Lányi András: Oidipusz, avagy a Természetes Ember (könyvismertető)

Lányi András: Oidipusz, avagy a Természetes Ember
151 oldal (H. n. 2015, Liget Műhely Alapítvány) [1]

Lányi András: Oidipusz

„Szerintem az ökológiai világnézet etikai alátámasztásához nem természetes erkölcsökre volna szükség, hanem az ember léthelyzetének és felelősségének újragondolására.” (11. o.) Erre törekszik tehát a szerző, részben az Oidipusz-mítosz sajátos értelmezésével, részben az emberközpontú etika újragondolásával.

Lányi András az a szerző Magyarországon, akire az ökológia iránt érdeklődő olvasónak igenis oda kell figyelnie. (Ennek az sem mond ellent, hogy jelen esetben egy négy évvel ezelőtt megjelent kötetéről írunk, amit bizonnyal előbb is megtehettünk volna.) Egész eddigi munkássága, például 2010-ben megjelent kötete, Az ember fáj a földnek. Utak az ökofilozófiához, valamint a részben általa szerkesztett Környezet és etika című szöveggyűjtemény is azt mutatja, hogy nem lehet megkerülni a szerzőt.

A jelen kötetben található két esszé kulcsmondata is lehetne a következő: „Nem az ember kiváltságos szerepének túlhangsúlyozása, hanem tökéletes félreértése sodorta válságba civilizációnkat.” Ugyanakkor – s ez az egész kötetre elmondható – nem világos az az ellentmondásosság, ami Lányit jellemzi például a fenti kijelentés és annak minden következményének végiggondolásakor. További példa: „Akinek az ember csupán eszes állat, csak átmenet a négy- és a kétlábúság között, a természeti lények egyike, aki ebben látja a rejtély nyitját, saját kiléte titkát, nos, igen, annak kijár a méltó jutalom: szülőanyjával hálhat, és a fejére teheti legyilkolt apjának koronáját. (…) az ember az, ami számokkal nem mérhető. A mennyiség uralma a vak természeti erők uralmának egyenes folytatása: hatalom önismeret nélkül.” (20. o.) Vagy: „Minden civilizáció pusztulásával feledésbe merül egy gazdag hagyomány, a miénk azonban még életében maga semmisíti meg kulturális örökségét, annak a tudásnak a java részét, amelynek fölemelkedését köszönheti. A beavatottakhoz szóló tudás a demokrácia sérelmének minősül – csakhogy minden tudás a beavatottakhoz szól, mert megfelelő gyakorlatokhoz kötött, előzetes elkötelezettséget és fáradságos felkészülést követel. Manapság a műveket, melyek a hagyományt hordozzák, túl hosszúnak, vagy túl bonyolultnak találják, a szöveg tiszteletét az interaktivitás akadályának, a történeti kontextus (hagyomány) tiszteletét xenofóbiának. A műveltséget pótolja az adatbázisok kezelésében szerzett jártasság, az igaz, a szép és a jó értelméről zajló párbeszédet a kereslet és a kínálat játéka, a bölcsességet a szakszerűség.” (31. o.) Az iménti idézetek szükségesek ahhoz, hogy pontosan lássuk, igenis vannak közös pontok.

Lányi András (sz. 1948; a kép forrása: 24.hu)
Lányi András (sz. 1948; a kép forrása: 24.hu)

Az ellentmondásosságra visszatérve, Lányi mindezt nem a felvilágosult modernitás közvetlen következményének, hanem a modern dekadencia bomlástermékének tartja. Diagnózisa tehát – világi, sőt etikai szinten is – helytálló, ugyanakkor a mélyökológia és a tudatökológia (vö. Ars Naturæ folyóirat) elveit ismerve a probléma ennél sokkal mélyebben található. A mennyiség uralma merőben negatív, csakúgy mint az ember mohó anyagi igényeinek kielégítésére való törekvés. Lányi és az ökológiai politika „a demokrácia kommunitárius programja mellett kötelezi el magát, amely nem néptömegekre hivatkozik, hanem konkrét közösségekre.” (110. o.) A szubszidiaritás megkérdőjelezhetetlen politikai elv konzervatív szempontból is, ugyanakkor kétséges, hogy nem egy lázálomról beszélünk-e, amikor ennek a népszuverenitással való összeegyeztetéséről vallunk. Talán mondanunk sem kell, hogy a szubszidiaritás jellegzetesen premodern társadalmi elv, aminek szoros meghatározása éppen azért volt lehetséges, mert hagyományos működése lehetetlenné vált, gyakorlatilag megszűnt. Persze, pontosan Lányitól olvassuk más összefüggésben, hogy: „A hagyománnyal sajnos, ugyanaz a gond, mint a termőtalajjal. Ameddig megvan, természetesnek találjuk a létét, de ha egyszer elpusztul, évszázadokba telik, ameddig újratermelődik, vagy pedig örökre kopár, meddő marad a táj, gyökértelen a nép, talajtalan a jobbító szándék.” (111. o.)

Kétséges ugyanekkor, hogy az etika és az ökológiai politika interszubjektivitásban való megalapozása mennyiben megoldás a problémára, és mennyiben újabb elodázása annak. (Meggyőződésünk, hogy abszolutizálva az in­terszubjektivitást mindenképpen az utóbbi.) Lányi könyve mindenesetre gondolkodásra és vitára késztet. Úgy hisszük, több észrevételt és eszmecserét érdemelne, és nemcsak saját köreiben.

Jegyzet

[1] Forrás és első megjelenés: Magyar Hüperión (Budapest) VII. évf. (2019) 1. sz. (ősz) 98–100. o.