A virágok szépsége

„Nagyon fontos megérteni, miért érdemes kertet létrehozni – hogy egy kert miért (vagy miért lehet) sokkal több, mint csupán az érzékek gyönyörködtetője. Az ok a következő. Isten megengedi számunkra, hogy legjobb tudásunk szerint utánozzuk az Ő Paradicsomát, ha mégoly tökéletlenül is, feltéve, hogy sosem feledjük: minden szépség egyedül Tőle származik és mindig meg is marad Őbenne, hiánytalanul és mindörökre.”
A szerző egy barátjához írt leveléből

A formáik, színeik, vagy illatuk miatt vonzó virágokat évezredek óta csodálják, szeretik és termesztik;[1] de talán még soha annyira, mint napjainkban, Európában. Mindenki tudja, legalábbis tudni véli, mi a virág.

Mintegy száz éve a virágokra is elkezdték alkalmazni a modern szcientista szemléletmódot. Ezt is szükséges számításba vennünk, mivel manapság oly sokan gondolják, hogy ez az egyetlen nézőpont, amelyből megtudható, mi is a virág valójában, s amely alapján megfelelően elhelyezhető a dolgok rendszerében.

Tudományos szempontból a virág a zárvatermők (Angiospermæ) törzsének egészére jellemző. Akár feltűnő és vonzó, akár nem, elsőlegesen egy olyan mechanizmus, amely biztosítja a pollenek átjutását az egyik virág portokjáról a másik, ugyanazon fajhoz tartozó virág bibéjére. A szembetűnő virágok esetében ez rendszerint egy rovar testén történik. A virágok alakja, színe és illata kapcsán úgy vélik, azért fejlődtek ki így a természetben, hogy magukhoz vonzzák a rovarokat, melyek közbenjárása kompenzálja a növények mozdulatlanságát és lehetővé teszi egy távolabbi egyed pollenjétől a megtermékenyülést. Egyébként pedig, amint azt mindenki tudja, a szél is szállíthat polleneket; ilyen esetekben a virág rendszerint kicsi és nem feltűnő, noha virágzásuk szemet gyönyörködtető lehet számunkra.

Tudományos szempontból az, hogy a virágok azzá fejlődtek, amik, pusztán a rovarokhoz és a szélhez való viszonyukkal kapcsolatos tényezők kölcsönhatásának következménye.

Minthogy a virágok a hasznos magvak és gyümölcsök, s némely esetben, mintegy melléktermékként a méz nélkülözhetetlen előfutárai, nyilvánvaló ökonómiai kapcsolat áll fenn a virágok és az emberiség között. Az ember előnyt kovácsolt ama tényből is, hogy a virágokat szépnek találjuk, és megkísérelte érvényre juttatni a virágokhoz való viszonyának élvezeti szempontjait a virágkertészet életre hívásával. Tudományosan szólva minden másfajta viszonyulás, legyen az esztétikai vagy egyéb, csak esetlegesnek és mellékesnek tekinthető.

A modern tudományos nézőpont semmi mást nem vesz figyelembe, csak a közvetlen és tapintható hasznot, amely a szó tág értelmében „ökonómiai”, tehát „gazdaságos” az egyén vagy a faj számára. Ebből kifolyólag teljesen haszonelvűnek nevezhető. Eszerint minden élőlény (beleértve az embert is) minőségeire és életmódjára elvileg úgy tekinthetünk, mint ami elsőlegesen csupán eszköz a lény vagy faja létbeli folytonosságának biztosítására, a környezeti kényszerek és a más lényekkel és fajokkal való versengés közepette. Ha esetleg el is fogadunk más hatásokat, azok csakis másodlagosnak tekinthetőek.

Akad néhány olyan tudós és tudományfilozófus, akik azt mondanák, hogy még a fenti kijelentés is tendenciózus, hiszen olyan szavakat használ, mint „haszon”, „eszköz” vagy „versengés”, és ily módon azt a látszatot kelti, mintha az evolúció folyamata és általában véve a létezés hátterében valamiféle alapvető szándék és célkitűzés húzódna meg. Számukra semmiféle ilyen szándék nem létezik, a földi élet pusztán a körülmények véletlen kombinációjából eredően jött létre, feltehetően egyedülálló módon, és végül bizonyosan eltűnik majd egy hasonlóan véletlenszerű kataklizmában. E nézet szerint csupán az elemi részecskékre ható vak erők léteznek, s az ezek következtében létrejövő társulásaik és szétválásaik alkotják a világegyetemet és mindazt, amit magában foglal. Ily módon semmiféle tapasztalatunknak, semmilyen törekvésünknek, a szépségről, a jóságról és a nagyszerűségről, valamint bármiféle célról alkotott egyetlenegy fogalmunknak, s persze bármely ezekkel kapcsolatos teisztikus felfogásnak sincs semmiféle végső jelentősége.

Ez a kétségbeesés filozófiája, melynek egyik fő szószólója Bertrand Russell. Azzal az igénnyel lép fel, hogy az egyetlen intellektuálisan elfogadható alapot nyújtsa egy életfilozófia kidolgozásához, és a modern tudomány felfedezéseiből származtatható egyetlen lehetséges logikus és intelligens dedukciót képviselje.

Függetlenül attól, hogy vajon készek-e elfogadni bármely vallási vagy kvázi-vallási eszkatológiát, feltehetően igen kevés olyan ember van, aki szíve mélyén képes beletörődni abba, hogy a létezés végső soron értelmetlen. Ám a felfogást, miszerint a földi élet a létezésért vívott küzdelem, amelyben minden teremtmény vagy faj saját előnyéért harcol, kíméletlenül elménkbe csepegtették az evolucionista eszmék élharcosai.

E nézőpontot érintőlegesen érdekes lehet összevetni egy másikkal, mely igen elterjedt volt a tizenkilencedik században, s amely szerint minden, mi a földön létezik, nem a saját maga, vagy faja hasznáért, hanem az emberiség javára teremtetett. Az evolucionista nézőponttól abban különbözött, hogy „kreácionista” volt, s látszólag inkább vallásos, mintsem tudományos szemléleten alapult. Részben azért tűnt el, mert az evolucionizmus kiszorította a kreácionizmust, részben pedig azért, mert alkalmazhatósága áthidalhatatlan nehézségekbe ütközött. Azt kellett bizonyítania, hogy nem csupán számos, az ember számára haszontalannak tűnő dolog, de legádázabb ellenségei is valójában az ő saját és kizárólagos javára teremtettek. Azonban túlságosan is közel állt az evolucionista állásponthoz abban, hogy lényegében éppoly haszonelvű volt. Mindkettő arra a tendenciára példa, amely a közvetlen és kézzel fogható előny vagy hátrány szempontjából kíván számot adni mindenről. Nem más ez, mint a materialista tendencia.

