A modern közgazdaság a rendelkezésére álló összes kutatási eredmény ellenére hosszú ideje teljesen figyelmen kívül hagyja életünk illetve saját létezése legfontosabb alapjainak egyikét, tudniillik a víz élő tisztaságát.[1] E tény tanúsítja ama fejlődés egyoldalúságát, amely a víz kérdésén kívül számos más dologra nézve is ártalmas, s ezek közül nem a legjelentéktelenebb a psziché avagy lélek. Ha a természet egyensúlyát nem zavarják meg, a föld vizei folyamatosan helyreállítják tisztaságukat, ám amennyiben ezen egyensúly elvész, halál és szennyezés a következménye. Ily módon nem puszta véletlen egybeesés, hogy a vizek „élete” az emberi lélek „életének” egyik szimbóluma.
Ha fontolóra vesszük, létezik-e olyasvalami, ami esetleg képes lehet felhívni a nem tudományos gondolkodásmódú emberek figyelmét a vízszennyezés veszélyére, hamar rájöhetünk, hogy a természetes szépérzék, mely spontán módon lehetővé teszi, hogy megkülönböztessünk egy beteg fát egy egészségestől, ez esetben is alkalmas lehet megkongatni a vészharangot. Hogy ez eddig nem – vagy csak alig – történt meg, annak az a tény az oka, hogy a modern ember nem csupán a „szépet” a „hasznostól”, hanem a „szépet” a „valóságostól” is teljes mértékben különválasztja. Az effajta gondolkozásmód olyan, akár egy hasadás az ember tudatában, s nehéz megmondani, vajon az oka vagy a következménye-e ama helyzetnek, amely egyfelől egyre szélesedő frontvonalon készteti az embert a dolgok természetes egyensúlyának szisztematikus lerombolására, másfelől pedig arra ösztönzi, hogy időszakosan elmeneküljön abból a mesterséges világból, melyet ily módon teremtett. Soha ezelőtt nem léteztek még ilyen roppant sűrűn tömörülő kő, beton és acél épületegyüttesek, és korábban sosem indultak neki ily nagy számban a városlakók, hogy időközönként otthonaikat elhagyva a tengerpartra vagy a hegyekbe utazzanak a természet újrafelfedezése érdekében – éppen ama természet után sóvárogva, melyet olyan kérlelhetetlenül száműztek. Nem volna igaz azt állítani, hogy miközben így tesznek, az emberek pusztán egészségüket kívánják megőrizni. Sokan, ha nem épp mindannyian, egyidejűleg lelki megnyugvást is keresnek, mely csak olyan környezetben teljesülhet, ahol biztosított a fennmaradása egy szépségnek, mely békét hoz a léleknek és megszabadítja az elmét a rideg, számító gondolatok szorításából. Azonban ugyanazon emberek, akik üdülés közben tudatosan vagy tudattalanul e szépséget keresik, rögvest elutasítják azt „romanticizmusnak” bélyegezve, amint anyagi(as) érdekeik útjában áll. Mindebben az egyén jó vagy rossz szándéka alig játszik szerepet; mindenki ki van téve a gazdaság kényszerítő erőinek, s rendszerint tudattalan önvédelemből zárkózunk el bizonyos fejlesztések pusztító következményei elől. Hosszú távon azonban ez a magatartás katasztrofális.
A szépség mindig az erők belső és kiapadhatatlan egyensúlyát képviseli; s ez elárasztja a lelkünket, mivel sem kiszámítani, sem mechanikusan előállítani nem lehetséges. A szépérzék tehát lehetővé teszi a viszonyok közvetlen megtapasztalását, még mielőtt megkülönböztetett módon, diszkurzív értelmünk révén érzékelnénk azokat; ebben mellesleg benne rejlik fizikai és pszichikai jól-létünk egyfajta védelme is, s ez olyasmi, amit nem mellőzhetünk büntetlenül.
Itt fel lehetne hozni ellenvetésként, hogy az ember mindig is különbséget tett a hasznos és a szép között; egy szemet gyönyörködtető liget mindig is luxusszámba ment, míg a fára rendszerint haszonelvűen tekintettünk. Azt is mondhatnók, a modern oktatásra volt szükség ahhoz, hogy megteremtse a vágyat arra, hogy megvédjük a természet egy adott darabkáját merőben esztétikai okokból.
