A gazdálkodás jövője[1]
Amikor az életet követő erők rájönnek, hogy miként hasznosíthatják a gépek erejét inkább az élet, mintsem a halál céljaira, akkor a gazdálkodás megszabadul attól a tehertől, ami jelenleg megakadályozza, hogy a megfelelő irányban fejlődjön. Az ilyen kibontakozásnak természetes módon kell bekövetkeznie, és nem lehet felülről erőltetett, különben letér a helyes irányról. Szem előtt tartva azonban a valódi gazdálkodás jellegzetességeit, melyek révén többé válik, mint a lopott termékenység puszta áruba bocsátása vagy feldolgozása, megpróbálhatunk bepillantást nyerni a jövő lehetséges gazdálkodásába, különösen Britannia vonatkozásában.
A gazdaságoknak sokkal kisebbekké kell válniuk, mint napjaink gazdaságai, ami különösen igaz a termékenyebb földekre. Ez nem jelenti azt, hogy a farmok mérete nem lesz különböző, hanem hogy a kétkezi és szellemi munkát, amelyet jelenleg egy adott földterületre fordítunk, a jövőben jóval kisebb területre kell fordítani. Ennek fontos következménye, hogy idővel sokkal nagyobb számú munkaerőre lesz szükség a földeken. Ezeknek az embereknek hosszú időbe telne, amíg szert tennének a szükséges képesítésre, habár e tulajdonságok valószínűleg látens módon mindannyiunkban ott rejlenek. Ez az egyik oka annak, hogy e folyamat elsietése katasztrofális következményekkel járna. Ha a birtokok növelése nélkül küldenénk ki ezeket az embereket dolgozni a földekre, azzal csupán a gazdaságok jelenleg szervezett munkaerejének létszámát növelnénk, és nem nyernénk semmit, sőt, igen nagy veszteségeket okoznánk az egyéni gondoskodás és a felelősség vonatkozásában. A lényeg az, hogy akik hajlandóak és képesek az egyéni gondoskodás, felelősség és újítás gyakorlására, kapjanak lehetőséget erre saját földjeiken. Az ilyen személyek felbecsülhetetlen értékkel és fontossággal bírnak. Nem láthatjuk előre, hogy a jelenlegitől eltérő körülmények hatására milyen mértékben fog erősödni az önállóság iránti vágy. Reménykedjünk abban, hogy nagy mértékben. Azonban még így is valószínűleg sokan lesznek, akik felelősségmentes munkára vágynak, és nem minden esetben azért, mert elméjük tunya. Lehet, hogy éppen ellenkezőleg: munkaerejüket szeretnék más irányban kamatoztatni, amiben a szellemi erő és tevékenység gyakorlása is helyet kaphat. Az ilyen törekvés teljes mértékben összhangban áll a stabil munkavégzéssel, anélkül, hogy túl sok világi felelőséggel párosulna.[2]
Szakosodás és átfogó folyamatok
Az indokolatlan mértékben szakosodott gazdálkodás nem áll összhangban a föld megfelelő művelésével. Részben ennek széles körben történő elterjedése a felelős e boldogtalan világ földjének jelenlegi állapotáért. A szakosodott gazdálkodás esetében – akkor is, ha viszonylag szűk skálán gyakorolják – ritkán lehetséges a föld termékenységének megőrzése, hiszen a termékenység a tápláló tényezők egyensúlyán, vagyis a növények és állatok, valamint a talaj „étrendjének” teljes, egészséges mivoltán alapul. Ez (ismét kijelentjük) nem azonos a produktivitással.
