A világ úgy van megalkotva, hogy aki azt fölfogni képes – és kicsoda nem –, annak minden pillanatában belső rendjéről mesél. Arról a rendről, amelynek titkos ölelésében a változások gyötrelmes gyönyörűsége ég, és minden, amit beolt és kirajzol, minden, aminek testet ad ez a titokzatos nász – a látható és érzékelhető Világ; egy profánnak tűnő skandalum, amit azonban éltet és összetart a Rend, a rend szent és mély és örök szövete.
♦ Organikus gazdálkodás
♦ Szemlélődés és cselekvés
♦ Civilizáció és környezeti válság
♦ Kultúra és művészet
♦ A modern tudomány határai
♦ Ars et viriditas
Az „Ars et viriditas” a természettörvény és az örök törvény két fontos mozzanatára hívja fel a figyelmet: az istenképiség művészi, alkotói oldalára, illetve az isteni teremtőerők működésmódjára. Voltaképpen e kettő összehangolására van szükség ahhoz, hogy az ember valóban teljes életet élhessen.
Az „Ars et viriditas” a természettörvény és az örök törvény két fontos mozzanatára hívja fel a figyelmet: az istenképiség művészi, alkotói oldalára, illetve az isteni teremtőerők működésmódjára. Voltaképpen e kettő összehangolására van szükség ahhoz, hogy az ember valóban teljes életet élhessen.
Az ember alkotó lény. Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. E földön emberi élet, rendeltetésszerű cselekvés és élethivatás nincs alkotás nélkül. Alkotásra születtünk és ennek beteljesítésével bontakozhat ki teljes élet és boldog vég.
A tradicionális művészet – szent könyv, hősköltemény, népművészet, rítus és minden kapcsolódó mesterség – nyelve szimbolikus; és mivel természetéből adódóan szimbolikus, nem egyéni invención, közmegegyezésen vagy puszta szokáson alapul, univerzális nyelvről van szó. A szimbólum egy közvetítendő idea utánozható formájának – mely magának a műalkotásnak a formai oka – a körülményektől függően hangban, alakban, színben vagy gesztusban történő anyagi megtestesülése.
Atipikus kínai kert a maga jin-jang szimbolikájával esszenciálisan taoista eredetű. A Han dinasztia uralkodói még hatalmas mesterséges parkokat építettek, hegyekkel, erdőkkel, folyókkal, tavakkal és tágas nyílt terekkel, melyekben a rendszeresen vadászott állatok otthonra lelhettek. Az őket követő, a taoizmus által erősebben meghatározott Hat dinasztia korának, majd a még későbbi Tang dinasztia idején a park átadta a helyét valami másnak. A taoizmussal inkább összhangban levő, csendes intimitást előtérbe helyező kertek váltak hangsúlyossá, melyek elsődleges feladata az volt, hogy az Eget (vagy Mennyet) a Földön megjelenítsék.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, mivégre is vannak művészetek egyáltalán, csak kevesen vitatnák, hogy azért, mert az élet javára, annak jobbá tétele érdekében gyakoroljuk ezeket. Ez magában foglalja azt is, hogy a jó bizonyos értelemben több annál, mint amit az élet művészet nélkül nyújtana. Egy művészet nélküli élet bizonyosan nem sokkal több, mint állati képességeink gyakorlása a gyakorlatias hasznosság érdekében. Ám a múlt nyilvánvaló bizonyítékaiból felismerhetjük, hogy a művészetek normális esetben arra szolgálnak, hogy az ember figyelmét lehetőségei teljességének csúcsaira irányítsák.
A világ úgy van megalkotva, hogy aki azt fölfogni képes – és kicsoda nem –, annak minden pillanatában belső rendjéről mesél. Arról a rendről, amelynek titkos ölelésében a változások gyötrelmes gyönyörűsége ég, és minden, amit beolt és kirajzol, minden, aminek testet ad ez a titokzatos nász – a látható és érzékelhető Világ; egy profánnak tűnő skandalum, amit azonban éltet és összetart a Rend, a rend szent és mély és örök szövete.
Az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat 2010 óta jelenik meg az Életharmónia Alapítvány kiadásában (évente két szám). Szakmai érdeklődésünk az ökológiai válság gyökereinek és megoldási lehetőségeinek, illetve a világvallások, a nyugati és keleti szellemi tradíciók természetszemléletének és életfelfogásának a megismerésére irányul.
