Johann Georg Hamann,
a természet szerelmesének emlékezetére[1]
Aligha jelent többet önhitt, jóllehet napjainkban szinte kedvelt gesztusnál a természettudományok (és az ezeket kísérő technika) diadalmenetére kárörvendően ujjal mutogatni és ezt felelőssé tenni a bajokért – melyeket a természet fölött aratott, drágán megfizetett pürrhoszi győzelemként ránk szabadított –, amennyiben az ember egyúttal nem képes igazolni a vádat és rámutatni a fordulat lehetőségére. Ehhez szándékosan nem kerülhetjük meg a kérdést, hogy a fejlődés voltaképpen miért hiúsult meg, mikor a „jó szándék” kezdettől fogva valószínűleg nem volt elvitatható tőle? Egy kritika komolysága azzal mérhető, hogy birtokában van-e a tárgyilagosság képességének, és nem riad-e vissza attól, hogy az okok legvégső horizontját is feltárja. Így aztán mondhatnánk-e mást, minthogy e fejlődés ama hübrisz elkerülhetetlen következménye, amely a non serviam ősbűnéből fakadóan oly mélyen áthatotta az ember természetét, hogy abból natura corrupta lett, olyannyira, hogy az önmagát a „teremtés koronájának” tekintő ember minden önerőből indított vállalkozása végül teljes kudarcra van ítélve és kezei alatt még a külső környezet is szinte szükségszerűen elpusztul?
Így talán legfőbb ideje, hogy újra emlékeztessük magunkat az emberi tevékenység eme megtört és ambivalens voltára, ugyanis az ember túlságosan is (és az eddig szerzett rossz tapasztalatok ellenére még mindig) szívesen adja át magát a kvázi-prométheuszi lelkesedésnek, és kitörni kívánkozik a határtalanságba, semmibe véve a belső hangot, mely a határok szétfeszítéséből fakadó bajokra figyelmeztet. Egy ilyesfajta vizsgálódás – amelynek szándéka, hogy a fordulathoz vezető utat megmutassa – apropója Johann Georg Hamann, egy felettébb ismeretlen keresztény gondolkozó születésnapja, aki 1730. augusztus 27-én a poroszországi Königsbergben látta meg a napvilágot, s akinek életét meghatározó feladata volt, hogy szakadatlan küzdelmet folytasson a korabeli – és nyugodtan kijelenthetjük, korunkra is kiható – „felvilágosodás” követeléseivel, magára vonva ezzel a közvélemény formálóinak gyűlöletét, akik kritikájának elhallgatásával szemmel láthatóan sikeresen száműzték őt a köztudatból. Hamann szavai azonban mindazok számára, „akiknek van fülük a hallásra”, egyre tisztábban kivehetőek, és azok előtt, akik hajlandóak meghallgatni és készen állnak a változásra, többé nem maradnak rejtve, mert egy manapság minden korábbinál égetőbb kérdést feszegetnek.
E helyütt arra teszünk kísérletet, hogy egy bizonyos természetelmélet és egy letisztult természetfelfogás helyreállítása szempontjából méltassuk Hamann jelentőségét, tekintettel arra, hogy erőfeszítései, melyeket a természetes lét homályosítatlan (nem pedig előkelő kézmozdulattal a nemlétezésbe taszított) forrására vonatkozó tudás visszaszerzéséért tett, szervesen kapcsolódnak nyelvelméletéhez.[2] Ily módon gondolkodása két tematikus pillérének a természet és a nyelv tekintendők, amelyek Nicolaus Cusanus coincidentia oppositorumából levezetett és Hamann által önállóan tovább mélyített alapgondolat szerint „kondeszcendenciát” képeznek, Isten e világba való aláereszkedésének együttes velejáróiként kapcsolódva egymáshoz.
A „kondeszcendencia” illetve a „communicatio idiomatum” eszméje [teológiai fogalom: Krisztus isteni és emberi tulajdonságainak felcserélhetősége – A szerk.] világosan kifejezi, hogy minden eredet – úgy a nyelvé, mint a természeté – egyszerre isteni és emberi. Hamann számára „minden isteni emberi is”, és minden emberi Isten jelenléte által megszabott. Az evilági és a világon túli egysége mindenütt tetten érhető: a legkisebb és a legnagyobb, a leghétköznapibb és a legtitokzatosabb jelenségben egyaránt, az Úrvacsorában éppúgy, mint minden észlelésben és megismerő aktusban. Hiszen „a természet kinyilatkoztatás, nem saját magáé, hanem valami magasabbé”. Midőn egyúttal kijelenti, hogy „az egész anyagi természet a szellemvilág kifejeződése és példázata”, semmi esetre sem a spiritizmus mellett kíván síkra szállni, hanem egy olyan alaphelyzetről kíván tanúságot tenni, amely messze túlmutat azon, amit Goethe a következőképpen öntött szavakba: „Az élő természetben nem történik semmi, ami ne állna kapcsolatban az egésszel” – ez pedig nem más, mint Isten személyes jelenvalósága a természetben, benne-létként való együttléte (Mitsein) a teremtett világgal.