Azonban korábban is léteztek szent ligetek, melyekhez fejsze nem érhetett. Ezek nem gondoskodtak semmiféle haszonról a szó szokványos értelmében, ahogyan fényűzésről sem. Szépség és valóság – két minőség, melyet a modern világ önkéntelenül is szétválaszt – egyesültek bennük (s azok számára, akik premodern szemmel képesek a szentre tekinteni, ez ma is így van). Még ma is léteznek szent erdők Japánban és Indiában, miként a kereszténység előtti Európában is léteztek; ezeket csupán a megszentelt természet kapcsán felhozható egyik példaként említjük, vannak ugyanis szent hegyek, illetve – ami most közelebbről érint minket – szent források, folyók és tavak is. Még a kereszténységen belül is, amely általában kerüli a természet jelenségei iránti hódolatot, voltak és vannak források és tavak – például a kút Chartres és a tó Lourdes mellett –, amelyekre csodás eseményekhez való kapcsolódásaik miatt ma szentként tekintenek. Ami itt lényeges, az az, hogy nem valamely konkrét hegyet vagy forrást tekintünk szentnek, s emiatt sérthetetlennek; hanem hogy egy sajátos jelenség mindig példa egy egész sor kapcsolódó dologra, a természet egy teljes rendjére, mely az emberek nagyobb vagy kisebb közössége számára életbevágóan fontos, és egy magasabb vagy természetfeletti valóságot fejez ki: így az ősi germánok számára az erdő szolgált életük nélkülözhetetlen alapjául, egyidejűleg azonban egyfajta szentélyként is, olyan helyként, amely szállásul szolgált az isteni jelenlétnek. Minden erdő birtokolta e minőséget, s ilyen értelemben volt sérthetetlen. Mivel azonban az erdőket hasznosítani is kellett, léteztek speciális szent ligetek, melyek funkciója az volt, hogy emlékeztessenek az erdő mint olyan alapvető és spirituális szempontból fontos sérthetetlenségére. A szent tehén esete a hindúk körében hasonló: valójában a hindúk számára minden élő szent, másként kifejezve sérthetetlen és szimbolikus, mivel tanításaik szerint minden tudatosság osztozik az isteni szellemben. Minthogy azonban nem lehetséges mindig és mindenütt tartózkodni az élőlények megölésétől, a sérthetetlenség[2] elvét a gyakorlatban néhány állatfajra korlátozták, melyek között a tehén, a kozmosz anyai kegyelmének megtestesüléseként, különleges pozíciót tölt be. A tehenek leöléséről való lemondás által a hindú elvben megtisztel minden életet, ugyanakkor óvja egyik legfontosabb bázisát életmódjának, mely évezredek óta a földműveléstől és a szarvasmarhák tenyésztésétől függ. Hasonlóképpen a szent források, melyekből sok volt a középkori kereszténységben, felhívták a figyelmet a víz mint olyan megszentelt voltára; arra emlékeztettek, hogy a víz a kegyelem szimbóluma, ami a keresztelés szimbolikájából is rögtön látható. A szent az, ami a tisztelet és áhítat tárgya; valami örökkévalónak, s ebből következően elpusztíthatatlannak a tükröződése ez; s a sérthetetlenség, amit élvez, közvetlenül innen származik.
Attól függően, hogy egy nép mely valláshoz ragaszkodik, illetve milyen örökletes mentalitással bír, létezhetnek egyéb természetes vagy mesterséges tárgyak is, amelyekre esetleg szentként tekint. A négy elem – levegő, tűz, víz és föld – a legelemibb megnyilvánulási módjai az érzékeink előtt feltáruló valamennyi anyagnak, s szinte mindenütt – a modern, racionalista világ kivételével – a szentség minőségével ruházzák fel őket; e nézőpontból a föld határtalan, a levegő megfoghatatlan, a tűz beszennyezhetetlen; egyedül a víz van kitéve a megszentségtelenítésnek, ennélfogva különleges védelemre szorul.