A valóban gazdaságos gazdálkodás csak abban az esetben lehetséges, ha megőrizzük ezt az egyensúlyt. Az egyensúly törvényszerűen felborul, amikor csupán korlátozott típusú növényeket termelünk, és csupán egyetlen állatfajt tenyésztünk. A szarvasmarha különleges kivételt képez ezen szabály alól. A valódi termékenység viszonylag jól megőrizhető, ha csupán marhát tenyésztünk, mindazonáltal a vegyes állattenyésztés biztosítja a gazdaságban fellelhető termények sokkal jobb felhasználását. A birka például kifejezetten jól legel a szarvasmarha után, a baromfi pedig hasznos táplálékként fogyasztja el a kártékony rovarokat: mindkét állat tartható a tehenészetben, anélkül, hogy a marhák számát csökkentenünk kellene, és mindkét állatfajnak megvan a saját jellegzetessége, valamint a legelőre gyakorolt jótékony hatása, ami kiegészíti a marhatartást. A szarvasmarhán kívül más jószágot nem célszerű egyedül tartani. Egyedül egyik állatfaj sem képes gazdaságosan legelni, mindegyik jellegzetes és bizonyos mértékben kiegyensúlyozatlan trágyát termel, és ha csupán az adott állatfajt tartjuk azon a területen, akkor hajlamossá válik arra, hogy sajátos élősködők okozta betegségek áldozatául essen. Ez abban az esetben is igaz, amikor kis számú állatot tartunk, mint például a hegyi birkalegelőkön, ahol a birkatartás úgy is nehézségekbe ütközik, hogy egy hektárra mindössze három birka jut, mivel a betegségek ekképp is terjednek, miközben a föld egyre pusztul. A növények esetében ugyanez igaz. A föld kínálta források teljes kihasználása csak a vegyes növénytermesztés esetében lehetséges (amiket vagy együtt termesztenek, mint például a legelőkön, vagy keresztezik őket, vagy sorjában termesztik ezeket, mint a megfelelő vetésforgó esetében). A monokultúra, vagyis az egyetlen növényfaj termesztése esetén nem lehet hosszú időn át kordában tartani a betegségeket, ráadásul az állatokat is csak kevert növényfélékkel lehet megfelelően táplálni. Az állatok legeltetéséhez kétségtelenül szükség van olyan „gyomokra”, mint a pitypang, a cickafarkkóró, az útifű, a földi tömjén és hazánk legelőinek elbűvölő növénykavalkádja. Kiderült, hogy igen hasznos ezeket hangafüves tájakon elültetni, ahol természetes módon nem teremnének meg…
Következésképpen kijelenthetjük, hogy a gazdálkodásnak vegyes jellegűnek kell lennie – olyan vegyesnek, amennyire csak lehetséges. Legalább elmondhatjuk, hogy egyes országokban és területeken a gazdák makacsul ragaszkodnak a vegyes gazdálkodáshoz, és bár néha a közgazdászok bírálata éri őket, alapvetően igazuk van. A termékenység fejlesztése ugyanis a vegyes gazdálkodás alapelveinek, a termények és a jószágok egymásra gyakorolt hatásának és kölcsönös függésének, valamint a hulladék kiküszöbölésének függvénye, s ez utóbbi csakis a vegyes termelés és állattenyésztés révén valósulhat meg. A vegyes gazdálkodás azonos a gazdaságos gazdálkodással, mivel csupán e gyakorlat révén növekedhet a föld terméshozama. A gazdálkodás más fajtái teljes mértékben, vagy legalábbis részben a termelékenység elemeire épülnek, függetlenül attól, hogy ezeket az elemeket távoli földekről rabolják el, vagy tisztességes biológiai cserekereskedelem révén jutnak hozzájuk. Ez nem feltétlenül egyenlő a kereskedelmi értelemben véve tisztességes vásárlással. Az alacsony áron kínált búza például lehet, hogy kereskedelmileg tisztességesnek tekinthető, ha azonban az alacsony ár a föld termékenységének kiszipolyozása révén valósul meg, akkor biológiai értelemben véve tisztességtelen jelenségről van szó. A biológiai tisztességtelenségért sokkal nagyobb árat fizetünk, mint a kereskedelmi életben tanúsított becstelenségért.