1758 áprilisában, Londonban bekövetkezett megtérésélményét követően – ahol a kereskedelmi ügyletekben teljesen járatlanként és így ebbéli tevékenységében csődöt mondván mély egzisztenciális szorongatottságban talált menekvést a Biblia olvasásában – immár a prófétai megszólítottság tudatában tapasztalja meg „a világ átistenülését”, majd ettől kezdve fáradhatatlan törekvéssel a természetet is a megismerés forrásaként magasztalja és szentként tiszteli. Persze a természet nem előzheti meg Isten Krisztusban megnyilvánuló közvetlen kinyilatkoztatását, ám ha az analógiák révén megvalósuló biztos vezetésére hagyatkozunk, mellékkapuként Alkotója felé nyílik, s még ez esetben is kellően útbaigazító marad.
Hozzá kell tennünk: ez csupán Hamannra és azokra igaz, akik általa szert tettek a látásra; kortársainak és kortársainknak többsége semmi esetre sem így fogja fel a természetet, a „felvilágosodás” által megszédítettek, illetve azok, akiket már régóta beszippantott a „Galilei-féle fordulat”, melynek örvényében napjaink tudománya is tehetetlenül vergődik. Hamann ezen eltévelyedetteket igyekszik egy felettébb szenvedélyes kiáltással felébreszteni és kábulatukból kirántani: „Vakká tettétek a természetet, hogy útmutatótok lehessen, vagy inkább kiszúrtátok a [természet] szemeit az epikureizmussal, hogy még olyan prófétának is tartsanak benneteket az emberek, aki az ujjából szopja ezt a sugallatot és magyarázatot.” A tudomány (és a „felvilágosodás” által befolyásolt filozófia) helyeződik itt vád alá, minthogy ezek nem a látó alkotót észlelik a természetben, hanem már csak egy magában véve vak tárgyat, egy olyan „valamit”, amely az Epikurosz által is átvett démokritoszi természetfelfogásnak megfelelően kimerül az atomok (puszta légüres térben való) véletlenszerű összeütközésében. Míg Hamann úgy tekint önmagára, hogy őt a természeten keresztül Isten szemléli, addig a modern irányba elkanyarodó tudósok megvakították a természetet és vele együtt Istent is, többé nem akarván, hogy Isten szemlélje, megszólítsa és képviseletével megbízza őket, hanem inkább saját maguk prófétáinak tekintik magukat, akiknek legitimitása – amint azt Gehlen szemükre veti – kizárólag „magánhitelességen” (Eigenauthenzität), a nézeteik egyedüli támaszaként szolgáló, saját illetve a hozzájuk hasonlóak által kölcsönösen igazolt szaktudáson alapszik (amelyet egyúttal végső, de legalábbis a tudomány mindenkori állásának megfelelő igazságként mutatnak be). Mielőtt azonban az általuk „természetté” maszkírozott tárgy, e világtalan természet létrejöhetett volna, gőgjük és elbizakodottságuk által, áltatni és minden önkritikától mentesíteni kellett magukat a magánprófétáknak. Igazán nehéz nem észrevenni Hamann kemény szavainak mai címzettjeiként azokat, akik például a „hiperciklus”-modellel, mely az élet anyagi „önszerveződésként” való keletkezésének tudományos magyarázata, az egész világon házalnak, mint afféle termékügynökök, vagy azokat, akik a tömegmédiák buzgó támogatását élvezve – amelyek úgy vetik rá magukat minden vélt szenzációra, mint „ördög a szegény lélekre” –, önjelölt tekintélyként, a fennhéjázóan „evolucionista ismeretelméletnek” nevezett találmányukkal tetszelegnek – ott, ahol erről képtelenség véleményt alkotni – a filozófia által szerintük megválaszolatlanul hagyott kérdések megoldójának és ily módon az „üdvözítőnek” a szerepében.