Röviden összegezve: a premodern kultúrák számára léteznek olyan valóságok, melyek meghaladják a puszta haszonelvűség szintjét s elsőbbséget élveznek vele szemben. Ezek a valóságok önmagukban tisztán szellemi vagy isteni természetűek. Azonban tükröződnek bizonyos érzéki megjelenési formákban, melyek következésképpen a tisztelet és áhítat tárgyává lesznek. Ezek aztán vagy teljesen, vagy csak részben (reprezentatív szimbólumokként) mentesülnek az ember erőszakos beavatkozásaitól. Egy ilyen attitűd természetszerűen nagyon eltér attól az esztétikai érzékenységtől, amely – a hasznavehetőségre vonatkozó megfontolásokon kívül – szintén rávehet minket arra, hogy csodáljunk és megóvjunk egy természeti jelenséget. Ám a szépérzék valamiképpen benne foglaltatik a szent iránti tiszteletben; az igazán szép ugyanis az, ami a harmonikusan egyesült lehetőségek kimeríthetetlen gazdagságában rejtőzik. Ugyanez igaz a szentre is, sőt, mi több, az élet valódi alapjainak minden összetevőjére és jelenségére, így a szent iránt érzett áhítat többé-kevésbé közvetlenül hozzájárul – ha nem is mindig előre látható módon – magának az életnek a fenntartásához.
Néhány megjegyzést kell tennünk itt az elemeket illetően: ezeknek – mint már mondtuk – természetesen semmi közük a modern kémiában elemeknek nevezett dolgokhoz, hanem a megnyilvánulás legalapvetőbb módjai, amelyek révén „az anyag, amiből a világ áll” érintkezésbe lép az öt érzékszervünkkel: a megnyilvánulás szilárd, folyékony, légnemű és tüzes módozatai. Léteznek ugyan más folyadékok is a vízen kívül, ám ezek egyike sem hordozza számunkra a tisztaságnak ugyanazon aspektusát, s egyikük sem játszik olyan fontos szerepet az élet fenntartásában. Hasonlóképpen, léteznek más gáznemű anyagok is a levegőn kívül, ám egyik sem alkalmas a légzés fenntartására.
Kozmikusan nézve tehát a négy elem az anyag manifesztációjának legegyszerűbb módozatait jelenti. Egy benső nézőpontból azonban a legegyszerűbb képei a lelkünknek, mely mint olyan, szintén megfoghatatlan, ám alapvető jellemzői a négy elemhez hasonlíthatóak. Erre gondolt Assisi Szent Ferenc is, amikor híres Naphimnuszában szépen sorjában hálát ad Istennek a négy elemért. A víz kapcsán így szól: „Áldjon, Uram, tégedet Víz hugunk, oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos. (Laudato si’, mi’ Signore, per sor’aqua, la quale è molto utile et umile et pretiosa et casta).” Ez úgy hangozhat, mint merő költői allegória, ám valójában ennél sokkal többet foglal magában: az alázatosság és tisztaság pontosan leírják a víz minőségét, amely egy folyóban minden formát magára vesz, ezáltal mégsem veszíti el tisztaságát. Benne rejlik ebben a lélek képe is, amely birtokolja minden benyomás befogadásának és minden forma követésének képességét, miközben hű marad saját osztatlan lényegéhez. „Az emberi lélek tükre a víz[3] – mondta Goethe, felidézvén ezáltal egy olyan képet, mely a Közel- s a Távol-Kelet szentirataiban egyaránt felbukkan. A lélek hasonló a vízhez, miként a szellem a szélhez vagy levegőhöz.
Túl messzire vezetne minket, ha megemlítenénk mindazokat a mítoszokat és szokásokat, melyekben a víz a lélek képeként vagy tükröződéseként jelenik meg. Az arról való tudatosság, hogy a lélek magára ismer, ha a vízre tekint – bátorításra lelvén annak játékában, felfrissülésre a nyugalmában, és tisztaságra átlátszóságában –, talán sehol máshol nem olyan széles körben elterjedt, mint a japánok körében. A japán élet egészét, oly mértékben, amennyire a hagyomány még ma is képes alakítani, átjárja a tisztaságnak és egyfajta rugalmas keresetlenségnek az érzése, melynek előképét a vízben találhatjuk meg. A japánok elzarándokolnak országuk híres vízeséseihez, s képesek órákon át bámulni egy templom tavának mozdulatlan, csendes felszínét. Igen kifejező a kínai bölcs, Hszü-jü története – a japán festők egyik gyakran visszatérő témája –, aki üzenetet kapott, hogy a Császár neki kívánja átadni birodalmát; ő erre a hegyekbe menekült s megmosta a füleit egy vízesésben. A festő Harunobu allegorikusan egy ifjú és nemes szűzleány alakjában ábrázolta, aki a hegyek magányában a függőleges vízesésben mossa fülét.