A közvetlen előnyök és hátrányok figyelembevétele fontos lehet a földi életben, de bármely egyedül ezekre alapozó teória teljes mértékben elégtelen arra, hogy magyarázattal szolgáljon az élőlények, a növények, állatok és főleg az emberek formáira és viselkedésére vonatkozóan, és nem kevésbé alkalmatlan arra, hogy létüket, változatosságukat, illetve minőségeiket és főként szépségüket indokolja. A virágok esetében a szépség az a minőség, amely különösképpen szembetűnő és vonzó számunkra.

A létért folytatott egyetemes küzdelem elgondolása nagyon antropomorf. Valószínűnek tűnik, hogy amikor a természet világára inkább konfliktusként, mint harmóniaként tekintünk, akkor saját elménk állapotáról teszünk tanúbizonyságot. Ezen elmeállapot sokkal erősebben átszínezi látásmódunkat, mint feltételeznénk, legyen az bensőleg akár harmonikus, akár zaklatott. A virágok képe örömteli feleslegességet fejez ki, amely nehezen összeegyeztethető bármely olyasféle kegyetlen és vad elképzeléssel, mint a létért folytatott egyetemes küzdelemé, úgy véve, mintha ennek hatása tette volna e képet azzá, ami, illetve ez részesített volna minket a virágok megmagyarázhatatlan és indokolatlan áldásában.

Küzdelem persze létezik, ez nyilvánvaló; ám azon időbeli korlátozások következménye, amelyek elhomályosítják az alapvető harmóniát, azt a harmóniát, amely a virágok megfoghatatlan szépségéből ragyog. A küzdelem úgymond felületi; nem ez alkotja ama alapvető erőt, amely formába önti a természet világát, s még kevésbé ez teremtette meg a virágok szépségét. A „létért való küzdelem” elmélete szerint minél pompásabb egy virág, annál jobbak az esélyei a rovarok odacsalogatására, s ezáltal a beporzásra és a faj fenntartására. Ez jól hangzik, de nem felel meg a tényeknek. Hogy a virágok milyen vonzerővel hatnak a rovarokra, igen csekély mértékben függ össze pompás külsejükkel vagy méretükkel. Lubbock letépkedte a muskátlik szirmait, és azt tapasztalta, hogy a rovarok éppúgy rájuk szállnak, mint korábban. A szőlő, a repkény, a puszpáng, az egres, a szikomorfa virágai aprók és zöldek, mégis heves versengés tárgyai a rovarvilágban, talán a legtöbb feltűnő virágnál is fokozottabban. A kerti madárbirs (Cotoneaster horizontalis) nemzetsége fajai közül a legkevésbé látványos virágokat hozza, ám a leginkább vonzó a rovarok számára. A liliomok és magnóliák sem tűnnek különösebben vonzónak, míg a rózsák, pipacsok és bazsarózsák igen. Olyan kontrasztok is léteznek, mint a füge és a jukka között, amelyek beporzása egyetlen kicsi és specializált rovarfajtól függ: a füge virágai teljesen rejtettek, a jukka nagy fehér virágai viszont büszkén lebegnek jókora bokrétákban a magasra nyúló szárakon. Egy bőséges cukorforrás, például egy cukorgyár hulladéka, bár egyáltalán nincs reklámozva, sokkal vonzóbb a méhek számára a legragyogóbb virágoknál. Röviden, a vadon tenyésző növények virágainak színeire és formáira nem adhat kizárólagos magyarázatot egyetlen olyan teória sem, amely pusztán funkcionális vagy hasznossági aspektusaikat veszi figyelembe.

Fogadjuk hát el minden további nélkül, hogy a virágok szépsége és illata nem a véletlen műve, de nem is maguknak a növényeknek vagy az embernek kizárólagos és kézzelfogható hasznáért nyilvánultak meg. Az az álláspont persze fenntartható, ám sem így, sem úgy nem bizonyítható, hogy egyedül az ember látja a szépséget mint olyat; mindenesetre közhely, hogy nem minden ember látja ugyanúgy, s némelyek teljesen közömbösek iránta. Innen ered a mondás, hogy „a szépség a szemlélő szemében létezik”, s bizonyos értelemben ez így is van, ám e szólást két különböző módon is értelmezhetjük. Egyfelől jelentheti, hogy a szépség merőben szubjektív, s ebből következően a szemlélőtől függetlenül nincs igazi benső valósága, vagy másfelől, hogy rendelkezik saját benső valósággal, ám ez csak annyira hozzáférhető az egyén számára, amilyen mértékben ráhangolódik.

Az első értelmezés szerint a szépség kevesebb az embernél és az ő természetének eredménye; a második szerint viszont nagyobb, de legalábbis az emberi individualitásnál mint olyannál egyetemesebb. Az első magyarázat összhangban áll a tudományos és evolucionista szemlélettel. A második nem, mert valami olyasmit is figyelembe vesz, ami a tudomány hatáskörén kívül esik. Magában foglalja azt is, hogy a szépség objektív és egyetemes, hogy valósága független a természetben való megnyilvánulásától, és ebből következően elidegeníthetetlenül rejtelmes, megfoghatatlan és megmérhetetlen.

Ha így van, a szépség semmi esetre sem az anyag valamely véletlen attribútuma; hanem az egyetemes valamiféle megnyilvánulása a relatívban. A végtelen megnyilvánulása a végesben, s ez esetben a szépség valódi jelentősége nem élvezeti vagy esztétikai szempontjában rejlik, hanem szimbolizmusában, avagy rejtett tanító képességében.

A szépség hagyományos társítása az igazsággal nem szentimentalizmus vagy hóbortosság, mivel a pozitív minőségek, melyekhez a szépség is tartozik, állandó valóságok. Csak az anyagi és romlandó formák mulandóak, amelyeken keresztül a minőségek örökké jelenvaló lehetőségei többé vagy kevésbé tökéletlenül megnyilvánulnak.