Hamann a próféták éleslátásával olyan fejleményt észlel, amely már a virágzó középkor idején, az averroisták körében, a tudás korlátainak minden köteléket szétrepesztő, féktelen feloldásában jelentkezett, amellyel ugyan akkoriban Albertus Magnus még sikerrel szembeszállt, ám a „Galilei-féle fordulat” óta végleges állapottá lett: a tudomány önhibájából fakadó szellemi elborultságát. Ennek okait megnevezni is képes: az élettelen, száraz, rideg fogalmak bálványozása, az absztrakció és a matematikai módszer egyetlen tudományos érvényűnek tekintett eljárásmóddá való kijelölése, valamint ezzel összhangban az észlelés (Wahrnehmung) és a kifejezés képszerű (Bildlichkeit) és érzéki (Sinnlichkeit) voltának kiküszöbölése. Hamann bosszankodását alig leplezik a tudománnyal szembeni szemrehányásként megfogalmazott szavai: „A ti gyilkosan hazug filozófiátok kiiktatta a természetet”. Azt követően, hogy a természetkutatás magát fosztja meg saját látószervétől, a természet elhomályosul, elmerül az éjszakában, melyben odavész, midőn végül mechanizmussá fajul, amelynek értelem nélküli mozgása merev (determinisztikus vagy valószínűségi) törvények szerint megy végbe, ám saját – még kevésbé Isten által megszabottként felfogott – életről nem tanúskodik. Azzal, hogy feloldják a törvényekben és erőkben – amelyek többé nem „formák” (Gestalt) révén meghatározottak, hanem lineárisan, jobb esetben körkörös kauzalitásban ható, valamint a dolgokat folytonos nyugtalanságban tartó törvények és erők (még ha ezek csupán matematikai képletekben is léteznek) –, a természetből eltűnik az Isten általi áthatottság. Minthogy egy halottá lett „természettel” szemben valóban nem tanúsítható alázat és szent tisztelet, az ember szemében eszközzé, kizsákmányoló céljainak tárgyává süllyed. A természet ilyetén felfogásával kölcsönzött hatalom az embert e kizsákmányolásra csábítja, és ezt a (külső) fizikai denaturáló tevékenységet egyre lázasabban űzi (benső) lelki pusztulásának előrehaladtával.
Az eleven, azaz élő organizmusokat létrehozó természet megszentségtelenítése ma olyan tény, mely sokakat aggodalommal tölt el, még természettudósokat is, noha többnyire éppen ők azok, akik még nem fogták fel, hogy a természettudomány a természet fölé helyezkedő formájában olyan hozzáállás tünete, mely megmásíthatatlanul ellentétben áll mindennel, ami isteni. Hamann világosan kiemeli a természet isteni voltát Kanttal folytatott egyik levélváltásában, melyben a „gyermekfizikára” vonatkozó közös (ám meg nem valósult) tervükről esik szó. Felületesen szemlélve barátság fűzte Kanthoz, lelkük mélyebb rétegeiben azonban e két szellem távol állt egymástól. Hamann Metakritik über den Purismum der Vernunft című (posztumusz megjelent) kisebb írását, mely saját nyelvelméletéből indul ki, A tiszta ész kritikájával (1781) helyezi szembe. Mai távlatból szemlélve azonban beláthatjuk, hogy szándékaik és felismeréseik milyen közeli rokonságot mutatnak, olyannyira, hogy az „a priori” felfedezése és a „kondeszcendencia” eszméje teljességgel egymás mellé állíthatóak. Hamann így ír a természetről Kantnak: „A természet egy könyv, egy levél, egy tanmese. Tegyük fel, hogy a benne lévő betűket a lehető legjobban ismerjük, minden szavát képesek vagyunk kiolvasni és kiejteni, sőt, ismerjük a nyelvet is, amelyen íródott – mindössze ennyi elegendő lenne, hogy egy könyvet megértsünk, róla véleményt alkossunk, jellemezzük vagy belőle kivonatot készítsünk? A fizikánál többre van szükség, hogy a természetet értelmezzük. A fizika csupán az ábécé. A természet egy ismeretlent tartalmazó egyenlet; olyan, akár egy csupa mássalhangzóval leírt héber szó, melyhez az értelemnek kell elhelyeznie a pontokat.”
