Ars Naturae 15–18. szám

A nyugati országhatáron, ahol a szelíd dunántúli lankák, a kisalföldi rónák és az Alpok előhegyei ölelkeznek, sajátságos tájat találunk. A Fertő nádasokkal, szigetekkel megszakított tótükrétől egészen a Dunába ömlő vizek győri összefutásáig terjed az az ősi lápvilág, aminek ma már csak nyomait leljük meg a sűrű csatornahálózatban, méregzöld rétekben, barnásfekete tőzegtalajban és a különös települési viszonyokban. A Hanyságról szólunk, arról a tájról, amely a jégkorszaktól egészen a 19. század derekáig egyetlen vízjárta, lejtés nélkül való lápország volt.

Egy bambuszligetben, csendben áll­ni. Ez az élmény komoly lehetőséget adhat, hogy átéljünk valamit, ami a kelet-ázsiai természetszemlélet gyökerét alkotja. (…) nem az a lényeges, tudjuk-e pontosan úgy szemlélni a világot éppen itt és most, mint egy archaikus kínai vagy japán személy. Ez szinte biztosan lehetetlen. De mi az, ami számunkra ebből a természetszemléletből és modern deviációiból kiderül? Mi az, amit itt és most én fel tudok használni? Miképp rendezzem viszonyomat a nagy erőkkel, amelyek egyszerre formálják a világot és az embert?

Az isteni megbízatásunkról szóló bibliai és patrisztikai tanításokat a próféta, király és pap három klasszikus hasonlatával lehet összegezni. E szerepek kifejezésének másik lehetséges módja, ha azt mondjuk, minket arra teremtettek, hogy a kozmosz költői, művészei és karmesterei legyünk. Ezek a mi feladataink, amelyek lépcsőfokok gyanánt, elvezetnek bennünket a Tábor-hegyre, nemcsak hogy megpillanthassuk Jézus színeváltozását, hanem hogy Vele együtt átváltozzunk. Mindezek az Egyház egyetlen isteni-emberi műhelyének aspektusai, amelynek feladata, hogy Krisztusnak ruházatot készítsen a teljes kozmoszból, hogy Vele együtt átszellemülhessen.

Egyszer régen a boldog korszakunkban Tibet és India határán egy csodás hegyvidéki erdőség terült el, melynek neve Kellemes Drágakő (Rin-po-cse-szdug-pa) volt. (…) Ezen a vidéken, hogy a szárnyas nemzetséggel a dharmát közölhesse, a tiszteletreméltó Avalókitésvara bódhiszattva a madarak királyának, a hatalmas kakukknak alakját felöltve,[3] több éven át, úgy éjszaka, mint nappal, mozdulatlanul mély meditációba merült egy csodás szantálfa alatt.

A tiszta tudat, a jelenlét kakukkmadara Tibetben (…) a tavasz hírnöke, hangjával a természet újjáéledését jelzi. A természet a termékenységgel és a bőséggel analóg, így a madár a szerencsét is jelképezi. További képzettársítás révén került kapcsolatba a dharmával, a tannal is: ahogy a tan szerencsét hoz az embernek, hiszen ha valaki a tan szerint él, akkor sokkal kedvezőbb és szerencsésebb létformába jut, mintha nem így élne, ugyanúgy Tibetben a kakukk, a tavasz hírnöke végső soron mindazt jelképezi, ami a lények üdvére válik.

Minden kor és nép kialakította avagy megőrizte a múltban azt a sajátos megközelítést és módszert, amellyel a világról szóló „valódi” tudás megismerhető, a tudati egészség, rend és teljesség elérhető. Mivel ezek viselkedésmódokban, nyelvünkbe kódolt szimbolikus tartalmakban a mai napig észrevétlenül áthatják életünket, célszerű a hagyomány szálának felvételéhez saját örökségünkhöz, jelen esetben a „magyar hagyományhoz” is visszanyúlni.

A szimbolikus tapasztalat ebben áll: odahallgatni, ráhangolódni, az imitációban engedelmeskedni, válaszolni.

Minden korban és minden helyen, ahol a művészetről gondolkodtak, jelképként, „szimbólumként” ismerték fel azt. Amikor Platón a művészetben az ideák képmásainak (a természetnek) a képmását látja, úgy értelmezi – persze származtatva –, mint a valóságos Létező érzéki jelét. És amikor Plótinosz úgy gondolja újra e jelentést, hogy a műalkotás az idea tökéletlen-földi képmásaként az eredeti ősképet újra megközelítse, akkor éppen a „jelkép” fogalmát írja át, amely a képben rejlő mélyebb értelmet, a lényegét alkotót fejezi ki.

A Nyugat tradicionális kánonjában Platón kozmológiai nagy műve (magnum opusa), a Timaiosz kiemelkedő helyet foglal el. Ama tény, hogy a modern tudósok e műnek „több intellektuális gonoszságot tulajdonítanak, mint bármely más szövegnek, János kinyilatkoztatása után”, jól jelzi a tradicionális ideákra vonatkozó jelentőségét a nyugati civilizációban; döntő fontossággal bírt a premodern világnézetben.

Bingeni Szent Hildegard, a Rajna Szibillája, „népének és korának fénye”[15] kitüntetett helyet foglal el a teremtett világ és benne az ember, valamint az isteni szféra kapcsolatainak szellemtörténetében.

A Kelet mára nem kevésbé méltatlanná vált legmagasabb eszményeihez, mint a Nyugat. De nyilvánvaló az is, hogy az ökológiai válság nagyon nagy részben a Nyugaton létrejött technológia, valamint e technológiát alátámasztó és tápláló metafizikai és axiológiai állásfoglalások következménye. Nem helytelen tehát, ha a metafizikát és axiológiát illetően Kelettől merítünk ihletet.

Gyakorta halljuk az intést: igyekezzünk „mindenütt” vagy „mindenben meglátni Istent”. A hívő számára ez a feladat nem tűnik különösebben nehéznek; mindamellett a dolognak számos fokozata van, a puszta képzelgéstől az intellektuális intuícióig. Elvégre hogyan „láthatnánk Istent” – aki láthatatlan és végtelen – a láthatóban és végesben, anélkül hogy becsapnánk magunkat, hibát követnénk el, vagy olyannyira felhígítanánk e kifejezés értelmét, hogy annak jelentése teljességgel kiürül? Ezt a kérdést igyekszünk megvilágítani az itt következő fejtegetésekben.