak: Mesterükkel „a mélyre eveztek” és emberek halászaivá lettek.[14] E példa jól kifejezi földi és égi mesterség egybetartozását.
Személyesség, figyelem, szeretet, felelősségtudat, higgadt, örömteli, szüntelen és kitartó fáradozás, jóra való törekvés válaszul bármely felmerülő kihívásra. Mindezek mai körülmények között is megvalósítható és gyakorolható beállítottságok, képességek, és egy bizonyos embertípus életében benső követelmények. „(…) ha azt mondjuk, szeretet, tudás, igazság, valami mérhetetlenről beszélünk, valami szellemiről. E képességek a »szívhez« tartoznak – nem a fiziológiai szervhez, amely analógia szerint viseli e nevet, hanem lényünk leglényegéhez, amit a teológusok léleknek neveznek.”[15] Azt mondtuk, az alkotó szemlélet lényegét minden ember szíve mélyén ismeri, és képes a megvalósítására saját életterületén. Ez így van, de megállapítható, hogy az előhívása mégsem mindenkiben egyértelmű és megvalósított. Ezért beszélhetünk egy embertípusról, aki lénye szerint alkalmas arra, hogy e lehetőségek benne megelevenedjenek. E típus mindenekelőtt igazán és mélyen felismeri saját létezésének tényét, testi, érzelmi és szellemi síkon egyaránt kölcsönhatásban áll létezésének erőivel. Ha nem is fogalmazza meg, tudatával, lelki és intellektuális képességeivel reflektál azokra, kialakítva magában egy önátélést, jelenlétet, amely nem engedi, hogy a történések, körülmények átvegyék az irányítást élete fölött. Ez a jelenlét, e szeretetteljes és távlatos figyelem belső lényünk, tudatosságunk közvetlen, ihlető aktusa életünkben. A létezés valamennyi irányába nyitott, legbensőbb lényegünk magja, túl minden vonzalmon, emóción és mozgatottságon. Jelen van, alanyként és a cselekvés tulajdonképpeni végrehajtójaként. A szóban forgó embertípus egyszerűen belső természetéből adódóan e jelenlét és figyelem viszonyrendszerében éli meg tevékenységeit is. Anyagi, gazdasági, kereskedelmi és egyéb külsőleges szempontok nagyon kevéssé, vagy akár egyáltalán nem befolyásolják cselekvéseinek minőségét. Apró gesztusokban is lénye odaadásával cselekszik. Nem azért végez valamit, mert eldöntötte, hogy azzal pénzt akar keresni, vagy mert az érvényesülés állna szándékában, hanem pusztán a cselekvésért, érdek nélkül, egy benső késztetés, hívás vagy „megbízatás” beteljesítésére.
Ez az ember szoros egymásba fonódásban él a rá szabott alkotótevékenységgel és feladatokkal. Mivel létezése egy adott területhez tartozó alkotótevékenységek által teljesül, fel sem tételezhető, hogy a lényének meghosszabbítását jelentő cselekvésmódok nélkül létezhetne. Ez az egyik legfőbb jele annak, hogy a helyén van. Ha anyagi megfontolásokból más munkatevékenységet is kell végeznie, újra és újra visszatér a saját létmódjának megfelelő cselekvéshez. S a munka végeztével, vagy egy tevékeny nap végén a fáradtság – anyagi javakkal ki nem váltható – megelégedettséget nyújtva egyfajta gyümölcsként, új életerőknek helyet adó, pozitív hozadékként van jelen testében. Az ember – éppúgy, mint alkotója – szüntelen tevékenykedik, de képes letenni azt, kivonulni belőle. Szüksége is van rá, hogy igazi rálátást nyerhessen sorsára, alkotásaira. A belső jelenlét a pihenés időszakában közvetlenül a létezés tiszta forrásaihoz fordul, miközben a tevékenység eredményei maradéktalanul lénye részévé, az élet minőségi oldalának építőköveivé válnak.