Hamann, aki járatos volt a héber és kabbalisztikus irodalomban, a természetet a pontozatlan Istennévhez hasonlítja, amelyhez, hogy teljessé váljon, hozzá kell adódjanak a vokálisok, vagyis – ahogy azokat Novalis értelmezte – a betűk lelkei. A JHVH isteni név, a tetragrammaton kiejtése ismeretlen és kerülendő is; e helyütt a numinózustól való áhítatos tartózkodás vezeti a hívő zsidót, az attól való félelem, hogy hangsúlyozással megszentségteleníti a titkos Nevet. A szóvázként vokálisokat jelölő pontok elhelyezésével az értelem kevesebbet tesz annál, mint ami a magánhangzók kiejtésében történik, mely csak második lépésként teszi teljessé a Nevet. Hamann ezzel kettős gátat kíván emelni, hogy a fenyegető megbecstelenítéstől megóvja a természet titkát. A velejáró „többletnek” nem csupán érintetlennek kell maradnia, egyáltalán meg sem ragadható.
Gondolkodónk által vont, a konvencionális természettudomány számára felfoghatatlan hasonlatot jeles biológusok több ízben parafrazeálták. Ludwig von Bertalanffy (†1972), az elméleti biológia és az általános rendszerelmélet megalapozója – igazán kivételes szellem, aki egyetlen tudományágba sem sorolható és minden egyetem számára túlzottan egyetemes volt –, a sokat emlegetett genetikai kód kapcsán kiemeli, hogy ismerjük ugyan annak szókészletét, azaz tudjuk, mely DNS-bázisokból álló tripletek milyen aminosavakhoz rendelődnek, de semmi esetre sem ismerjük a genetikai kód nyelvtanát, algoritmusát vagy értelem szabta programját, mely rögzíti, minek kell történnie a közvetített információval. A már korábban Jakob von Uexküll (†1944) által kinyilvánított gondolatokhoz hasonló kérdéseket vet fel napjainkban Erwin Chargaff, korunk legnagyobb biokémikusa,[3] az úgynevezett molekuláris biológia könyörtelen kritikusa, midőn rámutat, hogy a gén hasonlítható ugyan egy zongora billentyűzetéhez, ám e kijelentés tartalmatlan voltát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a partitúráról – amelyet alapul véve bizonyos időközönként bizonyos hangok szólalnak meg – ezzel még semmit sem mondtunk; miként a zene lényege nem ismerhető meg az anyagi talapzatból, a hangokból és hangjegyekből, úgy az organizmusok molekuláris szubsztrátumából sem következik semmi perdöntő az élet lényegére és mibenlétére vonatkozóan.
E régi témával kapcsolatos modern állásfoglalásokat bizonyára úgy is lehetne értelmezni, mintha „még nem” érett volna meg az idő, és a tudomány haladásába vetett naiv reménységnek adnának hangot – ezeket természetesen csak azok fogják fel így, akik nem értették meg a problematikát és még mindig hisznek az élet (és ezzel együtt az organikus forma) megmagyarázhatóságában. Valójában ezek egyértelműen egészen más lehetőségre, sőt, szükségszerűségre utalnak, ami Hamann szeme előtt lebegett (és aminek minden igazi biológus számára nyilvánvalónak kellene lennie), nevezetesen arra, hogy a természetnek (és az élő organizmusnak) bizonyos autonómiát (Selbststand) tulajdonítsunk, mely sohasem válhat kutatás tárgyává, mivel a természet (és az organizmus) megközelíthetőségének egyszersmind mindenkor elengedhetetlen előfeltételét jelenti. Ezt megragadhatatlannak, sőt kimondhatatlannak kell elismernünk, amely már pusztán a fogalmak és ezzel minden értelmezési kísérlet alól kivonja magát, s egyedül képek, szimbólumok és metaforák, az „ősfenomén” révén teszi jelzésszerűen megközelíthetővé a természetet. Hamann megindító hasonlattal szólít fel bennünket, hogy isteni pillanatként ismerjük fel a természet eme felfoghatatlanságát, mint ami voltaképpen még az említett „előfeltétel-jellegen” is túlmutat: „Isten, természet és szellem (Vernunft) oly benső vonatkozásban állnak egymással, mint a fény, a szem és minden, ami a fény által feltárul benne (…), mint a szerző, a könyv és az olvasás”. Az ember csak azzal a feltétellel képes a természet könyvét egyáltalán olvasni, hogy jelenvalóként éli át Isten leereszkedését a természetbe, és csak ez esetben viselkedik ama belátás szerint, hogy Isten tekintete előtt jár-kel, ami megérteti vele, hogy Isten a tulajdon életeként helyeződik belé, miként minden természeti formába, még ha személyként végtelenül e formák felett is áll. Hogy a természet könyvének olvasása során minden dolgot, minden történést és önmagunkat is isteni tettként ismerhetjük fel, az annak köszönhető, hogy Isten képmásai vagyunk.