A gazdálkodás biológiai ökonómiája[3]
A gazdálkodás alapvető ökonómiája kizárólag a világ földjeinek termékenységére gyakorolt hatás viszonylatában önthető szavakba. Napjaink viszonylag szakosodott gazdái, akik sokrétű szükségletekkel rendelkeznek gazdaságaik és maguk számára, csak nagy nehézségek árán képesek – már ha egyáltalán képesek – szabadulni tevékenységük pénzügyi oldalának uralma alól. Semmi esetre sem kifizetődő, hogy gazdaságaik termelékenységét károsítják: akik így tesznek, minden esetben rossz gazdáknak tekinthetők. Napjainkban azonban rendszerint azok a sikeres gazdák, akik a különféle termékek – tápanyagok és műtrágyák – megvásárlásával biztosítják földjeik termékenységét. Ezek a termékek azért szerezhetők be olcsón, mert más vidékek termékenységének károsítása révén kerülnek előállításra. Az ilyen áron sikeressé vált gazda azonban lehet, hogy semmivel sem érti jobban a dolgát, mint egy kevésbé „sikeres” gazda. Lehet, hogy egyszerűen sikeresebb üzletember.
Éppen ezért oly módon kell megváltoztatni életünk pénzügyi és gazdasági rendszerét, hogy a gyakorolt nyomás iránya módosuljon, vagy legalább egyes gazdák vagy gazdálkodási közösségek kivonják magukat ebből a rendszerből. Elképzelhető, hogy a szükséges gazdasági változások csak egy új típusú, biológiailag önfenntartó közösség biológiai alapelemeinek felépítése révén valósulhatnak meg. Érdemes ismét rámutatni arra, hogy a teljes mértékben önellátó gazdaság vagy közösség esetében, ami az emberek, állatok, növények és a termőföld minden szükségletét biztosítja, minden többlettermény tiszta hasznot jelent a gazdaság számára, függetlenül a termény csekély mennyiségétől vagy alacsony eladási árától. Csakis egy ilyen gazdaság válhat függetlenné a pénztől. Azonban ennél is fontosabb, hogy az említett többlettermény nem csupán a termelő, hanem az egész világ számára hasznot jelent. Ez az igazi profit, ami kétségtelenül pénzbeli értéket is képvisel, de elsődlegesen nem pénzügyi jellegű. A pénzügyi haszon önmagában nem szolgáltat információt arról, hogy a hasznot hozó folyamat kiszipolyozta-e a talajt, vagy éppen ellenkezőleg, holott ez az információ nagyon fontos. Erre természetesen azzal érvelnek, hogy az importált vegyszerek és tápanyagok használata révén növekedett az egy hektárra jutó termelés. Ez igaz, de milyen áron?
Továbbá, azzal érvelnek majd, hogy az ilyen importáruk behozatala nélkül nem lehetséges fenntartani a népes országok lakossága igényelte termelési szintet. Hogyan lehetne egy gazdaság önellátó, ha terményeit állandóan elveszik, beleértve azokat az elemeket is (különös tekintettel a nitrogénre, a foszforra és a kálium-karbonátra), amelyeket helyettesíteni kell? A válasz, hogy nyilvánvalóan helyettesíteni kell ezeket, de a valódi kérdés a következő: „Miként?”
Láthattuk, egyes emberek századokon át megőrizték a táptalaj nagyszerű állapotát, anélkül, hogy a föld termékenysége csökkent volna. Nyilvánvaló, hogy a biológiai egységeknek – legyen szó kisebb vagy nagyobb területekről – nem kell elveszíteniük alkotóelemeiket, hiszen az anyag elpusztíthatatlan, feltéve persze, hogy miután szerves részeivé váltak egy állatnak vagy növénynek, visszatérnek a talajba, mégpedig oly módon, hogy a növények ismét felszívhatják őket a földből.