A „buddhista közgazdaságtan (buddhist economics)” kifejezést a neves közgazdász, E. F. Schumacher használta először, egy olyan gazdasági felfogást értve alatta, amely a buddhizmus alaptanításait és etikai elveit alkalmazza a termelés, a fogyasztás, a tulajdonviszonyok, a közösségi kapcsolatok és a természettel való viszony kérdéskörére, mégpedig elsősorban azzal a céllal, hogy megoldást találjon a jelenkor „kihívásaira”.
A természet csak azok szemében veszélyes vagy visszataszító, akik nem értik, és csak akkor, ha a félreértéseink következtében felborult az egyensúlya. A természet mindenekelőtt a szeretet erejével rendelkezik, így ha valamiképpen meg lehet hódítani, akkor csakis a szeretet révén.
A munka problémái és paradoxonjai, melyek túlságosan is nyilvánvalóak társadalmunkban, csak és akkor lesznek megoldhatóak és megmagyarázhatóak, ha készen állunk arra, hogy visszatérjünk egy spirituális antropológiához, ha hajlandóak leszünk elismerni teomorfikus [istenalakú] önképünket és helyreállítani tradicionális alaptermészetünket olyan lényekként, akik birtokolják a szellem, a lélek és a test szerves egységet alkotó hármas felépítését.
Érdekes látni mindazok számára, akik valamelyest ismerik a hinduizmust alkotó vallási hagyományokat, hogy a nemártás (ahinszá), a minden élőlényt felölelő egység (advaita) és az ön- (átman) megvalósítás (móksa) egymással összefüggő fogalmai a környezeti gondolkozás szókincsének részévé váltak Európában és Észak-Amerikában. E fogalmak eredetileg a hindú aszkéták azon törekvéséhez kapcsolódtak, hogy megszabadítsák önmagukat (átman, purusa) az anyagi világ kötelékéből.
A modern ember úgynevezett „fejlődésének” belső története – amely a hagyományos ember történelmi hátteréből bontakozott ki, aki egyszerre őse az időben és központja a térben – a középponttól és a tengelytől való fokozatos eltávolodás a küllőkön keresztül a peremig, ahol a modern ember lakozik. De ahogyan minden perem feltételezi a küllőket, amelyek összekötik a kerék tengelyével, úgy maga az emberi létezés ténye is feltételezi a középpont és a tengely jelenlétét, és így minden kor emberének elkerülhetetlen kapcsolatát az Emberrel mint olyannal, az anthroposzszal, vagy a szúfizmus al-inszán al-kámiljával, ahogyan az volt, van és lesz, minden külső változáson és átalakuláson túl.
A világ úgy van megalkotva, hogy aki azt fölfogni képes – és kicsoda nem –, annak minden pillanatában belső rendjéről mesél. Arról a rendről, amelynek titkos ölelésében a változások gyötrelmes gyönyörűsége ég, és minden, amit beolt és kirajzol, minden, aminek testet ad ez a titokzatos nász – a látható és érzékelhető Világ; egy profánnak tűnő skandalum, amit azonban éltet és összetart a Rend, a rend szent és mély és örök szövete.
♦ Organikus gazdálkodás
♦ Szemlélődés és cselekvés
♦ Civilizáció és környezeti válság
♦ Kultúra és művészet
♦ A modern tudomány határai
♦ Ars et viriditas
Az „Ars et viriditas” a természettörvény és az örök törvény két fontos mozzanatára hívja fel a figyelmet: az istenképiség művészi, alkotói oldalára, illetve az isteni teremtőerők működésmódjára. Voltaképpen e kettő összehangolására van szükség ahhoz, hogy az ember valóban teljes életet élhessen.
Az ember alkotó lény. Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. E földön emberi élet, rendeltetésszerű cselekvés és élethivatás nincs alkotás nélkül. Alkotásra születtünk és ennek beteljesítésével bontakozhat ki teljes élet és boldog vég.
Az Ars et Viriditas közösségi kezdeményezést az Ars Naturae Műhely indította útjára 2025. június 26-án megjelent különszámával és a lapszámot bemutató konferenciával.
2025. június 26-án jelenik meg az Ars Naturae folyóirat különszáma, 15 éve működő szellemi műhelyünk programadó kiadványa. A lapszám megjelenése alkalmából konferenciát tartunk, ahol az Ars et Viriditas közösség alapvetéseit, cselekvési horizontjait ismertetjük.
Felismerjük, hogy az életet egy mindent átható teremtő bölcsesség alkotta és tartja fenn, amely valamennyi lény természetének alapja. Mi több, a művészetet az ember eredetileg azért kapta, hogy e bölcsességgel való kapcsolatát fenntartsa, a természet világát eszerint művelje, az emberit pedig eszerint rendezze. A művészet a tudás és tevékenység együttesének olyan eszközeként adatott számunkra, amely egyértelműen azt célozza meg, hogy a természetben megpillantott, ám azon túlmutató tökéletességet, avagy a szépség végső teljességét elérjük.