A krisztusi üzenet hírvivője számára Isten – poéta. Mivel minden teremtmény, legfőképpen az ember: Isten létre hívott szava, a szó viszontválaszra buzdít, és az emberi költészet (miként a művészet általában) a teremtés ismétlése lesz, amely csakúgy, mint amaz, képes az eredet érintetlen tisztaságából fakadóan teremteni. Hamann Æsthetica in nuce című írásában úgy tekint a paradicsomi természet eredetiségére és sértetlenségére, mint az embernek az isteni költővel való összhangjára: „Költészet az emberi nem anyanyelve: ősibb, ahogyan a kertművelés a szántás-vetésnél, a festészet az írásnál, az ének a beszédnél, a példázatok a következtetéseknél, a csere a kereskedelemnél.” E helyütt a költészetet lelkesült könnyedséggel a teremtés hajnalának elevenségeként magasztalja, melynek létbeli és nyelvi gazdagsága még nem soványodott a próza egyhangúságává. Ez bizonyságtétele ama kezdeti és originális, az embert tüstént és közvetlenül megillető értésnek, amely nem szorul a következtetések és absztrakciók kerülőútjaira, hanem a valóságot feltáró és az abba való belépést lehetővé tevő képek, szimbólumok és analógiák leküzdhetetlen elemi erejében érhető tetten. A képeket kell tehát újra számításba vennünk a tudomány kauzális és instrumentális természetfelfogásával szemben. Az eredethez (nem a történeti visszafordulás, hanem a létforrás felé irányulás értelmében) való visszatérés és a valóság egészébe a természettel való találkozás útján történő visszakapcsolódás csak egy nyelvi megújhodáson keresztül mehet végbe. Olyan nyelvre van szükség, amely többé nem vész el irreleváns formalizmusokban, amivé a természettudomány rideg fogalmai, definíciói, modelljei és elméletei folyton elkorcsosulnak, hanem a teremtés csodáján ámuldozó hallgatás és szemlélődés révén – vagyis bátran kerülve a tudomány számára halálos, felszínes publikációk özönét elindító, esztelen és szívtelen „vaktában munkálkodást” is – olyan formára tesz szert, mely a létet és az embert magába foglaló és hordozó valóságnak megfelel, és az embernek ajándékozott világban való irgalmas isteni jelenlét gyümölcseként ismét képes az élet szavait fakasztani az ember nyelvéről.
Ennek napjainkban túlságosan is sok hazug szó áll útjában; e szavakkal az ember csábítóan – ugyanakkor a gondolatok eltitkolása végett a nyelvvel visszaélve – mást mond, mint amit gondol és főképpen, mint amit megél. Egyetlen természettudósnak sem jutna eszébe, hogy olyan életmódot folytasson, amely a „természetre” vonatkozó leegyszerűsített elképzelésének felelne meg, ahol a színek nem jelentenek többet elektromágneses rezgéseknél, és ahol a „véletlen és szükségszerűség” törvényein, az „erő és anyag” – ahogy azt még ma is mondhatnók[4] – mozgásformáin kívül nem létezik számára semmi egyéb: cél, időn átívelő terv, a jövőt elővételező és a múltat magyarázó értelem, bizalom a sorsok vezetőjében (de legalább a személyes boldogulásban vagy saját képességben). A természettudósok azon szándéka, hogy a természetet annak állítsák be, ami konstrukcióikban „természetként” jelenik meg, illetve hogy másokkal is elhitessék (csak saját magukkal nem igazán), hogy a természet pontosan ilyen, s ezzel lényege teljesen feltárulna, roppant haragra gerjeszti Hamannt, aki a már idézett „gyilkosan hazug filozófiával” kapcsolatos szavakat vágja eme csalók képébe. Erre a drasztikus felszólalásra nem csupán a természettudósok hazudozó természete készteti, hanem látnoki megérzései is – ama pusztításokat illetően, melyek a külső természetben jelentkeznek a modern természetkutató – kellő alázat hiányában – elszegényedett és elkorcsosult lelkületének folyományaképpen. A természet félreállításával párhuzamban egy groteszk paradoxont lát színre lépni: a felismerhetetlenségig eltorzított „természetet” bálvánnyá emelik, mely mint egy automata vagy gép, szemmel láthatólag mindent „magától” elvégez és működéséhez önmagánál semmi egyébre nem szorul, miközben eredetével a „természet”-bálványt kiötlő ember már nincs tisztában.