A materializmus pontosan abban áll, hogy figyelmét a mulandó formákra korlátozza. Akár tudományos, akár népszerű és közérthető álcáját ölti magára, ennek következtében szemben áll minden olyasmivel, amit egy materializmustól nem szennyezett vallás tanít, nevezetesen, hogy az anyagi világ csak a nem-anyagi világ szempontjából magyarázható, a látható a láthatatlanéból, a mérhető a nem-mérhetőéből; s hogy a végső igazságot az utóbbi rejti magában, nem az előbbi.

Ez persze semmiképp nem jelenti azt, hogy az anyagi és mérhető dolgokat figyelmen kívül kellene hagynunk, vagy le kellene becsülnünk, egyszerűen csak tekintsük őket annak, amik, mégpedig egy náluk mérhetetlenül nagyobb, átfogóbb és maradandóbb valóság szimbólumainak vagy nyomainak. Itt is, mint mindig, a megfelelő egyensúly megőrzéséről van szó. Ezt csak úgy tehetjük meg, ha a lényegi alapelveket tartjuk szem előtt, és a megfigyelésből származó tényeket ezeknek megfelelően értelmezzük.

Jelen esetben a szem előtt tartandó fő alapelv a megfoghatatlan és a mérhetetlen metafizikai felsőbbrendűsége, avagy transzcendenciája a megfoghatóhoz és mérhetőhöz, azaz a minőségnek a mennyiséghez képest.

Mennyiség nélkül az általunk ismert univerzum nem létezhetne. A minőségek megnyilvánulatlan lehetőségek maradnának. Minőség nélkül – ha ugyan beszélhetnénk ez esetben bármiről is létezőként – nem lenne felfogható; a puszta szám teljes mértékben absztrakt jellegével bírna, amelyre, ahogyan René Guénon kimutatta, a mennyiség fogalma végső analízisben redukálható. Egy ilyen helyzet szigorúan véve el sem képzelhető, mivel nem vagyunk képesek fogalmat alkotni az egyhangú megkülönböztethetetlenségről, a tiszta káoszról. Ugyanezen okok miatt meg sem valósítható. Mindazonáltal ez az az állapot, amely felé a világ tart, noha teljesen elérni sosem képes.1

Nem igazán meglepő tehát, hogy a prioritások felcserélése és kifordítása, meglehetősen logikus módon, egyfajta nihilizmusban csúcsosodott ki, a „makacs kétségbeesés” filozófiájában, amelyet különösen Bertrand Russell hirdetett, illetve mások is, akik közvetve szintén arra a meggyőződésre jutottak, hogy ez az emberi élet rendezésére szolgáló egyetlen racionális alap. Ha betartjuk a prioritások megfelelő rendjét, a virágok szépsége, egy alapelv kifejeződéseként s nem véletlenként felfogva, közvetlenül, intellektuálisan, bármiféle érzelmesség igénybevétele nélkül képes megtanítani bennünket arra, hogy a kétségbeesés filozófiája ostobaság.

Szabad-e ily módon, ha csak képletesen is, a szemétkosárba hajítani a teljes életművét oly sok rátermett és művelt, a logika és a szövegmagyarázat terén magasan képzett embernek, akik mély meggyőződésből azért küzdöttek, hogy megmentsék az emberiséget az önpusztítástól? Ugyan mit tettek, mivel érdemeltek ki ilyen bánásmódot? Nos, nem tettek egyebet, mint a szemétbe dobták, képletesen vagy másként, a „perenniális filozófia” egészét, amely a világ szentirataiban őrződött meg, e filozófia minden magyarázatát és példázatát, amelyeket azok a szentek és bölcsek hagytak ránk, akiket a világ ősidők óta tisztel, minden vallást, minden hagyományt, röviden mindazt, ami mostanáig értelmet adott az emberi életnek. És, tegyük hozzá, ami még ma is értelmet adhat neki; s nem egy meghamisítottat, amilyet ők adnának, hanem az egyetlen igaz értelmet.

Ha igazuk van, ők legyenek a realizmus új korszakának avatárjai és prófétái, amely korszak felváltani hivatott a téveszmék évezredeit; ám ha tévednek, a műveikre használt „ostobaság” kifejezés túlságosan is enyhe és jóindulatú. Nem olvasottságukat kérdőjelezzük meg itt, nem is logikai következetességüket, még csak nem is jóhiszeműségüket (ugyanis a „jóhiszeműség” jelenlegi értelmében nem tesz különbséget tévedés és igazság között); hanem azokat az alapvető feltevéseket, melyekre filozófiájuk logikai struktúrája épült.

Az itt szembeállított két filozófia esetében a kiindulópontok homlokegyenest ellentétesek, tehát, még ha létezik is felületes hasonlóság módszerük vagy kialakulásuk között, valójában semmi közös sincs bennük. Az egyik a jelenségekből kísérli meg levezetni az alapelveket, a másik metafizikai alapelveik fényében törekszik a jelenségekre tekinteni. Az első egy lehetetlen feladatra vállalkozik, következésképpen egyfajta káoszban vagy nihilizmusban végzi; a második páratlan nehézségű feladatot akar végrehajtani, mely sohasem teljesíthető be tökéletesen, legkevésbé a saját erejére hagyatkozó ember által, ám ez az a vállalkozás, mely minden más felvállalt próbatételt igazol.

♦

Persze nekünk is mondhatná valaki: „Nem pontosan azt csinálod, amit kritizálsz? Valamely jelenség tanulmányozása révén egy alapelvhez igyekszel eljutni, ugyanis a szépség kétségtelenül egy jelenség, hiszen megfigyelhető.”

Bármely ilyesfajta kérdés épp a lényeg nem értéséről tanúskodik, tudniillik hogy a szépség mint olyan nem egy jelenség és nem megfigyelhető; ami megfigyelhető, az az anyagi vagy lelki entitás, amelyen keresztül a szépség bizonyos mértékben és bizonyos módon megnyilvánul. E módozatok végtelen változatossága – melyek mindegyikében elérhet egy afféle tökéletességet, amely tükrözi egyetemességét –, éppen a lényegi univerzalitásról tanúskodik, arról a tényről, hogy a szépség lényegét tekintve egy princípium és nem véletlen, nyilvánuljon meg akár egy virágban, egy csillagban vagy egy emberi lélekben.