E feltételben rejlik a gazdálkodás valódi biológiai ökonómiájának kulcsa. A probléma nem pénzügyi jellegű, és nem is az alkotóelemek pótlásának kérdése. Minden kétséget kizáróan elég alkotóelem létezik a földben, a növényekben és az állatokban ahhoz, hogy bármilyen méretű területen alkalmas legyen az élet fenntartására a jelenlegi szinten. A probléma kulcsa az elemek körforgásának biztosítása: meg kell akadályozni, hogy ezek az elemek olyan formát öltsenek, amelyben alkalmatlanok az élet fenntartására. Nem elegendő, ha csupán a mennyiség viszonylatában engedelmeskedünk a körforgás, a visszatérés törvényének…
Változatossá tétel és decentralizáció
A szakosodás a modern szóhasználatban a munka felosztását jelenti – többé-kevésbé szélsőséges módon. A munka felosztása a forrása annak az anyagi előnynek, amelyet a „közös munka nyereségének” nevezünk. A munkamegosztás azonban csak abban az esetben hasznos, ha nincs negatív hatással az egyének mentalitására, akiknek elvileg anyagi hasznot kellene nyerniük belőle, mégpedig azért, hogy megtagadja tőlük az élet egészét. Ne szédítsenek meg bennünket oly mértékben a „közös munka nyeresége” gyarapításának lehetőségei a szakosodás révén, hogy ezek a gazdálkodás viszonylatában szellemi életünk vagy fizikai állapotunk minőségének rovására menjenek. A szakosodásra épülő gazdálkodás legtöbb módszere által kínált azonnali előnyök is többnyire illuzórikus jellegűek. Noha tény, hogy egyes termőtalajok műveletlen állapotukban a legalkalmasabbak a korlátozott számú vetemény megtermelésére, az is igaz, hogy a megfelelő földművelés kiegyenlíti, egységessé teszi a talajt. Ezen felül szintén tény, hogy a különféle terményeken alapuló gazdálkodás – vagyis a teljes mértékben vegyes gazdálkodás – lehetőségei korlátlanok. Elegendő hely áll rendelkezésre ahhoz, hogy alkalmazkodjunk a helyi körülményekhez, anélkül, hogy feladnánk az alapelvet: a lehető legváltozatosabb termelésre való törekvést, hogy a termény minél szervesebb egész legyen.
A változatos termelés nem lehet teljes anélkül, hogy a gazdaságokban olyan, látszólag haszontalan növények legyenek jelen, mint a fák, bokrok, sövények és sövénykerítés-gyomok – vagy nevezhetjük őket vadvirágoknak is, ha romantikus lelkülettel rendelkezünk. Mindezen növényeknek megvan a maguk minőségi szerepe és értéke, egyénileg és kollektíven egyaránt. A szépen művelt föld mindig csodás látványt nyújt, de a természetes vadságában burjánzó növényzettel együtt ér igazán sokat az ember számára. Szerencse, hogy a legkiválóbb földművelés az, amely nem mentes a természetes vadságtól, s a legcsodálatosabb tájakat a vadság és a bensőségesség képei színezik, ami Anglia tájképét mindenekelőtt jellemzi…
Ami magukat a gazdaságokat illeti, a kisebb gazdaságokat is bensőleg változatossá kell tenni, és a nagyobb területekre ugyanez vonatkozik: a völgyre, a körzetre, a megyére és az országra. Ha az egyes gazdaságokat érzékeny módon alkalmassá tesszük a talaj, a jelleg, a nedvesség stb. kisebb változatosságához, azzal részben biztosítjuk e szélesebb körű változatosságot. Kétségtelen azonban, hogy ezen felül bizonyos állami szerveknek gondoskodniuk kell arról, hogy az erdőket ne irtsák ki meggondolatlanul, védőerdősávokat telepítsenek, és ahol szükséges, elvégezzék a többi fontos munkálatot a körzet érdekében. Amennyiben az állami szerv tevékenysége közvetlenül azoktól ered, akik a művelendő földeken dolgoznak, minden gördülékenyen fog működni. Kizárólag a közös jóváhagyás és a lehető legnagyobb mértékű decentralizáció teheti lehetővé az összes szükséges tevékenység elvégzését, s ugyanakkor így őrizhető meg a „hely szelleme”, aminek híján a sajátosság, az egyéni jelleg és az elevenség elvész.