Ebben az összefüggésben egy életszínvonalat elérni azt jelenti, mint elérni a létértelmezés és létátélés olyan szintjére, amely szellemi bőséget és gazdagságot jelent, legfőképpen megelégedettséget, anélkül, hogy az a jóra való törekvés akadályává válna. A kényelem és a polgári életvitel sokaknak megadatik, tovább szinte már fokozhatatlan anyagi keretek között, mégis boldogtalanok, és hiányzik életükből a minőség valódi dimenziója. Az életminőség ilyen felfogásának elvesztését egy benső méltóság elfelejtése okozza. Ez a méltóság és tartás az ember mint szellemi létező alanyi vállalásával egyenértékű és az itt tárgyalt alkotói szemlélet emberi oldalának feltétele és alapja. E méltóságból fakad az a cselekvés- és alkotásmód, mely nem érdekelvű, más szóval, tiszta, egyenes, bizalomteljes, játékos, félelem nélküli. „Bizalom tölt el, s nincs bennem félelem. Arra utal ez, hogy tetteinket tiszta kézzel kell végeznünk, azaz mentesen minden érdektől (…); valamint eltelve az isteni jóságba vetett bizalommal, hogy Isten így segítse sikerre cselekedeteinket.”[16]
Környezeti perspektívák
Sokszor utaltunk ehelyütt ember és természet viszonyára, a természetet példaadó valóságként állítva az ember elé. Szükség van erre, hiszen mintha a környezetvédelemből is hiányozna az az elemi tudás, hogy az embert a természethez és a tárgyakhoz lényegileg szeretetkötelék fűzi, amelynek forrása transzcendens eredetű, meghaladja a természet körét. Ehelyett az ökológiai gondolkodás jelentős részben olyan ideológiák álruhájává vált, amelyek a viriditas ellenében működnek, újra és újra az élet pusztítására törnek. A természet művelésében és szemlélésében szinte ismeretlen fogalom a feltétlenség, a közvetlenség és az erőfeszítések fontosságának érzékelése. Mintha elfelejtettük volna, hogy a természetre szükségünk van az élethez. Sorsunk a kezdetektől összefonódott vele. S ha itt, az Ars et Viriditas közösségi szempontjai mentén szövetségről beszélünk, látnunk kell, hogy az emberi tevékenységek és a természet, tágabb értelemben az élet egymásrautaltsága és ok-okozati viszonyainak problémaköre is a „szövetség” fogalmában központosul.
Szövetségkötés vagy háborúskodás a természettel: az emberiség története akár ezek mentén is feltárható. A háború formáit és következményeit ismerjük, de a szövetség értelmét mintha elfelejtettük volna. A szövetség itt eredetileg az ember kettős feladatában kötődik meg: a megőrzésben és a művelésben. Tudjuk, hogy e szavak jelentése is egyre inkább kiüresedik. Rajtunk múlik azonban, hogy jelentésük eleven valóság-e. Az élettel és a természettel való szövetség feltétele és eredete az Isten és ember közötti szövetség megléte. Az emberben ma is él e legősibb szövetség aktualizálására és beteljesítésére irányuló tettvágy és szívbéli ismeret. Tudja azt is, hogy e szövetség a megőrzés és művelés aktusában teljesül. Tudja, öntudatlanul is érzékeli azt, hogy a természet tükör, mely nálánál magasabb rendű, a tudomány által megközelíthetetlen valóságok ablaka, ily módon a szellemi szemlélődés legékesebb példája.
Azáltal, hogy az ember egyszerre testi és lelki-szellemi lény, középponti helyet foglal el a világegyetemben. Testi létező, de értelmével a szellem világa felé is nyitott, megismerése pedig mindkettőre irányulhat: az érzékelhetőre éppúgy, mint az érzékekkel fel nem foghatóra. Vegyük észre, hogy a „középpontiság” itt nem egyenlő az egoisztikus törekvések kiemelésével. A középpontra fókuszált szemlélet bizonyos értelemben éppen az önátadásban, az áldozatban, az emberinél több és magasabb valóságokkal való kommunikációban születik meg. E középponti szerepből adódik, hogy a természetet megváltoztató, átalakító tevékenységeiben úgyszintén középen kell állnia. Nem élhet a vadonban, de a végletekig technicizált környezet is megfosztja életlehetőségeitől. Szükséges, hogy művelje a természetet, szükséges, hogy birtokba vegye a környezetét, ám olyan elvek és tettek szerint, amelyek megnemesítik azt. Az ember otthona nem a vadon. Itt a földön az otthon tápláló és oltalmazó képére csak a megnemesített természet emlékeztethet. És ahogy a magyar gondolkozó fogalmazott, különös módon e megnemesítő alkotó folyamatban a természet is hazatalál.