Annak kijelentése, hogy a szépség egy princípium vagy kiemelt jelentőségű metafizikai archetipikus lehetőség, semmit nem tesz hozzá ahhoz a közvetlen és felbecsülhetetlen hatáshoz, amelyet megtapasztalása vált ki bennünk. E tapasztalat képes kisebb vagy nagyobb mértékben kizökkenteni és kiemelni „magunkból” azáltal, hogy bepillantást enged valamibe, ami nagyobb nálunk, jóllehet hordozója csupán egy szerény kis virág. Amennyiben ez megtörténik, úgy a tapasztalás „természetfeletti”, akár felismerjük ekként, akár nem.

A szépség szükségképpen valami ilyesmi kell, hogy legyen, különben nem egyéb, mint végső jelentőség nélküli tünékeny illúzió. Ha végső soron semmi jelentősége nincs, akkor semmi másnak sincs, ideértve magunkat is. A természetfeletti elutasítása logikusan és elkerülhetetlenül valami olyasmihez vezet, mint a kétségbeesés filozófiája.2 A logika kiindulópontjaként szolgáló meggyőződések vagy alapfeltevések maguk is szükségképpen logika felettiek, olyan értelemben, hogy miként maga a létezés vagy egy virág szépsége, ők maguk nem lehetnek a diszkurzív bizonyítás tárgyai.3

Kevés olyan ember van, akire a virágok ne lennének hatással. Az embereknek a virágokkal kapcsolatos rokonszenve és ellenszenve különféle. Ugyanez igaz természetesen a szépség érzékelésére, annak számos egyéb alakjában. E közhelyes tények látszólag azon gondolatot erősítik, hogy az egész téma az egyéni ízlés szeszélyeinek függvénye. Ám ha a szépség az, amit az előző bekezdésekben mondtunk róla, univerzalitása és transzcendenciája magában foglalja azt is, hogy léteznie kell valamely valós vagy kvázi-abszolút kritériumnak, amely alapján elvileg megítélhető. A jó és rossz ízlés közti különbségtétel nem lehet teljesen önkényes, pusztán divat vagy korszak kérdése, ahogy csupán emberi megítélési szabályok alkalmazása sem. Az olyan ízlésbeli különbségtételek, amelyek teljes mértékben valamely individuális vagy kollektív sajátosságból fakadnak, igazából igen korlátozott és átmeneti jelentőséggel bírnak. Másfajta megkülönböztetések azonban feltárhatnak megközelítésbeli eltéréseket, amelyek mélyebbek, mivel tárgyaik tanító vagy szimbolikus jellegével állnak összefüggésben. A virágok tárgykörében felmerülő ízlésbeli különbségek semmi esetre sem csak az első típusba tartoznak; sokkal több mindenre mutathatnak rá, több mindent tárhatnak fel, mint az emberi alkotásokra vonatkoztatott különbségtételek, mivel ezeket nem érintik és nem bonyolítják bizonyos lokális vagy nemzeti stílusok és technikák eltérései.

Egyes körülmények között valamely konkrét virág szimbolikus valósága kerül túlsúlyba, ám ez csak akkor fordul elő, ha valamely szabályszerű és bevett vallás vagy hagyomány szimbolizmusának részét képezi. Példaként említhetnénk a rózsát a kereszt közepében, ahol az ötszirmú virág jelképezi a „kvintesszenciát”, amely a négy elem szempontjából centrális és principiális szerepet betöltő, megnyilvánulatlan quinta essentia; vagy a lótuszt a Buddha trónjaként, horizontális, ám felfelé fordított szirmaival, a víz színén lebegve; esetleg a fleur-de-lyst, amit mi íriszként [vagy liliomként] ismerünk, a Szentháromsághoz társított formájával. Ilyen esetekben az egyes virágokhoz társított szimbolizmust specializált szimbolizmusnak nevezhetnénk, melyek szempontjából a virágok szépsége mellékes.

Ehelyütt azonban főként a virágok általános szimbolikájával foglalkozunk, kevésbé specializált megnyilvánulásaikban, illetve eme szimbolizmus ahhoz való viszonyával, amit többnyire egyszerűen egyéni vagy kollektív ízlésnek nevezünk.

A virágok általános szimbolizmusának egyik szempontja, mely felett gyakran átsiklanak, a következő. Ahogy mindenki tudja, a virágok funkciója kizárólag a növények szaporodása. Általában a virág azon részei, amelyeket különösképpen csodálunk, például a szirmok, a másodlagos nemi jelleghez tartoznak, szorosan kapcsolódva a növény parányi elsődleges nemi jellegéhez. Ezek együttese büszkén parádézva, vidám nemtörődömséggel lengedezik a sokkal földiesebb részek, a növény szerkezetéért és táplálkozásáért felelős szervek felett, a növény számunkra legvonzóbb részét alkotván. Ilyenformán a virágok minden más élő organizmusnál sokkal teljesebben és tökéletesebben példázzák a szexuális funkció primordiális ártatlanságát, szépségét és öntudatlan fesztelenségét. E funkció, mint szimbólum és mint a teremtés primordiális tettének örök megújítása, lényegét tekintve szent; de a bukott ember, aki elveszítette ártatlanságát és öntudatlanságát, és semmilyen módon nem képes visszanyerni ezeket, megszentségtelenítheti és prostituálhatja. A szexuális funkciót övező, minden emberi társadalomban fellelhető tradicionális korlátozások és tabuk figyelembe veszik e tényeket. Sokaknak, különösen napjainkban, e korlátozások kíméletlennek és haszontalannak, vagy éppen pszichológiailag betegesnek tűnhetnek, ám ezeket a bukott ember jelenlegi szükségleteihez szabták és mindenekelőtt lelkének megóvására szánták. Az utóbbi megfontolás szinte semmilyen szerepet nem játszik a jelenkori, oly égető kérdésekről szóló vitákban, pedig messze ez a legfontosabb, és sokkal lényegesebb a jelenlegi elkényelmesedett jólét valamennyi szempontjánál.

Isten törvényeivel való tudatos összhang kívántatik meg tőlünk, a szabad akarat adományáért cserébe. Egy ilyen tökéletes, ám öntudatlan összhangot szemléltetnek a virágok, itt és most, annak illékony szimbólumaként, ami azokra vár az örökkévalóságban, akik teljes mértékben tudatos összhangot valósítanak meg ebben az életben.

