Kíséreljük meg rögzíteni, előzetes jelleggel, ám a lehető legpontosabban a középkori és a modern gondolkozás közötti centrális metafizikai ellentétet, az ember és természetes környezete viszonyát érintő koncepciójuk vonatkozásában.[1] A középkori gondolkozás uralkodó áramlata számára az ember jelentősebb és meghatározóbb helyet foglalt el az univerzumban, mint a fizikai természet birodalma, míg a modern gondolkozás uralkodó áramlata számára a természet függetlenebb, meghatározóbb és állandóbb szerepre tart számot, mint az ember. Érdemes eme ellentétet részletesebben elemezni. A középkor számára az ember minden tekintetben az univerzum középpontja volt. A középkori szintézisben egyesülő két hatalmas mozgalom, a görög filozófia és a judeo-keresztény teológia elkerülhetetlenül e meggyőződéshez vezetett. A korszak uralkodó világnézetét ama mély és megingathatatlan bizonyosság jellemezte, hogy az ember, reményeivel és ideáljaival együtt a mindennél fontosabb, sőt, irányító tényező az univerzumban.
Ez a nézet képezte a középkori fizika alapját. Az egész természeti világot nem egyszerűen az emberért létezőnek tekintették, hanem olyasvalaminek, ami közvetlenül érthetően jelenik meg az elméje számára. Így a kategóriák, amelyek mentén magyarázták, nem az idő, a tér, a tömeg, az energia és hasonlók kategóriái voltak; hanem szubsztancia, esszencia, anyag, forma, minőség, mennyiség – mely kategóriákat annak érdekében hozták létre, hogy tudományos formába öntsék az ember segédeszköz-nélküli érzékszervi világtapasztalatában megfigyelt tényeket és összefüggéseket, valamint a legfőbb alkalmazásokat, melyeknek szolgálatába állította azokat. A tudás megszerzése során az embert tartották aktívnak – a természetet passzívnak. Amikor távoli tárgyat figyelt meg, a szeméből indult ki valami ama tárgyhoz, nem pedig a tárgyból a szeméhez. És a tárgyakkal kapcsolatban természetesen az volt valóságos, amit az emberi érzékek közvetlenül észleltek belőlük. A különbözőnek tűnő dolgok valóban különböző szubsztanciák voltak, így például a jég, a víz és a gőz. Az egyik kéz számára forró, a másik számára hideg víz nevezetes problémája valódi nehézséget jelentett a középkori fizikának, hiszen a forró és a hideg különálló szubsztanciák voltak. Hogyan rendelkezhetne akkor ugyanaz a víz a forróval és a hideggel egyszerre? A könnyűt és a nehezet, lévén megkülönböztethetők az érzékek által, különálló minőségeknek tekintették, az egyiket éppoly valósnak, mint a másikat. A teleológiai vonalon hasonlóan: egy, a dolgoknak az emberi célokhoz való viszonyulásán alapuló magyarázat éppen olyan valósnak – és gyakran fontosabbnak – számított, mint egy ható okokon alapuló magyarázat, amely az egymáshoz való viszonyukat fejezte ki. Az eső hullásának miértje legalább annyira az ember termésének táplálása volt, mint amennyire a felhőkből való kicsapódása. Szabadon alkalmaztak célirányos tevékenységből vett analógiákat. A könnyű testek, mint a tűz, felfelé törekedtek, a saját helyükre; a súlyos testek, mint a víz és a föld, lefelé törekedtek, a sajátjukéra. A mennyiségi különbségeket is e teleológiai megkülönböztetésekből vezették le. Amennyiben egy súlyosabb test erősebben törekszik lefelé, mint egy könnyebb, annyiban előbb fog földet érni, amikor szabadon esik. A vízben elhelyezkedő vízről úgy tartották, hogy nincs súlya, mivel már a saját helyén van. Nem szükséges azonban halmoznunk a példákat; a fentiek elegendően illusztrálják a számos vonatkozást, melyben a középkori tudomány tanúságot tesz azon előfeltevéséről, hogy megismerési eszközei és szükségletei révén az ember a meghatározó faktor a világban.