A tevékenység megromlása és a gyógyulás lehetősége
Többször rávilágítottak már, hogy az ökológiai válság oka az emberi tevékenység megromlásában keresendő. Kézenfekvő lenne tehát, hogy itt, a tevékenységekről alkotott felfogásmódunkban keressük a probléma megoldását. Az emberi tevékenység- és munkafelfogás megújítása környezetünk szempontjából is fontos és aktuális kérdés, ugyanakkor – talán a kommunizmus történelmi előzményei miatt – mintha nem volna bátorságunk újra a cselekvés lényegének megragadására, nem materialista, hanem vallásos-metafizikai értelemben. Ennek oka talán abban keresendő, hogy ma is működnek azok a materialista és modern szuggesztiók, amelyek elvetik a létezés teleológiáját és transzcendenciáját, így a transzcendentális eredetre irányuló kérdésfeltevés idejétmúlttá, a tudomány által meghaladottnak tekintett valóságfelfogássá vált.
A természet fogalma etimológiailag a születésre vezethető vissza. A természetben minden pillanatban megtörténik az, amit az ember művei létrehozásával, gyakran fáradságosan végez. A természet példaadó működése mindig is előttünk volt és van, mindazonáltal a megpillantása igazságra irányuló gondolkodást és egy felsőbb imperativust követő cselekvést feltételez. Emlékezhetünk rá újra: ha a cselekvés önmagán túlmutatóvá válik, művészet van benne, s ha művészet van benne, az arra alkalmas embernek a szakralitás életadó erejét is közvetíti. A természetben megnyilatkozó élet és szépség ugyanúgy a viriditas megnyilatkozása, ahogy a tevékenység művészi kivitelezése is az. „Amit a latinok az emberben életnek (vivere) neveznek, azt a füvekben és a növényekben zöldellésnek (virere) mondták. A két szó közötti hangzásbeli rokonság az általuk jelölt dolgok között a valóságban is fennáll. Az emberi élet ugyanis nem más, mint olyan virulás, amely fenntartja és növeli a meleget, a mozgást, és ami szép és jó csak van az emberben, a növények zöldellése pedig nem más, mint élet, amely ha hiányzik, megszűnik táplálkozásuk, melegük, tüzük és szépségük is.”[17] Amennyiben ezt az összefüggést megértjük, a tevékenység feltárja legmélyebb lehetőségeit, az életadó alkotóerők jelenlétét, önmagán túlmutató célját, s hogy mit jelent embernek lenni a szó legnemesebb értelmében.
Ha a viriditas, mint említettük, Istennel és a természettel közös alkotóerő, úgy a természet és az ember is ajándékként kapja Teremtőjétől. A természet nem képes eltérni és eltávolodni tőle, készségesen adja át magát neki. Értelemmel felruházott létezőként az ember feladata azonban nem a természeti folyamatokhoz hasonló passzív önátadás, hanem a tevékeny élet révén megvalósított, bensőleg (értelmi és szívbéli oldalról egyaránt) aktív, önfelülmúló önátadás. Isten alkotóerőivel csak akkor azonosulhat tevőlegesen (nem pusztán lehetőségként tapasztalva azokat), ha értelmével, akaratával, cselekvőképességeivel szabadon és szeretettel egyesül velük. Ezen alapul a természettel való szövetség harmóniája, egyensúlya. Erről szólnak a tradicionális vallások természetre vonatkozó tanításai is. És ugyanezt a normális viszonyt fedezzük fel a világ azon részein, bárhol legyenek is, amelyeket a nihilizmust hirdető modernizmus szelleme még nem fertőzött meg. Megtaláljuk a munkáját áhítattal, figyelemmel és odaadással végző mesterembernél, és megtaláljuk abban a kontemplatív szemléletben, amely az imádsághoz szükséges, és az elmélyült imádság szellemi aktusában bontakozik ki.
Mindez arra mutat, hogy a természetnek, ahhoz hogy meggyógyítsuk, műveljük és őrizzük, nem arra van szüksége, hogy az ember kitüntetetten és kizárólagosan külső megnyilvánulásai felé forduljon, és így minden egyebet, ami a transzcendencia irányában a természeten túlmutat, azt racionális vagy szentimentális okokból kifolyólag kiiktassa életéből (ha jól meggondoljuk, éppen ezt tette az úgynevezett felvilágosodás, és látjuk, milyen eredménnyel), hanem arra, hogy az ember teljes lényével afelé forduljon, aki a természetet az örök kezdetben a maga tökéletességében létrehozta és fenntartja, és élettel áthatja. Ő a természet szépségének adományozója és az életet átható művészet ihletője. A művelés azt jelenti, hogy a természetre hatnunk kell. A természet nem csupán a feltöltődés, kikapcsolódás színhelye. Feladatunk van vele, alapvető emberi feladatunk, amely alkotó tettek által bontakozhat ki.