♦

A virág-szépség minden egyes megnyilvánulása bizonyos fokig egyedülálló és páratlan. Egy vadrózsa, egy madonna-liliom, az anemóna, a szártalan kankalin, a legtöbb krókuszféle, a kockás liliomok, a gyöngyvirág, egy vadcseresznye vagy vadalma (utóbbi valóban vad változatában elég ritka), a tőzegboglár… De miért is folytatnám? Hiszen a lista sohasem érne véget; de legalább leszűkíthető, ha csak olyan virágokat veszünk figyelembe, amelyek vadon teremnek vagy a szabadban termeszthetőek Nagy-Britanniában.

A megnevezett virágok közül egyik sem fogható máshoz, és felesleges is összehasonlítani őket egymással. Jelen sorok írója tudatában van annak, hogy saját személyes preferenciái nagy szerepet kaptak a felsoroltak kiválasztásában, de ennek semmi jelentősége. Az olvasók némelyike talán kitörölne párat, mások még hozzátennének néhányat, de ennek sincs jelentősége, feltéve, hogy bármely megnevezett növény egyedüli módon nyilvánít meg valamely szépséget, amely túl van az összevethetőségen, avagy, ahogy oly jelentőségteljesen mondtuk, „e világon kívüli”.

Létezik természetesen számos kevésbé feltűnő virág is, amelyeket jogosan ide sorolhatnánk, ha alaposabban megvizsgálnánk őket, így például a fű- és sásfélék, amelyekben a szín viszonylagos egyöntetűsége emeli ki a forma szépségét. Aztán akad még sok olyan is, amelyek kontrasztként vagy háttérként nélkülözhetetlenek, ily módon hangsúlyozva pompásabb társaik szépségét, ilyenek az ernyősvirágzatúak, a lóherék, a galaj és így tovább. A tökéletesség fokozatainak és sokféleségének végtelen változataiból áll össze a kép, s ezek némelyike valóban összehasonlíthatatlan – azaz csak ama tény által korlátozott, hogy egyéb tökéletességeket kizár – míg mások alacsonyabb fokúak és más módokon korlátozottak. Ilyenformán nem téves a „tökéletesség” szó alkalmazása, noha a szó legszigorúbban vett jelentése szerint valami abszolút, s mint ilyen, nem korlátozható. Ám a világról beszélünk, és pontosan ez a világ: a tökéletesség megnyilvánulva a tökéletlenben, az abszolút a relatívban, a végtelen a végesben; a világ minden része visszatükrözi az egészet. A világ paradox avagy miszteriózus vagy csodás jellege virágainak derűjében, finomságában és extravaganciájában éppoly tisztán s világosan tükröződik, mint más módokon.

Egy kertész vagy botanikus már bizonyára észrevette, hogy a felsorolt virágok mind fajok, azaz felbukkannak vadon élő növényekként itt vagy más országokban. Nem tartoznak a megszámlálhatatlan hibridek vagy változatok közé, amelyek csak termesztve fordulnak elő, s manapság kényelmesen „kultúrnövény-változatnak” nevezik őket. E kultúrnövény-változatok tudatos erőfeszítés eredményeképpen jöttek létre, hogy kiterjesszék a virágok által nyújtott gyönyöröket olyan formák kiválogatása révén, amelyek nagyobbak vagy ragyogóbb színűek vagy feltűnőbbek azon vadon élő fajoknál, melyektől származnak; azonfelül a kertész vagy a virágvásárló számára így sokkal szélesebb választék áll rendelkezésére, mintha csak a fajokra kellene szorítkoznia.

E kultúrnövény-változatokra általában úgy utalnak, mint „nemesített” változatokra; a talán leggyakoribb és legrégibb „nemesítési” eljárás a szirmok megsokszorozásában áll, úgynevezett „dupla” virágot eredményezvén. A kettős virág vagy a szokatlan méretű és pompájú virágok, illetve más, a szokványostól való egyéb eltérések időnként a természetben is előfordulnak, a legtöbb kultúrnövény-változat kialakulása az efféle „rendellenes példányok” szelekciójával kezdődött. Különlegességeik gyakran még jobban kidomborodnak és felerősödnek az intenzív termesztés feltételei között. A mesterséges szelekció e lehetősége – amely gyakran jelentős változásokat okoz a növények külső formájában – volt az, ami Darwin számára alapot nyújtott a természetes kiválasztódás teóriájához.

Bármi legyen is a magyarázat a vadvirágok szépségére, ahhoz nem férhet kétség, hogy egy tudatos szándék húzódik meg a termesztésük által előidézett változások mögött; s ez természetesen az emberiség vágyainak kielégítése. Mivel e vágyak sosem voltak oly nagyratörők, mint napjainkban, így kielégítésük eszközei sem oly könnyen beszerezhetők, s ez a helyzet a virágokkal is. Az újdonságok, a szenzációhajhászás és a mennyiség (amely a méretet éppúgy magában foglalja, mint a számot) utáni jelenkori vágyakozást a változatok létrehozásának újabb módszerei és a gyors propaganda is tovább erősítik és táplálják.

Milyen mértékben és milyen értelemben lehet a múlt és a jelen virágtermesztői munkájának eredményét tulajdonképpen „nemesítésnek” nevezni? E munkásság számos régóta meghonosodott kedvencet hozott létre, így a dupla rózsákat és szegfűket, a nagyra növelt gyöngyvirágot, az árvácskák, kankalinok és medvefüvek végtelen változatait, a kettős bazsarózsákat, a krizantémokat és dáliákat, a fuksziákat és muskátlikat, tulipánokat, íriszeket és így tovább. Némelyikük szinte minden kertben látható, ami nem meglepő, hiszen végtelenül pompásak és elbűvölőek. Fennáll azonban annak veszélye, hogy kiszorítják őket még újabb variációk, melyeknek zavarba ejtő sokféleségét számtalan katalógus tárja elénk, ahol a nyelv minden erőforrását a végsőkig feszítve igyekeznek leírni feltűnő színeiket, gigantikus méreteiket és szenzációsan mutatós összhatásukat.