A tradicionális művészet – szent könyv, hősköltemény, népművészet, rítus és minden kapcsolódó mesterség – nyelve szimbolikus; és mivel természetéből adódóan szimbolikus, nem egyéni invención, közmegegyezésen vagy puszta szokáson alapul, univerzális nyelvről van szó. A szimbólum egy közvetítendő idea utánozható formájának – mely magának a műalkotásnak a formai oka – a körülményektől függően hangban, alakban, színben vagy gesztusban történő anyagi megtestesülése.
Érdekes látni mindazok számára, akik valamelyest ismerik a hinduizmust alkotó vallási hagyományokat, hogy a nemártás (ahinszá), a minden élőlényt felölelő egység (advaita) és az ön- (átman) megvalósítás (móksa) egymással összefüggő fogalmai a környezeti gondolkozás szókincsének részévé váltak Európában és Észak-Amerikában. E fogalmak eredetileg a hindú aszkéták azon törekvéséhez kapcsolódtak, hogy megszabadítsák önmagukat (átman, purusa) az anyagi világ kötelékéből.
A természet körébe tartozó kérdések vizsgálatakor is nagyon fontos végiggondolni, hogy mindaz, amit az ember elképzel vagy tesz, annak alapja csupán az emberi elme megfigyelőképessége, továbbá léteznek olyan jelenségek, amelyek eredete túlmutat az empírián. (…) Ezért fontos észrevenni, hogy a különböző mítoszok alapjait képező motívumok jelentős részben megfigyeléseinkből származnak, ugyanakkor a mítoszok maradéktalan megértéséhez igen is szükséges tekintetbe venni egy az érzékszervi tapasztaláshoz hasonlóan alapvetően emberi késztetést, ami a transzcendensre, a metafizikaira irányul.
Az idők jeleinek egyike, hogy egyre több tudós válik istenhívővé és egyre több teológus tudományhívővé. Az ember papi spiritualitás helyett tudományhívő teológiával találkozik. A felvilágosult teológusok az ima erejét és érvényét relativizálják, vagy – atavisztikus önszuggesztióként tekintve rá – nagyvonalúan eltűrik. Sőt, mindez odáig megy, hogy a vallásos természettudósok a tudományhívő teológusok részéről nemkívánatosak, mert Istenbe vetett hitükkel zavarják a modern – jobban mondva modernista – teológiát.
Aki gyakran tekint az égre, szinte bármikor láthat madarakat. Emberlétünk meghatározó élménye, hogy két lábbal a földön járva, ábrándozva csodáljuk az „égen repeső lényeket” – ahogyan régen nevezték őket. Mintha lelkünk röppenését látnánk bennük. (…) Mintha ez lenne az utolsó, amit meg kell tanulnunk az életben: szellemi képességünk, hogy mi is szárnyalhassunk.
„az ember abból van,
mint a hús, ital, az élet és a mag,
halmozva s újjászülve általa.
S maganemzette körforgások
ölelik át útját; veleszületett bűbáj
s gyermeki varázsigék űzik félszét
a szív kísértetjárta labirintusában”.
Hálát adok neked, hogy tennen hasonlatosságodra teremtettél engem, lelkemet értelemmel és szabadakarattal felékesítéd, énérettem az eget földet, ezekben való állatokat teremtéd, engem a földnek, vadaknak és madaraknak urává tettél, és azt akarád, hogy egek forgásai, a Nap, és az égben tündöklő csillagok, a tél és nyár, az éj és nap, a fák, mezők és folyóvizek nekem szolgáljanak; sőt az égben lakozó boldog angyaloknak seregét is szolgálatunkra rendeléd.
Ám az élesebb szeműeknek a jelenségeken keresztül valami titokzatos dolgot beszél el a teremtés, nemcsak hangot ad és tanítja azt, aki képes meghallani, hogy mit akar jelenteni az, hogy az Úr eljövetelével a nappal is hosszabbodik, az éjszaka viszont megrövidül. Nekem úgy tűnik, ennek végbemenetelénél a teremtéstől ezt halljuk: Ember! Ha ezt látod, akkor gondolj arra a titokra, amire a jelenségek céloznak. Látod, hogy az éjszaka elérte végső határát, előrehaladó mozgása leállt, és fordítottjában feloszlik?