A hindúk számára az élet vizét a Gangesz testesíti meg, amely a Himálajából, az istenek hegyei között fakadó forrásából kiindulva öntözi India legnagyobb és legsűrűbben lakott síkságait. Vizéről úgy tartják, kezdettől végig tiszta, s valóban megóvja a szennyeződésektől az a finom homok, melyet hordalékként visz magával. Bárki, aki bűnbánatot érezve megfürdik a Gangeszban, megszabadul minden bűnétől: a benső megtisztulás itt szimbolikus támogatásra lel a szent folyó vize általi külső megtisztulásban. Olyan ez, mintha a megtisztító víz a Mennyből jönne, ugyanis a világ tetejének örök jegéből fakadván szimbóluma a mennyei eredetű isteni kegyelemnek, mely „élő vízként” az időtlen és állandó békéből ered. Itt, amint más vallások és népek hasonló rítusaiban, a víz és a lélek közötti megfelelés segíti utóbbit megtisztulásában, avagy pontosabban szólva saját – eredetileg tiszta – lényegének újra megtalálásában. E folyamat során a szimbólum előkészíti az utat a kegyelem számára.
A víz a lelket szimbolizálja. Egy másik nézőpontból – de hasonló analógia alapján – a víz az egész világegyetem materia primáját jelképezi. Ugyanis, miként a víz magába foglalja tiszta lehetőségként mindazokat a formákat, melyeket folyásában és gyöngyöződve magára ölt, úgy tartalmazza a materia prima is a világ valamennyi formáját, a megkülönböztethetetlenség állapotában.
A Biblia teremtéstörténete azt mondja, kezdetben, még a föld megteremtése előtt, Isten lelke lebegett a vizek felett; s a hindúk szent könyvei is azt írják, a föld lakói az őstengerből emelkedtek ki. Ezekben a mítoszokban a vizet nem a szó hétköznapi értelmében kell felfogni; s mégis, az a kép, melyet képzeletünkben kelt, a maga módján korrekt, s amennyire lehetséges, alkalmas is, ugyanis semmi sem képes jobban kifejezni a materia prima differenciálatlan és passzív egységét.
A minden dolognak az őstengerből való megteremtéséről szóló mítosz a Korán szavaiban is visszhangra talál: „Minden élő dolgot a vízből alkottunk meg”.[4] A Biblia allegóriája Istennek a vizek felett lebegő lelkéről párba állítható az isteni hattyú, a hansza hindú szimbólumával, aki az ősvizeken úszva feltöri a világ aranytojását; s ezen allegorikus ábrázolások mindegyike végül a Koránban is megismétlődik, ahol az áll, kezdetben Isten hatalma a vízen volt.[5]
A kinyílt lótuszvirág, az indiai istenségek székhelye is a materia prima avagy a principiális lehetőségek vizén lebegő „isteni trónus”. E szimbólum, mely átkerült a hindúktól a buddhista mitológiába és művészetbe, visszavisz minket a víz mint a világ primordiális szubsztanciája képzetétől a lélek képét tükröző vízhez. A Buddha vagy a bódhiszattva lótusz-sugara a lélek vizeiből emelkedik fel, miként a szellem, megvilágosodva a tudástól, megszabadítván önmagát a passzív létezéstől. Itt a víz olyasvalamit jelképez, amit meg kell haladni, ám amelyben mindazonáltal van valami jó, benne gyökerezik ugyanis a virág, melynek kelyhe a bódhi, az isteni szellem „értékes ékkövét” tartalmazza. A Buddha, a „lótusz ékköve” maga ez a szellem.