Meg sem kíséreljük tagadni, hogy e szenzációs újdonságok némelyike valóban szép, alkalmanként nagyon is szép, de talán megengedhető felvetni azt, hogy túlságosan sok esetben többet veszítettünk, mint nyertünk. Az új floribunda rózsák nem hazudtolják meg nevüket, de legtöbbjük formátlan, színük pedig gyakran hihetetlenül rikító, vad; egy ágyásnyi modern rózsa összhatása valóban megdöbbentő, de ennél alig több. A legutóbbi kardvirág is hasonló hibákkal küzd; az új sárga nárciszok művirágnak tűnnek, s bizonyos értelemben azok is; a ciklámenek, melyek a legkifinomultabban elegáns virágok közé tartoznak, óriásiak, eltorzultak és hivalkodóak lettek, az árvácskák hatalmasak és slamposak, a tubarózsa pedig gigantikus, olykor flancos és rózsaszín, korábbi határozottan takaros külsejének jellegzetességeitől megfosztva; a regale muskátlik jelentős kvalitásokkal bírtak, de ugyanezt a végzetet szenvedik el. Az embernek néha meg kell vizsgálnia a leveleket ahhoz, hogy eldöntse, vajon muskátli, petúnia, hibiszkusz, vagy mi a csuda áll előtte. A sarkantyúvirágok, kerti szarkalábak, klárkiák, tündérkürtök olyanná lettek, mint gyűrött színes papírból készült oszlopok, elveszítve alakjukból és mintázataikból fakadó korábbi eleganciájukat. Röviden szólva az általános tendencia afelé mutat, hogy az eleganciát hivalkodásra, a finomságot nyerseségre, a szépséget közönségességre, a minőséget mennyiségre cserélik. Úgy tűnik, az emberek nem megszemlélni szeretnének egy virágot, hanem azt szeretnék, ha az kisütné a szemüket. Az illatnak a cifraság oltárán való feláldozására ugyan gyakran hallhatunk panaszt, de láthatólag éppoly gyakran el is fogadják elkerülhetetlen következményként.

Az imént kifejezett azzal kapcsolatos aggodalmak, ami a kerti virágokkal történik, meglehetősen széles körben elterjedtek, jóllehet kisebbségben vannak, akik tényleg foglalkoznak is velük. A „nemesített” változatok összességében véve messze a legnépszerűbbek, s a műkertészeknek ezért éri meg termeszteni őket. A „vulgáris” szó egyszerűen annyit jelent, hogy „populáris”, és pontosan az a népszerű és közkedvelt, ami elkerülhetetlenül megegyezik a többség ízlésével és ez mindig is így lesz. Korábban láthattuk, hogy – lévén a szépség az, ami – az ízlés kritériumai sosem lehetnek teljesen önkényesek, ama tény ellenére, hogy az individuális és kollektív sajátosságok és divatok igen jelentős szerepet töltenek be megszilárdításukban, bármely esetről legyen is szó. E kritériumokat nem határozhatjuk meg egyszerűen az emberi reakciók szempontjából; a végső kritériumokat csak a szimbólumok területén kereshetjük, mivel az evilági jelenségek egyedül szimbolizmusukon keresztül kapcsolnak össze minket az abszolútummal.

Mármost kijelenthető, hogy a természeti valóság szimbolikája mindig közvetlenebb, mint a mesterségesé, noha ez nem szükségszerűen azt jelenti, hogy bármi, amit egészében vagy részben ember alkotott, mindig és minden körülmények között elutasítandó annak kedvéért, ami természetes, hiszen az ember sem hiába kapta képességeit és erőit.

A természeti valóság mindazonáltal mindig közelebb áll eredetéhez, és eredete minden dolgok Eredete. Az ember műve, vagy az ember kölcsönhatása a természettel, amikor főként saját vágyainak és kedvteléseinek kielégítésére irányul, mindig az Eredetről való elfeledkezés irányába tart. E feledékenység egyre nő, ahogy az ember büszkeségében mind többet és többet kérkedik saját feltételezett eredetiségével avagy „kreativitásával”. Valójában az ember soha nem teremtett semmit. A legtöbb, amire képes, hogy játszadozik az anyaggal és átrendezgeti azt saját hasznára vagy kedvtelésére. Azonban amíg nem veszíti el szeme elől az anyag Eredetét, sem azt a tényt, hogy innen ered saját maga is – s ez többek közt azt is maga után vonja, hogy nem veszíti el alázatát –, addig műve valamint munkája törvényes és helyénvaló.

Bizonyos pontig tehát az élő dolgokban – például a virágos növényekben – jelenlévő lehetőségek megfontolt és körültekintő átcsoportosítása, elősegítése vagy épp visszafogása mind egyfajta gazdagodáshoz vezetnek, nem túlságosan súlyos áron; noha a gazdagodás inkább a mennyiség felé hajlik, a veszteség pedig a minőség rovására megy. Elkerülhetetlenül eljön azonban egy pont, ahol az egyensúly megbillen, ezt követően pedig a téves tendenciák egymást kezdik erősíteni, így nem csupán a veszteség lesz több a nyereségnél, de még a nyereségek sem lesznek kielégítőek és folyamatosan újakkal kell pótolni őket. Mindezt tovább súlyosbítja a kereskedelmi és üzleti szemlélet erőszakos benyomulása, nagy léptékű gépesített munkafolyamataival, szabványosításával és reklámjaival. Végül a kereskedelmi szempont gyakorlatilag az ízlés diktátorává válik.

Ezek után beláthatjuk, hogy a növénytermesztés korábbi időszakában nemesített változatok valószínűleg minőségileg felette állnak a későbbi termékeknek. A régimódi rózsák, tollas és egyéb szegfűfélék, violák és egyéb régebbi kedvencek, jóllehet elég mesterségesek, amennyiben „duplák”, mindazonáltal még mindig „e világból valók”, akárcsak a cifra- vagy medvefülkankalinok, árvácskák és ibolyák; szépségük kifinomult és titokzatos, még ha olyannyira „mutatósak” is. Ugyanez mondható el számos japán díszcseresznyéről, juharfáról és bazsarózsáról is. Mindamellett az eme többé-kevésbé ősi kultúrnövény-változatok, valamint a számos kevésbé vulgáris utóduk által képviselt gazdagodás is majdnem mindig a mennyiség és a szenzuális körébe tartozik; a vele együtt járó elszegényedés pedig mindig a minőség és a szimbolikus területéhez. S így láthatjuk, hogy a napjainkban uralkodó tendenciák miként tükröződnek vissza a növények birodalmában is, ezúttal a virágkertészet ágazatában. Ha e tükröződés kevésbé intenzív is, mint a vizuális esztétika területének más szektoraiban – nevezetesen a festészetben és szobrászatban –, az azért lehetséges, mert az itt felhasznált anyag az élő növény, amelynek legalábbis muszáj életben maradnia, s amíg él, sohasem veszíti el az összes természetes jellegzetességét.