Isten nemlétét (implicit vagy éppen explicit) állítva a természettudomány egy túlontúl könnyű csábításnak esik áldozatul. De vajon a természettudomány és a technika által megkímélt természet nem „oly végtelen nyugalom csodája-e, ami Istent a semmihez teszi hasonlóvá, hogy létét nyugodt lelkiismerettel (…) tagadhatjuk?” – teszi fel Hamann a költői kérdést, s rögtön meg is válaszolja pillantását Istenre vetvén, aki oly nagyszerű fenséggel áll a véges dolgok felett, hogy ha tekintetünket ezekre szegezzük, helyükön nem is találhatunk mást, csak a semmit. Valóban, senki sem kényszeríthető arra, hogy elfogadja Isten létezését a természetben, annál kevésbé, minthogy a természettudományos attitűdből kiindulva ma már teljességgel lehetetlen ellenállni a kísértésnek, hogy a szokásos értelemben vett fizikává denaturált „természetnek” isteni rangot tulajdonítsunk.[5] Hiszen metodológiája megköveteli a „szcientista” kizárólagosságot, s ezzel abszolút érvényűségre támaszt igényt, amely a természettudós személyét is bevonja, aki ily módon már nem úgy tekint magára, mint „természetszemléletének” megalkotójára – amire önnön tevékenységére reflektálva még szert tehetne –, hanem az elméleti magyarázatok során „szerényen” (azaz megbocsáthatatlanul naivan) akár úgy is, mint az általa létrehozott „természet” tárgyára. Egy reflektálatlan személyes hit esetleges maradványai már csupán logikátlan és „skizofrén” módon hangolhatóak össze egy ilyen „természetszemlélettel”.
Karl Kraus – a szakszerű tájékoztatás színében feltüntetett „véleményárusítás” és ostobaság elleni szenvedélyes küzdelmében, szellemi tisztaság tekintetében Hamann-nal rokon gondolkozó – azt a reményt képviseli, hogy a nyelv „ama fejlődés megmentő gátjának” ígérkezik, „mely teljes bizonyossággal véget vet az ember által szolgálni vélt civilizációnak.” Nem véletlen, hogy Hamann – a valaha élt legmélyebb nyelvi gondolkozó – a természet szerelmese és védelmezője is lett, és e dilemmából valóban nem láthatunk más kiutat, mint a nyelv újragondolását. Amennyiben létrejönne egy természettudomány, melyben a nyelv a maga sokrétűségében ki tud bontakozni azáltal, hogy mintegy játékos, természetes alkalmazkodóképességgel közeledik a valósághoz, s kellő alázattal bír, hogy e valóságot – úgy, ahogy van – érvényre juttassa (vagy inkább engedje érvényre jutni), továbbá megnevező ereje és gazdag kifejezésmódja ellenére elfogadjon egy a kifürkészhetetlent és megismerhetetlent áthághatatlan módon övező határt, úgy a megmenekülés elérhető közelségbe kerülne. A természettudományban rég ledőlt határ (amely történés a kikutathatatlant – a valóság egydimenziós, „egyre tovább” futó, célt többé nem ismerő puszta folyamatsorrá gyalulásával – mindössze „még nem” kikutatottá csorbította) visszaállításában minden azon felismerés termékennyé tételén múlik, mely szerint a természet éppolyan mértékben nem operacionalitás, mint ahogy a nyelv sem funkcionalitás,[6] hanem (minőségileg) leírhatatlanul több annál. Minden alkalommal, amikor a nyelv valamely funkcióját módszeresen elszigetelten szemléljük vagy használatával működésbe hozzuk, csak azzal a feltétellel tehetjük meg, hogy létezik a nyelv egésze, mely több mint a funkcionalitás összessége, minthogy lehetővé teszi, hogy kiemeljük belőle a funkcionalitást. Ez csupán bizonyítéka a komplementaritás egyetemes jelenségének, melynek erőszakos felszámolása az említett határrombolással tökéletes megfelelésben áll.