Krízis és megújulás
Napjainkban a környezeti problémák és katasztrófák aggodalmakkal teli részletezése, az összeomlás különböző fázisainak egyre felerősödő elemzése sokakat cselekvésre késztet, de megállapíthatjuk, hogy e cselekvések mögött nem igazi, szeretetteljes döntés áll, hanem inkább félelem. Így ezek mentén újra csak ahhoz a tapasztaláshoz jutunk, amit a munka kapcsán már említettünk: ha az ember nem szívből ismeri fel Isten akaratát, szükségszerűen büntetésként, szenvedőlegesen tapasztalja azt. A félelmek által kreált kényszerhelyzetekből következő cselekvések távol állnak attól, hogy valódi megoldást jelentsenek. Hiányzik belőlük mindaz, ami nélkülözhetetlen az élethez. Az ember cselekvőképességének megújításához és gyógyításához nem félelemre, hanem életadó perspektívákra, irányadó példákra lenne szüksége. Összeomlás helyett távlatokban gondolkozni, amelyekben minden kis lépés megtétele szabad döntésen alapul. A választás lényegi természete pedig abban áll, hogy társítjuk-e az emberi alkotótevékenységet az isteni alkotóerőkkel, a viriditasszal.
Amennyiben ez az egybefonódás nem jön létre, az ember krízisekkel találkozik. A viriditas értelmében vett élettűz hiánya vagy az embert és a természetet összekötő rend felborulása válságba taszítja a világot. Krízisek akkor lépnek fel, ha nincs más út a továbblépésre és megújulásra, mint korábbi körülményeink felbomlása. Ilyen értelemben a válság elkerülhetetlen, pozitív és szükséges. Félelemteli szakaszai azonban életadó perspektívák felé vezethetnek. A jól megélt krízis mindig felszabadulás, megtisztulás, magasabb szintre lépés, új lényt, új kezdetet jelent. S egyúttal jelzőfény is, amely ismét csak azt mutatja meg számunkra, hogy melyek az élet alapvető és transzcendens eredetű törvényei, amelyekhez alkalmazkodnunk kell.
Hogy jön mindez az alkotói szemlélet és munkafelfogás témájához? Amikor a krízisben az „új lény” megszületik, annyival több, gazdagabb és teljesebb lesz, hogy a megpróbáltatások legfájdalmasabb pillanataira is képes derűvel visszatekinteni. Belátja, hogy milyen közzel volt a megoldás, és hogy mily egyszerű lépést kellett volna megtennie a változáshoz. A környezeti és civilizációs kihívások esetében is erről van szó, legyenek azok bármennyire is bonyolultak következményeikben. Azért bontakoznak ki, mert a legalapvetőbb és legfontosabb mesterségekről feledkeztünk meg, amelyek minden más művészet és munka alapját képezik nemcsak sajátos területeik és anyagfelhasználásuk miatt, hanem módszereik, az emberi hozzáállások összefoglaló példáiként is. A háztartás és a földművelés mesterségétől tanulhatunk a legtöbbet arról, hogyan munkálkodjunk más életterületeken, legfőképpen pedig arról, hogyan kapcsolódjunk közvetlenül azokhoz az életalkotó erőkhöz, amelyekre fentebb a viriditas szóval utaltunk. A környezettel való bánásmód mestersége pedig nem különbözik a háztartás művészetétől. Már maga az ökológia kifejezés is sejteti ezt az egybeesést, hogy ne mondjam, azonosságot.
A szőlőhegyen
A szőlőhegy három szempontból is szimbóluma lehet az alkotói magatartásnak és környezeti vonatkozásainak. Egyfelől az ó- és újszövetségi szimbolikának megfelelően elgondolhatjuk a világot szőlőskertként, amelyben minden ember gyümölcstermő szőlővessző. Ebben az értelemben azért élünk, hogy növekedjünk, virágozzunk és gyümölcsöket teremjünk. Legnyilvánvalóbb gyümölcseink a tetteink, alkotásaink, melyek lehetnek szép, egészséges és ízes gyümölcsök, de beteg és satnya termések is, attól függően, hogy mennyire áramlik bennünk az élet, milyen kapcsolatban vagyunk a szőlőtővel. A szőlővesszőnek csak akkor van élete, ha a szőlőtőn marad, és csak akkor terem gyümölcsöt, ha a Szőlősgazda a maga utánozhatatlan és bölcs művészetével ápolja és alkalmassá teszi a termésre, gondosan ügyelve rá, hogy a szőlővesszők teremjenek, mindegyik olyat és annyit, amilyen sajátosságainak megfelel, és amennyi az egész szőlőskert életkörülményeihez szervesen illik. Ha a feltételek adottak, a szőlővessző meghozza gyümölcsét. Feladatunk tehát, hogy a Szőlősgazda keze alá idomulva minden feltételt teljesítsünk, s tetteink gyümölcsöző módon megvalósulnak, életteli és roskadozó szőlőskertet alkotva.