Bizonyosnak vették továbbá, hogy az ember e földi hajléka az asztronómiai tartomány centrumában helyezkedik el. Néhány merész, de szórványos gondolkozó kivételével egy, a Földtől különböző asztronómiai vonatkoztatási pont választásának jogosultsága soha senki számára nem vetődött fel. A Föld hatalmas, szilárd és nyugodt dolognak tűnt; a csillagos mennybolt pedig könnyű, légies és nem túl távoli szférának, mely könnyedén mozog az előbbi körül; a régi korok legeltökéltebb tudományos kutatója sem merte volna felvetni, hogy a Nap akár csak huszad akkora távolságnyira van a Földtől, mint amekkora e távolság valójában. Mindebből mi sem következik természetesebben, mint hogy e szabályos, tündöklő fények az ember lakhelyének körülövezésére teremttettek, vagyis, hogy számára örömként, eligazításként és alkalmazásra szolgáljanak. A teljes univerzum kicsiny, véges tér, és e tér az emberé volt. Övé volt a centrum; az ő java az irányadó cél a természet teremtésekor.
Végül pedig, maga a látható univerzum végtelenül kisebb volt, mint az ember birodalma. A középkori gondolkozó sohasem felejtette el, hogy filozófiája vallásos filozófia, az ember halhatatlan végzetébe vetett szilárd meggyőződéssel. Arisztotelész Mozdulatlan Mozgatója és a kereszténység személyes Atyja eggyé vált. Létezett egy örök Értelem és Szeretet, aki a kozmikus szövevénynek egyszerre Teremtője és Célja, akivel az ember mint értelmes és szerető lény esszenciálisan rokon. E rokonság a vallásos tapasztalatban nyilatkoztatott ki, amely vallásos tapasztalat a középkori filozófus számára a betetőző tudományos tényt jelentette. Az értelem nászt ült a misztikus introverzióval és elragadtatással; az egyén betetőző pillanata, ama átmeneti, de kifejezhetetlenül elbűvölő Istenlátás megegyezett a pillanattal, melyben az ember tudásának teljes tartománya elnyerte végső értelmét. A természet világa azért létezett, hogy az ember megismerhesse és élvezhesse. Az ember pedig azért létezett, hogy „megismerhesse Istent és örökké élvezhesse Őt”. A középkori filozófia az ember örök Értelemmel és Szeretettel való ilyetén rokonságának irgalmas kegyében találta meg a biztosítékot arra vonatkozóan, hogy a teljes természeti világ a jelenlegi formájában nem más, mint egy pillanat ama hatalmas isteni színjátékban, amely megszámlálhatatlan elmúlt és eljövendő aiónon ível át, és amelyben az ember helye tökéletesen kikezdhetetlen.
Tegyük mindezt élővé a magunk számára a középkori filozófia bámulatos költői produktumának, Dante Isteni színjátékának néhány versszaka révén, amely nem tesz mást, mint magasztos formába önti az univerzum esszenciálisan emberi jellegének uralkodó meggyőződését.
„A Mindent Mozgatónak glóriája
a Mindenségen áthat, és világol,
itt hőbb, ott halkabb fényt hintvén a tájra.Én jártam, hova legtöbb hull a lángból
s láttam, mit sem tud, sem bir elbeszélni,
ki visszatér e magasabb világból.Mert mikor vágyát közelítve kémli,
oly mélységekbe száll az emberelme,
hogy az emlék nem képes utolérni.Mégis amennyit kincsekkel betellve
a szent országból szellemem megőrzött,
azt ma dalomnak előtárni terve.[…]
Sok, ami nálunk végzet lenne s vétek,
szabad azon a helyen, melyet Isten
emberbölcsőnek oly édenivé tett.[…]
Szoros rend van és bölcs müvészet
a dolgok viszonyában: s ez a Forma
teszi Isten képévé az Egészet.
A felsőbb lények itt lelnek a nyomra,
nyomára amaz örökös Erőnek,
amely a jelzett Rendnek célja s orma.
E rendbe símul, külömbözve főleg
minden teremtés, amint közelében
vagy távolában az ős Eredőnek:
és száll, és száll a Lét nagy tengerében
más-más kikötő felé, sorsa-szántott
pályán, kit mene ösztöne ver épen.
Ez viszi mindig Hold felé a lángot:
ez a halandók szívének rugója;
ez nyom a Földre, eggyéfogni, pántot.
S nemcsak az oktalan lényt veti-górja
ez íj, hanem azt is, kit úgy teremtett,
az Úr, hogy érzés s ész legyen lakója.”[…]
„Fiát nézve a Szeretettel egyben,
mely mindkettőből mindörökre árad,
a Fő Erő, a Megnevezhetetlen,
mindent, mi térben s gondolatban állhat,
úgy alkotott, hogy kell, hogy benne lelje
az Ő izét, ki jól vizsgálni fárad.