A remélt fordulat előidézése felbonthatatlanul kapcsolódik a természet „természetté” való denaturálásával összefüggő folyamat, a szimbólum sorvadásának reverziójához. Amennyiben a képek által megszabott szimbolikus világszemlélet elveszített tágasságára és mélységére újra szert teszünk – melyben az igazság sohasem sorvad el teljesen az individuális dologban, nem olvad össze és szűnik meg vele, hanem e dolgon keresztül tágabb, hordozó térként tárul szemünk elé –, úgy teljesül Hamann természetre mint hasonlatra vonatkozó igénye. E természetben az ember újonnan felébredt hódolattal ismét közelférkőzik a teremtés forrásához, és belőle él. A nyelvi és értelmi válsággal, a mai természettudomány ama tulajdonképpeni ismertetőjegyével, hogy képtelen különbséget tenni a módszertani eljárással létrehozott dologiság (a „természet” realitása) és a valóság, az „Átfogó” között, egyszersmind nyilvánvalóvá válik a transzcendenciához fűződő kapcsolat válsága, a „re-ligio” elvesztése.[7]
Ebből a vigasztalan sötétségből vezet ki minket a Hamann által előttünk hordozott mentő fény. Az általa mutatott út – melyet csak kevesen hajlandóak majd választani – sohasem válhat kollektív mozgalommá, hiszen Hamann követése szükségessé teszi életterheinek, az imitatio Christi jegyében álló prófétai megbízatásának átvételét, vagyis egy olyan életpálya vállalását, amely nemcsak ellenségeskedésben és megvetettségben, hanem némelyek számára akár anyagi ínségben és személyes üldöztetésben is végződhet. Mindenesetre így járt Hamann, midőn feladatának teljesítését szűkölködéssel és anyagi ínséggel fizette meg élete során; és mikor végre egy rosszul fizetett és általa gyűlölt tisztviselői álláshoz jutott a königsbergi kikötőben, éjszakánként kellett időt szakítania írásainak lejegyzésére, melyekre a szellemtelen korral való szembenállása folytán unszolva érezte magát. Életének csupán egyetlen – utolsó – évét töltötte gondtalanul, egy pártfogó münsteri hercegnő házában, ahol 1788. június 21-én elhunyt, és ahol sírja is fekszik.
„Észak Mágusa”, miként Hamann – talán saját homályos stílusán ironizálva – magát nevezte, vitathatatlanul ma is él, dacára annak, hogy az állítólagos tudományos vívmányok hetyke álöltözetében fellépő legotrombább tévedésekkel és követelésekkel szembeni ellen-felvilágosodás ugyan valóban az ő elképzelése szerint, de többnyire még nevének említése (és e harchoz védőszellemként való segítségül hívása) nélkül jelentkezik. Mégis immár sikeresen szembe tud szállni a szemfényvesztésekkel; legerősebb fegyvere annak bizonyítéka, hogy a meggondolatlan önkifejezésre buzdított magánpróféták – Brueghel „vakjaihoz” hasonlóan – vonakodás nélkül esnek a csalóka következtetések gödrébe, amiből senki más, egyedül saját maguk által keveredhetnek ki – ettől a lépéstől azonban vonakodnak. Valójában könnyű kimutatni a „molekuláris biológia” és az „evolúcióelmélet” grandiózus „felfedezéseiben” rejlő csalóka következtetéseket.[8] A „felvilágosodásról” való felvilágosodás tekintélyes nevekhez kötődik,[9] akik biztosítékot nyújtanak arra nézve, hogy az ámítással szembeni immunitásuk és a jelenkori természettudománnyal szembeni kritikus hozzáállásuk nem pusztán bizonytalan ellenérzésekből, hanem annál mélyebb forrásokból fakadnak. Nem csupán kecsegtetően sokasodnak tehát egy ellenmozgalom előjelei, hanem a valódi metanoia körvonalai is kirajzolódnak egy megújuló tudomány ébredését jelezvén, amely „a természet könyvének” olvasása közben ismét tudomást szerez annak Szerzőjéről.
Fordította: Umenhoffer István
Jegyzetek
Szerkesztői megjegyzés: a folyóiratunk korábbi lapszámaiban megjelent írásokat az adott lapszám szerkesztési elveinek megfelelően közöljük az Ars Naturae Online weboldalon, így ezen írások formázási, szerkesztési módjai eltérhetnek az oldalon alkalmazott megoldásoktól.
[1] Forrás: Zeitschrift für Ganzheitsforschung (Bécs) XXV. évf. (1981) 1. sz. 24–32. o. – A szerk.
[2] Hamann nyelvelmélete kapcsán vö. „Sakrament der Sprache, auch uns gespendet” (Paderborner Studien, 1980. december) című tanulmányommal, amely Prof. Dr. H. Stachowiak közbenjárásának köszönhetően jelent meg Paderbornban, miután azt a bécsi Die Presse napilap – ahová eredetileg szántam – visszautasította.