A valódi vegyes gazdálkodás alkalmazása az első lépés az egyéni gazdaság tökéletesítése felé, s ezt követi a vidék – annak minden arculatával egyetemben –, mint szerves egész, ami igazi hasznot, s nem csupán anyagi profitot termel. A következő lépés a megfelelő megőrzés, az előkészítés és a földből kivont szerves anyagok visszajuttatása a talajba. Ezek nagy része ugyanis az emberek vagy állatok táplálékaként hasznosul. Ami azt illeti, hogy miként lehet a gyakorlatban visszajuttatni a talajba az emberek által elfogyasztott anyagokat az alapvető higiéniai elvek figyelembevételével – erről már esett szó. Nagyon valószínűtlen, hogy kifejlesztették volna akár az előkészítés, akár az ilyen anyagok felhasználásának legjobb módját. Ösztönösen irtózunk attól, hogy felhasználjuk az emberi trágyát a közvetlenül emberi fogyasztásra szolgáló termények megtermelése során. Lehet, hogy ez az irtózat puszta előítélet, de az sem kizárt, hogy van alapja – eltekintve a fertőzések terjedésének kérdéseitől. Így akár szabadon felhasználhatjuk az ürülékből készített szerves anyagot a legelőkön, vagy egyéb termények esetében, amelyeket állati fogyasztásra szánunk. Ha megfelelő gondot viselünk az állati trágyára és a komposztra, akkor nem leszünk híján a szerves tápanyagoknak, amelyekkel azt a földet tápláljuk, amelyen az emberi fogyasztásra szánt gabonát, zöldségeket és gyümölcsöket termeljük…
Változatos organikus gazdálkodás: egy gyakorlati javaslat
A gazdaságokban keletkező állati trágya és a különféle szerves anyagok komposztálásának vagy előkészítésének számos módja került előtérbe a közelmúltban. Ezek széles körben történő elterjedése nyilvánvaló fenyegetést jelent a kereskedelemben kapható szerves vagy szervetlen trágyára nézve. E módszerek hiteltelenné tételére számos próbálkozás történt és történik, valamint ma arról is igyekeznek meggyőzni az embereket, hogy a komposzt akkor a legjobb, ha vegyi anyagok segítségével állítják elő. Tény, hogy egyes tisztán organikus módszerek igen sikeresnek bizonyultak a termény minőségét, valamint a betegségekkel szembeni ellenállását illetően, és világossá vált, hogy a vegyszerektől környezetbarát módon is meg lehet szabadulni, eltekintve attól a kérdéstől, hogy valójában károsak, vagy sem. A szerves trágyázás leghatékonyabb folyamatai tisztán biológiai jellegűek, és ezeket minőségileg megváltoztatja – sőt, néha akadályozza –, ha a biológiai bomlást vegyszerekkel helyettesítik. A vegyi folyamatoktól eltekintve ennek az országnak a legismertebb módszereit „Indore”-folyamat néven ismerik, amelyeket az ősi indiai gyakorlatok alapján fejlesztettek ki, és Sir Albert honosította meg őket Angliában. Ezen felül ismert még a „biodinamikus” módszer, ami a néhai dr. Rudolf Steiner javaslatai mentén alakult ki. Az utóbbi módszer Európában tizenöt év munkája során magas szintre fejlődött, és hatékonysága bizonyítottnak nevezhető, habár a módszer támogatói lennének az utolsók, akik elismernék, hogy bizony van még mit tanulni.[4]
Tény marad azonban, hogy egy hétköznapi kertben, és egy viszonylag vegyes termelésű gazdaságban a keletkező szerves trágya mennyisége elegendő a talaj szükségleteinek fedezéséhez. A talajra, a terményre és a jószágokra gyakorolt pozitív hatás előre nem számítható ki, hiszen ez esetben tisztán minőségi, nem számszerűsíthető tényezők is szerepet kapnak, mint például az egészség, az ízletesség és az ezeknél kifinomultabb vonások. A gazda vagy a kertész azonban biztos lehet abban, hogy a befektetett többletmunka már kezdettől fogva megtérül a trágya árának megspórolása révén. Ahogy a gazdálkodás esetében mindig igaz: a módszerváltást nem szabad elsietni, és az új módszer hasznossága csak hosszú időn át nyilvánul meg a maga teljességében. Viszont már most elegendő tapasztalat áll a rendelkezésünkre annak kijelentéséhez, hogy az önellátó, organikus gazdaság nem pusztán elméleti ábránd, amit csak az „úri gazdák” gyakorolhatnak, akik kedvtelésből kertészkednek, és van annyi pénzük, hogy a veszteség ne okozzon gondot nekik, hanem minden olyan gazda számára gazdaságos megoldás, akinek a földjére nem nehezedik túl sok teher valamely irányban…
Az önellátó, külső vásárlástól viszonylag független gazdaságok támogatása ellentétesnek tűnik a nemzetközi kereskedelem modern irányzataival, amelyek egyre inkább szakosodnak és központosítottá válnak: ezt tükrözik a modern iparvárosok. Kategorikusan kijelentjük, hogy ezek az irányzatok – a gyáriparra és a kereskedelemre gyakorolt pozitív vagy negatív hatásaiktól függetlenül – a gazdaságokra kifejtett hatásukat illetően szöges ellentétben állnak az emberiség alapvető biológiai szükségleteinek kielégítésével, amelyek természetesen megegyeznek a talaj szükségleteivel, amin az emberiség és a föld többi teremtménye él.