Ennyinek elégnek kell lennie annak áttekintéséhez, milyen jelentéseket hordozhat a víz szimbólumként, noha még sok más hasonló példát felsorolhatnánk. Ám itt most nem csupán annak demonstrálásáról van szó, hogy minden olyan kultúrában, amelyet preracionalistának nevezhetünk – s e kifejezést egyáltalán nem pejoratívan alkalmazzuk – a víz a pusztán fizikai vagy biológiai jelentésénél sokkal többet foglal magában; a szellemi valóságok, melyeknek szimbóluma, sosem önkényesen kapcsolódnak hozzá, hanem közvetlenül és logikusan levezethetőek az esszenciájából. A természet kontemplatív szemlélése, mely lényegi és állandó jelenségeken keresztül érzékeli e jelenségek időtlen prototípusait vagy okait, nem puszta érzelgősség, s nincs kötve se időhöz, se helyhez, még a modern világ ténye ellenére sem, amelyből az efféle szemlélődés látszólag teljesen száműzetett. Azt mondjuk, „látszólag”, mivel a dolgok ilyesfajta szemlélése túlságosan is mélyen gyökerezik az emberi szívben ahhoz, hogy csak úgy teljesen eltűnhessen. Még tudattalanul is fennmarad, s nem volna nehéz kimutatni, hogy a víznek, mint valami szentségnek a rejtelmes vonzereje, egy lelki vagy kozmikus valóság szimbolikus és megnyilvánult kifejeződéseként miként él tovább a művészetben, főként a festészet és a költészet területén. Ki az, aki egy tiszta hegyi tó vagy egy sziklából kibuggyanó forrás láttán sohasem érzett legalább valamennyit abból az áhítatból és tiszteletből, amely elválaszthatatlan mindattól, ami szent? Az előző korok emberei jobban tudták, mint mi, hogy nem zavarhatjuk meg a természet egyensúlyát büntetlenül. Fölényes tudományos ismereteink teljes mértékben elégtelenek arra, hogy megóvjanak az összezavart természet minden hatásától; s ha képesek is lennénk biztosítani magunkat a fizikai környezet felől érkező valamennyi negatív reakció ellen, még mindig semmiféle garanciánk nem volna afelől, hogy a pszichikai avagy szubtilis világ nem vesz elégtételt rajtunk. Elég egy pillantást vetni Ázsiára és Afrikára, ahol az ősi kultúrák spirituális egyensúlya minden oldalról háborgatásnak van kitéve, s tulajdonképpeni létezésük is megkérdőjeleződik, hogy érzékeljük, sor kerülhet az „élő vizek” elpusztítására is, amihez képest a fizikai vizeink szennyezése ártalmatlannak tűnik.
Zárásképpen, s rámutatván arra, hogy a modern Európában is léteznek szent vizek, említést kell tennünk a Lough Dergről Donegalban, Írország legészakibb megyéjében. E tavon van egy sziget, ahol számos középkori keresztény szentély, valamint egy barlang található, mely az alvilág bejáratát jelképezi. „Szent Patrik purgatóriumának” nevezik, azt beszélik ugyanis, hogy Szent Patrik, Írország apostola megjelenítette a poklot és a purgatórium hegyét a pogányoknak egy látomásban. A sziget a korai középkor óta szigorúan szabályozott zarándoklat célpontja. A zarándokoknak, akiket csónakkal szállítanak a szigetre, böjtöt tartva és mezítláb kell a szigeten járniuk, s bizonyos spirituális gyakorlatokat végeznek három napos itt-tartózkodásuk során. Ezek főként a sziklákon való térdepelésből és a legjelentősebb ír szentek tiszteletére emelt számos kereszt előtti imádkozásból állnak. Minden alkalommal, amikor egy zarándok bevégzi vallásos gyakorlatát ezen „stációk” előtt, melyek a rózsafüzér szemeihez hasonlóan helyezkednek el, útja egy nagy sziklához vezet, amely a tengerből emelkedik ki a parthoz közel, s néhány ima után hangosan elmondja a hitvallást, végigpillantva a tó vizén. Akik megtették e zarándoklatot, azt állítják, hogy az egyedüllét e pillanataiban, az ember által nem lakott dombok ölelésében elterülő csendes tavat szemlélve, olyasmi szabadult fel szívükben, ami szavakkal kifejezhetetlen.
Fordította: Umenhoffer István
Jegyzetek
[1] Forrás: Barry McDonald (szerk.): Seeing God Everywhere. Essays on Nature and the Sacred. Bloomington, 2005, World Wisdom, 205–212. o. – A szerk.
[2] Vö. ahinszá (nem-ártás). – A ford.
[3] Részlet A szellemek éneke a vizek felett című versből: „Az emberi lélek tükre a víz: mennyből jön alá, mennybe megy föl, s lekényszerül megint a földre, örök utas.” Szabó Lőrinc fordítása. – A szerk.
[4] Korán XXI. 30. Serdián Miklós György fordítása. – A ford.
[5] Uo. XI. szúra 7. vers. – A ford.