Másfelől tekinthetjük életünket, világunkat Isten olyan szőlőskertjének, amelynek művelésében fontos szerepet vállaltunk. Soha nem feledkezhetünk meg arról, hogy munkások vagyunk, akiket szőlőjébe hívott. Van, aki korábban érkezett, van, aki később, de mind, akik helytállnak, megkapják fizetségüket, mely semmilyen emberi és földi fogalmakkal nem kifejezhető, minden fáradozásunkat messze meghaladó csodálatos ajándék. Ha munkánkat jól és hozzáértéssel, egyszóval művészettel végezzük, a gyümölcsök beérnek, a szőlőskert pedig velünk együtt átváltozik.
Harmadszor, a szőlőhegy szimbóluma lehet annak a mesterségnek, művészetnek, tudománynak, amelyhez saját létmódunknak megfelelően kötődünk. Ekkor a szőlőhegy képezi cselekvésünk környezetét, ez a műhelyünk, itt vannak szerszámaink, itt érleljük és finomítjuk az alkotásra vonatkozó terveinket, dolgozzuk ki a megvalósítás módjait, végezzük mindennapi tevékenységeinket, és itt gyűjtjük be munkánk gyümölcsét is, tartunk ünnepet, vendégeljük meg az alkotótársakat – kipihenve fáradalmainkat. A szőlőhegy művészi alkotótevékenységünk és minden hozzá tartozó eszköz inspiráló és munkára hívó együttese. Te vagy a szőlősgazda, nap mint nap kijársz a szőlőbe, mindig új feladatokat, kihívásokat találva, újra és újra megtapasztalva, hogy a nagy Egész része vagy, s így megnyugvásban, teljességben és szabadságban, az emberinél és a természetnél magasabb, átfogóbb ritmushoz igazodsz és aszerint dolgozol. Félelem és érdek nélkül, tisztán cselekszel, mert tudod, hogy azt teszed, amit tenned kell, hogy a helyeden vagy. Bizonyosság van benned tevékenységeid célját illetően. És persze ezen a helyen is, ahol hivatásod lényed természetes kiterjesztését jelenti, ugyanúgy utolérnek a kihívások és megpróbáltatások, mint bármely más embert. „Teremtő bizonytalanságban élsz – csakhogy a szőlőműves tudja és érti ezt. Mert a szőlőműves szabad ember, ugyanis a szőlő a globális bajok ellenére is rendkívüli függetlenséget és önbecsülést ad. És szelídséget. (…) Bármit teszel, bármilyen mélynek gondolt ismeretekkel dolgozol, bármekkora szellemi és fizikai energiákat és fáradságot és modern technikákat mozgósítasz: mindig van valami és valaki fölötted. (…) Nem nyomulsz, nem veszel részt fölösleges dolgokban, mert tudod, hogy energiáidnak hol a helye. Ha kimégy a szőlőhegyre, amit te plántáltál, te hoztál létre, észrevétlenül egy másik dimenzióba lépsz át. Ott minden más – akár egy ontológiai költeményben. Tágasabb az idő és a természet. Tágabb a világ. Fönt vagy a hegyen; éneklő madarak és lélegző növények segítenek téged. A léthelyzet kikapcsol, ötleteket ad – és tisztábban, mélyebben látsz, jobban érzékeled saját külső és belső határaidat. Tán ettől jobb és mélyebb is lesz, amit csinálsz.”[18]
Jegyzetek
[1] Első megjelenés: Magyar Szemle (Budapest) XXXIII. évf. (2024) 7–8. sz. (július–augusztus) 50–73. o.
[2] Szent Bonaventura.
[3] Vö. Jn 1,3–4.
[4] Hamvas Béla.
[5] Dante Alighieri.
[6] Novalis.
[7] Hamvas Béla.
[8] Szent Bonaventura.
[9] Vö. Bölcs 11,21–27.
[10] Szent Bonaventura.
[11] Tom Stoppard.
[12] Hamvas Béla.
[13] Roger Sworder.
[14] Vö. Lk 5,4–11.
[15] Rama Coomaraswamy.
[16] Cesare Ripa.
[17] Cesare Ripa.
[18] Ambrus Lajos.