[3] A nagyság nem jelenthet mást, mint az értelemre vonatkozó kérdés felvetését, a tudomány filozófiába való kritikus hazavezetését, nem pedig ennek ellenkezőjét, a filozófia tudományos magyarázatát – ami ostobaság –, még kevésbé annak szándékát, hogy a tudomány segítségével a hitet ad absurdum vigyük; az előbbit követi az úgynevezett „evolucionista ismeretelmélet”, ez pedig az utóbbi felé közeledik.
[4] [Lásd például Ludwig Büchner Kraft und Stoff (Frankfurt am Main, 1855, Meidinger) című vulgármaterialista könyvét. – A ford.]
[5] Ennek bizonyságául idézzük fel Konrad Lorenz mondását: „A teremtés a teremtő”.
[6] Példának okáért a Karl Bühler által leírt beszédfunkciók értelmében: kimondási, közlési, meggyőzési funkció (Aussagefunktion, Mitteilungsfunktion, Beeinflussungsfunktion) stb. [Bühler „organon-modelljében” szereplő beszédfunkciók: ábrázolás (szimbólum), kifejezés (szimptóma) és felhívás (szignál), vagy szimptóma-, szimbólum- és szignál-funkció (Darstellungsfunktion, Ausdrucksfunktion, Apellfunktion). – A szerk.]
[7] Vizsgálódásaink során több természetfogalomhoz is eljutottunk, melyeket talán nem árt még egyszer áttekinthetően összefoglalni [lásd a 125. oldal ábráját – A szerk.]: (1.0) a tiszta, isteni Természet, az átfogó valóság, mely azonban már az emberben (1.1) és a teremtésben (1.2) az eredendő bűn által megtört természetté lett; (2.0) a denaturált természet, elsősorban magában az emberben (2.1), a rá visszahulló hübrisz (1.1) kifejeződéseként, mely alapot szolgáltat, sőt egyenesen ösztönzi arra, hogy a külső (objektív) természetet – az ember ama elhatározásával, hogy felette uralkodjon – szentségétől megfossza (2.2); (3.0), a (2.1)-hez kapcsolható, lefokozott „természet”-fogalom, amely az operacionálisan [műveleteken keresztül – A ford.] cselekvő, a természetet mint „természetet” leigázó racionális értelemből fakad; e fogalomba is beletartozik a „természet” szubjektuma (3.1) és objektuma (3.2).
[8] E helyütt egy nyomdai előkészítés alatt álló tanulmányomra szeretném felhívni a figyelmet: „Selbst-Entstehung von Leben und Vernunft – ein Trugschluß. Die Unhaltbarkeit von Genesemodellen”. [In H. Nagl-Docekal (szerk.): Überlieferung und Aufgabe. Festschrift für Erich Heintel. II. köt. Bécs, 1982, Braumüller, 33–69. o. – A szerk.]
[9] Erwin Chargaff és Paul Weiss vehemensen lépnek fel a „molekulárbiológiai” redukcionizmus ellen; Walter Heitler felfedi, hogy a véletlen-fetisizmus nem egyéb, mint „asylum ignorantiæ” [a tudatlanság menedéke]; Adolf Portmann és Wilhelm Troll a goethei eszmék újjáélesztésének jegyében az alak (Gestalt) önállósága és redukálhatatlansága mellett szállnak síkra; Arthur Koestler, Ludwig von Bertalanffy-hoz visszanyúlván egy sajátos szervezeti törvényeket követelő, új „holizmust” hirdet; Joachim Illies és Max Thürkauf fáradhatatlanul arra törekednek, hogy kimutassák az evolucionizmus gondolatmenetének hibáit. A orvostudományon belül az ellen-felvilágosodás képviselőiként többek között Hans Schaefer és Thomas Regau említhetőek, akik az orvoslás technicizálódása ellen harcolnak. Angolszász területen is mozgolódik valamiféle ellenállás: Sir John Eccles nem rettent vissza attól, hogy szakterülete (agyfiziológia) alapján a tudat elpusztíthatatlanságára és fizikai hordozójától, az agytól való függetlenségére következtessen, Donald M. MacKay kibernetikus pedig e téren messzemenően követi őt. Végül olyan filozófusok is, mint Erich Heintel, Herbert Stachowiak és Walter Ch. Zimmerli többé nem tűrik el csendben az „evolucionista ismeretelmélet” ostobaságait, hanem azokat kíméletlenül napvilágra tárják.