Az elosztás problémája
Amennyiben azonban a fenti elveket akarjuk első helyre tenni, tényleg fel kell áldoznunk valami értékes dolgot? Talán egy kis szabadidőt, amivel manapság úgysem nagyon tudunk mit kezdeni. Feltéve, hogy a megfelelő irányban történő gyarapodás spontán módon következik be, és nem erőltetett, ami csak abban az esetben fordulhat elő, ha az érintett személyek közös akaratából fakad, nincs szükség helyváltoztatásra, csupán alkalmazkodásra. Jelenleg pontosan a helyváltoztatás bizonyos formája okoz gondokat nekünk: a helycserének inkább egy szilárdabb alapokon nyugvó tagosítás formájában kellene megvalósulnia. Például a jelenlegi „elosztási probléma” egésze csupán a helyváltoztatás eredménye, a szó derivatív, vagyis elszármazó értelmében. A termékek és a népesség helytelen eloszlása teszi olyan bonyolulttá az áruelosztást, és ennek következtében az egyes országok ki vannak szolgáltatva a nagykereskedőknek, s ez különösen igaz a romlandó árucikkekre. Azonban még ebben a helyzetben is sok mindent tehetnénk, feltéve, ha az emberek igényeiben változások következnének be. A frissebb zöldségek iránti valódi igény következtében például hamarosan megjelennének szomszédságunkban a kistermelők. Amíg az emberek hagyják, hogy elvakítsák őket a feldolgozott élelmiszereket hirdető (nyílt vagy burkolt) reklámok, addig mind ők, mind a gazdák ki lesznek szolgáltatva a hatalmas kereskedelmi konszerneknek, akiknek minden érdeke nyilvánvalóan ellentétes az emberiség valódi táplálékszükségleteivel. Hogy is lehetne másképp a szakosodás és az urbanizáció világában? Úgy tűnik, a hatékony elosztás szükségessé teszi a sterilizálást, ami nem más, mint gyilkosság, mivel a sterilizálás kudarca tömeges fertőzésekhez vezethet. Innen ered a tej pasztörizálása iránti követelés. A sterilizálás azonban csökkenti a fertőzéssel szembeni ellenállást, valamint az elfogyasztott termék megemésztésének képességét. Ennek következtében úgy tűnik, hogy további sterilizációra van szükség. Ismét egy ördögi kör, amit már oly sokszor láttunk…
Az elosztás problémájának egyetlen valódi megoldása az lehet, ha a társadalmat szilárd és organikus alapokon építjük újra, s ennek a népesség megfelelőbb elosztása is részét kell, hogy képezze, úgy az egyes országokban, mint világszinten. Ha elkülönítve igyekszünk kezelni az elosztás problémáját, akkor a „tervgazdálkodás” csapdájába esünk, ami attól függetlenül csapda marad, hogy a tervezést az Állam, vagyis a privát érdekeket képviselő, gyakorlatilag monopolhelyzetet élvező körök végzik. A közösségen belüli, stabil organikus életmód egyetlen lehetséges alapja az emberek és a föld szoros kapcsolata.