Emeld hát vélem, olvasó, a helyre
szemed a szent körök közt rátalálni,
ahol két mozgás egymást metszi szelve
s kezdjed a Mester csodáját csodálni,
ki úgy szereti művét önmagában,
hogy sohsem akar tőle szeme válni.
Nézzed, hogy’ indul onnan egyik ágban
a ferde kör, mely hord minden planétát,
hogy ne legyenek bajok a világban.
Ha nem rézsút tenné az égi sétát,
sok égi érő lenne szinte holtan
s vesztené el lenn minden nyomatékát.
S ha több vagy kissebb szög alatt hajoltan
térne ki: lenn is, fenn is rés maradván
rendjén, baj esnék a világsodorban.”
Dante Istennel való végső misztikus uniójának leírásából:
„Óh, égi Fény, te kit a földi gondok
s földi fogalmak soha föl nem érnek,
tedd dicsővé a dalt, melyet ma mondok.
Csillanj fel újra szellemem szemének,
hogy látásomból egy szikrácska majdan
jusson azoknak is, kik még nem élnek.
Ha most malasztod könyörűlve rajtam
emléked e versekben visszazendül,
győzelmed híre terjedend a dalban. –
Akkor az éles, élő fényözöntől
ha elfordúlok, zavarva legottan
lelkem örökre zavart lenne szentül.
És én emlékszem, amint egyre jobban
tekintetem a végtelen Erővel
összekapcsolni bírva bátorodtam.
Óh, dús Malaszt, az örök fény-kutfővel
szétolvadó látásban elvegyülni
megáldtál engem kegyelemmel, bővel.
S láttam mélyében három-egybe gyülni,
szeretettel kapcsolva egy tömeggé,
mi ittlenn szerte szokott elegyülni;
substantiát és accidenset eggyé
és habitust, egy-fénynek, egy-valónak
lehelve, mondom, elemmé s eleggyé.[…]
Lelkem [elmém] ekként egészen belevésve
merően és figyelve, mozdulatlan,
a bámulásból izzott tüzelésbe.
Olyanná lesz a lélek ama Napban
merűlve el, hogy, bármi másba nézzen,
lehetetlen, hogy megnyugodjon abban.
Mert minden jó, mely vágyak tárgya lészen,
benne gyül; s ami rajta kívül elvét
minden célt, benne célba jut egészen.[…]
Óh, örök Fény, magadban ülve boldog!
Magadat érted csak, s magadtól értve
magadat értőn szereted s mosolygod.
S ama körforgás, amely így megértve
olyannak látszott, mint a visszavert fény,
amint sokáig néztem bele kérdve,
magában, s színét színeibe rejtvén
a mi képünkben festődött keretté,
hogy csak azt néztem; minden mást felejtvén.
Miként a mérnök, ki a kört szeretné
megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,
de mérő elvét hasztalan keresné:
ollyá tett engem ez uj látomásom
töprengve tudni, hogyan egyesűle
kör a képpel, s hogy árad át egymáson,
de szárnyam ahhoz hasztalan feszűle –
mig villám fénye tárta szememet fel
és égő vágy ekként teljesűle.
Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.”[2]
Hasonlítsuk össze ezzel a következő idézetet egy tipikus nagy hatású kortárs filozófus tollából, amely az emberre vonatkozó széles körben elterjedt modernkori tanítás meglehetősen végletes megfogalmazását tartalmazza. Miután felidézi a teremtésnek mint egy teljesen szívtelen és szeszélyes lény tettének mefisztói beszámolóját,[3] így folytatja:
„Nagy vonalakban ilyen, csak éppen még céltalanabb, még inkább mentes bármiféle jelentéstől az a világ, melyet a Tudomány mutat fel számunkra. Mostantól, ha valahol egyáltalán, akkor egy ilyen világban kell ideáljainknak otthonra lelniük. Az, hogy az ember olyan okok folyománya, melyek nem látták előre az elérendő célt; hogy eredete, fejlődése, reményei és félelmei, szerelmei és eszméi mindössze atomok véletlen összeállásának eredői; hogy semmilyen tűz, semmilyen hősiesség, a gondolatnak és érzésnek semmiféle intenzitása nem képes megőrizni egyetlen individuális életet sem a síron túl; hogy a korok összes erőfeszítése, minden odaadás, minden ihlet, az emberi géniusz minden zenit-ragyogása pusztulásra ítéltetett a naprendszer óriási halálában, és az Ember tetteinek egész templomát elkerülhetetlenül maga alá temeti majd egy romokban heverő univerzum törmeléke – mindezek a dolgok, ha nem is állnak teljesen vitán felül, mégis olyannyira közel biztosak, hogy semmilyen filozófia, mely őket elveti, nem állhatja meg a helyét. Csakis eme igazságok talapzatán, csak a kétségbeesett makacsság szilárd alapján építhető fel ezentúl a lélek biztos hajléka. […]