A kertészek számára elérhető új kultúrnövény-változatok folyton növekvő sorához nagy számban adódnak hozzá idegen fajok is, amelyeket Nagy-Britanniában nagyjából az elmúlt száz év folyamán honosítottak meg. Egynémely szilárdan meggyökerezett kertjeinkben, éppoly erősen, akárcsak néhány korábban behozott növény, például a tulipánok, orgonák, bazsarózsák és rózsák, és nem is kevésbé méltán. Szegényebbek lennénk a Viburnum fragrans [rózsás bangita], a királyliliom, a kék pipacs, és néhány újabb rododendron nélkül, hogy csak néhányat említsünk a legszélesebb körben termesztettek közül. Összességében egzotikus fajok százait, vagy akár ezreit is termesztik a rajongók és csodálja sok-sok ember. A hibrideket természetesen kemény munka „nemesíteni”, főleg a liliomokat.

Azt mondják, hogy a növények szélesebb választékát lehet termeszteni a Brit-szigeteken, mint a világ bármely hozzá hasonlítható területén, s feltehetően így is van. Kertészeti szempontból itt csakugyan roppant gazdagság lelhető fel; ez akár a bőség zavarához hasonlót is jelenthet: de ha így is van, ennek bizonyosan egy ártatlan fajtájáról van szó. Ám mindez csupán a kertészet meglehetősen szűk és mesterséges területére korlátozódik, és így csupán szerény kompenzáció a modern élet mesterkéltségének egy másik következményéért, a vadvirágok megfogyatkozásáért.

A föld iránti igény lakhatási, ipari vagy rekreációs célokra, a gyomok megfékezésére használt kémiai eljárások a farmokon és egyebütt, valamint a vidék megszállása a motorizált proletariátus által, akik patetikusan vágyat éreznek a szűz természet iránt, de fenyegetik létének folytonosságát, más tényezőkkel együtt mind oda vezetnek, hogy a vadvirágok rémisztően gyorsan tűnnek el, mennyiségüket és sokféleségüket tekintve egyaránt. A „természetvédelmi területek” létrehozása, noha igen kívánatos, miként egy értékes örökség megóvására tett más kísérletek is, nem képes helyreállítani ezt. Nem élő módon, csupán múzeumi példányként tudja megőrizni, noha a semminél ez is jobb.

Nemcsak a szűz természet iránti vágyakozás, de a virágok manapság igen elterjedt kultusza is mindenekelőtt annak a jele, hogy létezik egy öntudatlan reakció az iparosodott társadalom oly sok termékéhez társuló csúfsággal szemben; s e csúnyaság önmagában is jel: jelzi mindannak utálatosságát, ami előidézi azt.

Ha egy modern város összhangban lenne lakóinak valós szükségleteivel és rendeltetésével, szeretnék és menedékre lelnének benne, ahelyett, hogy minden lehetséges alkalommal vidékre vagy a tengerpartra menekülnének előle, gyakran kényelmetlenségek és vesződségek árán is. Ám amikor így tesznek, akkor sem tudják maguk mögött hagyni a várost: az autót, a rádiót, az újságokat, a kartondobozokat; s ezáltal fokozatosan rombolják éppen azt, amit keresnek. Ez pedig végsősoron, még ha nem is tudnak róla, nem annyira a természeti szépség, hanem az Istennel való bensőséges kapcsolat. Valójában ezt keresi a virágok szerelmese is, s ha tudná, annyira már nem is törné magát feltételezett „nemesítésük” után; inkább készen állna elfogadni, csodálni, és talán megérteni.

Főként a terepen dolgozó botanikusok és a természetvédő társaságok tudják és panaszkodnak is miatta, hogy néhány gondosan óvott területet leszámítva sorra pusztulnak ki ritka növényeink, így például az anemóna, a kockás liliom és számos orchidea. Mindenki számára szemmel látható a boglárkák, mezei margitvirágok, kereklevelű harangvirágok, kankalinok, gurgolyák, vadon élő nárciszok számának megcsappanása, összefoglalva, szinte minden olyan növényé, amelyek rétjeinket korábban oly színessé, virágokkal ékessé tették. Itt van továbbá a szántóföldek gyomnövényeinek még inkább kétértelmű esete. A vadrepce esetleg kiiktatható, lévén mérgező és csúnya is, de a pipacs, a konkoly, a sárga krizantém, a mezei szulák és a búzavirág méltán csodálatot érdemelnek, mindamellett ártalmatlanok ama terményekre, amelyekkel versengenek. A régebbi földművelési módszerekkel rendszerint többé-kevésbé kordában tudták tartani ezeket, de megsemmisíteni nem; a modern módszerek sokkal szélesebb körre terjednek ki. Ezek a gyomok, a földeken fellelhető nem kevésbé számos és bosszantó, de talán nem annyira látványos társaikkal együtt, még nem győzettek le teljesen és nem semmisültek meg; ám ha a modern vegyi eljárásokat tovább folytatják és fejlesztgetik még néhány évtizeden át, akkor gyakorlatilag el is tűnhetnek.

A legújabb fejlesztések egyike a műanyag virágok feltalálása. A modern technikák felhasználásával a természetes vagy termesztett virágok alakjának és színének legszembetűnőbb jellegzetességeit igen nagy hasonlósággal leutánozzák; ez különösen a liliomokra érvényes. Ha a virágok értékének egyedüli kritériuma a virágdíszek széles körben alkalmazott dekoratív hatása lenne, nehéz lenne bármilyen elfogadható ellenvetést felhozni a műanyag virágok felhasználására megfelelő körülmények között. Örökké tartanak, nem kell víz a fenntartásukhoz, lemoshatóak és félretehetőek, ha épp nincs rájuk szükség, kizárnak minden olyan vesződséget és kiadást, ami a valódi virágokkal együtt jár.