Vissza a földekre?
A legegyszerűbb és legközvetlenebb mód arra, hogy az emberek közelebbi kapcsolatba kerüljenek a földdel, a következő: a lehető legtöbben éljenek vidéken, vagy legalábbis életük egy részét töltsék ott. A gazdálkodásnak – mint munkavégzésnek – legalább Anglia népességének jelentős százaléka mindennapi életmódjának adott részét kell képeznie, kivéve, ha az eddig elhangzottak nem többek puszta ábrándoknál. Az arányok jelenleg csupán spekuláció tárgyát képezhetik, és csak a közvetlen tapasztalat alapján határozhatóak meg. Lényeges, hogy azok, akik elég szerencsések ahhoz, hogy vidéken éljenek, legalább olyan könnyen megélhessenek, mint akik más foglalkozást űznek, méghozzá oly módon, hogy tevékenységüket a lehető legnagyobb egyéni, gazdasági, politikai és társadalmi szabadságban végezhessék. Ezek a feltételek nem megvalósíthatatlanok, és valószínűleg önmaguktól megvalósulnak, amennyiben a szabad és természetes ökonómia kibontakozásának akadályai elgördülnek az útból, és az emberek a körülmények kényszerítő hatására világosabban felismerik, hogy hol rejlenek valódi érdekeik. Úgy tűnik, mintha a körülmények alakulásának iránya erőszakkal tárná fel a valóságot az emberek szemei előtt.[5]
Ádám átka
Az élőlények természetükből fakadóan nem puszta gépek. Az a tény, hogy bizonyos szempontból gépeknek tekinthetők, nagyban becsapott bennünket. Az élőlények azonban többek, mint gépek. Ez a valami, ami többé teszi őket puszta gépeknél, nem reagál a gépies, statisztikákra alapuló bánásmódra, hanem kizárólag arra, amit egy szóval fejezhetünk ki, és ez a „szeretet”. A szeretet számos módon juthat kifejezésre, de az őszinte szeretet mindig adást jelent – nem ajándékok, hanem önmagunk adását. Igyekeztünk úgy megkapni dolgokat, hogy közben ne kelljen többet adnunk annál, amit megengedhetünk magunknak. Az „adj, és kapni fogsz” elve nem pusztán szentimentális idealizmus, hanem egyszerű és gyakorlati szabály. Mit adhatunk, és kell adnunk a földnek? A munkánkat, és ha ezt a munkát szeretettel végezzük, nem fogjuk lélekölő robotként megélni. A munka azonban elkerülhetetlen. Ránk szállt az, amit „Ádám átkának” neveznek: „Arcod verejtékével edd kenyeredet.” Nem nyilvánvaló, hogy ha megpróbálunk kibújni ez alól az átok alól, meghalunk? De miért is nevezzük ezt átoknak? Miért ne fogadnánk örömmel, mint megújulásunk kulcsát a természeti élet vonatkozásában? Ez a fajta megújulás a szellemi élet megújulása szükséges részének tűnik, és a szellemi élet megújulása az, amire minden ember – aki méltó arra, hogy embernek nevezzék – oly hevesen vágyik.
A természet meghódítása
Ha sikert akarunk elérni az előttünk álló hatalmas feladat elvégzésében, több alázattal kell közelítenünk az élet alapvető elemei felé, mint amit a gyakran hangoztatott „természet meghódítása” frázis sugall. Egy képzelt hódítás feletti büszkeségünk hatására úgy érezzük, hogy a csúcson vagyunk. Azonban bármennyire is szeretnénk, nem választhatjuk el magunkat a természettől. A természet meghódításának eszméje nagyjából annyira okos ötlet, mintha megpróbálnánk levágni a saját fejünket, hogy annak magasrendű képességeit elkülönítsük a test többi részétől. Az ember és a természet között éppen úgy nem állhat fent ellentét, mint a fejünk és a lábunk között. Ha mégis létrehozunk egy ilyen ellentétet, annak mi magunk isszuk meg a levét, s ez alól sem a fejünk, sem a lábunk nem kivétel. Kiagyaltuk, vagy inkább beképzeltük magunknak az ember és a természet között vívott küzdelmet, aminek következtében a természet egésze – magunkat és a talajt is beleértve – szenved. Eljutottunk oda, hogy a természetet valamiféle primitív, veszélyes és visszataszító dolognak tekintjük. Ha a természet valóban ilyen, akkor mi tettük ilyenné.