Rövid és erőtlen az ember élete; reá és egész fajtájára könyörtelenül és sötéten sújt le a lassú, biztos végzet. Jó és rossz iránt vakon, pusztulás iránt érzéketlenül, mindenható anyag hömpölyög a maga hajlíthatatlan medrében; az Ember számára pedig, aki ma a szívéhez legközelebb állót veszíti el, majd holnap maga halad át a sötétség kapuján, nem marad más, mint dédelgetni, mielőtt még a tagló lesújt, mindazon magasröptű gondolatokat, melyek nemesítik csekélyke napjait; a Sors rabszolgájának gyáva rettegése iránti megvetéssel imádkozni az oltárnál, melyet saját kezei építettek; a véletlen birodalmától el nem rettenve elméjét megtisztítani mindama önkényes zsarnokságtól, mely külső életét irányítja; büszkén dacolva az ellenállhatatlan erőkkel, amelyek egy pillanatig megtűrik még tudását és kárhozatát, egyedül tartva fenn, elcsigázott, de hajthatatlan Atlaszként, ama világot, melyet saját ideáljai formáltak meg egy tudattalan erő lehengerlő menetelése ellenében.”
Micsoda különbség Dante nagyratörő filozófiája – mely nyugodt, kontemplatív és végtelenül magabiztos – s e nézet között! Russell számára az ember mindössze egy vak és céltalan természet véletlen és ideiglenes terméke, lényegtelen szemlélője, szinte idegen betolakodó annak tartományában. Nem jut neki kitüntetett hely a kozmikus teleológiában; ideáljai, reményei, misztikus elragadtatásai mindössze saját kóbor és túlfűtött képzeletének termékei, melyek nem állják meg a helyüket és nem alkalmazhatók egy mechanikusan értelmezett világban, amelyet az idő, a tér és tudattalan, bár örök atomok határoznak meg. Anyja, a Föld egy pettyecske csupán a tér határtalanságában, azonban helye még e Földön is jelentéktelen és ingatag, hiszen brutális erők kegyének függvénye, melyek tudatlanul hívták létre, és nem hagyják kétségben afelől, hogy hamarosan el is koppintják majd kicsinyke életének gyertyáját. Őt magát és mindent, ami számára kedves, idővel „eltemeti egy romokban heverő univerzum”.
Ez természetesen végletes álláspont; ugyanakkor nem igaz talán, hogy az elmélkedő modern ember, kozmologizáló hangulatában a helyzet ilyetén elemzését egyre nagyobb meggyőzőerővel érzi magára csimpaszkodni? Persze, mindig vannak olyanok, akik megpróbálják elkerülni a kozmológiát; van továbbá néhány idealista filozófus, és jóval nagyobb számú lelkes vallásgyakorló, akik magabiztosan tartják magukat egy másik nézethez, de vajon mennyire lenne túlzás azt állítani, hogy az ő soraikban is nagy a titkos szorongás, hogy valami a fentihez hasonló meggyőződés elkerülhetetlennek bizonyulna, ha teljesen őszintén néznének szembe a tényekkel? Hiszen e dolgokban is van egy igazság, mint bármi másban. Akárhogy is, a gondolkozás nyilvánvalóan ezirányban mozdult el: amennyire teljesen nyilvánvaló volt a középkori gondolkozó számára, hogy a természetet az ember tudása, célja és sorsa alárendeltjének tekintse; mára éppen annyira nyilvánvalóvá vált úgy rátekinteni, mint aki saját lezárt függetlenségében létezik és működik, és amennyire az ember hozzá való viszonyának végső kérdései egyáltalán tisztázottak, annyiban tudását és céljait a természet által valamilyen módon létrehozottnak tekinteni, sorsát pedig teljesen tőle függőnek.
Vukics András fordítása
Jegyzetek
[1] E. A. Burtt: The Metaphysical Foundations of Modern Science. Mineola (NY), 2003, Dover Publications, 17–24. o.
[2] Válogatás a Paradiso I, X. és XXXIII. énekeiből (Babits Mihály fordítása).
[3] Bertrand Russell: A Free Man’s Worship (Mysticism and Logic). New York, 1918, 46. oldaltól.