A múlt művirágai rendszerint felismerhetőek voltak s nem akartak másnak látszani, mint amik; sőt, gyakran valódi művészeti alkotások voltak: példaként megemlíthetnénk azokat a Távol-Keleten kagylókból készített elbűvölő „virágokat”, amelyek a díszítőművészet kifinomult és szerény változatának alkotásaiként mindenféle csalás nélkül bájolják el az embert. Pontosan csalfa és félrevezető voltuk ítéli kárhozatra a műanyag virágokat. Egy olyan kísérletet képviselnek, amely teljes mértékben és kizárólagosan próbálja lecserélni Isten műveit emberi csinálmányokra, a valóság egyre fokozódó elhomályosításával a látszat révén, az eredeti és nem hazug lecserélését arra, ami hamis, de igazinak tűnik; az elmaszkírozott halál egyre sikeresebben játssza az élet szerepét. Olyanok, akár egy holttest arcára fagyott mosoly. Templomokban való felhasználásuk a valódi virágok helyett legalábbis megszentségtelenítés; bárhol másutt pedig egyértelműen a rossz ízlés megnyilvánulása, s ennek megfelelően kifejező.

A művirágok maradandóságával feltűnő kontrasztban áll a valódi virágok tünékenysége. E világban a szépség számtalan típusa közül a virágoké a legelterjedtebb és a legkevésbé elhalványuló, s ugyanakkor az egyik legkevésbé tartós is. A természetes virágok mulandósága azonban csak azoké az anyagi formáké, amelyeken keresztül szépségük kifejeződésre jut, s nem magára a szépségre vonatkozik. E formák pedig folytonosan és ritmikusan megújulnak. Az idei vadrózsa nem azonos a tavalyival, ám szépsége igen; a minőség örök, csak az anyagi formában való megnyilvánulása múlékony.

Minden forma romlandóságának és ritmikus megújulásának témája gyakran felbukkan a világ szentirataiban. A létezés az örökkévalósághoz nem csupán a benne megnyilvánuló minőségeken, hanem ritmusain keresztül is kapcsolódik, amelyek mintegy kompenzálják az idő visszafordíthatatlan és mindent elnyelő jellegét. Ezt közvetlenül is érzékelhetjük, amikor egy húr ismétlődő és azonos rezgései egyetlen zenei hangot alkotnak. A virágokon, ahogy a zenén keresztül is, talán megtanulhatjuk meghallani a „szférák zenéjét”, amelyben az egész teremtés ritmusai egyesülnek a magasztalás egyetlen nagyszerű himnuszában.

Reginald Farrer, kiváló kertész és növénygyűjtő, aki számos fajt hozott be a Távol-Keletről s honosított meg nálunk, 1916-ban Kínában így írt egy magashegyi rétről:

„S ha a kínok és szenvedések kataklizmái közepette, amelyek manapság mindenhol morajlanak körülöttünk, valaki kijelenti, hogy mindez a fecsegés a szépségről és a virágokról merő hiábavalóság, akkor azt kell, hogy mondjam, téved, és perspektívái hibásak. A halálos ítéletek és dinasztiák rövid életű dolgok, de a szépség elpusztíthatatlan és örök, még ha tabernákuluma csak egy holnapra lehulló virágszirom is. A háborúk és agóniák csupán az ember útjára vetülő árnyékok: ahogy egymást követik, valamennyiükről úgy látszik, hogy mindennek véget vetnek, ám az ember folyton felemelkedik és megy tovább, a szépség halhatatlan gondolatától csalogatva és megvigasztalódva és átlelkesülve, amely alakra lel élete valamennyi reményében és örömében. Nem igaz, hogy »Inter arma silent 'flores'« [»Háborúban hallgatnak a 'virágok'«]; éppen ellenkezőleg, a végzet robajaiban józan eszünk és életben maradásunk még inkább attól az erőtől függ, amellyel képesek vagyunk meghallani azt a kis halk hangot, mely túlszárnyalja az ágyúgolyókat, és ragaszkodik életünk apró és csendes dolgaihoz, amelyek jönnek és mennek, mégis mindig itt vannak velünk, Isten kiolthatatlan lámpásaiként ama katasztrófa közepette, amivé az ember saját életét tette.”

A virágok mulandóságán nem kell bánkódni. Örökké jelenlévő emlékeztetői annak, hogy mik vagyunk. Újbóli megjelenésük ugyanakkor garancia azon minőségek állandóságára, amelyek bennük oly gyönyörködtetőek és kedvesek számunkra.

A valóság, amelyet a virágok szimbolizmusán keresztül megláthatunk, olyasmi, ami csak közvetlenül érzékelhető s fogható fel, miként a szépségük is; nem érhető el egyedül az elme analitikus vagy imaginatív képességei révén, nem foglalható semmilyen képletbe. A szimbolika megértése és a róla való gondolkodás egyáltalán nem haszontalan, de önmagában nem helyettesítheti és nem is idézheti elő a valóság közvetlen megragadását, amely elővételezetten megmutatkozik abban, ahogy az ember természetes és őszinte módon örömét leli és gyönyörködik a virágokban.

Egy nap a Buddha tanítványai összegyűltek, hogy meghallgassák mesterük beszédét. Ám ő egy szót sem szólt. Ehelyett lehajolt, leszakított egy virágot és a magasba emelte, hogy lássák. Az ott összegyűltek között csupán egyikük mutatta ki mosolyával, hogy megértette.

Fordította: Umenhoffer István

Jegyzetek

Szerkesztői megjegyzés: a folyóiratunk korábbi lapszámaiban megjelent írásokat az adott lapszám szerkesztési elveinek megfelelően közöljük az Ars Naturae Online weboldalon, így ezen írások formázási, szerkesztési módjai eltérhetnek az oldalon alkalmazott megoldásoktól.

[1] Forrás: Lord Northbourne: Of the Land and the Spirit. Bloomington, 2008, World Wisdom, 163–180. o. – A szerk.

[2] A minőségek kérdéskörével kapcsolatban lásd még Vukics András: A redukcionizmus kritikája. Ars Naturæ (Szeged) V–VI. évf. (2014–2015) 9–12. sz. – A szerk.

[3] Bárcsak úgy lenne, hogy azok, akiknek vallásuk magában foglalja a természetfeletti elfogadását, alkalmaznák ugyanezt a logikát meggyőződésük kibontakozására – éppúgy, amint az elutasítók is alkalmazzák sajátjukra – ahelyett, hogy folyton a moralitás szempontjából vagy esetleges előnyökkel próbálnák igazolni azt, amit ez esetben lehetetlen kizárólagosan megtenni.

[4] A témával kapcsolatban lásd Murányi Tibor: A következmények nélküli következtetés. Ars Naturæ (Szeged) V–VI. évf. (2014–2015) 9–12. sz. – A szerk.