A természet csak azok szemében veszélyes vagy visszataszító, akik nem értik, és csak akkor, ha a félreértéseink következtében felborult az egyensúlya. A természet mindenekelőtt a szeretet erejével rendelkezik, így ha valamiképpen meg lehet hódítani, akkor csakis a szeretet révén. Az emberiség azonban nem erre az útra lépett. Egy összehasonlíthatatlanul rosszabb módszerrel kísérleteztünk, aminek következtében felborítottuk a „természet egyensúlyát”, ezért a természet már nem kellemes formában jelenik meg előttünk, hanem az egymással szembenálló erők – a „létért való küzdelem” – uralkodnak az erőegyensúly felett. Eljutottunk oda, hogy azt hisszük, a létért folytatott küzdelem az egyedüli megoldás, és arra a következtetésre jutunk, hogy az ilyen küzdelem szükségszerűen fájdalmas. Való igaz, hogy ez a küzdelem jelenleg fájdalmakkal jár, s nem csupán a mi számunkra. Ez azonban nem mindig így volt, és nem is kell, hogy mindig így legyen. Mi vagyunk a „fej”, és miénk a felelősség. Erőszak és eszesség révén megpróbáltuk leigázni a természetet. Most az a dolgunk, hogy megpróbálkozzunk a szeretet módszerével.
Erdődy Péter fordítása
Jegyzetek
[1] [Első magyar nyelvű megjelenés és forrás: Magyar Hüperión (Budapet) IV. évf. (2016) 1. sz. (tavasz) 43–52. o.] Kivonatok a szerző Look to the Land című könyvének (1940) ötödik fejezetéből. A magyar kiadás forrása: Of the Land and the Spirit. The essential Lord Northbourne on Ecology and Religion. Szerk. Christopher James Northbourne – Joseph A. Fitzgerald. Bloomington, 2008, World Wisdom, 29–38. o. (A szerk.)
[2] Lord Northbourne egy 1935-ös jelentés kapcsán beszél, ami korabeli körülmények között a kisbirtokok sikereinek nehézségeit taglalja. (Az angol nyelvű kiadás szerkesztőinek megjegyzése)
[3] Manapság a „fenntarthatóság” az a kifejezés, ami leginkább emlékeztet Lord Northbourne „biológiai ökonómiájának” fogalmára. Itt a bányászott vagy előállított – és végül kiapadó – nitrogén, foszfor és kálium-karbonát (NPK) felhasználása kapcsán beszél a föld termékennyé tételéről. (Az angol nyelvű kiadás szerkesztőinek megjegyzése)
[4] A szerző fia, Northbourne V. ura, Christopher George Walter James írta: „a két világháború között apám fő érdeklődését az organikus gazdálkodás képezte. Úgy a northbourne-i uradalmat, mint a családi gazdaságot a Rudolf Steiner által lefektetett biodinamikus elveknek megfelelő organikus gazdálkodás szerint működtette (habár más eszméi tekintetében soha nem követte Rudolf Steinert).” Christopher James, the 5th Lord Northbourne: Introduction. In Of the Land and the Spirit. The essential Lord Northbourne on Ecology and Religion. Id. kiad. xix–xx. o. (A szerk.)
[5] Lord Northbourne a ruralizáció, vagyis a városokból vidékre történő költözés lehetőségeit taglalja, valamint a társadalmi és kormányszintű decentralizáció szükségességét fejtegeti. (Az angol nyelvű kiadás szerkesztőinek megjegyzése)
